Sokszor hallom vissza másoktól, hogy
✻ meglehetősen pozitív a gondolkodásmódon. Hát. Sosem voltam olyanfajta, aki túl sokat agonizált volna a problémái felett, mert azon kívül, hogy attól jobb nem, csak rosszabb lett, másra nem is jó. Inkább arra törekedtem és teszem most is, hogy megoldjam, a helyére tegyem a dolgokat, okulva a történtekből. Akár, mondhatnám úgy is: hogy nem felejtem el a rosszat, de nem engedem, hogy az határozzon meg. A kivétel pedig, eddig szerencsére kevés.
✻ mennyire nyitott és elfogadó a másokhoz való hozzáállásom. Pedig bennem is megszületik az első látásból ítélet, mint kb. mindenkiben. Édesapám temérdek bölcsessége közül előkerülő jó tanács viszont mindig előttem van. Miszerint: ez emberi tulajdonság, de az már egyedül rajtam múlik adok e esélyt a másiknak kibontakozni, megmutatni milyen is. Ezt a bizalmat igen is szeretem megadni, akkor is, ha olykor kockázatos.  
✻ koromhoz képest céltudatos vagyok. Édesanyám ezt inkább csökönyösségként definiálta. A húgom egyszerűen “lázadó koravénnek” (jelentsen ez bármit is) bélyegezte meg ezt a tulajdonságomat. Az édesapám pedig ebben a témában is a vízzel hozott rokonságba, illetve, annak a folyónak a vizével, amelyiknek medrét szabályozzák, gátak közé szorítják, de végül még is eléri a célját. Jó, bevallom makacs vagyok, egy kicsit... nagyon.
✻ pocsékul hazudok. Tény és való. Az igazmondást többre tartom, főleg, ha szeretek valakit, akkor megtisztelem azzal, hogy őszinte leszek. De, ha valamit el akarok titkolni, meg vannak a magam módszerei. Amik közül minden bizonnyal a leghatástalanabb és leghatékonyabb a hallgatás, második eszközöm pedig a féligazságok használata.  
A csend és a félszavak mögött velem van az, hogy
✻ a bátyám sorsához fűződő bűntudatot, nem vagyok hajlandó csak úgy elengedni és ez kéz a kézben jár azzal, mennyire hiányzik a családom. Leginkább ő és az édesapánk.
✻ az édesanyám egy teljesen idegen ember lett, olyan, akiktől ő maga intett mindig óva és bár kifejezte mennyire nincs rám szüksége, nem nagyon mutatta jelét, hogy “elengedne”. Tudom, hogy kell számára egy bűnbak.
✻ a tükörbe nézve, hiába érzek közömbösséget a hegek láttán, tisztában vagyok vele, mindent megtennék azért, hogy ne kelljen fedetlen felsőtesttel mutatkoznom. És ez csak rosszabb lett, amióta el kellett jönni a Nagyitól.
✻ sosem tapasztaltam volna meg, milyen rettegni valamitől. Bőven elég volt, hogy irtózom a bohócoktól és a brokkolitól, de azóta, bizonyos hangok szó szerint, szinte megbénítanak. Mint amikor az egymásra boruló üvegek összeroppannak; egy csattanás...
Könnyed mosollyal, néha halvány zavarpírral körítve bújik elő, hogy
✻ mennyire, de mennyire ragaszkodom ahhoz a szellemi és érzelmi értékhez, amit a szüleimtől kaptam. Néhány közülük: a megértés, biztonság, kölcsönösség, ami a szeretet elkoptatott szavát újra igazzá teszi.
✻ számomra a zene megadja a szabadság legharmonikusabb elegyét, jobban, mint az, amikor már pár száz méteren, egy kötélen lógva, madártávlatból mutatja meg magát a táj; vagy az, amikor az erdei ösvényeken cikázva izgalommal teszed próbára a reflexeidet és persze, hogy mit bír a fék.
✻ a húgom folyton azzal piszkált és a bátyánk is minden alkalmat megragadott, hogy egyetértsen vele, miszerint túl nyugodt és összeszedett vagyok. Legalább is az esetek túlnyomó többségében, de példának okáért közönség elé csak akkor tudok értékelhető módon kiállni, ha zenélek, a nélkül általában a látvány magáért beszél.
✻ iszonyatosan édesszájú vagyok és ehhez megnyertem a világ legtűrőképesebb gyomrát is. És. Persze, nem eme vágy csillapítása miatt adtam a fejem arra, hogy elsajátítsam a konyha művészetének néhány fortélyát. Az egy sokkal hosszabb és kellemetlenebb történet.

