A külvilág számára annyira tökéletesnek és annyira egyszerűnek tűnhet az életem. Annyira, hogy néha még én is elhiszem az elképzelt valóságot.
Végül is nem panaszkodni akarok én, mert ha belegondolunk, valóban sok minden megadatott a számomra: jólét, különböző tudásformák elsajátítása a legnevesebb iskolákban, utazás, a világ megismerése, kaland, szerető, nagycsalád, egészség, tényleg minden…
De az ember önző, nagyravágyó és azt hiszem, hogy egy embernek akármennyi földi java is van, mindig arra vágyik, ami neki nem adatik meg, s addig nem nyuszik, amíg meg nem szerzi azt.
Nekem két dolog hiányzik az életemből, mégpedig a teljes szabadság és az önállóság, talán ez a kettő egy és ugyanaz.
Ki értené meg, hogy mennyire elkeserítő az, hogy az ember lánya sikeresen, kimagasló eredményekkel befejezi azt az egyetemet, ami mindig is a vágya volt, megszerzi álmai diplomáját, aztán amikor az megvan, egyszerűen kiötölheti vele a hátsóját. Hiába bizonyítottam nekik és önmagamnak is, a családomnak ezernyi kifogása van az ellen, hogy rendes munkát végezzek.
Jó, persze, önkényeskedhetek az egyik ügyvédi irodában, és ahogy tudok, így is segíthetek a szerencsétlen sorsú embereken, de ez egyszerre számomra a teljes kiskorúsítást is jelenti, hiszen sohasem fejlődhetek. Ez csak valami olyasmi érzés, amikor a szüleid megengedik, hogy játssz egy kicsikét.
Másrészt itt élek ebben a csodálatos luxusvillában, ami egyszerre sugározza magából a régi korok arisztokrata megjelenését és a legmodernebb luxust, amit csak szem-száj megkíván. Itt járkálok minden nap ebben a csodában, ismerem minden zegzugát, minden sarkát, rejtekhelyét, de mégsem érezhetem azt teljesen, hogy az enyém, hiszen szégyenszemre 29 évesen még mindig a szüleimmel élek.
Nem azért, mert soha nem vetettem volna fel nekik a témát, hogy külön költözzek, de a mi köreinkben valahogy az nem ildomos, ha egyedülálló nőnek külön lakása van.
Lesz ez ennél még jobb is, most, ha férjhez megyek és elköltözök abba a bűnöktől bűzölgő terebélyes szintén fényűző villába.
Viszont nekem is megvan az én kis bűnöm, a nem is olyan sötét titkom, amit egyik családtagom sem tud. Esténként vagy munka után ellógok kick-boxozni vagy más hasonló sporttevékenységet végezni, amit egy „magamfajta” úrilánynak nem lenne szabad, ugyebár.
Ahogy éppen palackos vízért indulok a konyhába, hogy bedobozoljak magamnak a ma esti „kiruccanásomra”, éppen megszólal az ajtócsengő.
Mivel nem vagyok az a típus, akinek leszárad a keze egy kis munkától, nem várom meg, hogy a komornyik megjelenjen, hanem automatikusan ajtót nyitok. habár talán jobb lett volna, ha éppen most nem teszem ezt…
Az ismeretlen nő csak úgy tódul befelé, bele az arcomba és bele az életembe anélkül, hogy bárki is beinvitálná és anélkül, hogy egyáltalán levegőt vehetnék.
Kell hozzá egy jó pár perc mire felfogom, hogy ki is ő, de arra már nem sikerül rájönnöm, hogy mi a fenét akarhat tőlem.
- Jó napot! Ö…hát hogyne – felelem alig láthatóan bólintva, mégis monoton hangon, amikor befúródva a bejárati ajtón bemutatkozik ez a szemtelenül határozott nő és közli, hogy beszélni szeretne velem. Velem?  Elképzelésem sincs, hogy mi dolgom lehet nekem az FBI-jal. Egyedül apám ügye az, ami aggaszt, de arról nem tudhat senki, egyedül García-ék, viszont, ha ők elárulták valakinek apámat, akkor ugrik is ez egyességünk, nem kell menyasszonyosdit játszani.
Látom, hogy akaratlanul is megcsodálja a családi otthonunkat, mint mindenki más, de jelenleg nincs kedvem bájologni, hiszen mielőbb szeretném meg tudni, mit akar tőlem az a nyomozó.
- Bizonyára biztos volt a dolgában és kellő mennyiségű információt szerzett rólam, hogy ne tévedjen, amikor ide látogat, Szóval, igen, én vagyok Alexandra De Mevius – helyeslek farkasszemet nézve vele és egyáltalán nem a megszokott kedves stílusomban. Ha azt hiszi, hogy valami tudatlan kis csitrivel fog beszélgetni, akkor nagyon téved.
- Habár tisztában vagyok vele, hogy nem lenne kötelességem magát beengedni, sem ügyvéd nélkül beszélgetni önnel, azért akkor fáradjon be a nappaliba – magyarázom neki ugyanúgy, mint az előbb.
Majd miután betessékelem a hatalmas terembe, jobb kezemmel helyet mutatok neki az egyik kanapén.
- Akkor hallgatom – ülök le vele szemben én is, ha ő már helyet foglalt. - Őszintén, fogalmam sincs, hogy mit is szeretne tőlem.
