Sötét van és dermesztő hideg. Először fel se tűnik igazán, inkább az ösztön, egyfajta védekező mechanizmus az, ami miatt elkezdem a meztelen lábfejeimet behúzni a takaró alá, majd a reszketéssel együtt egyre kisebbre és kisebbre próbálok zsugorodni alatta. Nem túl vastag anyag, mondhatni szégyenbe hozna még egy plédet is a takarónak kikiáltott lepedő. Gyakorlatilag nem jó semmire. Ha fázol, fázni fogsz vele együtt, csak van rajtad valami, hogy te elmondhasd, betakaróztál. Nem melenget, nem tartja bent a hőt vagy épp kint a hideget.
Sokak szerint velem van a baj. Napok óta folyamatosan fázok. A kezeim, mint a jégverem, és nincs az a ruhavastagság, ami segítene a kínjaimon. Semmire nem megyek velük, épp csak le nem esnek rólam a vacogástól. A kollégák kikiáltották magukat ügyeletes szakértőként valódi diagnosztának, szerintük pedig „keringési problémáim vannak, esetleg felbolydult a hőháztartásom amiért egyszer a belihegett és ezer reflektortól felmelegedett műtermekben parádézok, majd kint rohangálok egy szál seggben az udvaron és a városban, mert derogál rétegesebben öltözni. Hát ne csodálkozzak rajta, ha esetleg meg is fázok vagy komolyabban lebetegszek.” És ez még a kíméletes verzió, mert a Google már azt mondja, hogy ne vegyek több tartós tejet.
Az igazság az, hogy nem szoktam beteg lenni. Legalábbis egy kis időjárásváltozástól nem szoktam megfázni. Az én értelmezésemben ez a túlhajszoltság jele. A fáradtságé és a kimerültségé, mert az élet a munka körül forog, nincs pihenés és nincs megállás. Másrészt pedig a magát meg-megmutató depresszióé, ami ördögömként mindig a háttérben bazsalyog, hogy mikor jöhet már újra elő? A kis mocsok mostanában jó úton halad, kitartó és mondhatni erősebb a piruláknál mert hiába küzdenek azok keményen, hiába szedem őket szorgalmasan, hiába a néha bevett stresszoldó vagy nyugtató, főként az éjszakai alváshoz szükséges kevéske altató, valahogy mindig győzedelmeskedik. És neki hála megint itt vagyok, mert ő nyert, bár nem volt túl sokáig. Oda űzött ahova más nem tud, és ahova ép ésszel kisebbfajta trauma betérni. Brooklynba. Egyedül.
De biztos, hogy egyedül?
Rég voltam már anyu házában… bocsánat, az én házamban. Annyira, hogy valószerűen toltam magam előtt ajtónyitásnál a fáradt, áporodott, porlepte levegőt, ami majd’ egy félnapos szellőztetéssel volt csak hajlandó „viszlát!” mondani és megszűnni. Ja és további két óra kellett, míg leporoltam mindent, amin már közel fél ujjnyi vastag szürke porréteg terpeszkedett. Elhanyagolom a házat, ehhez kétség sem fér. Okkal vagy ok nélkül, de pont amilyen megnyugvás bizonyos alkalmak adtán itt lenni, pont annyira megterhelő is. Mindent anyuhoz kötök, ami benne van, és nehéz úgy itt tartózkodni, hogy ne látnám, illetve ne akarnám őt odaképzelni a konyhapulthoz főzés közben vagy a kedvenc foteljébe a nappali csücskében miközben valamelyik kedvenc romantikusát olvassa serényen. Még mindig az ő bútoraival van tele a legtöbb helyiség, azokkal a régies, kicsit tanyasi világot festő bútorokkal, amelyek az öcsém apjának keze munkáit dicsérik. Mestermunkák, talán az általunk elképzelt összegek sokszorosát is érhetik. Igazi gyöngyszemek, főleg az a hatalmas ruhásszekrény, aminek az egyik polcán még mindig ott van anyu néhány ruhája és fejkendője, igaz megritkítva és frissen mosva. Még az öblítő illata is ő rá emlékeztet.
Hiába utáltam egész életemben a plafonról csüngő régies, faanyagból szőtt csillárt, nem cseréltem ki, de még az étkezőasztalon állandóan ottlévő „öreges” csipketerítőket is ugyan úgy kirakom, ahogy ő tette egykoron. Lehet, hogy az enyém lett a ház és lehet, hogy minden jogom meglenne hozzá, hogy a saját ízlésem szerint átrendezzem, mégse tudom megtenni. Ahogy az anyámat, úgy a bútorokat se tudom csak úgy elengedni, vagy azt a rusnya sárga falat a fürdőszobában, amiről ő mindig csak úgy vélekedett, hogy „mediterrán hangulatú”. Nem. Nem mediterrán ellenben elképesztően ronda. De valahogy az emlékek még azt is megszépítik és kedvessé teszik.