Amikor úgy éreztem, hogy ez jó ötlet. Tulajdonképpen nem gondoltam végig, hogy tényleg jó ötlet e. Hogy mit is? Hát, hogy fúrás és kalapálás nélkül készítsek valamit, a nem kifejezetten túlzsúfolt falra. A két, egymástól nem túl távoli polc pedig jó alapot képezett, hogy némi fifikával, egészen pontosan két cserepes növénnyel rögzítsem a füzért. Sosem értettem az ilyen DIY dolgokhoz, de … nagy gonddal készültem fel. Színes papírok és facsipeszek adták meg az alapot és itt jön a csavar, ugyan kalapács híján nem verhettem agyon a hüvelykujjamat, na de a véső, ha megcsúszik. Ugye? Fáj. Mert vagyok olyan elvetemült, hogy a pici csipeszekre én vésni akarok. Ragtapasszal nem készülök? Hiba.
Általában kifejezetten ügyes vagyok és képes az igényes munkára, de kár lenne leplezni, hogy a fejét felütő izgalom, előcsalt valami olyasmit, amire most nem találok jobb szót, mint a: béna.  
Utoljára még a szigeten vettem elő és szemezgettem annak a doboznak a tartalmából, ami nem csak rejtett kincsei, hanem önmaga jogán is felbecsülhetetlen érték. Igaz, csak a számomra. A mosolygós, itt-ott grimaszokat vágó, színkavalkádos szörnyfigurákkal rogyásig rakott papírfalak látványa ez eddig mindig összeszorította a gyomromat. Most új ez a várakozás, szinte örömteli, pedig leemelve a fedelét elém tárul mindaz, ami már elmúlt és ott az ékes nyoma a bent lévő dolgokon, hogy azt, mi módon vesztettem el.  
Felsajdul valami legbelül, fáj, de már nem mar úgy, már nem ragad meg olyan erősen. De a kezem még mindig megremeg, ahogy leemelem az egész halom tetejéről a kesztyűt. Nem csak egy kesztyű és nem is csak így egyszerűen. Ez a bátyámé volt! Csak azért lehet most nálam, mert nem engedtem el, akkor sem, mikor ő már a húgunk keresésére indult volna. Levette, vállalva egy újabb kockázatot miattam. Mert pusztán csak találgatás... de ha akkor nem hívom fel, nem tudja, hogy otthon vagyunk és nem hány fittyet a parancsra, biztonságra. Mindenre, amire mindig figyelt és büszke volt. Talán most ő is itt lenne épen-egészségesen és nem születik meg az a szörnyű kívánsága sem. A cetlit nem húzom elő, nem kell újra és újra elolvasnom, hogy ugyan azzal a tanácstalansággal nézném a reszketeg írást. Dönteni, éljen, vagy meghalljon... most sem tudnék.
Leteszem, óvatosan, pedig józan ésszel felmértem, hogy nem fog szétesni és még is ettől tartok. Titkon. Hiszen ezt hittem a családomról is, hogy sosem hullik majd darabjaira, azaz összetartó és egymásért dolgozó, kis közösség, amit alkottunk. És lám...

Már csak a képek őrzik az egykor volt életünk önfeledt boldogságát. Mind kormos szélű, megperzselt és akad elég sok, amin összefolyt a megolvadt festék. Ezek viszont nem számítottak, kezdetektől fogva tudtam, hogy nem teszem közszemlére az összeset, csak egy párat, amik igazán kedvesek. Ilyen az a csodával határos túlélő is, ami a nappali falát díszítette és Yuan avatásának napján készült. A pillanatot, abban a mozzanatában örökítve meg, amikor éppen revansot venne, amiért őszintén szembesítettem azzal, hogy a tányérsapka nem áll jól neki. Tényleg nem! A tortaszelet, ami végül a fejemen kötött ki, már csak az én emlékezetemben létezik.
A volt birodalmam romjai közül több és más holmi is előkeveredett, de ezeknek még kell helyet keresnem és persze az sem kizárt, hogy itt maradnak.
Amolyan undormosollyal az arcom biggyesztem a helyére azt a képet, amin mind a hárman bohócruhában feszítünk. Csak így, a tény margójára írva: a szó első fele a kosztümnek, parókának és idétlen sminknek szól, a második fele pedig egyértelműen az átélt élménynek. E köré kerül még néhány Fei másik szülinapjáról készült élményparki fotó. Önfeledt móka és kacagás, na meg üresre szívott pénztárca és leapasztott zsebpénz, az előleg is, áll a mérleg másik felén. De megérte!
Ahogy minden kirándulás is, amit hármasban megejtettünk, olykor a szüleinket nem száz százalékban beavatva, hogy hová és hogyan megyünk. Mint amikor a népszerű Halálútra mentünk és szerencse, hogy ebből is maradt néhány emlék. Fel is kerül mind a három, egyenként az ígéret szót hordozó csipeszekre. Mi hárman a szédítő magasságban: fejjel lefelé, amiért elég tetemes időre szóló szobafogságra ítéltettünk; kilépve a tátongó mélység felett; tanácstalanul, amúgy meg igen éhesen szemlélve az elfogyott palló után, a falba vájt lyukak ösvényét.

