Kezemben a meghívó. Forgatom a gondosan kiválasztott papírt, a család által levédetett betűtípust, ahogy a lakásomban állva kibámulok az ablakon. Ez a nap az ő napjuk, hiszen harmincöt éve mondták ki a boldogító igent és az óta jóban, rosszban, egészségben, betegségben tényleg együtt vannak. Szerencsések voltak, hogy akkor nem ezt a kort írták. Ahol már elég egy kattintás és megcsaltad a párod. Ott a hűség és a szerelem volt még a divat. Lepillantok a hasamra, azt mondták, hogy a negyedik hónapig nem fog látszani semmi. Még szerencse, hogy akkor kezdek el kerekedni, mikor már több ruhát kell felvenni. A papír könnyedén hullott a padlóra én pedig a ruhákhoz sétálva végig húzom az ujjaimat. Ugyan ez tényleg a szüleimről szól, de tudom jól, hogy úgy fognak bennünket is figyelemmel kísérni, mint őket. Hiszen anyánk a lehető legbüszkébb a gyerekeire. A fekete combig érő ruha már könyörgött, hogy bújjak belé és a cipő is csábított. Lassan kielégítettem mindenki vágyát, hiszen ízléses ruhába és cipőbe festettem. Ahogy a tükör előtt álltam halovány vöröses rúzst leheltem ajkaimra majd a hajamat is kontyba fogva elindultam a táskáért. Mindent meg kellet szervezni, hogy ne legyen semmi kifogásolható a megjelenésünkön. Nem szeretnének botrányt. Persze erre a gondolatra a kezem azonnal a pocaklakó felé vette az irányt. Az még várhat. Hiszen még olyan pici és senki nem tud róla. Viszont egy biztos, hogy nem ma fognak róla tudomást szerezni. Hátha nem lenne olyan boldog a házassági évforduló. Amint ajtón kívül kerültem a telefonomat ellenőriztem, hogy minden nálam van-e. A kocsival szinte szeltem a várost és lassan, de biztosan érkeztem meg a rezidenciánkra. Már a kocsik gyülekeztek én pedig mély sóhajjal kezdtem az ikrem autóját. Egy biztos, hogy nélküle ezt az estét én nem bírnám ki. Remélem nem fog megjelenni Noah, mert azt már nem tudnám kimagyarázni, hogy mi a francért tűntem el.
A ház még sosem festett ennyire előkelően, szinte minden csillogott és azt az érzést tükrözte, hogy jó sok pénzünk van, és nem félünk kimutatni. Amin csak mosolyognom kellet. Anyám kitett magáért és a lépcső tetején széles mosollyal szinte átkiabálva az embereket szaladt lefelé. Mint egy modell, olyan kecsesen szaladt a magassarkúban, hogy irigykedve fordultak utána a korabeli nők. Hát igen, anya igen csak megfogta az isten lábát apánkkal. Már ha valaki el tudja viselni a vaskalapos öreget. A nyakamba borulva üdvözölt, és minden egyes centimétert átfésült, hogy megfelelek annak, amiket utasításba kaptam, hogy és miként jelenjek meg. Isten ments, hogy még egy csalódást okozzak apánknak. - Gyönyörűen festes! – anyám szavai a szívembe vájtak, hiszen ő választott ki mindent, nekem ebbe a ruhába lenni kész öngyilkosság, melegem volt és volt helyek, ahol eléggé feszült. Nem volt komfortos, sőt nem is olyan amit én megszokhattam volna. - Köszönöm. – illedelmesen hálálkodtam, de a szememet nem vettem le a tömegről, hogy köszönthessem a bátyámat. De nem leltem meg, csak pár férfi elismerő pillantását véltem felfedezni, nekik csak bólintottam, de nem tartott soká, míg az egyik megtáltosodott és merő vágytól fűtve megjelenjen egy pohár pezsgővel, mire anyám illedelmesen eltűnt. Persze, most, mikor nem akarok senkit magma köré akkor eltud tűnni. - Meghívhatlak? – kérdezte cápa vigyorral az arcán, amitől nevetnem kellet. Most komolyan nem tudja, hogy ki vagyok? Elégedetten elvettem a poharat, de eszembe sem volt belekóstolni. Azért mert nem tervezett volt a kiskölyök, mg vigyázok rá. - Micsoda figyelmesség, köszönöm. – teszem az ártatlant, mint akinek fogalma sincs, hogy mi történik körülötte, ekkor viszont feltűnik egy bizonyos arc a tömegbe és a lelkem is belebizsereg. Ha nem látnám is érezném, hogy itt van Solomon. Próbáltam addig szugerálni, hogy észrevegyen, de persze a társam nem gondolta úgy, hogy meg akarna szabadulni tőlem és csak tovább hallgattam ezt a csodás monológját és mosolyognom kellet. - Mondd csak te a családnak valami barátja vagy? – érdeklődöm naivan, akár egy kislány, aki megtalálta élete szerelmét és vártam, hogy szavai betöltsék az űrt, amit a kíváncsiságom vájt. Mert ha agyonütnek, sem tudom megmondani, hogy láttam-e valaha ezt a férfit. - Nem, csak meghívtak. Azt mondták, hogy ok széplány lesz, nekem pedig ők a gyengéim. – keze a lapockáimra siklottak, én pedig megfagytam egy pillanatra. Mert most aztán tényleg nincs kedvem ismerkedni. - Biztosan találsz itt. – helyeselek és leteszem a poharat érintetlenül. Először is nem fogom meginni, másodszor pedig elég fura alak volt és ne szándékozom bajba kerülni, kitudja, hogy abba a pohárba nincs más belecsempészve. - Solomon! – szólítom meg az ikremet, ahogy egyre közelebb ér a tömegen, akik mind váltani akarnak vele legalább egy szót. Nem maradhatok egyedül. Már most kihívásnak érzem az este folytatását. - Örülök, hogy végre ideértél. Kezdtem magam elveszettnek érezni. Anyánk megint ki tett magáért, nem gondolod? – itt mindenkinek úgy tűnhetett volna, hogy a dekorról beszélek, a minőségi italokról, de ő pontosan tudta, hogy a férfiakról, akiket azért hívott meg, hogy férjet találjak, és mi lenne ennél tökéletesebb időpont, mint ez az este.
- Igen anya, ott leszek. - Igen, hívtam Aimeet is, azt mondta, hogy jön. - Nem, ott fogunk találkozni. - Igen, ott. - Igen, időben érkezem. - Én is téged.
Komolyan mondom, jobban izgul, mint az esküvője napján vagy a harmincadik évforduló előtt, ami legalább kerek év volt. Ez a mostani azonban nem látom miben is lenne más, mint a tavalyi vagy az azelőtt vagy az azt megelőző. Mindegy, már feladtam, hogy anyánkat teljesen megértsem és azt hiszem apánk is. Abban biztos vagyok, hogy kettejüknek pont jó minden úgy, ahogy van, de nem vagyok vak és látom, hogy apa magasról tesz arra mégis milyen gaz hol díszeleg, meg mennyi belőle, ahogyan arra is, hogy miben is jelenik meg az ember fia meg lánya, amennyiben az tisztességes és eléggé konzervatívnak számít. Az ő világukban pedig elég szűk keretek között lehet rugdalózni ebben a tekintetben. A mi világunkban, hogy pontosabb legyek. Ismerem a húgomat és tudom, hogy a szüleink – anya – kedvére akar majd tenni, ezért azt a ruhát veszi majd fel, amit ő választott ki neki. De azt is tudom, hogy ideges lesz és kimegy majd a fejéből a maszk – merthogy álarcosbál lett a konvencionális házassági évfordulóból valamikor útközben –, ezért eleve párosban kérem, amikor megrendelem. Egy férfi és egy női változatot, feketét. A magam részéről nem kívánom viselni, de a kezemben lesz, anyánk örömére és a húgoméban is, szintén ugyanilyen okból kifolyólag, bár véleményem szerint, neki kifejezetten jól is állna majd, ha viselni szeretné, ez az ő döntése. Időben érkezem, a vendégek zömével együtt. Anyám a nyakamba szakad és arról panaszkodik, miért nem hoztam magammal valami csinos lányt, majd gyorsan hozzátoldja azt is, hogy kik is lettek volna megfelelőek az alkalomra. Lágy mosollyal a képemen hallgatom végig, majd ahogy apám is előkerül a kínos téma rögtön sokkal komfortosabbra vált. Akkor meg pláne, amikor az iroda dolgozói is körénk gyűlnek. A Graven kontra Sluzak ügy, amin cirka két hónapja dolgozunk eddig. Válás, iszonyat nagy vagyonnal és igen mocskos módon. Számunkra az ideális ügyfél és ügy. - ..de nem bizonyítható az egész és itt nincsenek esküdtek, akiknek a lelkére kell beszélni. – Rázom meg a fejem, miközben a kezemben tartott negyven éves whiskyt bámulom, amint önmagát kergeti az aranyló folyadék az ujjaim között tartott pohárban. Mire a megjegyzés végére érek, már fel is hajtom az egészet, egyben. Annyiszor lefutottuk már ezt a kört, hogy megszámolni sem tudom, ezért kezd elegem lenni belőle. ..és mintha végszóra sikerült volna Aimeenek megéreznie, most kell kimentsen; meghallom a hangját. Automatikusan fordulok felé, és gondolkozás nélkül kérek elnézést, ahogy elindulok, magam mögött hagyva a társaságot. - Szia! – Szabad kezemmel ölelem át üdvözlésként, röviden. - Itt vagyok már egy ideje és ne aggódj, engem is megtalált. Megint felhozta a meg kellene már házasodnod témát? – Mert ezzel nincs egyedül. Nálam sem felejti el megemlíteni, noha tény, hogy a testvéremet jobban szívatja ilyen téren, csak, mert ő a nőnemű. Szerintem meg ez a hozzáállás bullshit. - Tessék, ezt neked hoztam. – Az öltönyöm belső zsebéből egy laposabb dobozt húzok elő, ékszeresnek is elmenne, ebben azonban egy finoman kimunkált, fekete csipke maszk van, kifejezetten neki. - Szerintem iszonyatosan nagy felhajtás a semmiért, de ismered őket. – vonom meg az egyik vállam és finom terelő mozdulattal nyúlok a dereka után, hogy haladjunk a bárpult felé. A poharam kiürült és, ahogy látom, nála sincs ital, pedig ide az kell. Mindig. Ez az alkalom sem kivétel alóla. - Ráadásul idén csak egymásra számíthatunk, Noah lemondta az estélyt, pedig mióta is? ..kábé húsz éve vesz rajta részt minden évben? – Féloldalasan vigyorodok el. Ha tehetném én is lemondanám és szerintem ezzel a testvérem is így van. Nekünk azonban nem lehet. - Egy vodka narancsot és egy whiskyt kérünk, köszönjük. – Fordulok a felfogadott bármixer felé, ahogy a pulthoz érünk. - Csinos vagy. – Sejtem, hogy anyánk választotta a ruhadarabot neki, amit visel, de ettől még tény, ami tény.
