Nem sűrűn mozdultam ki egyedül otthonról, általában, ha valahová mennem kellett, akkor minimum két testőröm velem tartott, de bizonyos események során akár ez a szám bővülhetett is néhány fővel. Ritka alkalmakkor azonban előfordult az is, hogy szabadságra vágytam, arra hogy egyedül vezethessem az autómat, és ne kelljen úton-útfélen a testőreim lélegzetvételét hallgatnom. Ez a nap is ilyen volt, s bár Marlon a biztonság kedvéért egy másik autóval utánam jött, még sem lihegett a nyomomban. Legalábbis ezt gondoltam, egészen addig, míg oda nem sétált az asztalomhoz a kávézónál.

- Elnézést Mrs. Ray, de ez nem túl biztonságos itt...

- Basszus...Marlon, ne hívj így. És maradj a kocsiban, ez most nem egy nyilvános rendezvény, nem tudnak arról, hogy itt vagyok.

- De bárki felismerheti, és akkor...

- Akkor fognak felismerni, ha itt feltűnősködsz mellettem. Még jó, hogy civil ruhát viselsz, és nem azt a fekete öltönyt - jegyeztem meg némi bosszúsággal, majd gyorsan vissza is toltam orromra a napszemüvegemet, ami valamelyest eltakarta az arcom egy részét, s talán kevésbé voltam így felismerhető, mint enélkül.

- Nem ülök vissza a kocsiba, itt maradok a közelben. És javasolnám, hogy inkább odabent válasszon egy helyet, mert bent sokkal biztonságosabb, mint idekint ücsörögni az utcán.

- Hajjh...hadd üljek már egyszer az életben ott, ahol én szeretnék. Menj innen, távolabb. Jóval távolabb, mert hamarosan itt lesz a barátom, és nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát. - Morcosan néztem a férfi szemeibe, de úgy vettem észre, hogy ő sem kifejezetten örül ennek a társalgásnak. Mintha kicsit rossz néven vette volna, hogy rászóltam, de Foley igyekezett pontosan és precízen végezni a munkáját, s még, ha néha nehéz ügyfélnek is bizonyultam, ő nem tágított attól, hogy mellettem legyen.

- Arrébb sétálok, de figyelek. - jegyezte meg halkan, majd körbepillantott, s miután látta, hogy ilyen délelőtti órákban még nem sokan lézengenek a kávézó közelében, távolabb sétált, s az egyik asztalnál ő is helyet foglalt. Eközben megjelent a pincér az asztalomnál, aki kedves mosollyal igyekezett felvenni a rendelésemet. Mivel még mindig nem érkezett meg egy kedves jó barátom, úgy döntöttem, hogy addig is rendelek magamnak egy jeges teát és azt fogom kortyolgatni, hátha addig megérkezik. A rendelés közben nem vettem észre, hogy Marlon elsiet az asztaltól, mivel az autójával rossz helyen parkolt le, s emiatt került összetűzésbe az egyik hatósági személyzettel.  

- Szia Elle! Meglepetés! - majd a frász jött rám, amikor hátulról a vállaimra támaszkodott valaki, de a következő másodpercben már láttam is Pierre arcvonásait, aki széles vigyorral lépett elém.

- Hú, ki ez a dögös francia pasi? - nevetve bókoltam a férfinek, majd leemelve a napszemüvegemet, közelebb hajoltam, hogy két puszival és egy öleléssel üdvözöljem őt. Fogalmam sem volt arról, hogy esetleg a közelben ólálkodhat egy paparazzi, netán már régebb óta követett. Biztonságosnak tűnt a környék, s nem gondoltam, hogy elég néhány másodpercig leemelnem a szemüvegem, valaki talán máris felismer majd.

- És ez a bombázó? Mesélj, hogy vagy? - nevetve bókolt nekem, miközben velem szemben foglalt helyet. Bárki is figyelt fel ránk, félreérthetőnek tűnhetett kettősünk, hisz túl jó kapcsolatot ápoltam Pierrel, akiről nem igazán tudták azt, hogy a saját neméhez vonzódik.