Call me when it's over, maybe when we're sober Maybe when I've peeled you off the wall I found that extra zero, I tried to be a hero I tried to find what you were looking for Don't give me your feedback, you're slowing down the fast track And I don't wanna spin in to outer space Just call me when it's over, maybe when we're sober

romilda and leta

Sosem esett nehezemre úgy csodálni a szépet, hogy más érzést nem társítottam hozzá. Elvégre a szépség lehet valami objektív, valami olyan szempontból élettelen, hogy nincs hatása azon túl, hogy csodálatot vált ki. Lehet az egy szép, napsütéses nap, lehet tárgyi, mint egy ruhadarab, egy festmény, egy épület; lehet eszményi, mint egy szép regény, egy gyönyörködtető utolsó mondata egy versnek, lehet egy idea, és persze, persze, lehet valami élettel teli is, egy kecses röptű madár, színpompás virág, vagy jó, legyen, lehet egy férfi, lehet egy nő. De hiába lehet a csodálat tárgya valaki, aki nem tárgy, aki lélegzik, és vannak érzései neki magának is, még nem kell feltétlenül túltekinteni a tárgyi szépségen. Néha tényleg csak elég megfürödni benne, elnézegetni, és előbb elengedni, semhogy az ember ráunna, vagy bemocskolná azzal, hogy megbonyolítja a dolgokat.
Nem tudatosan gondolok minderre, ahogy az oldalamra gördülve végképp felébredek, csupasz nyakszirtet látok magam előtt, a függönyön átszűrődő fényben kirajzolódó puha pihéket, kerek vállat, sötéten kanyarodó tincseket, és biztos lehetnék jobb arc, hogy nem az élő-lélegző nőre gondolok, hanem az objektív szépségre, de az igazság az, hogy eleve nem gondoltam arra sem, hogy ez egynél többször meg fog történni.
Készségesen igazat adok bárkinek, aki azt mondaná, talán leszokhatnék a rövidebbnél rövidebb kapcsolatokról (ha lehet őket egyáltalán kapcsolatnak nevezni, nem csupán találkozásoknak), de másfelől meg kedvelem a rövid kapcsolatokat. Egyszerűek, nem tűnik fel senkinek, hogy csak erre a bizony objektív szépségre gondolok és nem azon morfondírozok, mi ketten miért nem beszéltünk többet bármelyikünk munkájáról, vagy családjáról, vagy arról a sok sallangról, ami kitesz egy emberi életet, de közben semmi különösebb köze nincs ahhoz, elemi szinten kit találunk vonzónak és kit nem. Másképp mivel magyarázhatná az emberiség azt a felettébb gyakori jelenséget, hogy folyton olyasvalamire vágyakozunk, amire nem kéne? A szépség és élvezet utáni vágyakozás nem azon múlik, valaki fodrász-e, vagy filmsztár, csak mi pakolunk rá rétegeket, egyiket a másik után, hogy már semmit ne lehessen, vagy sokkal inkább, semmit ne legyen elegendő önmagában csodálni.
Attól még a szép csak szép marad, a vágy meg vágy.
Én meg gyarló és halandó ember, aki alkalmasint különösen önző tud lenni, mintha felnőttként visszaszerezhetnék dolgokat, amelyeket korábban elvettek tőlem, noha reálisan tudom, a gyerekkor fájdalmas töréseit valójában semmivel sem lehet megjavítani, sosem volt esélyem.
De gondoljak most bármire is, vagy legyenek bármilyen illékonyak a “kapcsolataim”, nem szoktam senkit kidobni reggelente a lakásomból, hacsak nem húznak fel állatira, és az nem csak nehéz, de olyasvalakinek nehéz, aki eleve nálam ébred fel.
Felkönyökölök az ágyban, egy pár pillanatig próbálom megállapítani Romilda lélegzéséből, vajon mennyire alszik még mélyen, mintha legalább nagy szakértője lennék ennek, amikor valakinek még csak az arcát sem látom, de ez még nem tart vissza a próbálkozástól. Végül visszaborulok a hátamra. Lehet, hogy tényleg nem vagyok nagy szakértő, de tudok várni még mondjuk egy fél órát, kicsit visszaszenderedve, amíg megmozdul magától is.
Végigzongorázom gondolatban, hogy van-e ma bármi dolgom, vagy tényleg elég, ha háromra átugrok Dee-hez, hogy átbeszéljük a szerkesztője javaslatait, és valamikor közben hívjam fel az elvonót, hogy mikorra jelentkezhetek be egy “nem felzaklató” vizitre Wellsnél. Ebben a gondolatban indokolatlanul el is merülök, amióta ismerem, Wellsnél a “tough love”-féle motiváció működött legjobban, na de hogyan cseszegessek valakit, aki szarabbul néz ki, mint valaha és egy elvonón mereszti a seggét már hetek óta? De a cukormáz nem az én műfajom, nem fogom körbeugrálni azért, mert gyenge és hülye férfi. Már elnézést.
Ezen még a homlokomat is ráncolni kezdem, majdnem teljesen elillan rólam a reggeli bágyadtság, szolidan megdörgölöm a bal halántékom és szerintem csak ezért nem mulasztom el mellettem Romilda ébredezésről árulkodó mozdulatait, szóval időben fel tudom tenni a kérdést, ami a reggelek legfontosabb kérdése - Kávét?