Minden estély arról szól, hogy eljátsszuk, hogy mekkora jól nevelt család vagyunk. Hogy apám felvághat a többiek előtt, hogy milyen csodás ikreket nemzet. De persze ezt mind úgy dörgöli az orrod alá, hogy fel sem ismered a hencegést. Úgy csavarja a szavakat, hogy képtelenség felismerni az iróniát vagy a rosszindulatot. Már most éreztem, hogy nem lesz ez az én estém, mindenhol úgy bámultak rám, hogy úgy éreztem friss hús vagyok a vásárban. Mindenhol férfiak, és ha nem lett volna elég, pontosan a mai nap volt az, mikor a hátam közepére nem kívántam egyetlen egy férfit sem. Na, jó ez nem igaz, mert a bátyámért ölni tudtam volna. Bár tisztában vagyok vele én is, hogy a teremben lévő emberek kilencven százaléka ugyan így tett volna. A legjobb ügyvéd, akit valaha ismertem, és az én családomban ez nem meglepő. New York közel minden ügyvédje megfordult nálunk, vagy állás miatt vagy, mert az ellen oldalon állt. Pontosan úgy viselkedtem, ahogy kell, nem okoztam csalódást, nem utasítottam nyíltan el senkit. Nem kellet senkivel sem veszekednem. Egyszerűen mosolyogtam és elfogadtam, hogy ez az este róluk szól. Hogy anyám végre úgy ragyoghat, amiről mindig vágyott. A maszkos emberek mindenhol, a ruhája tökéletes volt, apám mellet letagadhatott volna tíz évet. Bár dolgoznia sosem kellet, mindig a gyerekei mellet volt. Talán ezért akarja, hogy megházasodjak, hogy én is családot alapítsak és bevonuljak a gazdag feleségek közé, akik otthon vannak, költik a férjeik pénzét és az a legnagyobb problémájuk, hogy nem jelent meg az a gyöngysor, amit annyira várnak. Szerencsére a fiatalember nem vette magára, hogy lecseréltem egy nála sokkalta fontosabb személyre. Úgy tűnik, hogy kölcsönösen kellet egymást kimenteni, mert nagyon úgy tűnt, hogy a beszélgetést Solomon sem élvezte. Mosollyal az arcomon öleltem át viszonozva az üdvözlést és lopva figyeltem, hogy addig felbátorodott társalgópartnerem milyen gyorsan szalad el. Megingatva a fejemet néztem rá. - De neked nem kell gyereket szülni. Neked csak meg kell csinálni. – nevetek fel, ügyelve, hogy ne vonjunk magunkra nagyobb figyelmet. De leginkább én azon nevettem, hogy a gyermekáldásra nem is kell oly’ sokat várni, hiszen már növekszik a trónörökös. Csak még nem tudom, hogy adagoljam be. Egyiknek sem. Ebben a családban csak házassággal lehet az ember terhes. Viszont engem ez a veszély nem fenyeget. Botrány és a kitagadás annál inkább.
Kíváncsian fürkésztem a mozdulatit és izgatottan vártam, hogy megkapjam az említett dobozkát, és mint egy kislány néztem bele. Majd egy puszit lehelve az arcára elmosolyodva vettem kézbe a finoman készített gyönyörű maszkot. - Mire mennék nélküled? – teszem fel a költői kérdést, hiszen szinte semmire. Mindig valami kimegy a fejemből és ez a csoda is ennek számított. A ruha és cipő, smink, haj mellet még a maszkot is be kellet volna szereznem. De ez nem az én napom. Visszahelyezve a dobozba rácsuktam a tetőt. - Miért? Én is megünnepelném, hogy végre van olyan ember, aki elviselne ennyi időn keresztül. – nevettem el magam. Bár ezzel nem anyámat akar szeparálni, hanem inkább azt, hogy apám modorával együtt élni szinte lehetetlen. Le a kalappal anyám és a bátyám iránt. Hiszen ők jobban tudják tolerálni. Én azt hiszem már nem. - Nem is baj. – mormogom magamnak, aztán feleszmélve elmosolyodom. – Biztos van valami dolga, tudod milyen elfoglalt. – legyintek. Nem akarom, hogy érezze nekem ez megkönnyebbülés, mint sem számára, aki egyedül maradt ennyi célponttal, akik csak a csilingelő dollár jeleket látják a feje helyén. Megrémülve hallgatom, hogy mit rendel nekem. De nem ellenkezem, hagyom, hogy azt tegye, amit egy jó testvér tenne. A pultos mosolyogva helyez a kért italokat elénk és egy pillantással több időt szán rám. - Tehát, mit fogsz kezdeni a szuperhős kis segéded nélkül? – felé fordulva úgy teszem le a táskámat, hogy az ital szanaszét boruljon a pulton ezzel kisebb riadalmat keltve. Itt aztán vannak méregdrága ruhák. - Jaj, bocsánat. Ügyetlen voltam! – kérek elnézést, ahogy semmi perc alatt elkezdik összetakarítani a kifolyt italt. - Egy pohár vörösbort kérnék inkább. Talán azt nem borítom ki. – mosolyodom el. Azt mondta a doki hogy vérszegény vagyok és megihatok egy pohár vörösbort. Az nem árt a lurkónak. Sőt jót tesz, kevés az alkohol tartalma és kicsit felfrissít. Nekem kellően jól jön, hogy kicsit ellazuljak. Hiszen nem kell aggódnom, hogy megjelenik Noah. - Köszönöm, anyánk választása. De te is sugárzol. Minden szem rád tapad. – biccentek egy férfi felé, aki szinte már felfalja a tekintetével, én pedig jó mosolygok. Micsoda botrány lenne. De persze én mindent elnézek, csak legyen boldog. Mindennél jobban szeretném kiegyensúlyozott kapcsolatban látni. A bort kézhez kapva belekortyolok és érzem, hogy izmaim szinte a alkohol tudatától is ellazulnak. - Képzeld, már vannak visszatérő vendégeim. – térek át egy másik témára. Nem akarom, hogy valami olyan kerüljön elő, ami csöppet is kellemetlen számomra. Például, hogy mi történt aznap este, mikor nem tudott segíteni. Remélem Noah is olyan mélyen hallgat róla, mint én. Legalább annyira is szenved, akár csak én, ahányszor belenézek Solomon szemébe. - Neked milyen napod volt? – egyik könyökömmel feltámaszkodom a pultra, úgy próbálok Solomonra figyelni.
