” A kunyhó, ahol nevetnek, gazdagabb, mint a palota, ahol sírnak. “
Két dolog már majdnem biztos, ahogy a telefonra pillantva, az megmásíthatatlanul közli, hogy legalább még fél órányi ácsorgás vár rám. Mindez azért, mert nem szeretek késni. Ez lenne az egyik, a másik pedig... Nem most sikerült “feltalálnom”, de mert ide állok, meg oda, hogy ne legyek útban a nyílt utcán. Igen csak érződik. Miszerint, egy meglehetősen rugalmatlan és nagynak tekinthető hangszerrel, bizony, nem egyszerű közlekedni. Az pedig szinte már annyira természetes, hogy említésre sem méltó, ahogy megbámulják az ízléses, de határozottan hanfu ihletésű anyagot, ami beborítja a citerámat. Nagyon nehéz lenne bevallanom, hogy a cseppet sem szeretett nagyapám ízlése nagyon is hasonlít az enyémhez. De nem ezért nem végezte ez a tok valami életlen konyhai olló áldozataként, hanem mert, tényleg szép és látszik, hogy legalább annyit dolgoztak azért, hogy így nézzen ki, mint mi édesapámmal azért, amit óv. Nem vehettem csak úgy, mindenféle sérelem és utálattól vezérelve, semmibe más erőfeszítéseit, igaz? Ahogy elmászik néhány perc, már azt is tudom, hogy rendesen kibabráltam magammal. Pont egy kávézónál kellett megbeszélni a találkát? Igen, pont itt. Itt, ahol a kávé aromás illata egészen könnyedén kiszökik az üvegfalak mögül, arra pedig csak utólag sikerül felszólítani magam, hogy az időnként fellehető édes kísérő mibenlétét nem kéne fejtegetnem. Persze már megkívántam, de a pénztárcám, nem biztos, hogy fogyni szeretne. Így marad a “foglald el magad” című kényszerű tevékenység, amiben azért nem kell meghazudtolnom magam. Nem a telefont rántom elő, hogy addig, inkább ráveszem magam egy laza körsétára. Lehet, hogy ezt kellett volna hosszabbra nyújtani, mert csak azért, hogy időt töltsek ki, már a kinti táblácska mögé rejtett kínálatot nézegetem. Azon túl, hogy nagyon szívesen tennék egy kóstolást, meglepő módon, az árak sem olyan elvetemültek. És befut az is, akire vártam. Az uralkodó eléggé nemzetközi légkörben egész kényelmesen belevegyül a mi döcögős kínaink, hiába egy ország, más tartomány. A cserét viszont gyorsan lebonyolítjuk, én kottákat adok, az ő szatyráért cserébe. Amibe egy kicsit vegyes érzésekkel kíváncsiskodom bele miután az esti viszontlátást biztosítva elválnak útjaink. Már nem is emlékszem mikor volt rajtam ilyesmi ruha, de ha ez volt a kívánsága az étterem tulajdonosának a mai hagyományőrző estre, igazán nem nagy ár, ha zenélhetek. Az utat még sem a megszokott hely irányába veszem, hanem egyenesen be a kávézóba, azzal győzve meg magamat végül, hogy azért ennyi luxus belefér. A kinti része árulkodott, hogy bent is igyekeztek könnyed egyszerre új és régies hangulatot teremtve, de már az illatok miatt megérte betérni. De nem e miatt kellet végül a barista előtt szabadkoznom. Hanem egy hölgyemény miatt, aki úgy vélte, hogy jó lesz felhőkarcolókon érkezni és az már nem számított, hogy ebben menni is kéne. Vegyes érzelmekkel, csodálva és háborogva próbáltam kitalálni, hogy eldől, vagy csak szimplán kíváncsi milyen nádnak lenni a szélben? Talán szentelhettem volna neki nagyobb figyelmet? Mert a helyzet úgy hozta, hogy az említett hölgy és társasága mellet volt annyi hely, hogy kényelmesen elfértem. Hangszerestül meg szatyrostul és immáron egy jó tejes hosszúkávéval. Szellemileg azt hiszem már az ajtón kívül jártam, de a következő meglepetés megmutatta, hogy a testem nagyon is az épületen belül van. A határozott taszítást és a “valamiféle” csimpaszkodó húzást én jelentem némán, ám kétségbeesett ábrázattal éltem meg. Váratlan volt. A sikkantás tudniillik nem hozzám tartozott! Csak igyekeztem túlélni a helyzetet! Lecsaptam a papírpoharat, a legközelebbi szilárdnak tűnő felületre, de