Biztos, ami biztos én felszerelkeztem, és ott sorakoznak a festékesbödönök, ecsetek és egyéb kellékek a hallban és mind arra vár, hogy egyszer végre bevégezzék a sorsukat. Mindent megvettem, még a maszkoló szalagokról is gondoskodtam, hogy egy általam elképzeld második otthont csináljak az épületből, ami inkább lehet teljeskörű menedék a számomra, mintsem állandó lakhely. De nem visz rá a lélek. Főként nem akkor, ha a legmélyebb és legsötétebb időszakokban esz csak ide a fene, és általában tényleg csak ilyenkor. Ez esetekben viszont mindig jó szolgálatot tesz, nézzen ki bárhogy is.
Valami mocorog a szobában… biztos, hogy nem vagyok egyedül.
Ez már nem az a hideg, ami napok óta vacogtatja a fogaimat és nem az, amivel szembe ne lehetne védekezni. Fúj a szél. Csendes, de hideg szellő, ami épp csak elég ahhoz, hogy a könnyű anyagú függönyt meg-meglibbentse az ablakon. Valami szuszog mellettem.
…most már biztos, hogy nem vagyok egyedül!
Mintha zörögne az ágy, és nem hiszem, hogy a szú kapirgál benne. Valami morog, dörmög, mint egy elromlott zenedoboz. Hol megemelkedik mellettem az ágy matraca, hol besüpped. Épp annyira, hogy érezzem és kiűzze a megmaradt álmot is a szemeimből, amiket ahogy kinyitok, két fátyolos, világító sárga folttal néznek farkasszemet. Majd még kettővel. Gyors pislogással, kisebb infarktussal térek magamhoz és csapok oda az éjjeliszekrényen lévő kislámpának, ami hű alattvalói engedelmességéről téve tanúbizonyságot, a tőle telhető legnagyobb erőfeszítéssel világítja be a szoba rá eső részét. Az ágyam túloldaláról kettő, a hirtelenséget ellenszenves grimasszal értékelő macska néz vissza rám… illetve egy, mert a másik inkább egy kifordított patkányra hasonlít, mint macskára. A haverján legalább van annyi szőr, hogy annak nevezhessem.
Még jó, hogy nincs macskám.
Nem vagyok macskás pasi. Bár nincsenek ellenemre a bársonytalpúak – szentimentális egy elnevezés – igazából soha nem szívleltem az önző kis akarnokokat és csak addig bírom őket elviselni, amíg megvan az a bizonyos néhány lépés távolság közöttünk. És főleg akkor, ha azok nem az én szobámban vannak! Különben minden más stimmel.
- Hogy a fenébe… kerültetek ti ide? – igazából végig se kell mondanom. A hideg forrása ezúton nem belülről jött, nem a különböző gyötrődésemnek tudható be, hanem a nyitott ablaknak. A kinti hidegnek ugyan éppen csak egy akkora rés enged szabad utat befelé, amin a két jószág befért, de ez elég ahhoz, hogy lehűtse a szobát. Richardnak igaza volt amikor azt mondta, hogy az ablakcsere legyen az első dolgom.
Bár nem vagyok nagy macskaszakértő, de azt ránézésre is sikerül megállapítanom, hogy ezek ketten nem lehetnek szimpla kóbor utcamacskák, ráadásul az egyik erősen emlékeztet arra a valamire, amivel néhány hete a szomszéd gyerek parádézott a felhajtón.
Ujjaimmal átfésülve a szőke tincseimet, ha felpaprikázva ugyan nem is, de a korábbi meglepettségtől serényebb pulzussal mászok ki az ágyból.
- Ne menjetek sehova! – utasítom a macskákat a mihez tartás végett, és egy pillanatig még el is hiszem az arckifejezésüket látva, hogy értik azt, amit mondok. Valahol már hallottam, hogy a macskákat okosabbnak tartják a kutyáknál, hiába önfejűbbek és vélekednek róluk úgy, hogy csak a kaja számít nekik, a gazdi nem. Nyilván megvan a magukhoz való eszük, de nem az én feladatom erről véleményt alkotni.
Az emeletről lefelé, menet közben sepregetem le magamról a ragadós macskaszőrt. Cipőt húzok, és ameddig a két „szeretetcsomag” az én lakásom vendégszeretetét élvezi, addig én a szomszéd srácnál vagyok hivatalos jelentést tenni az állatainak hollétéről akkor is, ha nem sokkal múlt el éjfél.    