vupvup ;3 | ⚶

I can't believe, I can't believe, I finally found someone I'll sink my teeth in disbelief 'cause you're the one that I want. I can't believe, I can't believe, I'm not afraid anymore, goddamn, you got me in love again

leta and romilda

Az életem egyetlen területén sem voltam impulzív; minden döntésemet végiggondoltam és az észérvekre alapoztam, akkor is, ha éppenséggel egy kényszer szülte helyzet kellős közepén csücsültem. Mint az első terhességem, és az abból következő házasságom.
Tudtam a lehetőségeimet; elvetethettem, és folytathattam az életem, mintha mi sem történt volna, megszülhettem, hogy aztán örökbe adjam, és megpróbáljak nyugalmat lelni a tudatban, hogy egy fehér kisbaba minden bizonnyal a lehető legjobb helyre kerülne, vagy megtarthattam. Megmagyarázhatatlan okokból az utóbbi felé hajlottam, ami további két, általam járhatónak vélt utat szült; belevághattam volna többé-kevésbé egyedül a szülőségbe, effektíve megőrizve a kapcsolatomat Shane-nel azon a kezdeti, randizgatós fázis szintjén, ahol akkor épp tartottunk, és megpróbálhattunk volna egy gyerek társaságában előrefelé haladni, vagy felgyorsíthattuk a folyamatot egy korai összeköltözéssel, eljegyzéssel, és házassággal. Nem hiszem, hogy az első verzió működőképes lett volna, és lévén, hogy szerelmesek voltunk, és vállalni akartuk a felelősséget a tetteinkért, egyikünk sem preferálta. Maradt a gyorsított tempó – ez a házasságom története.
Magát a döntést nem bántam meg, abban az adott helyzetben nem, de nem áltatom magam a körülmények minőségét illetően. Ha nincs a váratlan terhesség, kétlem, hogy én és Shane ilyen sokáig kihúzzuk. Talán el se jutunk az esküvő megfontolásáig. Nem tudhatjuk.
Tudom, hogy a férjemmel való viszonyom alapjába véve is ingatag lábakon áll. Nem beszéltünk róla, de mindketten éreztük, hogy valami már régóta nem az igazi, hogy valami gyökerestül megváltozott köztünk, és nem a szó „természetes” értelmében, ami sok házasságot átalakít, és szeretetté és megértéssé redukálja (vagy éppen fokozza, nézőpont kérdése) a szerelmet és a szenvedélyt. Nem, a mi változásunk kevésbé volt meghitt, és sokkal több problémát hordozott magában.
A tudatában vagyok mindennek, amikor lassan magamhoz térek. Tisztában vagyok vele, hogy nem az én, vagy Shane hibájából haldoklik a kapcsolatunk intim érzelmekkel teli része. Mégis, ahogy lassan felnyitom a szemem, és visszafordíthatatlanul is találkozok az eddig is gyanított ténnyel, miszerint nem a saját ágyamban fekszek a saját otthonomban a saját férjem mellett, olyan mértékű bűntudat önt el, ami ritkán volt jellemző rám.
A helyzeten nem segít, hogy ez nem az első ilyen. Néhány héttel ezelőtt ugyanilyen körülmények között ébredtem ugyanezekkel az érzésekkel, és ugyanarra gondoltam, mint most: „mit tettem?” és „ez nem fordulhat többet elő”. Mert az elsőre is bejött.
Talán mégsem voltam annyira az impulzivitás ellen, mint ahogy elsőre gondoltam.  
Nem tagadom, nehezemre esik felfogni is mindazt, amit ebben a pillanatban érzek, nemhogy még értelmezni és megoldani őket, úgyhogy csak lassan bólintok a feltett kérésre. – Kérek. Köszönöm.