éreztem megrogyni a kellemesen hűvös folyadékot körülzáró falakat. Ezért is engedtem el gyorsan, meg hát nem gondolhattam egy percig sem, hogy az majd meg tart. Csakhogy az ujjaim itt-ott elakadtak, a szélében, a félig felnyílt fedelében és miközben fájdalmas csókot nyomott a padlónak mindkét térdem, már kétségbeesett pillantással néztem végig, hogyan pördül meg a pohár és borul menthetetlenül az oldalára. - A kávém...!! - rebegem, szinte hangtalanul, mély sajnálattal. Aztán szűk látóköröm egy kicsit szélesedik és a lecsorduló karamellszínű cseppeken túl megmutatkozik, hogy a mielőbbi mutatvány részesévé tettem minimum még egy valakit. Ami biztos, hogy az ő ruhája nem úszta meg annyival, mint az enyém. Így, immáron fél kézzel az asztalba markolva, némi szégyennel, talán egy kicsit tartva a reakciótól, tehát félve, de mindenképpen bocsánatkérő szándékkal nézek fel. - Sajnálom! .. Én.. Nem volt szándékos!
- Dem! – hiába próbált a lány szigorú hangon beszélni velem, én csak nevetve gyűrtem a tenyerembe a két arcát, aztán vihogva menekültem előle, mivel a lányok mindig gyűlölték az, ha a reggeli, tökéletes sminkjüket próbálta meg egy hozzám hasonló tróger tönkre tenni – Megígérted, hogy hozol kávét! - Elfelejtettem, Édesem – úgy kaptam el a két kis kezet, amivel megverni próbált, mintha azok legalábbis halálos fegyverek lennének, nem semmirevaló kacsócskák, amik valószínűleg akkor sem tudnának bennem komolyabb kárt tenni, ha egy késsel jött volna nekem a lány. - Ezt a problémát könnyen tudjuk orvosolni – még mielőtt bármit tehettem volna, a másik barát-barátnőm a nyakamba csimpaszkodott, és egy határozott rántással csórta el a hajgumimat. Mivel nincs barátnőm, nem tartottam pluszt a csuklómon, szóval csak nagyra nyílt szemekkel néztem előbb az egyikükre, aztán a másikra. Nagyjából úgy nézhettem ki, mint egy elveszett kölyökkutya – egy labrador – mivel szépen lassan mind a ketten elnevették magukat aztán az egyikük az arcomba kezdett el belecsípni többször, a másik pedig a hajamat borzolta össze. - Hagyjatok békén némberek, jól van! – ezen a ponton már finoman próbáltam küzdeni ellenük, de nyilván túlerőben voltak, az én karjaim pedig hiába voltak nagyából akkorák, mint a csajszik combjai, határozottan nem verhettem el őket, amiért molesztálnak. Még akkor sem, ha nyilvánosan történt és a férfiak ellen elkövetett abúzus legalább olyan rossz, mint a nők bántalmazása – Hozok nektek bármit, amit akartok! Csak szálljatok le rólam. Nem is kell kifizetni. Persze a két kis banya miután megtudták, hogy elérték a céljukat, egyből nevetgélni meg puszilgatni kezdtek, ami miatt nagyjából úgy éreztem magam az egyetem udvarán, mintha minimum a stricijük lennék. A legutóbbi pletyka, amit saját magunkról indítottunk el, az gyakorlatilag pont valami hasonlóról szólt. A valóságban viszont soha nem próbáltuk ki hármasban, sőt. Szerintem még részegen sem lennék képes ezekkel a lányokkal szexelni, mert tényleg olyanok voltak számomra, mint két eleven kishúg. Soha meg nem született kistesók, akikre egész életemben vágytam. - Arra jobban vigyázzatok, mint az életetekre, különben nem kaptok semmit, csak egy-egy verést a seggetekre! – üres fenyegetés, szépen néznénk ki, ha azzal kerülnék be a hírekbe, mint az orosz külügyi diplomata fia, aki nőket molesztál az Államokban. Pontosan tudtam, hogy apa intézett nekem pár testőrt, akik észrevétlenül követtek. Nem igazán tudtam, hogy ezek hogyan néztek ki, azonban a diplomáciai védelem ettől függetlenül minden helyzetben megilletett. Vicces lett volna elképzelni két öltönyös faszit, ahogyan gyorsan utánam erednek, aztán gyakorlatilag a gördeszkám tempójában követnek a kávézóig, ahol Fifi dolgozik, ugyanakkor nem akartam üldözési mániával élni