- ..mert az annyival jobb.. – Húzom el a számat az orrom alatt morgott megjegyzéssel együtt. Nem a metódussal van bajom – most komolyan, mutasson nekem valaki egy férfit, aki nem szeret rágyakorolni és csinálni.. szerintem olyan nem létezik kábé –, a probléma sokkal inkább ott kezdődik, hogy most még semmilyen szintem sem érzek késztetést magamban arra, hogy családot alapítsak. Ahhoz először is olyan nő kellene, akivel el tudom képzelni a közös életet és jövőt és, ha annak idején Carollal sem ment, akkor nem látok rá sok esélyt, hogy majd most hirtelen idepottyan az égből valaki, akivel házasságra adnám a fejem. A kapott puszira egy mosolyt küldök felé. - Biztos vagyok benne, hogy úgyis megállnád a helyed. Nem féltenélek. – Ha valamiben, akkor ebben egészen biztos vagyok és szerintem ő nem is tudja, hogy valójában mennyire erős vagy bátor nő. Ahhoz, hogy apám nyomdokait kövessem, egyikre sincs szükség, az alap már eleve adott és eszembe nem jutott szembe menni jó atyánkkal. Ezzel szemben azonban a húzom… neki volt elég vér a pucájában ahhoz, hogy nemet mondjon és azt csinálja, amit eleinte nem kifejezetten és nagy örömmel támogattak a szüleink. Komolyan mondom, hogy csodálom őt azért, hogy ezt meg merte lépni. - Így? – Nem túl széles mozdulattal intek körbe, hogy jelezzem, az egész felhajtást értem az egyetlen szavas kérdés alatt. Nem arról van szó, hogy ezt az eseményt nem kell megünnepelni, de minden évben ekkora felhajtást keríteni neki szerintem teljesen hasztalan és felesleges. Rongyrázásra és kapcsolatépítésre jó csupán, másra viszont nem. - Mi van, összekaptatok valamin? – Ráncolom összébb a szemöldökeimet a kérdés mellé, mert nem nagyon értem az alig hallható, de azért elhangzott megjegyzését Noah kapcsán. - Jah, magára vessen, az egész városban senkinek nincs még egy olyan jó whisky gyűjteménye, mint az idősebb dr. Riddlenek. – Ezért megéri itt lenni. Csak ezért. A többi azonban olyasmi, amit ki tudnék hagyni nagyon is szívesen. - Diszkréten leiszom magam a sárga földig, mint itt mindenki más is. – Noha nem túl nagy komolysággal adom elő magam, ettől még cseppet sem viccelek. Valószínűleg inni fogok, mint minden évben nagy korúságom óta az ilyen kötelező partikon. - ..és lelépek, amint lehet. – Vonom meg a vállamat alig észrevehetően. Más tervem nincs az estét illetően, meg ez amúgy se az én bulim, hanem apánké és anyánké. Ők az este főszereplői. - Te meddig tervezel maradni? – Dobom meg kissé az állam és kikérem az italokat. Arra azonban nem számítok, hogy a testvérem megkísérel majd megfürdetni a vodka és a narancs édes házasításában. Hirtelen kapom fel a kezeimet és próbálok félre állni a kiloccsanó ital útjából, szerencsére inkább több, mint kevesebb sikerrel. - Semmi. – Rázom meg a fejem, hiszen nem történt tragédia. A whiskyt leteszem és felmarkolok pár szalvétát, hogy felitassak az italból magam is. Több kéz gyorsabban végez. - Te nem lettél olyan? – Nézek rajta végig és bár nem látok foltot a ruháján, ez még nem jelenti azt, hogy nem is került rá az italból. - Elég lett volna, ha csak jelzed, hogy nem kéred a vodka narancsot, ezért kár volt kiborítani. – Vigyorodok el, ahogy cukkolom őt. Nem feltételezem, hogy direkt csinálta volna, de ettől még húzom kicsit a fejét, pusztán testvéri szeretetből. - Nos, anyának mindig is jó ízlése volt, ez tagadhatatlan. – Tény. Soha nem láttam őt slamposnak vagy elhanyagoltnak és ami azt illeti nagyon is tudja, hogy kinek mi áll jól. Követem a húzom tekintetét és amikor rájövök, hogy mi húzódott meg a megjegyzése mögött, megforgatom a szemeimet. Férfival a büdös életben nem kezdenék. - Hát tapadjanak máshová. – Felveszem a whiskyt és nagyot kortyolok az nyelőcsövet égető szeszből. - Ez remek hír. Tényleg, hogy megy az üzlet és legfőképpen, hogy bírod? Minden olyan, amilyennek elképzelted? – Nem tudtam ott lenni a megnyitó előtt, hiába akartam és azóta nem is nagyon került még szóba, hogyan is boldogul az egyéni út kitaposásával. - Pont olyan, mint bármikor máskor. Emberek elválnak és pereskednek. Összevesznek a felügyeleti jogon és pereskednek.. – Vonom meg a vállamat és intek a mixernek, hogy adhat még egy whiskyt, mert a maradékot mindjárt felhajtom, ami még előttem díszeleg. - Mit vettél anyuéknak az évfordulóra? – Jut eszembe, idén nem beszéltünk össze, hogy ki mivel készül majd nekik.
Ahhoz képest, hogy fiú lány ikrek között nem szokott olyan szoros lenni a kapcsolat, vagy épp ellentétjeik egymásnak. Mi ilyen téren elég elfuseráltak lettünk. Mert elég sok mindenben egyetértünk. Mintha csak egyek lennénk. Bár ilyen értelemben azok vagyunk. Egy szív két testben. Hiányérzet mindig tombol bennem, ha arra gondolok, hogy mennyire önző voltam és egyedül hagytam a cégnél és nem követtem a protokollt, hogy apánknak megadjam, amit annyira akartam. Bár a szüleinknek rám eső részben óriási az elvárása, és rettentően ellentétes. Míg apa azt akarta, hogy én is ügyvéd legyek és segítsem a Riddle név erősítését, anya annál inkább arra vágyott, hogy fiatalon még a harmincas éveim előtt férjhez megyek és otthon ülővé válok, úgy, ahogy ő tette és mindent sutba vágott, hogy a legjobbakat neveljen belőlünk. El kell ismernem, hogy ténylegesen a legjobb munkát végezte. Hiszen a kiesésem a cégnél nem is feltűnő, hiszen Solomon kettőnk helyett is olyan sikerrel végzi a munkáját, hogy talán apánk nem fogja sokáig szorgalmazni a haragját rám vetítve. - Hát nem, de nézzük azt, hogy neked az élvezetesebb része jutott. – nevettem el magam. Mert örülök a terhességnek, de félek a fájdalomtól és attól, hogy milyen lesz a szülés. Mert még nem döntöttem el mi legyen a kölyök sorsa, de minden eshetőséget eddig átnyálaztam. De kétségbe esve félek mindentől, főleg attól, hogy Solomon, hogy fogja fogadni. - Remélhetőleg. De én nem vagyok ennyire pozitív. – megköszörülöm a torkom és próbálom nem mutatni, hogy mennyire is rettegek. Mert minden porcikám reszket attól, hogy bevalljam, ami épp történik velem. Hogy tudnám elmondani a családomnak? Ha még a gyerek apjának sem említettem meg, hogy van egy kis gubanc, azzal az éjszakával, amit el kellene felejtenünk. Az emberek annyian voltak, hogy levegőt sem lehetett volna venni. Minden ember ezen az eseményeken akarnak részt venni, hiszen a Riddle család olyan népszerűségnek örvend, hogy hányingerem lesz tőle. Persze tini koromban élveztem, hogy elég volt megemlíteni a nevemet és olyan csodás akciókat kaptam a vásárlásoknál, amiket nem szégyelltem. - Ismered anyánkat. Minél nagyobb annál jobb. – megvonom a vállam. A szerelem megünneplése gusztustalan volt, hiszen attól, hogy ennyire kitartanak, attól még nem kell tudni a városnak, hogy valószínűleg sokkal jobb a szexuális életük, mint nekünk, kettőnknek. Bár nem szoktunk erről beszélni, de én meglehetősen megválogatom, hogy ki kell, bújok ágyba, de úgy tűnik, hogy most már nem is fogok. A terhesség igen csak meg fogja akadályozni, hogy egyáltalán férfi közelébe menjek. Noah említése kissé felzaklat, és nem tudok parancsolni magamnak. De hát így is kicsúsznak olyan szavak, amiknek nem szabadna. Ezért csak megköszörülöm a torkom. - Dehogy. – zárom le a témát. Nem akarok róla beszélni és feltehetőleg egy másik nővel van elfoglalva. Nem lenne meglepő, hiszen Solomonnal ellentétben, ő aztán mindenkit, akin szoknya van. HA tehetné még a legyet is röptében. De nem az én tisztem ezzel foglalkozni. - A fiatalabbik pedig nem másra hivatott, hogy ezt elpusztítsa. – nevetve figyelem, ahogy szépen lassan kiissza a poharából a mézszínű italt és ezzel csak nagyobb fájdalmat okoz nekem, hiszen nekem már nem lehet inni.