Akad itt egy csajos napi, iszappakolásos kép is. Anya már nem mosolyog így és Feiben is csak árnyéka maradt meg az önfeledtségnek. Sejtettem. Méghozzá azt, hogy újra tudatosodik bennem, mennyire haragszom a húgomra és nem azért, mert minden, ami történt, az ő akaratosságából fakadt. Azt a rengeteg tabut érlelő feszültséget feloldottuk és erre ő, egy homályos üzenetet hagyva, eltűnik. Csak ilyen egyszerűen. Mindent és mindenkit otthagyva. Kicsit, ugyan azt az árulást érzem, mint amikor az anyánk beerőszakolta az életünkbe Rogert. Egy olyan embert, aki a harmadik házasságából menekül, négy gyerek nyűgjét rázva le a válláról, annak a tudatnak a teljességével, hogy ő tökéletes és mindenki más a láma. Egy ilyen, egy féreghez sem ér fel, nehogy az édesapámhoz, de az anyám igazat ad neki, mindig és mindenben megtette és …

Két kép, csak ez a kettő új. Üde színfoltként hat, ahogy a többi mellé kerül a nagyi születésnapjának emléke. A sokat öregedett és talán kicsit meg is tört, az ereje, de hangja mindenképpen és ez árulkodik. Bármennyire bizonygatja, nem is olyan rossz hely az az otthon, de az... Ennek a napnak a másnapján kellet volna igazán kiállnom mellette, akkor, amikor a tulajdon lánya nevezte kontárnak, felelőtlennek és hozzá nem értőnek gyereknevelés terén. Mintha nem ő lett volna az, aki bűntudat nélkül otthagyott minket. De ő és magasztalt Rogerje felkészültek voltak. Fei volt az, akivel letörték minden akaratomat. Családfa szerint ő az unokahúgom, de együtt cseperedtünk fel, nekem Ő a húgom, mondjon bárki bármit és az anyám is a lányaként szerette. Eddig. Attól a pillanattól kezdve csak megtűrt, élősködő rokon volt. Aki akár mehet vissza Kínába, hogy osztozzon azokkal, akiknek a neve a vádlottak sorában szerepel.  
Tehát, nem volt választásunk. Az új lakhely, mert otthonnak jóindulattal sem lehetett nevezni, Chicago lett. Itt hagyott magamra a húgom. Lehet azt remélte, hogy merész leszek és én is meglépem ezt, de e helyett alkut kötöttem az ördöggel. Roger ajánlata célratörő volt: segít megtalálni Feit, ha kezesbárány leszek. Csekélységnek tűnt azért cserébe, hogy megtudjam, legalább azt, hogy jól van. Ám, sokkal nehezebb volt. Az időt viszont felfalta a temérdek elvárás teljesítése. Vizsgák. Jelentkezések. Felkészülés. Édesanyám talán észre sem vette, vagy csak általánosságban nem érdekelte milyen papírokat ír alá, mert a megállapodás ellenére saját akaratom szerint választottam iskolát. Roger elvárása, hogy a Juliardara bekerülök, "talán"nélkül, a lelketlen zongorajátékommal teljesíthetetlen.