az életem, szóval hamar kivertem a fejemből ezt a képet. Határozott fékezéssel álltam meg a Colombe előtt, ahol nyilvánvalóan volt kedvezményem, mert már ismertem az egész személyzetet a harmadik barát-barátnőm miatt. Széles mosoly jelent meg az arcomon, illetve úgy képzeltem, hogy a szemeim is mosolyoghattak, amikor megláttam a lányt. Nyilvánvalóan ő ebből sokat nem érzékelt, mert egyrészt az asztalok törölgetésével volt elképzelve, másrészt én napszemüvegben kukkoltam őt kívülről. - Szia, Cuki – halk sóhajjal léptem oda hozzá és egy puszit nyomtam a füle mögé, mert éppenséggel ott értem el. A múltkor már rám szólt amiatt, hogy próbáltam megölelni, mivel nem higénikus a kávézó szabályai szerint, de én ezt ugye nem tudhattam, mert soha életemben nem dolgoztam. - A szokásos lesz? – széles mosoly terült szét az arcán, én pedig már nyitottam is volna a szám, mikor a telefonom kezdett el rezegni a zsebemben. A lányok voltak azok. - Persze, hogy az. Mindjárt megyek érte… - egyetlen gombnyomással vettem fel a készüléket, miközben nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy két szekrény méretű, kopasz csávó lép be a helyre. Gondolom ők Gorilla 1 és 2 – Figyeljetek, ha azért hívtatok, hogy variáljatok… Be se fejeztem a mondatot, mivel egymást túlkiabálva próbáltak nekem magyarázni a cukormennyiségről, én pedig egyszerűen rájuk nyomtam a telefont. Fogyókúra meg cukordiéta a seggem, miután elküldtek ide, és ellopták az eszközt, amivel összefoghattam a már-már zavaróan hosszú tincseimet – amúgy szerettem a hajam, csak ma irritált különösen – nem voltam hajlandó kimérni nekik az egy és háromnegyed mennyiségű cukrot. Saffie-nak is csak integettem párat, hogy nyugodtan készítse az italokat, én pedig már épp azon voltam, hogy tovább induljak az asztal mellől, amikor hirtelen valami baromi nedveset éreztem úgy… Csípőtájékon? Tisztában voltam vele, hogy nem én vizeltem be a helyszínen, mivel semmi olyan nem történt, ami kimozdított volna az alaphangulatomból. Először pillantottam a nadrágomra, aztán az előttem térdelő srácra, aki igencsak félreérthető helyzetben volt, viszont a pillantásomat mégis a felénk siető, meglehetősen fürge testőr felé kaptam. - Nem! – oroszul, határozottan szólaltam meg, még a kezemmel is jeleztem neki, hogy álljon meg, majd így folytattam – Nem történt semmi. Nem vagyok veszélyben. Nyilvánvalóan a kis jelenetet végig nézte az egész kávézó, én pedig már-már vöröslő fülekkel kezdtem el veszekedni a férfivel, aki összesen annyit tudott kinyögni nekem, hogy „de hát Úrfi, az Édesapja…”. Világ életemben sok zavarba ejtő szituációba keveredtem apám miatt, ennek pedig meg kellett volna szakadnia úgy, hogy a világ másik végére költöztem. Mégsem tudtam szabadulni a családom okozta felelősségtől egykönnyen. - Állj fel, ne térdepelj itt. Félreértik az emberek – immár angolul, kedves hangon szóltam a sráchoz, a két kezemet pedig nem szimplán felé nyújtottam, hanem az övéi köré zártam és segítettem neki felkelni onnan – Üljünk be oda és nézzük meg, hogy a hangszered megsérült-e. Jobb híján magam előtt próbáltam meg terelgetni a srácot, aztán gyorsan a pulthoz siettem, hogy megpróbáljak szerezni egy felmosórongyot, meg valamit, amivel le tudom takarítani a nadrágom. Mivel az előbbit nem kaptam meg, és a barátnőm egyik kollégája jelent meg, csak a ronggyal a kezemben indultam el megkeresni a fiút, miközben igyekeztem nem túl feltűnően törölgetni a farkam… Már, ha ilyen létezik. - Te megsérültél? – kíváncsi tekintettel néztem rá, miközben egy kis mosoly bújt meg a szám sarkában. Túl sok pénzünk volt ahhoz, hogy egy ruhadarab miatt kezdjek el aggódni, amit akár ki is dobhattam volna anélkül, hogy komolyabban megéreztem volna ennek a következményeit.