A szomjam kaparja a torkomat és a vágy, hogy jól bepiáljak már kínzóan fájdalmas és próbálom úgy tűntetni, hogy baleset miatt nem tudom meginni a káros alkoholt, amit a testvérem kikért számomra. Mindenki között nagy riadalmat keltve léptem hátra és hagytam, hogy mindenki rajtam kívül a ruháját törölgesse. - Nem, kutya bajom. – megrázom a fejem, mert nem érzem, hogy a ruhám nedves lenne. Amúgy is valószínűleg soha többé nem fogom felvenni ezt a ruhát. Most is csak azért, hogy anyánknak örömöt szerezzek, préseltem bele magam. - Tudod mit szeretnék? – terelem vissza a beszélgetésünket az előző témára, amit nem is olyan régen megszakítottam. De nem akarok neki válaszolni, hogy direkt borítottam ki. - Mikor kicsit voltunk, mindig bemásztunk a kertben lévő szökőkútba és ismét abba játszani. Hiányzik az, hogy a legnagyobb problémám az legyen, hogy hideg a víz és felsértettem a kezem a kút peremével. – mosolyodom el, az emlékekbe merülve. - Amúgy csak megmutattam magam. Nem sokára lelépek. – legyintek és a boromba merülve ízlelgetem, nem merek sokat inni, még ebből sem. - Minden rendben van, kicsit nehezen indult, de hamar beleszoktam. Furcsa, hogy nem kell betartani a protokollokat, azt teszek, amihez kedvem tartja. – nevetek fel. Mert azért apánk cégénél vannak olyan kikötések, amiktől én meghülyülnék. - Gyümölcsöző a házasság. – vágok egy fintort. Azért vicces, hogy anyánk ennyire akarja, hogy megházasodjunk, mikor a család abból él, hogy az emberek elvállnak. Nevetséges körforgás, de nem baj. Nézzük, vagyis csak próbáljuk józan ésszel felfogni és elkerülni a kényes kérdéseket. - Anyánk küldött egy listát, de valahogy egyik szempont sem tetszett, így fogtam a kiskori képünket, ahol pár órások voltunk, a cipőinket, meg a karszalagokat és egy keretbe helyezve díszítettem ki, hiszen nincs is nagyobb büszkeségei, mint mi. Többet ér neki, mint bármi más tárgy, amit betesz egy szekrénybe és fogalma sincs, hogy kitől és mikor kapta. – legyintek egyet és leteszem a félig üres poharamat, hogy a telefonra pillantsak. Noah az. Kinyomva a telefont visszahelyezem a táskámba. Nem akarom, hogy most zaklasson. Ezért ismét a poharam után kapva húzom le a maradékot. Egy férfi elsétál mellettünk és vigyorogva akar oda lépni hozzánk. - Bocs, nem látod, hogy nem érek rá? – kérdezem kicsit ingerülten és a poharat letéve a pultra ismételten fújom ki a levegőt frusztráltan. - Miért nem írja rá a homlokomra, hogy eladó? – felháborodva kérek még egy pohárral. Most már kezdek besokalni és remegve nyúlok a pohárért. - Ments ki. – kortyolok egy nagyot a pohárból és úgy nézek rá, hogy tudja szenvedek a körülményektől és fájdalmas itt tartózkodnom.
Ha valaha is egyetlen személyt kellene választanom, akiért a világ végéig is elmennék, az a húgom volna. Vér a véremből és ráadásul már a létezésünk első pillanatát is együtt kezdtük el, ez pedig pontosan annyira természetes számomra, mint levegőt venni vagy, hogy minden rohadt nap felkel az ugyanezen névvel illetett égitest. Bízom benne, mindennél és mindenkinél jobban és nem tudom mi lehetne az, ami ezen valaha is változtatna. Valószínűleg semmi. Hiszem én. Talán ezen kötelék miatt nem értem, hogyan gondolhatja, hogy a gyerekvállalás nekem csak az élvezetes részt nyújtaná és más semmit. Valamelyest döbbentem dobom meg a szemöldökeimet. - Remélem ezt most nem komolyan gondoltad. – Vagy tíz okot és indokot tudnék felsorakoztatni az elhangzott állítás cáfolására, ezért nagyon bízom abban, hogy a testvérem most éppen csupán ugratni próbál és nem komolyan dobálózik ezzel. Egyelőre azonban az még tőle függ, hogy viccre veszem-e a dolgot vagy sem. Noh igen, most érzem, hogy kezd kibukni belőlem atyánk modora. Tisztában vagyok azzal, hogy az alma rohadtul közel esett a fájához és nekem igenis minden egyes napon meg kell küzdeni azzal, hogy ne legyen az, ami számomra teljesen zsigeri és természetes lenne. ..és akkor is megteszem, ha tökéletesen tisztában vagyok azzal, egy nap pontosan olyan leszek, mint az idősebb dr. Riddle, minden igyekezetem ellenére. - Ez nem pozitív hozzáállás kérdése, hanem magukért beszélő tények. – Javítom ki minden szívbaj nélkül és most még komolyan is gondolom a szavaimat. Basszus, végignézett már az életén? Mert ez alapján nem is igazán tudja, hogy eddig mit ért el és mit tett meg és, hogy mennyire nem csak beállítottság kérdése. - Sssz, ezt azt hiszem sosem fogom megérteni. – Állítom, hogy valami női dologról lehet szó ebben a kérdéseben és, mint ilyen, nem is kívánkozom jobban a mélyére látni. Alapvetően azt vallom, hogy nem feltétlen kell a két nemnek tökéletesen ismernie egymást, akkor oda lenne a misztikum és most tök mindegy, hogy milyen jellegű férfi-női kapcsolatról beszélünk. Úgyhogy nem, nem kívánom megérteni anyánk miért dönt bizonyos dolgokban úgy, ahogy. Vagy mondjuk a példa kedvéért a tulajdon húgom.. Azt már észrevettem, hogy valami nem teljesen kerek Noah és a másik felem között épp csak az nem sejtem mi a fene történik itt valójában, de most még nem tudom pontosan, hogy mi a zavar okozója. Nagyon-nagyon remélem, hogy csak valami semmiség, amin hamar túl tudnak lenni, mert kezd teleszaladni a tököm azzal, hogy jelenleg úgy tűnik, ezek ketten egy helyiségben sem képesek megmaradni, legalábbis valami ilyesmi felé tapogatózok, de a franc se tudja, hogy mégis mi az oka ténylegesen az elmúlt hetek eddig nem tapasztalt történéseinek. ..és akkor még meg sem lett említve, hogy a háromnegyedét sem észleltem annak a nagy egésznek, amit ezek ketten művelnek egyébként. - Ooké. – Ha nem hajlandó elmondani, hogy mi baja, akkor nem tudok segíteni, kierőszakolni belőle pedig nem fogom, hisz ismer, tudja, hogy megbízhat bennem, ahogy én is benne. Álmomban nem jutna eszembe, hogy a helyzet teljesen máshogy áll ezen a téren, mint amiben most hiszek. - ...mint minden egyes évben. – Nem lehet meglepetés neki, tudnia kell, hogy a whisky számomra is van annyira magasan értékelt, mint jó atyánknak is, így pedig több, mint mély tisztelettel hódolok a jó fajta és igen drága whiskyk sora előtt, arról pedig sosem mondanék le, hogy kiélvezzem őket, amikor különösen lehet. Mint most is példának jeles okáért. Tudomásul veszem, hogy neki nem esett baja, meg főleg a ruhájának a nem várt kis akció során, de szóval nem illetem, mivel feleslegesnek ítélem. Arra azonban megdobom a szemöldökömet, hogy mit is szeretne, ha már ilyen módon felvezette. Egy pajkos félmosollyal hallgatom a sztorit, amelyet felemleget és ami nem is volt ritkaság azokban az években. - ..mert sosem hallgattál rám, amikor azt mondtam, hogy ne marj rá annyira a szélére, de te mindig túlságosan féltél, hogy leesel. Pedig tartottalak. Mindig tartottalak. - ..és azóta is. Ott vagyok neki, támogatásként. Habár sosem mondtam ki vagy nem nyíltabban, mint az előbb is, tudnia kell. A múlt ezt igazolja alá… - Hazavigyelek? – Egyikünknek sem áll szándékában, hogy túl sokáig maradjon, ezért számomra logikusnak tűnik a felajánlás, de persze alapvetően tőle függ, hogy elfogadja-e végül vagy sem. - Nem hiányzik? – Vetem közbe. A megszokások, a protokoll, az élet, amiben felnőttünk és aminek a szabályait ismerjük. Nem ítélem el, mert mást választott, amint amit megálmodtak neki a szüleink, de tény, ami tény, nem vagyok biztos abban, hogy nekem menne. Hogy ne ugyanazon társadalmi szabályok szerint éljem az életem, mint eddig is. Hiába nem kívánok apám képmása lenni, igazság szerint élvezem, hogy valahol az lehetek. Mocskosul élvezem... - Ne legyél ennyire cinikus. Ha nem lenne az, te és én sem léteznénk. – Húzom el a számat és bár egyáltalán nem támogatom a puccparádét, amit anyánk összehozott erre a napra, tény, ami tény, nélkülük se a húgom, sem pedig én nem léteznénk. A szétküldött listát én magam is olvastam, az adta az ötletet a végül megvásárolt ajándékhoz a részemről. - Ez kedves. – Bólintok a húgom meglepetésére. - Tőlem a vágyott aspeni utat kapják. – Nem kérdezte ugyan, de ettől még megosztom vele, mivel készültem én. Ugyan anya védte fel a kívánság listára, de tudom, hogy ennek örülnének, úgyhogy egy pillanatig sem érzek lelkiismeret-furdalást a kreativitásom hiánya miatt. Azon magasba szaladnak a szemöldökeim, ahogy a testvérem viselkedik a következő pillanatban. A kimentésre tett megjegyzésére pedig megfogom a kezét és magam után húzva indulok meg vele a téli kertbe, ami ez alkalommal nem képezi a parti helyszínét, főleg, hogy a nyár közepét írjuk éppen. Mikor már csak ketten vagyunk és nincs körülöttünk senki és semmi más, csak anya gazai, akkor fordulok felé, aggódva. - Oké, most mondd el mi bajod van, mielőtt elkezdek kibaszottul aggódni és akkor tudod, hogy milyen leszek... – Tapasztalhatta már, hogy ebben az esetben nincs, ami megállítson és nem ismerek se embert, se istent. Magyarán jobban jár, ha elmondja mi folyik itt, mert azt az egyet teljesen tisztán érzékelem, hogy valami nagy szar van a palacsintában...