Megvárom, amíg Leta kimászik az ágyból, majd elhagyja a szobát, és csak utána sóhajtok fel. Hirtelen minden… túl sok lett. Sose hittem volna, hogyha egyszer egy nő mellett kötök ki egy ágyban (ami Leta előtt soha nem fordult elő, noha gondoltam rá), nem ez okozza majd az identitásválságomat, hanem a tény, hogy hűtlenné váltam és megszegtem minden ígéretemet, amit a férjemnek tettem. A férfinak, akit ha nem is szeretek már úgy, mint egykor, de továbbra is tisztelem – és aki nem mellesleg a gyerekeim apja.
Eddig könnyű volt szemet hunyni a közös életünk hibáin. Mi több, a szememet se kellett lehunynom, elég volt semmit se téve végignéznem, ahogy újabb és újabb szögek fúródnak a koporsónkba. Ez igényelte a legkevesebb erőbefektetést. Ez a mostani szög viszont nem a körülmények áldozata; én vertem bele abba a bizonyos koporsóba, és nem tudom, hogyan és miképp kellene ezt elfogadnom és feldolgoznom. Ha egyáltalán képes vagyok rá. Fogalmam sincs, mi lesz a következő lépésem. Semmit nem utáltam a tanácstalanságnál jobban.
A hajamba túrva bújok ki a takaró alól, hogy visszavegyem a tegnapi alsóneműmet és a blúzomat, majd utóbbit gombolgatva igyekezzek Leta után.
Eldönteni sem tudom, mit kellene prioritizálnom az aggodalmaim listáján; a hűtlenségemet, a tényt, hogy hazudtam a konferencián lévő Shane-nek arról, hogy az apámnál alszunk a gyerekekkel (akik tényleg ott aludtak, csak én nem voltam mellettük), az egyre bizonyosodni látszó biszexualitásomat, vagy azt az ábrándot, ami időről-időre a gondolataim közé szökellt, és folyton-folyvást megkérdezte, hogy ennek az éjszakának milyen folytatásai lehetnének.
- Nem vagyok benne biztos, hogy mit kellene mondanom, de köszönöm az éjszakát – szólalok meg végül a konyhába érve, néminemű habozással foglalva helyet. Egy részem lényegtelennek tartja az elhangzott szavakat, egy másik megvet, amiért köszönetet mondok életem egyik legnagyobb botlásáért. Ha lenne eszem, talán már itt se lennék, de semmi nem motivál a kapkodásra; az csak azt jelentené, hogy hamarabb kell szembenéznem a hibáim következményeivel, amire hadd ne mondjam, nem vágyok túlzottan. Viszonylag korán van, nem sietek sehova, a kávé is jól esne, és több mint valószínű, hogy valamilyen formában, de beszélnünk kell.
Egy hálás biccentéssel veszem el a felém nyújtott csészét, ami abból az okból hibának bizonyul, hogy tökéletes rálátásom akad a bal kezem gyűrűsujjára. Nem viselek rajta semmit. Tudom, a jobb kezem ugyanezen ujja is üres. Mindkét gyűrű – az eljegyzési és a karikagyűrű – a táskám egyik kis zsebében pihent. Valahol megnyugtató, hogy legalább ezek levételét nem felejtettem el az este. Valahol csak még rosszabbul érzem tőle magam.
- És sajnálom, hogy tegnap csak úgy megjelentem – teszem hozzá, egy leheletnyit lejjebb hajtva a fejem. Akkor is, és most is egy kicsit szánalmasnak találtam, hogy egy hónap sem telt el az első egymásba botlásunk óta, és nem bírtam elfelejteni, amit Leta mellett éreztem. Felszabadultságot, könnyedséget, érdektelenséget, élvezetet… mindent, amit a hétköznapok nem adtak meg. – Nem akartam kellemetlenséget okozni, sem tegnap este, sem ma reggel.  
Kétlem, hogy megengedi, hogy maradjak, ha mára eget vető tervei vannak, de nem tudhatom biztosra. Túlzás lenne azt állítani, hogy a felületesnél jobban ismerjük egymást, még ha a tegnapi és a múltkori éjszaka ez ellen tiltakozna is. Megint arra gondolok, hogy el kellene mennem. Nem akarok.