Deep inside my broken mind, I am haunted by the things I find, and it creeps on me like a sunrise, and it swallows me into black skies, back to dusk, take me to the dark, take me to my sorrows, and the shadows I'll face it, take me from the dusk, and of all the things I left behind, I am haunted by the things I didn't try, and it creeps on me like a moonrise, and it swallows me into blue skies, back to dawn, I'm on my way, spreading the sunlight, I'm on my way, take me from the dark, take me from my sorrows, and the shadows I'll face it, take me to the dawn, deep inside my complex mind
Losing that part of my soul Keep your head low, bound to the money they own, I was invited into the party of the silence, be what they're like and be quiet, I'm in my black tie, are you all satisfied?, sipping the red wine, just like your black lies, lalala lalala lalala lies
The rose you gave me's dead and dry Losing one petal at a time, just like the memories in my mind, I'm almost over you, you're in my bones, under my skin, I found the note in the pocket that you left it in, a sketch of us, a penciled face, we didn't know that things would all end up this way
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
* It's frozen now, you didn't fix it well -
Nick, o.f.
* Come, let me fix it for you -
Boston, o.f.
★ foglalkozás ★ :
diák, zenész
★ play by ★ :
Jeff Satur
★ szükségem van rád ★ :
Yeah, อีกไม่นานและมันก็เช้า let you go, and wе go another round with the flow, I got some dopе, you better know,man, I got demon in my soul
★ hozzászólások száma ★ :
35
★ :
Re: It's a nice day, isn't it?.. Demian & WuXie
Szer. Jún. 29 2022, 14:47
▸to Demian◂
” A kunyhó, ahol nevetnek, gazdagabb, mint a palota, ahol sírnak. “
A tudatlanság feloldozása a következő pillanatban sem érkezik el, csak egy gyors pillantást jut az osztályrészemül, ami igazán nem vetít előre semmi olyat, ami végül bekövetkezik. Bár már az megelégedésre adna okot, hogy nem kelt ki magából és kérte ki magának, hogy ilyen arcátlan támadás érte. Viszont a maga teljes váratlanságával ér a határozott szó. Hallottam már hasonlót, de nem vagyok nyelvész és hiába lenne hozzá valamiféle érzékem, a nyelvtanulás legalább olyan távol áll tőlem, mint a matematika, úgyhogy. Úgyhogy én most színtisztán a megérzésemre hallgatva fogadom el, hogy ez egy tagadó szó volt, szűken hozzátéve, hogy lehet. Bár talán ennek a szónak, minden nyelven meg van a maga jellegzetes ereje. Egy olyan erő, ami engem is arra késztet, hogy kihúzzam magam, ami nem a jobbik ötletek közé sorolt be. Tekintve, hogy a citera attól még nem lett rövidebb, hogy én .. nos, térdre kényszerültem és nem vágott tarkón, pontosan eddig. Ez a parányi esemény sem vonta el annyira a figyelmemet, hogy ne induljon útjára a találgatás a lehetőségek hímes mezején. Mert egyszerűen olyan valószerűtlen, hogy pont olyat öntök le, akinek ilyen szépen megtermet és “védelmező” apja? Esetleg párja? Talán testőre van? Elvetemülten féltékeny rajongó? Az első lehetőséget persze gyorsan elvetem, mert szerintem nyilvános helyen egy ilyen hangnemért egy szülő sem hunyászkodna meg így. Nem mellesleg, ettől a látványtól, bármit is mondott neki, megkönnyebbülni érzem magam. Valahogy egyetlen porcikám sem vágyik arra, hogy kipróbálja milyen módszerekkel “távolított” volna el az..? Nem az, hanem Ő. Újabb találgatásra azonban nem jutott idő, mert az áldozatom immáron rám fordította a figyelmét. Meg volt annak a lehetősége, hogy túl lépjek azon a feszengés szerű érzésen, amit