Minden egyes alkalommal, mikor a család rendezne valami szarságot, amin kiöltözve meg kell jelenni, csak feszengek és várom,ogy véget érjen. Nincsenek barátaim, nincs senkim a családomon kívül. A testvérem a mindenem, akiben megbízok, aki mellettem állt jóban, rosszban. De most úgy érzem, hogy elpártolna, mert olyat tettem, ami igen csak nem illik a nemesi családba, amiben nevelkedtünk. Anyám egyenesen belehalna a szégyenbe, apánk viszont kitagadna, és soha többé nem állna velem szóba. Tekintve, hogy a gyerek házasság nélkül fogant meg. Mélyen szívom be a levegőt és csak fele nevetek. Tökéletes apa válna Solomonból, ha csak látnám a késztetést annak irányába, hogy valami állandó is része legyen az életének. Nem csak a tárgyalótermek és én. Meg persze Noah. - Jól van na. Ne szívd mellre. – komolyodom el egy pillanatra, mert úgy tűnik, hogy az ikrek átka, hogy az érzelmekre is ugyan úgy reagálunk. Sosem voltam szerelemes, mindig azt kerestem, ami nekem jó és a családnak. De azt hiszem belecsömörlöttem. Mert mindhiába, egyik ajánlat rosszabb volt, mint a másik. Persze nem hibáztatom anyámat, vagyis igyekszem nem ráhárítani, de még is frusztrált vagyok, ha megjelennek körülöttem idegen férfiak, hogy a nagy büdös semmiből akarnak ismerkedni. A zene persze minden centimétert megöltött, próbáltam ellazulni, de hogy tehetném? - Sosem voltam önálló, mindenben ketten voltunk. De a tárgyalóterem nem az én asztalom. Tudod te is. Minden vitát, összetűzést egyedül nem oldottam volna meg, csak ha nem jössz te vagy Noah. Ti erre születettek, hogy megvédjétek a seggem. – nevetek fel, hiszen tényleg így volt, mindig mikor volt valami vita, általában vesztésre álltam, de jött a két fiú és úgy csűrték, csavarták a szavakat, hogy én jöttem ki belőle nyertesen. Már akkor is sikeresek voltak, én pedig akkor jöttem rá, hogy nem az én világom lesz az ügyvéd szakma. - Örülj neki, ameddig a vak tudatlanságban vagy. Gondold, el milyen fájdalmas lehetne tudni a nők összes misztikumát. Hol maradna a vadászösztön? Unatkoznál. Sőt rajongó klubbon lennénk, hogy add tovább ismereteidet. Bár így belegondolva jó sok pénzt szednél össze. – nevetek fel. Mert tényleg nagyon szeretem a testvéremet, de nem tudom elképzelni sem, hogy mit fog szólni hozzá, ha rájön, hogy nagy a gáz. Én pedig nem tudom, hogy mit csináljak.
. A bűntudat és a fájdalom erősen ráz, rémálmaim vannak, és lelkileg is bele fogok őrülni ebbe. Miért kellet nekem, pont most? Mindenki össze-vissza lefekszik a másikkal, erre nem történik semmi. Én csak egyszer botlom meg, és nesze, gondolkozz, hogy még is mi a büdös francot fogsz kezdeni az életeddel? Ott a kávézó, amit irányítani kell, ami mindig oda figyelést igényel. De ha már kerekedem, nem fogom tudni úgy venni az akadályokat, mint hathéttel ez ellőttig. - Figyelj, anyánk szereti a csillogást, örüljünk neki, hogy elég egy évben kétszer háromszor kiöltözni s nem kell minden hónapban. – megvonom a vállam. Hiszen elég a karácsonyi és születésnapi partikon megjelenni. Még csak az hiányozna, hogy máskor is, minden apró szarságot megünnepelni, mint tervezte kiskorunkban. Néha nehéz velük és az ép ész menekül tőlük. Még is rájövök, hogy a mai világban nincs olyan, hogy megünnepeljük a harmincadik évfordulót. Van, aki az egyet sem éri meg. Ez csodálatos lenne, ha nem lenne ekkora felhajtás miatta. Vegyes érzelmek vannak bennem, de nincs mit tenni. Szavaira elmosolyodtam, nem volt mit hozzá tenni, csak elvenni. Tudtam, hogy ha nincs is közvetlen közelemben ott van és számíthattam rá. Talán ezért is fájnak a szavai, mert én most elárultam őt. A sírással kezdetem harcba, nem fakadhattam sírva. Mit szólna hozzá, ha ennyire kiborulnék egy mondattól? - Majd kicsit később, még húsz perce sincs, hogy itt vagyunk. – bólintok, hogy örömmel venném, hogy haza vinne, hiányzik a társasága, a telefonbeszélgetések nem ugyan azok, mint mikor leülsz és veled szemben ott ül. - De. Rohadtul. Viszont nem tudnék benne élni, nem vagyok én olyan erős, hogy ebben érezzem magam jól. Csak a rutin hiányzik, mikor minden reggel felkelek és a legelegánsabb ruháért nyúlok, vagy a magassarkúk közt keresgélek, és rájövök, hogy nem kell. Felvehetem a legslamposabb ruháimat. Otthon. Azért a lakáson kívül próbálok nem szégyent hozni a családra. – nevetve próbálok kicsit visszatérni abba, ahogy voltunk és nem tovább esni a mélységbe, ami a lelkemben van. - Tudtam, hogy azt fogod választani. Én is azt tettem volna. – mosolyodom el, mert anyánk minden évben arról beszél, hogy mennyire elutazna, de apánk nem ér rá és hát meglett az alkalom, amit nem tud visszautasítani. Mellesleg anyánknak is élesen szabták a nyelvét és biztos vagyok benne, hogy eléri, azt amit szeretne. Kerüljön az bármibe is. A történések nagyon felgyorsultak és nem bírtam követni, de persze Solomon ismét időben érkezett és kirángatott a tömegből, ami kezdett már fojtogató lenne számomra. Megállva a kertben körül néztem és próbáltam nem válaszolni a kérdésére. - Mi lenne? Fáradt vagyok, nehezen viselem az ilyes fajta tolakodást. Semmi bajom nincs. – legyintek egyet és elsétálok. Csak épp egy padig, hogy leüljek. Kezdi törni a cipő a lábamat. - Mi baj lenne? Úgy viselkedsz, mint valami eszelős, és összeesküvést keresel. – mormogom, bár jól teszi, mert jelenleg épp hazudok neki és eltitkolom, hogy hatalmas bajba sodródtam és lehet, hogy bele fogok fulladni. A szemeibe nézve elszakadt bennem valami és a ruhám végével elkezdve játszani nézek fel rá. - Nem bírom ezt. Érted? Mindenkinek akkora elvárásai vannak felém. Én pedig sorra okozok csalódást. Apánknak, anyánknak. Neked. –úgy éreztem, hogy a lelkemben eltört valami és épp széthullik az álomvilágomon. A fájdalom fizikaivá vált. Nem kaptam levegőt, olyan volt, mintha valaki rátelepedett volna a mellkasomra és elfordítva a fejemet néztem az áhított menekülési útirányt, ahol a kapu csak úgy csillogott. -Hibáztam Solomon. Hibáztam és nem tudok aludni miatta. Felperzsel belülről a bűn. – a hallgatást megtörve néztem a fivérem szemeibe. Most jöhet mind az, amit ennyire elakartam kerülni.