A telefonon csörgésére tértem magamhoz, ami valójában csak rezgett, de számomra mégis elviselhetetlennek tűnt a hang, ahogyan az éjjeliszekrényen kezdett el búgni. Fogalmam sem volt az időről, amit valójában teljesen hiába néztem meg, mivel annyit értem el az akciómmal, hogy gyakorlatilag megvakultam a világos háttérképtől, amit korábban beállítottam magamnak. Mondjuk határozottan nem gondoltam arra, hogy ilyenkor fogom majd nyomkodni, mivel van egy olyan furcsának mondható szokásom, hogy éjszaka aludni szoktam… Már, ha éppen nem vagyok magamnál. Alszom, vagy bulizok.
- Halló? – soha nem rendelkeztem túl mély és reszelős hanggal, most mégis pont úgy szólalhattam meg, mint valami láncdohányos. Cigizgettem, nem arról van szó, de igyekeztem nem rászokni, mivel énekes vagyok. A hangom épsége mindennél fontosabb.
- Figyelj, Dem, nálam maradt, a…
- Baszd meg, jó? – morcos voltam, talán egy kicsit még másnapos is. Vagy aznapos? Képtelen lettem volna megmondani – Majd holnap felhívlak miatta. Vagy ma. Tudom is én mennyi az idő. Ha nem kereslek, akkor hívj vissza, de most nyomd ki.
Egy határozott mozdulattal hajítottam a telefont a szobámban található fotelbe, majd a fejemre húztam a takarót és öt perc után pont úgy aludtam, mintha mi sem történt volna. Nagyjából fél óra telhetett el – nekem annyinak tűnt – amikor megéreztem, az apró mancsokat, amik, a testemre másztak. Meg sem próbáltam elhitetni magammal azt, hogy a macskák nem jöhetnek majd fel az ágyba, mert gyakorlatilag egyetlen bűnös volt a felszoktatásukat illetően, az pedig én magam voltam. A barátaim nagy része elvolt a macskákkal, de a legtöbben féltek Natashától. Úgy viselkedtek, mintha csak azért, mert szegénynek nem volt szőre, minimum egy kígyó lenne. Annál pedig sokkal aranyosabb volt az én szememben, hiába hasonlított jobban egy patkányra, mint a szőrös társaira. Talán azért szerettem őt annyira, mert különleges volt a macskák között is, és sokkal bújósabb volt mondjuk Ivannál, vagy Peachnél.
Talán pont ez okozta a meglepetésemet, amikor egy határozottan szőrös, tömött bundájú macska kóválygott oda hozzám és dörgölte a fejét az arcomhoz. Annyira szerettem ezeket a kis kurvákat, hogy gyakorlatilag automatikusan indultak el a karjaim az állathoz és öleltem magamhoz. Hogy álmondtam-e valamit, azt nem tudtam, de rövid időn belül még egy aprós, és kevésbé szőrös test simult az oldalamhoz. Mivel nem akartam, hogy féltékenyek legyenek, közelebb húztam magamhoz a másik állat meleg testét is, és így merültem újra álomba. A bundájuk tapintásából megállapítottam, hogy Peach és Yoyo döntöttek úgy, hogy most velem alszanak.
Nem volt túl meglepő az állatok vinnyogására, majd az apró pofonokra ébredni, amivel jelezni próbálták nekem, hogy éhesek. Mivel gyakorlatilag tőlem függött az életben maradásuk, gondolom minden érzékem ki volt élezve rájuk, akár az édesanyáknak a gyerekekre. Az első finom ütésre és panaszos nyávogásra magamhoz tértem, bár nem állítom, hogy nem ült ott a szokásos fintor az arcomon. Összesen aludtam talán két és fél órát? Tudja a franc, nem szoktam számolni, ha pedig nagyon szarul nézek ki, akkor Saffie mindig eltűnteti a korrektorával a szemem alatt a karikákat. Az állítása szerint túl jóképű vagyok, ahhoz, hogy fáradtsággal szennyezzem be a vonásaimat. Erre én mindig vigyorogtam és azt mondtam neki, hogy a végén még rákívánok és nem kellene pont velem flörtölnie, de valójában ha valaki, akkor én tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy egy barátságban milyen határokat nem lehet átlépni. Úgy, hogy gyakorlatilag bárkivel randizhattam, aki megtetszett, könnyen haverkodtam csajokkal is, ami számomra sokkal szórakoztatóbb volt a fiúk társaságánál.