vupvup back at you | ⚶

Call me when it's over, maybe when we're sober Maybe when I've peeled you off the wall I found that extra zero, I tried to be a hero I tried to find what you were looking for Don't give me your feedback, you're slowing down the fast track And I don't wanna spin in to outer space Just call me when it's over, maybe when we're sober

romilda and leta

- Máris - nyújtózok egyet, mielőtt aztán hirtelen elhatározásból pattannék fel ülésbe, és túrnám ki a lábaimat a takaróm alól. Fehérneműben hagyom el a szobát és az első utam azért nem a konyhába vezet, randizok egyet a köntösömmel a fürdőben és ha már ott vagyok, löttyintek is egy kis hideg vizet az arcomba, épp csak felborzolom vizes kezeimmel a kissé kesze-kuszán álló hajamat. Reggelente mondjuk mérsékelten reménytelen ez a haj-helyzet, úgyhogy túlságosan sokat nem aggódok miatta. A fülem mögé tűröm, ami hagyja magát, aztán már folytatom is az utam a konyháig és a kávéfőzőig.
Épp a helyére pattintom a frissen feltöltött víztartályt, amikor Romilda is megérkezik utánam, és egy sanda, az arcomon épp-csak átfutó mosollyal nézek hátra rá a vállam felett - Nem kell mondanod semmit, ha nem akarsz - eredetileg az van a nyelvem hegyén, hogy "nem kell megköszönnöd", mert van abban valami furcsa, amikor az emberek köszönetet mondanak valamiért, amit bizonyára (de jobbik esetben minimum) mindketten akartak. Ettől olyan lesz, mintha egyikünk szívességet tett volna a másiknak, és még ha tettem is volna neki az éjszakával bármiféle szívességet, akkor ő is tett nekem, vagy én is tettem magamnak - értelmezze mindenki, ahogy akarja, mindenesetre a "köszönöm" inkább olyankor szokott őszintén elhangozni, ha valaki nemsokára odabiggyeszt mögé egy "de"-t is, és/vagy le akar lépni, vagy le akar koptatni valakit.
Nem azt mondom, ciki lenne, ha a saját lakásomban próbálnának meg lepattintani, de közben meg nem is tudom eldönteni, lepattinthatja-e bármelyikünk a másikat. Nem mintha ez lenne valami, nem mintha tartoznánk egymásnak magyarázatokkal, nem mintha felrónám neki, ha mondjuk a tegnap este után sosem látnám újra. Ez mindig benne van a pakliban, és igazából már az első eset után is erre számítottam, aztán tessék... mindenesetre nekem ilyenkor nincsenek hosszútávú terveim, szóval azt hiszem, nem szükséges sem a "köszönöm", sem a lepattintás.
Aztán nem mintha előírhatnám neki, mit mondhat és mit nem, nem is akarnám előírni, szóval végül ezért nem szólok rá, hogy ne köszönje meg. Nekem az is jó, ha nem akar mondani semmit, meg az is, amit mondani akar, amíg a saját kedvére tesz mindent. Nem esek olyasfajta hibákba, hogy azt gondolom, borzasztóan jól ismerem Romildát. Inkább csak tudok róla dolgokat, és mint mindenki, akaratlanul is megteszek bizonyos feltételezéseket a tudott dolgok alapján, de azért mindenképp próbálom észben tartani, hogy a feltételezéseim nem feltétlenül felelnek meg a valóságnak. Mindenkinek megvan a maga története, és ahányan olvassák, annyiféleképp vélekednek. Azt meg ki tudná megmondani, milyen rövid, vagy kevésbé rövid fejezet lesz a miénk egymás sztorijában? Bizonyára senki, ezért nem szoktam a fejemet ilyen kérdésekkel fájdítani.
