december 08

A szüleim meghívtak valami vasárnapi ebédre. Nem ellenkeztem, hogy nem megyek, mert szeretem a szüleimet és nem akarom őket elszomorítani semmivel sem. A naptárban sem volt semmi belepötyögve, szabadnapom volt, így örömmel elmentem arra az ebédre. No persze nem kiöltözve és nem egyedül. Nem hagyhatom magára Donit, felügyelet nélkül, kutyaszittert meg nem fogadok. Szóval vele érkeztem. Az ajtónál kopogtatva anyám nyitott ajtót és nagy örömmel fogadott minket.
Az illatok megcsaptak, finom érzéki szívbe markoló illat tömeg tódult az orrom járatához, s már a nyálam is gyűlni kezdett a számban. Doni a helyére ment, igen még itt a szüleimnél is akad helye, így a konyhába indultam, hogy megtérítsek, de ezzel már elkéstem. A szekrényt kipakolták, a fiókok is evőeszköz mentesek voltak. Csak nem? Egy mosoly szökött arcomra, hiszen a húgom már itt lézeng, holott ő szokott utolsónak befutni. Akkor most ebben megelőzött. A mobilom rezgőre volt nyomva, ne zavarjon be semmi a szabadnapomon, meg a szüleink nem is nagyon díjazzák, ha nyomkodjuk ezeket. Van ezer meg egy dolog melyekben meglelhetjük az unatkozásunk elzavaróját. És milyen igazuk is van. Társasági életet élünk mind, így a telefonok mélyen a zsebben pihennek a fontos hívásig. Mi még azok a generációk vagyunk, kik a bőrt rúgták az utcán, vagy a pályán. A mostani húszonéves fiatalok a számitógépet vagy a telefont nyomkodják. Persze akadnak kivételek, de elég sokat látok ezekből. Munka közben, utcán, metrón, vezetés közben, vagy épp egy étteremben a haveri körben. Teljesen más generáció mint én, vagy Sun.
Az ebéd gyorsan lezajlik, a focimeccs megkezdődött, így hamar a TV elé kerültünk apámmal. Beszélgettünk, hogy a csapatok mekkora birkák, mit érdemelnének meg és mit nem. A bíró mekkora vak, hiszen piros lapot érdemelt volna a tag, ehelyett ment tovább a játék. Morgolódtunk, de aztán a vezetékes telefon megszólalt, mindenki elhalkult, hiszen ha az megszólalt, akkor csak a nagymama lehetett a túlsó végén. Ő nem ismerte a mobilt, vagy ha ismerte is, akkor a használata felért egy nagy nullával. Anya vette fel a készüléket, arca pillanatok alatt sápadt lett, miközben hallgatta a történéseket. Pamelára sandítottam, majd időközben újra az ősöket figyeltem, akik amilyen gyorsan csak lehetett felöltöztek, a kocsikulcs is apához került, s annyival elintézték a dolgot, hogy a mama barátnője hívott, hogy a mama rosszul van, a kórházba vitték mentővel. Az ajtóból figyeltem, ahogy elhajtanak az autóval, majd lassan bezártam azt, hogy az ebéd romokat segítsem eltakarítani.
- Elmosogatok. - kezdem, s beindulok a nem épp modern mosogató részhez, forró vízet engedek, a csepegtetőről elpakolok. Miközben a víz folyik a mosogatáshoz háttal megtámasztom azt karba tett kézzel.
- És mi a helyzet Pam? Milyen az élet a fellegekben? - érdeklődök, noha jelenleg nem egy légtérben vagyunk, bízom benne, hogy meghallotta a kérdésem.

Az a legfurcsább abban, hogy fél év után vissza költöztem a városba, hogy itthon egészen olyan, mintha megállt volna az idő. Anya ugyanúgy elvárja minden vasárnap, hogy ott ebédeljünk, ugyanazok a rituálék, ugyanazok a családi közhelyek, mindegy-egyes-rohadt-alkalommal. És, persze nem beszélünk csúnyán.