még fűszerez némi bosszúság is, de az igazi hibás lapít. Talán már itt sincs? Ám, nem is ezért tartok egy futó szemlét. A kávézó egyes részleteit összerakva szerintem már oly mindegy, hogy ki előtt és miért térdelek, mert mindenkinek meg van már a maga víziója. Vagy nem? A választ hiába szeretném kideríteni, az egy dolog, hogy rólam lepereg -legalább is jelenleg -, hogy ki és mit gondol a helyzetről, de itt van Ő is. - Állnék, csak … - csak, hallgass, mert azt nem mondhatod, hogy az előbbi intermezzo hatása alatt vagy. Szól a gondolat, ami a szavak hangsúlyán nem üt át, de elkalandozó pillantásom a visszakozt megtevő alak felé igen beszédes. - Csak leragadtam bámészkodni. - ismerem be megvető(?) tettem, amin egy szelíd mosollyal igyekszem segíteni. Apropó segítség. A részéről jövőnek kimondottan örültem, így nem volt arra szükség, hogy még egy sor eldöntendő kérdést meg hányjak-vessek, azaz, hogy szerencsétlenkedjek. Egyszerű és gyors volt a mozzanat, ami elvette, nem -szerintem, ami éppen, hogy megadta a helyzet félreérthető vonalát. Sebaj! Baj! Aminek lehetősége csak akkor tudatosodik bennem, amikor erre felhívják a figyelmemet és így, bár szerettem volna megszabadulni a ránk tapadt figyelemtől. Mert most már túlontúl érezhető és tapintatlan. Hát, még sem megyek, vagy is de! Az irány azonban nem az ajtó felé mutat, hanem a kellő határozottságú terelgetéssel, az imént mutatott hely fel. Természetesen ellenkezés nélkül haladok, majd csusszanok az ülőpadra, de csak miután óvatosan és figyelve, hogy mást már lehetőleg ne segítsek hozzá kávé, vagy egyéb foltokhoz. Szóval kibújok a pántból, meg az átokverte szatyrot is leteszem. Némi pánik nem jelentéktelen létét kezdem érezni és fel sem tűnik, hogy az incidens másik szereplője szinte eltűnik. Mivel éppen indokolatlanul visszafojtva a levegőt belenézek az említett nejlontasakba. Épségben van! Beljebb tolom, hogy kényelmesen az asztalra fektethessem a hangszert rejtő tokot, mielőtt azonban a cipzárt megoldhatnám... - Nem, nem hiszem. - tudom, hogy hinni más, mint tudni, de a kimondottak nem kendőznek el semmit. Abba pedig nem kívánok belemenni, hogy most ugyan nem bicegtem, de meg van a lehetősége, hogy estére fog ez még fájni. De ez messze nem halálos. - A szerencsétlenségben legalább annyi szerencse volt, hogy nem kértem tejszínhabot és cukrot. - együtt érzően nézek rá, mert a mielőbb szemem sarkából elkapott pillanatkép szeretett volna valami biztatót mondatni velem. Nem mintha a szimpla tejeskávé csak úgy egybelényegülne a sötét anyaggal, viszont kis eséllyel nem fog ragadni. - Még meg sem köszöntem, hogy felsegítettél. Tehát: Köszönöm! És. ... Ha nagyon zavar. - diszkréten a folt felé bökök a szememmel. - Csak most és kivételesen kitudlak segíteni egy nadrággal. De meg is hívhatlak cserébe valamire? Ígérem nem borítom rád. - ajánlom fel. Az első felét annak ellenére is, hogy lehet nem éppen hétköznapi viselet és este szükségem is lenne rá. De az utóbbit meg tudom oldani, feltéve, ha. Ennek a kis szócskának a végén még sem érződik a kérdő él, mert biztos vagyok abban, hogy a guzheng sértetlen. Úgy látszik azt is megértem, hogy bízom a nagyapám ígéretében? A kezem a cipzár kocsiján és már nyílik is, óvatosan lefejtem le a tok egy részét, éppen csak annyira, hogy az éleket lássam, kézzel is átsimítok rajta. - Sértetlen! - és én ennek mérhetetlenül örülök. Persze az más kérdés, hogy mihez kezdetem volna, ha nem lenne az. Ám ezt, jelen pillanatban boncolgatni is kár lenne.
Kezdőlap
|| 
