Mindig szerencsésnek tartottam magamat, amiért apa sportoló. Könnyű volt közös témát találnunk, sokkal közelebb éreztem magunkat egymáshoz, mint a kortársaim magukat a saját édesapjukhoz. Lehet, hogy engem sem érdekelt annyira mondjuk a foci - abban Lou volt mindig igazán otthon, ő el is szórakoztatta apát -, vagy az, hogy adott autó mennyi lóerővel rendelkezik, de a teniszről, úszásról bármikor tudtunk beszélgetni. A sportolói karrierünkből adódóan voltak olyan dolgok, amelyeket igazából csak mi értettünk. Anya hiába volt mindig is támogatóan mellettünk, mégsem volt annyi gyakorlata az egészben, mint nekünk. Nem tudta milyen veszíteni, hajtani magunkat és végül nem elérni azt a bizonyos célt, csak másodpercekkel, vagy negyed pontokkal maradni le más - vagy épp a saját rekordunk - mögött. Persze meg lehet minket gyanúsítani azzal, hogy évek gyakorlatával meg kellene szoknunk, hogy néha lemaradunk a dobogóról, de ami azt illeti, ilyen opció nincsen. Amikor elérünk egy eredményt, mindig csak jobbak akarunk lenni annál, az ellenkezőjét megvalósítani pedig igazi csalódás. Akármi történt aznap, igazából csak dedós kifogásnak tűnik arra hivatkozni, hogy túl keveset aludtunk, vagy valaki megbántott előtte és nem tudtunk koncentrálni. Ennél már csak az az érzés volt rosszabb, amikor öregnek éreztem magam más versenyzőkhöz képest. Mások a harmincas éveikben kezdtek el aggódni a koruk miatt, nekem már tizennyolc évesen barátkoznom kellett ezzel az érzéssel.
Ha el akartam feledkezni erről, igazából nem kellett, hogy minél távolabb legyek a medencétől. Sőt, az úszás monotonitása mindig segített abban, hogy kicsit kikapcsoljam az agyamban száguldozó összes többi gondolatot és arra tudjak koncentrálni, hogy megszabaduljak a bennem felgyülemlett stressztől. Teljesen más volt egy mindenki által igénybe vehető uszodában lézengeni és bérelt helyekre járni irreális időpontokban. A hely bizonyos értelemben egyszerre veszítette el a varázsát és adott mégis nagyon sokat, mert nem csak a hajcsár edzőm hangja visszhangzott benne, hanem olyan emberek társaságára is ráleltem, akikkel jórészt csak itt futottam össze. Haley is egyike volt ezeknek az embereknek, akivel mindegy meddig nem beszéltünk a normál hétköznapokban, amikor újra találkoztunk, olyan volt mintha soha nem is veszítettük volna el a fonalat. Egyszerűen onnan folytattuk, ahol abbahagytuk.
Ez valójában teljesen rendben is lett volna, ha nem hozzák rám a szívrohamot. De úgy egészen konkrétan. Nem tudtam visszafogni a sikításomat, csak a kezeimet kaptam a szám elé, hogy senki ne érezze magát horror filmben, de még így sem voltam benne biztos, hogy eléggé elnyomtam a reakciómat, amit Jay akciója okozott. A fülemben csengő nevetését még a rám törő pánikon keresztül is sikerült felismerni - amiért egyébként most nagyon szerettem volna megrángatni. De az agresszív visszatámadásnál sokkal jobban esett, ahogy a karjaiban ringatott, gyakorlatilag ez segített lenyugodni a hevesen dobogó szívemnek.
- Persze, csak miattad járok uszodába - legalább olyan jókedvűen feleltem neki, mint ahogyan ő érezhette magát, főleg annak tudatában hogy a frászt hozta rám. Szerettem a barátságunkat és könnyen jól tudtam érezni magamat Jayvel, ami azt hiszem nem sok másik fiú és lány esetében működött volna. - Csak ha utána belökhetlek a medencébe. - Abszolút irreális kérés volt, mert nem értem volna el vele semmit, elvégre Jay csurom víz volt, másrészt az úszómester sem nézte volna jó szemmel, hogy egy profi úszóval szemben követek el ilyen merényleteket. Attól még elgondolkodtam valamiféle megtorláson, amiért most a fiú miatt minden itt tartózkodó gyáva nyúlnak tart engem.
- Mmm.. Előbb mondd meg miért érdemled meg a társaságom ezek után. - Ezt lényegében egy igennek is vehette. Ha pedig mégsem tette, akkor abból már biztosan lejött neki, hogy mennyire nem haragszom, hogy az arca felé nyúltam, hogy a vizes tincseiből néhányat kisimítsak a szeméből.
- De addig kell maradnod amíg én nem mehetek evés után vízbe. - Ezt mindannyian elég komolyan vettük, elvégre hiába vagyunk ellenőrzött környezetben, azért hordozott magában veszélyeket a medencébe hányás - ha mást nem, hát a méltóságunkra vonatkozóan biztosan.
- Versenyre készülsz? - Úgy fogtam meg a kezét, mintha mindennapos dolog lett volna, de az igazsághoz tényleg hozzátartozik, hogy mi nem tartottunk attól mit gondolnak ez alapján rólunk mások. Sőt, kifejezetten szórakoztatott bennünket a dolog. - Remélem szólsz, ha szurkolólányokra van szükséged - felkuncogtam, amikor ezt mondtam.
- Csak ne oda menjünk, ahol gyrost árulnak. A kiszolgáló fiú elkérte a telefonszámomat és hamisat adtam meg neki. - Lebukni már biztosan lebuktam, de nem lenne szép, ha még szembesítve is lennék vele. Ugyanakkor annak is lehet egy üzenete, hogy Jayvel kézen fogva sétálgatunk, a megfelelő helyet keresve az evéshez.

Isabel & Jayden

678 szó || bts - so 4 more || én is oda vagyok ám érted, mint mindenki, te drága Gyönyörű    || ruha || ♧