Az utolsó képet a kezemben tartva, szinte hallom, ahogy édesapám előszedi egyik gyöngyszem idézetét. Mert ő sosem bökte csak úgy oda egyszerűen, hogy “ne csüggedj”, “ne add fel”. Mindig fűzött hozzá egy kis iránymutatást is, valahogy azzal a melegszívűséggel, ahogy ki ült a térre valamelyik hangszerével és csendesen szórakoztatta a mindig felgyülemlő közönséget. Vagy ahogy ezen az elkapott pillanaton, éppen azt mutatja, hogy készülhet egyszerű síp egy bambuszból.  
Az a citerát, mait együtt készítettünk töretlen, szívből jövő élvezettel tudom megszólaltatni. Bátran használom és többé nem is hagyom, hogy egy eldugott sarokban porosodjon, ahogy azt eddig elvárták.

Végig nézve a kész művön, mert az említett képpel tényleg teljessé vált, azt hiszem, meg lett, az az érzés: otthonos. Akkor is, ha a háttérben elnyomva ott motoszkál a gondolat, hogy az édesanyám egyszer csak feltűnik és ugyan azt a jó tanácsot adja nekem is, mint az édesanyjának. Vagy megteszem önszántamból, amit kér, vagy soha többé nem teszek semmit a saját akaratomból.  
Ez volt az a mondat, amiért, először megemeltem vele szemben a hangomat. Elismerve, hogy rengeteg dolgon ment keresztül és talán túl sok is volt a megpróbáltatása. Hiszen nem csak az ő fiai, mások gyermekei is megsérültek, sőt meg is haltak, amikor megsemmisült az otthonunk amiatt a buta és elszabadult buli miatt. De... Az ő válasza ugyan az volt, mint amikor bő másfél évvel ezelőtt segítségért fordultam hozzá. “Takarodj!” és most először mondta ki, hogy mennyire vágyik arra, hogy Yuan és nem én lennék mellette. Tisztában voltam vele, legalább is azóta, hogy a kórház folyosóján megkaptam tőle életem első pofonját és az azóta eltelt idő csak mélyítette ezt a tudatot. Mindig összemért a bátyám, kihangsúlyozva, hogy én mivel múlom alúl és mennyivel jobb. Pedig sosem tett köztünk az addig különbséget, mindhármunkat teljes szívéből szeretett.
A New Yorkban töltött első éjszakán ért csak utol a tény, hogy én most tulajdonképpen megszöktem. De hamar jött a helyesbítés, mert nem megszöktem, csak teljesítem az édesanyám kívánságát. “Bárcsak ne látnálak soha többé...” Egy bőrönd, egy méretes hangszer és egy kiskutya társaságában kezdtem bele abba, amit még Feiel terveztünk meglépni. Élni a saját képességeink, azaz csak képességeim szerint.  

Aztán a harmadék éjszaka után jött a megmásíthatatlan felismerés. Hiába nem ismeretlen a munka világa, mivel sosem kaptunk meg semmit, ha elböffentettük magunkat, hogy az kell. Legalább a felét saját kezűleg kellett összekaparni. A megélhetésért dolgozni egészen más. Tehát elhatározás ide, vagy oda, meg büszkeség. Kihasználtam, hogy kicsi korom óta egy-egy hónapot Amerikában töltöttem és ennek köszönhetően van némi ismeretségem. Ritkán látott  barátok, de számíthatok rájuk. Lett munkám - a nagybátyám feleségének az öccsének az apósának a nagypapájának a... szóval ilyen körítéssel, sejtésem szerint fél legálisan- és lett szállásom is. Utóbbit olyan környezetben, ami részleteiben az otthonomat idézi. Bár csak félve merem kimondani, de szinte imádom, hogy angol szót a házban nem igen hallani.  

Nem bántam meg, hogy Ye nagypapa szemérmetlenül nagy összegű ajándékát elfelejtettem, egyéb nem túl baráti hangvételű “jó” kívánsággal visszaküldeni. Éppen vehemens szökésben voltam, ugye. Kár lenne álszenteskedni, jól jön a pénze, akkor is, ha azt még általam nem ismert érdekből küldte. Az én kis vagyonom nem tartana ki sokáig és akkor még nem számoltam azzal, hogy reményeim szerint tandíjat is kell fizetnem. Amit viszont megbántam, hogy bármennyire jó érzés volt a Michigen-tóba dobni a telefonomat, nem kellett volna. Ugyan, amíg nem egyenletbe rendeződnek a számok, addig nincsen velük bajom. Könnyen és sokáig fejben tudom őket tartani, de most valamiért nagyon kevés telefonszám jut eszembe és így sokakkal elveszett a kapcsolat. Talán, idővel... ahogy idővel Feiről is megtudok valamit. Addig maradnak a meleg, sárga fényben sziporkázó, boldog emlék-pillantok ... és az új élet.