Csak morranok egyet és ezzel le is zárom a témát a magam részéről. Nem szívom mellre, de ettől függetlenül tartom magam ahhoz, hogy ez a kérdés sokkal összetettebb és komplikáltabb annál, semmint le lehetne rázni annyival, hogy nekem csak a jó része jutna egy gyerekprojectből. Az egész ötlet már az elejétől több sebből vérezne, de szerencsére nem szükséges jobban belemennünk az egészbe. Hála a magasságosnak. - Tudom, hogy nem akartad csinálni, de még most is ugyanaz a véleményem, mint mindig; remekül megálltad volna a helyed. – Az nekem is fájóbb pont, hogy végül nem tartott velem, hiába járt ő is ugyanarra az egyetemre. Külön óráink voltak, külön területbe ástuk bele magunkat és gyakorlatilag a Yale elvégzése – valójában elkezdése – óta teljesen más irányban indultunk el. Valószínűleg gőze sincs arról, hogy ez az egész ikrek közötti kötelékes akármi nekem is ugyanannyit számít, mint neki. Érzem, érzékelem magam is, ha látszólag nem is tulajdonítok neki nagy hangsúlyt és hát igen, bírtam szerettem volna, ha egész életünkben osztozunk a közös érdeklődésen is. Ha az irodában mindennap láthatnám, ahogyan a tárgyalóteremben is. ..mert most olyan, mintha egy részem folyamatosan hiányozna. Szentimentális faszság, mi?! Én is tudom.. Azt viszont nagyon is tisztelem benne, hogy volt bátorsága azt tenni, ami ő akart igazán és nem mások akarata előtt meghajolni. - Egy szóval nem állítottam, hogy nem örülök neki. – Csóválom meg a fejemet egy szélesebb vigyor kíséretében. Nincs ember a talpán – legyen az nő vagy férfi –, aki szerintem minden szegmenségeben értené a saját- vagy éppen az ellenkező nemet. Köszönöm, erre egyáltalán nem vágyom, jó nekem úgy a világ rendje, ahogy éppen van. - Ugyanazt tudom erre mondani, mint az előbb is. Komoly megpróbáltatást jelentene, ha havonta kellene egy-egy ilyen eseményen részt vennünk, de gondolom apát jobban zavarná az egész. – Nem titok, hogy bár anya kedvéért abszolút jó képet vág az egészhez, valójában apa szarja telibe az estélyeket. A társaságot kedveli, a gyümölcsöző kapcsolatok kiépítését is, de a körítést.. nos a gazok elhelyezése az asztalokon továbbra sem érdekli. Nem hibáztatom mondjuk miatta. - Ahogy akarod. – Annál több időm lesz arra, hogy a lehető legközelebb kerüljek ahhoz a bizonyos sárga földhöz, ha már feltett szándékom inni az este folyamán. A lényeg, hogy nem rohanok sehová, nekem aztán mindegy, hogy most, egy óra múltán vagy csak a buli végén távozunk. Kettőnk közül azt hiszem én bírom jobban az ilyen bulik strapáját. - Ne haragudj, amiért ezt mondom; de szerintem pont, hogy te választottad a nehezebb végét. – Ha komolyan dönteni kell aközött, ami a megszokott, megismert és természetes vagy aközött, ami tőlünk teljes mértékben távol állt az évek alatt, akkor azt hiszem az első az, ami mindenképpen a kényelmesebb megoldás. Mindazonáltal tudom, hogy a húgom sosem érezte jól magát abban a közegben, amibe beleszületett és mindig is nehezebb volt neki jó képet vágni mindenhez. Az ajándékhoz további hozzáfűzni valóm nincs, ahhoz már jóval inkább, amikor a húgom szinte teljesen megfeledkezik magáról és úgy akarja leharapni egy vendég fejét, mintha maga a hétfejű, tűzokádó sárkány lenne. Nekem ez az egyértelmű vörös jelzés arra, hogy bizony valami gáz van. Jah, az ikres hülyeség oda-vissza működik ám… Összeszorítom az állkapcsomat, amikor igen áttetsző módon akar lepattintani, immáron a télikert gazai között. Szarul esik. Persze, hogy szarul.. - Még, hogy én viselkedek eszelősként.. – Fújtatok egyet halkan az orrom alatt és nem kommentálom tovább, hogy mennyire sikerült betalálnia ezzel a megjegyzéssel. - Nekem??!? – Kerekednek ki a szemeim és iszonyatosan megütközöm a hallottakon. Fogalmam sincs, mire is érti ezt vagy miért vágja a fejemhez, mindenesetre ennyi információból még nem tudok rájönni, hogy pontosan mi baja is van. Egy darabig még állva maradok, teljesen ledöbbenve a tulajdon ikremen, egészen addig, míg meg nem látom az arcán végbemenő változásokat, kezdve azzal, ahogy elfordítja a fejét és nem néz a szemembe többé. Leülök mellé és bár továbbra sem érzem, hogy akár fikarcnyit is közelebb volnék a megoldáshoz a szélsőséges kirohanását látva, azért igyekszem mellette állni, mint korábban mindig, úgy most is. - Oké. Először is vegyél egy mély levegőt és próbálj megnyugodni. – Nem akarom, hogy jobban felzaklassa magát, mint amennyire már egyébként is annak tűnik. Vele lélegzem, ezzel is megmutatva, hogy itt vagyok, vele, mellette és megfogom a kezét is közben. - Most pedig mondd el, hogy mi történt. Legyen akármekkora gáz is, megoldjuk. Héé, hallod?! – Az arcára teszem a tenyerem és magam felé fordítom, hogy a szemeibe nézhessek. - ..mindegy mi történt, nem érdekel. Megoldjuk. Ezt megígérem. – Mindig ott álltam mellette, minden egyes döntését támogattam, így nem nagyon értem, mégis mit művelhetett, amit ennyire nem mer elmondani és ami ilyen szinten nyomasztja, de csupa fül vagyok.
Mindig azt tanították nekünk, hogy legyünk egymás mellett. De ha nem tanították volna, szerintem ment volna magától is. Annyira akaratlanul is figyelünk a másikra, hogy nem is gondolunk a neveltetésre. Talán ebből is fakad a fájdalom, hogy nem mondtam el azt, ami nyomaszt. A frusztrációm és a félelmem átszállt rá is. Látom a mozgásán, ahogy a levegőt veszi. Bent történtek a beszélgetés, ami kudarcba fordult és a tipikus megmentő, aki hirtelen gondol egyet és varázsszóra kirángat, és nem érdekli senki. Csak az, hogy tényleg ott legyen mellettem. Ha egyke lennék, biztosan olyan testvért akarnék, mint Ő. Aki erős és bátorságot összemerve ott áll minden hülyeségbe melletted és fogja a kezed. Olyan erővel támogat, amiről neked fogalmad sincs, hogy honnan jön. Bár nem mondja, érzem, ahogy nekem is nagyon hiányzik, a telefonhívások és az üzenetek nem olyanok, mint átosonni az irodába és jót nevetni. A választásom miatt olyan távol kerültem a családomtól, mintha szakadék lenne köztünk. Ahogy ott ültem a padon és próbáltam a gondolataimat összeszedni és nem arra gondolni, ami bent történt. Egyre nehezebb, nem titkolhatom tovább. Nem viselkedik úgy, egyszerűen érzi, hogy nincs rendben és ez furcsa, mindkettőnknek, hogy ennyire próbálok elmenekülni. Ilyenkor szívás az iker dolog. Érzem, hogy zavarja, hogy lassan megőrül az aggodalomba. - Szerinted nem érzem a csalódottságot? Az isten szerelmére, lassan legyalogolsz Afrikáig! Olyan ideges vagy. Nem csak te érzel. – jegyzem meg kicsit dühösen. Mert titkolhatja, de tudom, hogy neheztel rám, ha nem is csalódott. De ha úgy vesszük egyedül hagytam a vállalkozásban, amit elvileg apánk-kettőnk nevére akart íratni. - Mindig támogatlak Solomon, ahányszor egy védőbeszédre készülsz, végig hallgatom, vagy ha csak kísérő kell, megjelenek kérés nélkül. – nem szemrehányásnak szántam, csak emlékeztettem, hogy lehet, hogy kettőnk közül Ő a gondoskodóbb testvér, azért nekem is vannak megmozdulásaim.
. De most csődöt mondtam és úgy érzem, hogy bele fogok halni ebbe az érzésbe. Hagytam, hogy Solomon annyira zaklatott legyen, mint jómagam voltam. Ezzel is elértem, hogy mennyire nem vagyok jó ember. Csak kicsit kellet volna figyelnem, vagy lenyugodni. De nem ment. De aztán a kezeimet megfogva megrezzentem. Fel sem tűnt, hogy leült mellém. Mély levegőt véve utánoztam a levegő vételét és végül a szavaira figyelve rá néztem. A lelkem most még jobban összetört. Olyanokat mondd, amit nem biztos, hogy perceken belül is így fog gondolni. Lehunytam a szemeimet és egy utolsó levegővétel után felnéztem a csillagokra, majd a szemeibe. - Nem terveztem semmit. Megtörtént. Nem tudom miért, vagy hogy. Egyszerűen megtörtént. Én nem vagyok olyan lány. – remegtek meg az ajkaim, ahogy belekapaszkodtam a fivérem vállába és arcomat a zakójába fúrva zokogni kezdtem. Úgy akartam, hogy most mellettem legyen, mint mikor megtudtam, hogy m a helyzet. - Nem tudom miért tettem. Félek. – olyan erővel szorítottam magamhoz, mintha attól félnék, hogy bármikor a földre lökve el hagy és egyedül maradok. A szemeimben a könnyek martak, akár a sósav, ahogy végig gördülnek az arcomon. - Terhes vagyok. – úgy nyögtem ki a szavakat, mintha ólomból lettek volna és nem moccantam. Vártam a reakciót és csak azt tudom, hogy levegőt sem mertem venni. Csak ültem mellette és vártam, hogy mit fog mondani. - Azért nem ittam, vérszegény vagyok és kellet a bor, hogy pótoljak valamit. – elengedve őt hátrébb csúzok, nem merek a szemeibe nézni. Tudom, hogy meg fogja kérdezni, hogy kié. De nem akarom elmondani. Hallani akarom a kérdést. Megtörölve a szemeimet lassan pillantok fel az arcára, hogy letudjam olvasni, hogy mi lesz a végszó.