Habár legszívesebben elküldeném őt melegebb éghajlatokra, mégis megvan bennem a kellő kultúra ahhoz, hogy ne legyek illetlen, ráadásul azért van bennem egy kis félsz is apám ügye miatt.

Nem szokásom bunkónak vagy lekezelőnek lenni senkivel sem, az elutasító viselkedés sem jellemző rám, ami azokban a körökben ahol én mozgok, viszont nem ritkaság.
A bunkóság azonban neveltetésemnek köszönhetően sosem volt, nem is lehetet része az életeknek, hiszen nekem mindig illően kellett viselkednem. Ha elutasító is voltam valakivel, azt olyan módon kellett tennem, hogy bizonyos illemszabályokon belül mozogjak. Nem is vágytam másra igazából.
Viszont az utóbbi hónapokban történt események arra kényszerítenek, hogy megfontolt és elutasító legyek az emberekkel. Még véletlenül se kerüljek közel senkihez sem.
A mai „vendégem” pedig éppen a lehető legrosszabbkor érkezett, rosszabb időpontot akarva se választhatott volna.
Még bennem a felismerés apám bűntette miatt, magamban még meg kell bocsájtanom neki teljesen, de egyszerre bennem a harag és a csalódottság is, amiért kénytelen leszek olyan emberek közt élni, akiket megvetek, és akik mellett sosem leszek biztonságban. Mindezt más hibájából, és mégis csak ez az egyetlen lehetséges út számomra, hogy a tükörbe tudjak nézni. Pedig nem nekem kellene szégyenkeznem.
És erre akkor még megjelenik egy oktondi nyomozónő, és hirtelen olyan egyéneknek kell falaznom bizonytalan dolgokkal kapcsolatban, akiket legszívesebben a börtönben látnék.
- Erőfitogtatás? Csak tisztában vagyok a jogaimmal, pláne, olyan esetben, hogy ha nem is követtem el semmit – válaszolom felszegett állal, amikor a rendőrnő úgymond megfenyeget. Legszívesebben most azt mondanám neki, hogy akkor menjen és szerezze meg azt a papírt és hozza az ügyvédet, majd akkor jöjjön vissza, hiszen nekem nincs titkolnivalóm – veszíteni valóm annál inkább -, de tartok tőle, hogy az apám ügyét fogja előhozni, én pedig nem akarom, hogy rács mögé jusson. Most okosnak és meggondoltnak kell lennem, de ami a legfontosabb, meg kell őriznem a hidegvéremet.
- Ugye, tudja, hogy nem követtem el semmi büntetendőt? Vagy most gyanúsított vagyok? – mosolyodok el, ezzel is egy kicsit leplezve a bennem lassan felgyülemlő aggodalmat.
Végül aztán, amikor lejátszottuk ezeket a köröket, és célba vesszük a nappalit, mindketten helyet is foglalunk a kanapékon és amolyan farkasszemet nézünk egymással.
Minden idegszálámmal arra koncentrálok, hogy ne lássa rajtam, mennyire ideges vagyok és most már mennyire várom, hogy megossza velem, miért akart velem beszélni. Pont velem.
Viszont, amikor a „férjemet” hozza szóba, aki nem is férjem még, elkerekednek egyszerre a szemeim, és az ajkaim is hasonló formát vesznek fel egy pillanat erejéig.
Egyszerre ér kellemesen és váratlanul is a tény, hogy nem az apám után jött kutatni, aki miatt tulajodképpen feláldozom az életemet. Mintha ez a nő a vesémbe látna, hiszen nekem is eltökélt szándékom, hogy lebuktassam ezt a mocskos családot, de nem, neki ezt nem mondhatom el, hiszen még mindig itt van az édesapám titka.
- Á, a vőlegényem – javítom ki a nőt kissé kemény hangnemben, ezzel is éreztetve, hogy még nem házasok lévén nem tudok túl sokat a jövendőbelimről, pláne nem a családjáról.
- Magas, edzett, jóképű, kreol bőrű, kék szemű. Nagyon kedves és előzékeny...- kezdek bele megjátszva magam, de aztán hirtelen megkeményedik a hanglejtésem. - De feltételezem, nem lányos csevegést akart tőlem. Mateo-val egyelőre csak az eljegyzés volt meg, és ami azt illeti, a családjával nem sűrűn találkozom, ezen kívül nem is szokásom a barátaim vagy a pasijaim életében kutakodni, úgyhogy nem igazán tudom, hogy mit szeretne, mit mondjak róluk – folytatom tovább ismét csak elmosolyodva, hisze valóban nem tudom, hogy mit vár tőlem. Persze, vannak sejtéseim a Garcia család „üzleti” tevékenységéről és apa is mondott nekem ezt-azt, miután kiderült, hogy én is annak a családnak a tagja leszek. Tudom azt, hogy a céljaik érdekében képesek más emberi életeket tönkretenni, hiszen ezt tették volna az apámmal is, de ezt nem fogom elmondani ennek a nőnek, addig biztosan nem, amíg nincs semmi kézzel fogható bizonyítékom ellenük.
- Esetleg megmondaná, miért érdeklődik felőlük? Valamivel vádolja őket? – kérdezzek most én vissza elkomolyodva.