Beizzítom a kávéfőzőt, seperc alatt két csésze gőzölgő fekete hamisítatlanul élénkítő illata lengi be a konyhát. Ha egyedül vagyok, rendszerint állva iszom meg a kávémat, néha jövök-megyek, kávézás közben sminkelek, fél kézzel máris e-mailekre válaszolok, vagy csak állok és bámulok ki az ablakon végiggondolva, mi vár rám aznap. A kávétól valahogy gombnyomásra indulok, és le sem tudom lőni a nulla-huszonnégy monológot, ami általában a fejemben megy. De most valahogy hülyén érezném kicsit magam attól, ha a konyha túlsó végéből, felé magasodva beszélgetnék Romildával az éjszaka után, szóval mint a jó gyerekek, nem csak odaviszem neki az asztalhoz a kávét, de le is ülök vele szemben.
Hörpölök egyet a kávéból, egy egészen picit a csészébe ráncolom a homlokomat, hátha akkor nem lesz egyértelmű, hogy Romilda szavai váltják ezt ki belőlem, vagy csak mondjuk túl forrónak találom az italt, mindenesetre nem kapkodom el a választ, kiélvezem a kávé ízét, kissé túlzó precizitással teszem le a csészét, picit beljebb tolom az asztal széléről, mielőtt felnéznék a nőre - Ha emiatt aggódsz, nem javasoltam volna, hogy maradj itt éjszakára, ha bármi fontosat megzavartál, vagy nem akartam volna - mondom aztán egyenesen, ritkán lehet engem azzal vádolni, hogy ne játszanék nyílt kártyákkal. Persze, bántottam már meg ezzel másokat, amikor kevésbé hízelgő dolgok hagyták el a számat, de végeredményben azt a tanulságot vontam le a kora húszas éveim környékén, hogy még mindig ezzel okozom magamnak a legkevesebb fejfájást. Ha valakitől nem akarok semmit, megmondom neki, ha nem egyeznek az elképzeléseink, azt is, és bár egy ideje nem volt ilyen, de szeretném azt hinni, hogy azt is képes lennék hangosan megfogalmazni, ha valakitől igenis többet szeretnék. Meglehet, tévedek mondjuk.
Romildára viszont kicsit fürkész pillantással nézek, valamiért az az érzésem, hogy valójában nem azt mondja, amit akar, vagy legalábbis nem azt, amin ilyen nagyon elgondolkodik, hogy még a fejét is lehajtva tartja. Nem kötelező persze megosztania velem az összes gondolatát, de mondjuk ha engem is érintenek, szívesen meghallgatom. Jó, akkor is, ha valójában nem érintenek. Lehet, hogy szeretem a szépet, de azért azt is szeretem, ha valakivel könnyen megtalálom a közös hangot és nem csak egy biodíszlet... - A kellemetlen meg igazán nem az a szó, ami eszembe jutna akár a társaságodról, akár a tegnap estéről... - meg is engedek magamnak egy rövid, de kacér mosolyt, hátha attól kevésbé tűnik lehangoltnak, mert megkockáztatom, annak tűnik, márpedig nem bánnám, ha nem lehangoltan hagyná majd el a lakásomat. Főleg, hogy én aztán tényleg sok mindennek tartom, csak kellemetlennek nem.

vupvup ;3 | ⚶