A szavai felérnek egy-egy arcul csapással és nem a finomabb fajtából. Nagyon is rosszul esik, amit hallok és végképp nem értem, hogy miért vág olyasmit a fejemhez, aminek az égvilágon semmilyen alapja sincsen. Soha nem is volt… - Tessék?! – Általában nem vagyok ideges, pláne nem a közelében, amikor mindig is – most is – az egyetlen békés pont számomra pont, hogy ő. Nincs bennem csalódottság, nem olyan, mint amit most idetol a képembe, kicsit sem finom módon. Persze, örültem volna, ha bizonyos dolgokban másként dönt, de ez nem jelenti azt, hogy ne örülnék vagy támogatnám teljes mellszélességgel abban, amit csinál. A rohadt életbe, még mocskosul büszke is vagyok rá! Komolyan nem látja?! Kezdek magam is berágni, de a düh előtt ott van a mély megdöbbenés, egyik utána a másik erőszakolja le magát a torkomon és jelen pillanatban nem nagyon van más választásom, mint nyelni. Pedig, ha pont, hogy nem a saját ikertestvéremről lenne szó, akkor eszemben nem volna ezt tovább hallgatni. - Nem is állítottam az ellenkezőjét. – Morgom az orrom alatt és már a nyelvemen van, hogy helyretegyem az agyát, mert úgy tűnik, nagyon is szüksége volna rá, akármennyire is szeretem és tisztelem. Azt viszont még idejében érzékelem, hogy jelen pillanatban valami egészen másra jobban szüksége van. Ráfogom, hogy amiatt, ami ennyire zavarja és bántja, teljesen elviszi olyan irányba, ami mind délibáb és nem egyéb és annak a keserű levét itatta meg velem. Hogy mennyire tehet róla? Nem tudom. Őszintén nem. Nem addig, amíg el nem árulja mégis mi bántja ennyire. Csendesen hallgatom végig, nem akarok közbeszólni, nehogy elijesszem a szándékától. Inkább kivárok, hadd jusson el magától arra a pontra, hogy kibökje mégis mi az, amibe sikerült belekeverednie. Inkább nem gondolom át a lehetséges forgatókönyveket, jobban szeretnék nem találgatni, hanem csak hallani, mi a helyzet és inkább majd megoldást kieszelni, mert azt egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ne lenne megoldás arra, ami ennyire nagy probléma jelenleg az életében. ..és ráadásul a lelkiismeretem is kegyetlenül felébredt, mert eddig a napig nem is sejtettem, hogy bajban van. Pedig már akkor tudnom kellett volna, amikor belekerült. Egyszerűen csak tudnom kellett volna.. Arra azonban valóban nem vagyok felkészülve, amivel végül kitálal. Első ízben a szemöldökeim szaladnak fel a képemen, magasabbra, mint hittem, hogy képesek lennének. Másodkörben pedig csak a levegőt préselem ki a tüdőmből, mert nagyon úgy tűnik, hogy magától nem óhajt távozni. - Woh.. ööh.. hűű. – Nyögöm, mint valami aberrált idióta és valamennyire hátra hőkölök, majd megvakarom a fülem tövét. Mintha az bármin is segítene. - Oké.. öhm… Hányadik hétben vagy? – Nincs bennem se düh, se harag, sem pedig csalódottság. Inkább csak meglepettség, mert erre valóban nem számítottam, de ezzel együtt még nem gondolom, hogy vége lenne a világnak. - ..és ami a fontosabb kérdés: örülsz neki? – Nem rémlik, hogy ezt a témát valaha is komolyabban körüljártuk volna. Nem tudom, hogy mennyire akarta ezt a gyereket vagy sem és bár nem a legudvariasabb a kérdésem, viszont annál praktikusabb. Próbálom erről a végéről megfogni, elítélni viszont eszembe sem jut semmilyen szinten vagy módon sem.
Olyan érzés volt színt vallani neki, mint mikor hirtelen megkönnyebbülsz, aztán jön a rosszul lét. Hogy eddig titokban tartottad. Magadat emésztetted a szégyenben. De ember legyen a talpán, aki a helyemben előbb el tudta volna mondani. Hogy egy éjszaka miatt akkora bajba került, mint mások sok éves szenvedés után. Hiszen sok nő alig várja, hogy teherbe essen. A férjeikkel már kínszenvedés együtt élni. Nekem meg sikerült úgy, hogy közben már ott voltam, hogy elfelejtem az egészet a fenébe. Hiszen megbeszéltük, hogy egyszeri alkalom volt. Túl régóta vonzódtam hozzá. Bár tisztában voltam, hogy milyen férfi és azt is tudtam, hogy nem fogja megkérni a kezem az éjszaka után. Viszont abban egyáltalán nem hittem, hogy teherbe esek és lesz folytatása. Az életem azóta zuhanó repülésbe kezdett. A szívem hevesen zakatolt a mellkasomban, ahogy megtöröltem az arcomat, szétkenődő festék és vöröslő szemeim biztosan jó színben festettek. De látott már rosszabb állapotomban is, hiszen jóban, rosszban kitartottunk egymás mellet. Most pedig úgy érzem elárultam őt. - Hatodik. – mormogom, ahogy kezemet a hasamra teszem. Egésznap meg kellet állnom, hogy ne érjek hozzá, pedig minden pillanatban érezni akarom, hogy tudja, én várom őt. Még ha valószínűleg én leszek az egyetlen ebben a családban. Pedig mennyire akartak unokát. De nem így, nem egy fattyút, aki házasságon kívül születet. Ujjaim játékosan szaladnak a ruha anyagán és lehunyom a szemem.
A kérdésen elgondolkodom, majd felnézek rá. - Túl vagyok a harmincon. Szerettem volna gyereket, csak családban. De így.. – beharapom az ajkamat és a semmibe merednek a szemeim. Hogy is mondjam, nem így terveztem, nem volt megszabva egy időpont, hogy terhes legyek. De még is éreztem, hogy nem sokára hiányozni fog valami az életemből és ez nem más, mint a gyerek. - Örülök neki, még ha nem is látszik. Csak félek. – a sóhajok úgy szakadnak fel belőlem, mint a várakozó vulkánok, amik bármikor kitörhetnek és felszabadulnak. A lelkem szárnyalt, ahogy láttam a testvérem szemét, hogy nem mérges és nem fog kioktatni. - Van egy kis gond a babával. – lenézek a földre és próbálom összeszedni a maradék erőmet. Mert ez volt a kisebb gond, amivel meg kellet harcolnom. Most jön az, ami vízválasztó lesz az életünkben. - Az apja. – nagyot nyelve pillantok fel végül rá. - Nem tudom, hogy mondjam meg neki. Tudom, hogy nem egy kapcsolati lény, minden nap másik nővel van. Viszont meg kellene tudnia. De félek, mert nem direkt estem teherbe, nézz rám. Kész idegroncs vagyok tőle. – remegő kezeimet a levegőbe emelve mutatom meg, hogy mennyire kikészültem ettől az egész helyzettől. Mint valami drogos, aki már a következő adag kokaint akarná beszippantani, de jelenleg nincs a tulajdonában.
Habár nem esett jól, ahogyan az este utóbbi perceiben viselkedett vagy még inkább azok, amiket – szerintem teljesen igazságtalanul – a fejemhez vágott, attól még eszembe sem jut felháborodni vagy mérgelődni azon, amit végül kibök. Ami a probléma, már ha egyáltalán valóban problémát jelent. A magam részéről nem tudom, hogy miként is reagáljak, de nem azért, mert akár egyetlen másodpercre is el akarnám ítélni a tulajdonképpeni másik felem – bassza meg mindenki, mégiscsak ikrek vagyunk, egy lélek és két test –, hanem, mert az sem tiszta számomra, hogy ő mit szeretne. ..mert sosem beszéltünk róla, nem volt még téma, ezért valóban csak a sötétben tapogatózom, minden egyes létező módon. A magzat korát csak némán, egyetlen bólintással veszem tudomásul, mielőtt még azonban tovább haladhatna a vallomások sorában, muszáj vagyok megszakítani a gondolatmenetét; - Mióta tudod, hogy babát vársz? Orvosnál voltál? Mikorra vagy kiírva? – Ezek egyike sem elhanyagolható tény és igyekszem annyira érdeklődő lenni, amennyire csak lehet. Nem csupán azért, mert az ikertestvéremről van szó, hanem, mert tudni is akarom mindezeket. ..mert érdekel. ..mert fontos a számomra. - Tudod mit mondanak a saját családról alkotott elképzeléseinkről.. – Szusszanok egyet és nem tudom elképzelni, hogy ne hallotta volna; a gyerek sosem akkor jön, amikor elképzeljük vagy ideálisnak tartanánk, hanem, amikor jönni akar. Úgy tűnik, hogy ez az elmélet nagyon is megállja a helyét. - Akkor örülünk neki! Gratulálok sis'! Szívből! ..és ha van bármi, amiben segíthetek, akkor kérlek ne tartsd magadban, én itt leszek neked. Itt vagyok neked, mint mindig... – Mit eddig is bármikor, amikor szüksége volt rám meg akkor is, amikor nem. Komolyabbá válnak az arcvonásaim, amikor arra kerül a sor, hogy gond van a babával. Kíváncsian és némileg elszorult gyomorral várom a folytatást, de igazság szerint valami egészen másra tippeltem volna, ha kellett volna. Nyilván nem kis dolog az, ami miatt aggodalmaskodik a húgom, de tényleg már rosszabb ördögöket kezdtem el a falra festeni fejben. - Oké.. először is, nyugodj meg. A babának sem jó, ha stresszelsz. Másodszorra pedig; igen, tényleg joga van tudni, hogy az övé a gyerek, akkor is, ha nem akarja. Végül.. ki az apja? – Az utolsó kérdést csak félve teszem fel, mert halvány lila gőzöm sincs, hogy meg akarja-e egyáltalán osztani velem, hogy kitől fogant meg.. Annyi tény, hogy mint eddig sem, most sincs szándékomban elítélni azért, ami történt. Meg egyébként sem érdekel. Ha Ő örül a kicsinek, akkor én is fogok, ez ennyire egyszerű.