A zoknis lábaim amint földre értek, párszor beletúrtam a sötét, kócos tincseimbe, majd igyekeztem visszanyerni az egyensúlyérzékemet, amit rögtön abban a pillanatban veszítettem el, hogy a földre léptem. Sok alvás után is lassan tértem magamhoz, most pedig gyakorlatilag még mindig sípolt a fülem, miközben visszagondoltam arra, hogy milyen bulit tartottunk a dobosunknál. Fel kell majd hívnom Archie-t, mert nem voltam biztos benne, hogy minden gond nélkül hazaért. Mondjuk az én homlokomon található, rózsaszínes elszíneződés pedig pont arra utalt, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki rászorul az aggodalomra. Na mindegy.
Maga a tény, hogy gyakorlatilag koromsötét volt, nem zavart túlzottan. Akkor lepődtem meg némiképp, amikor megpillantottam a mikrón jelzett időpontot, majd az asztalomon hagyott rendetlenséget. Nem emlékeztem rá, hogy itthon is ittunk, de valószínűleg eléggé készen lehettünk mindannyian, ha már most az ágyban voltunk. Az is igaz, hogy négykor kezdtünk el piálni a srácokkal, szóval összességében bőven elég időt töltöttünk el ivással ahhoz, hogy most haláli nyugalommal érezhessem magam még mindig részegnek.
- Srácok, ne már – halkan sóhajtottam fel, amikor a két említett macska követni kezdett. Nem voltak túl kövérek, de épp elég jó húsban voltak ahhoz, hogy szeressem nyomogatni a hasukat – Soha nem szoktatok ilyenkor enni. Ha most kajáltok, akkor nem kaptok reggelit.
Mivel elég mérges nyávogást kaptam válaszul, halkan sóhajtva adagoltam ki az alutasakos, nedves eledelt nekik. Ezek tényleg egy csicskának néznek engem, én pedig ez ellen nem nagyon tudtam mit tenni. Elgondolkoztam egy pillanatig azon, hogy hol lehet Natasha és Ivan, de végül, elengedtem a dolgot, inkább elkezdtem főzni magamnak egy adag kávét. Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy sehogy sem állt a franciaházim.
Egészen meglepett a tény, hogy ilyenkor csengettek be hozzám, szóval az ajtóhoz, az időközben a legrondább – vagyis valójában rondán cuki – macskámmal, Yoyoval és egy bögre kávéval indultam el, hogy kinyissam azt. Tisztában voltam vele, hogy az előző éjszaka felkötött hajam valószínűleg már szörnyen néz ki és a ruháim gyűröttek lehetnek a sok forgolódástól, de nem foglalkoztam ezzel. Aki ilyenkor, az illemet megszegve átjön hozzám, az valószínűleg kihasználja a tényt, hogy nem fogok rá megharagudni. Emellett pedig megérdemli, hogy csúnya legyek neki.
Egy pillanatig hunyorogva és összevont szemöldökkel próbáltam meg kivenni a szomszéd férfi arcát. Mivel nem volt rajtam a szemüvegem és ezek szerint akadt annyi lélekjelenlétem, hogy kivegyem a kontaktlencséim, nem láttam rendesen az arcát, de abban biztos voltam, hogy nem először találkozunk.
- Szia…? – annak ellenére, hogy gyakorlatilag teljesen kivehető volt a hangomból, hogy fogalmam sincs mit keres itt, kedves mosoly jelent meg az arcomon és jóval barátságosabban folytattam – Mi járatban? Elfogyott valami?
Mondjuk nem tudom, hogy alapvetően ki szorul rá némi lisztre, vagy tojásra éjfélkor, de ahelyett, hogy az orrára csaptam volna a lakásom ajtaját, azt szélesre tártam előtte. Ha meg akar gyilkolni akkor azt úgysem fogja tudni eltitkolni, én meg szinte hallani véltem, ahogyan a testőreim elkezdenek fellopakodni a lépcsőn. Holnap este fel fogom hívni őket kártyázni, mert én is hálátlan feladatnak tartottam azt, hogy őrizniük kell engem.
- Kerülj beljebb – nem voltam a világ legrendesebb embere, de szimplán egy összegyűrt paplan és két pár elhagyott zokni volt a nappalimban, amit tisztának ítéltem meg. Az utóbbi időben kissé zsúfolttá vált, mert kaptam apától ajándékba egy versenyzongorát, illetve a gitárjaim jó részét is itt tároltam a festőállványom társaságában, amin egy félig befejezett vászon volt. Szerettem ezt csinálni annak ellenére is, hogy túlságosan nem értettem hozzá.
- Kérsz valamit? – jobb híján én a kávém helyett inkább a vodkásüvegért nyúltam – Ha lenyúlsz a lisztemmel, mint ahogy a másodikon lakó néni tette a múltkor az rendben van, de hozd is majd vissza, jó? Nekem is szükségem van rá.

1 142 || kinézet || kicsit késő van, nem uram?    || NewJeans - OMG || ●