Ott ültem magammal és harc dúlt a lelkemben. Olyan volt, mint mikor összetörtem anyám kedvenc vázáját, valami ősi kínai régiség volt és még Solomonnak is nehezen mondtam el. Miattam kirúgták a szobalányt, mert nem álltam elő vele. Pedig már akkor is nekem kellet volna felelősséget vállalnom, de nem tettem. Már akkor is nehezen mentek a szavak vagy épp az igazságot bevallani. Solomon jól fogadta, nem akadt ki, nem üvöltötte le a fejem, hogy felelőtlen vagyok. Csak csendben érdeklődött és minden kérdése jól esett. Mert úgy tűnt tényleg érdekli a dolog. Mint mindig teljes mértékig támogatott. Mélyet szippantva néztem. - Egy hete. Az igazat, behívtak kontrollra, és ott derült ki. – harapdáltam a számat már véresre belülről. Olyan érzés volt, mintha kitépték volna a szívemet. Mert egy hete tudom, de neki csak most mondom el. És csak azért, mert úgy éreztem nem tudom továbbra magamban tartani. - Nem tudtam, hogy mondjam el. – ajkaim remegtek, mert tudtam, hogy meg fog lepődni, és ha másért nem, csak azért fog haragudni, hogy ennyi időt vártam azzal, hogy elmondjam. De tényleg nem tudtam, hogy álljak elő vele. Ez nem olyan dolog, amit csak úgy bejelented. Nem vagyok olyan lány, aki ilyeneket csinál. - Tudom. De annyira félelmetes. Nem készültem fel. Elveszettnek érzem magam. – továbbra sem hagyom abba a szám rágcsálását pedig a fémes íz már marja a számat és csak hányingert kelt bennem. Viszont le kell, győzzem minden félelmet. Annyira furcsa, hogy szinte meg sem hökken, nem mutatja, mennyire zaklatja fel a dolog. Inkább tűnik érdeklőnek. Ami jól esik, mert teljesen más reakciót vártam tőle. Ismerem, mert ismerem, a másik felem.
Még is a testem beleremeg abba, hogy ennyire másképp gondoltam az egész történetet. - Köszönöm. Azt hiszem szükségem lesz rád. Most jobban, mint bármikor. – szemeimben könnyek gyűltek és a keze után kapva néztem a szemeibe. Nem akarok sírni, sem pedig kihasználni, de jelenleg ő az egyetlen állandó ember az életemben. De a telefonom ismét megszólalt. A táskámból előhúzva Noah neve jelent meg. Ismételten kinyomtam a telefont. Ne most akarjon beszélni. Jelenleg erőt gyűjtök a beszélgetésünk folytatásához. - Lemerem fogadni, hogy nem akarja. – nevetek fel kicsit hisztérikusan és leteszem a telefont magam mellé. A kérdése nem ért váratlanul, hiszen persze, hogy tudni akarja. De tisztelem és becsülöm, hogy megvárta azt a pillanatot, hogy a babát vette előre. Próbáltam lenyugodni úgy, ahogy mondta. De már csak a gondolattól is stresszeltem, hogy el kell, mondjam. - Azt leszögezném, hogy nem olyan ember. Mármint, de. – visszagondolva minden nőismerősömnek megmondtam, hogy maradjon tőle távol, mert csak megégeti magát. Erre tessék, sikerült nekem, de úgy elég tisztességesen. Megköszörültem a torkom. - De ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni. – pillantottam a szemeibe. Mert most ez egy olyan név lesz, ami elég nagy kavarodást fog okozni, mint az én életemben, mint az övében. A családi vállalkozásról nem is beszélve. Már most a pokolba kívánom őt. Hogy ilyen helyzetbe hozott és még arra sem volt képe, hogy megjelenjen egy családi eseményen. Még ha nem is tudja, hogy mi a helyzet. - Szóval, a baba apja. – szedem össze minden erőmet. – A lehető legbiztosabb vagyok benne, hiszen mással nem voltam már egy ideje. – kezdem a kerítést, mert úgy gondolom, hogy ha elég sokat rizsázom nem kell kimondanom a nevét. De nincs menekvés. - Noah. – nyögöm ki végül a nevét, annak, akit valószínűleg soha nem képzeltek volna. Senki.
Újabbat bólintok némán. Az még elég kevéske idő, ráadásul a gyerkőc is éppen, hogy csak egy pont. Kicsi. - Hogy érted, hogy nem tudtad, hogy mondd el?! – ütközök meg a hallottakon, mert ezt végképp nem tudom hová tenni. Azt, hogy a szüleink reakciójától tart – már, ha erre gondol –, meg tudom érteni és azt gondolom van is mitől tartania, de tőlem??! Soha nem volt olyan, hogy ne álltam volna ki mellette, ez sem lesz más. Ezért fogalmam sincs, hogy mi a tökömért gondolta… mit is gondolt pontosan? Ahhoz nem tudok mit hozzátenni, hogy nem készült fel vagy, hogy elveszettnek érzi magát. Megértem. Nyilván rohadtul nem lehet egyszerű az egész, de ennél többet nem tudnék hozzátoldani ahhoz, ami már elhangzott, így csak némán biccentek a fejemmel, hogy jelezzem, értem. Jobban rászorítok a kezére egy pillanatra. Eszemben sincs nem ott lenni neki, amikor egyértelműen rohadt nagy szüksége van rá. Itt vagyok és itt is leszek, ebben egészen biztos vagyok és habár sosem ígérgetek senkinek semmit, ezt jelenleg megtenném, ha kérné. Elhúzom a szám arra, hogy a gyerek apja nem fogja akarni a kicsit. A helyzet az, hogy valószínűleg én is hasonlóan éreznék, ha valaki elém állna azzal, hogy terhes. Nem, egyáltalán nem akarok még kölyköt, de ezzel együtt Aimee a húgom és megfeszül az állkapcsom attól, hogy a fickó, aki ebbe a helyzetbe hozta, lehet, hogy nem óhajt majd kiállni mellette. Összerántja a szemöldökeimet a folytatás. Oké, most már rohadtul érdekel, hogy mégis ki a fenével sikerült a húgomnak összeszűrnie a levet, de nem fűzök kommentárt semmihez sem, nehogy nekem meggondolja magát és abbahagyja a beszédet, amire láthatóan nagyon nehezen vette rá magát. Megdobom az állam, hogy folytassa csak nyugodtan, továbbra is figyelni fogok rá, azonban arra, ami ezután jön, határozottan nem vagyok felkészülve. Nem tudnám megmondani, hogy a szó szerinti szar mikor is önti el az agyamat; a döbbenet után, a harag előtt vagy a kettővel egyszerre érkezően, de talán tök mindegy is. Azt viszont nagyon is élesen és tisztán érzem, hogy egyetlen pillanat alatt fut át rajtam a méreg és mire észbe kapnék, már felpattantam a padról. Mondanom kellene valamit, illene, tartoznék vele, de inkább kihagyom és sarkon fordulva hagyom faképnél a testvéremet, most ugyanis dolgom akadt. Kurva sürgős, hogy őszinte legyek..
//Nem tudom, hogy miként reagálsz majd, de azt hiszem ez egy záró lenne. :””) Köszöntem a játékot! <3//
Minden erőm kellet ahhoz, hogy elmondjam neki. De úgy tűnt, hogy nem érdekli. Csak azt láttam, hogy egyre feszültebb. Persze nekem sem volt könnyű. De végig hallgatni, hogy a legjobb barátja. Akiben megbízott és annyi éven át vált válnak vetve harcoltak mindenen keresztül, most teherbe ejtett. Nem könnyű. Tudom én. Érzem. Még én is csalódott vagyok magamban. De mikor felnézek, ő felpattan és egy szó nélkül elmegy. Ott hagyott. Ajkaim szétnyílnak. - Solomon, kérlek… - de mind hiába, a szavak csak a sötét éjszakába szállnak és ott maradtam a kertben. Szétmaszatolódott sminkkel és megtört lélekkel. A pocakban pedig egy kis poronttyal. Aki az egész életemet romokba döntötte. Bár így utólag belegondolva megtettem én magamtól is. Hiszen minden egyes alkalommal mikor én hoztam döntést mindenkit elárultam és a családom már nem is tekint gyereküknek. Furcsa lett volna, ha az egyetlen szeretet személynek ne okozzak csalódást. Felállok és a hátsókerten át megkeresem a kocsit és elhajtok.
Kezdőlap