Határtalan lelkesedésemet a “mi aztán tökéletes család vagyunk” ebédek iránt talán jól jelzi az is, hogy mindig utolsónak szoktam érkezni, sőt, többnyire a család többi tagja már az asztalnál ül, mire én nagy nehezen befutok, természetesen szabadkozva és a forgalomra hivatkozva. Nem arról van szó, hogy ne szeretném a családomat. Hogy ne szeretném, sőt, imádom őket! Csak éppen… egy kicsit mindig is kilógtam közülük. Apa eleve úgy nevelt, mintha én is fiúnak sikeredtem volna, én pedig néhány percnyi figyelméért bármilyen katonai vagy fél-katonai jellegű kiképzésnek alávetettem volna magam. Csak azért, hogy büszke legyen rám, és legalább néha mutasson az irányomba valamennyi, akármilyen érzelmet. Ő ilyen, nem szokta kimutatni mit gondol vagy érez, szerintem ő a két lábon járó pókerarc. Anya meg… pont az ellenkezője, kicsit gyengécskék az idegei, mindent túlreagál, gyakran sír, gyakran esik túlzásokba. Ja, és ő lányos lánynak szánt. Nehéz fára mászni szoknyában és lakkos kiscipellőben, de a szüleim totálisan eltérő elvárásai okozta többszörös személyiségzavarnak hála, ezt is megtanulhattam. A bátyámat pedig imádom, ahogy van, mégis valahányszor beszélgetünk, az első pár percben érzem még így felnőttként is azt az óvatoskodó, “mikor és hol fog támadni-beszólni” feszültséget köztünk. Pedig már bőven elmúltunk ovisok. Azt kell mondjam, hogy mindezek ellenére, talán még mindig ő áll hozzám a legközelebb.
Ez az ebéd se lett volna más, mint a többi. Az étel tökéletesen készült, finom, gusztusosan tálalt, ebéd közben kellemesen elbeszélgetünk. Apa állandóan az új munkámról faggatna, én meg a túlságosan is részletekbe menő kérdéseire csak annyit tudok válaszolni, hogy mosolygok és megvonom a vállam, mintha nem lenne érdekes. Ő már nyugalmazott nyomozó, semmi köze folyamatban lévő ügyekhez, nem beszélhetek róla és nem is akarok az ebéd közbe. Anya amúgy sem szereti, ha az asztalnál munkáról beszélünk.
Aztán Gavin meg apa elmentek ebéd után meccset nézni, és míg én fél füllel hallgattam volna a közvetítést, anya az asztalnál tartott “csacsogni”. Melyik osztálytársnőm ment férjhez, az utcában hány velem egykorú lánynak van gyereke és/vagy szült a közelmúltban és/vagy terhes. “Minimális” presszionálás az unoka irányába, ami már csak azért sem lesz egyszerű, mert még pasim sincs. Aztán jön a következő téma, hogy anya fel akarja újítani az ebédlőt, új tapétát és függönyt szeretne, mutatja a mintákat, én bólogatok, közben egyre kevésbé hallom a közvetítést apa és Gavin kiabálásától. Már épp megkérdezném őket, hogy mennyi az állás, megkockáztatva ezzel, hogy anya megharagszik amiért nem koncentrálok eléggé. Mintha nem tudná, hogy én az ilyesmihez a legkevésbé sem értek, bármennyire is imádkozik egy nőies lánygyerekért, én nem vagyok ilyen. Az első gondolatom az, hogy a telefon csörgése megment a földi pokoltól, a második viszont az, hogy ez biztosan a Nagyi lesz. Szegényke, szinte csak ő telefonál a vonalason, fejem egyből a bátyám irányába kapom, hogy szavak nélkül kommunikáljunk. Nem arról van szó, hogy ne aggódnék az öreglány miatt, de ha anya túlreagálós, akkor ő nem is tudom, hogy micsoda. A múltkor leejtett egy poharat és hívta a szomszédot, az meg a mentőket, mert “úgy megijedtem, hogy azt hittem majdnem infarktusom volt!”. Ja. Szóval, reméljük nincs nagy baj, mert az ő korában sose lehet tudni, de nagy a valószínűsége, hogy néhány órával később a szüleink megnyugtató hírekkel térnek majd haza.
Addig is segítek neki mosogatni, persze csak miután megdögönyöztem Donit. Fura, amióta megvan a kutyája, őt kevesebbet piszkálják az unokával. Lehet, hogy nekem is ezt kellene tennem? Egy háziállat még mindig a könnyebbik út lenne, és legalább lenne egy kis nyugtom!
- A fellegekben? Mire célzol Stormy? - kérdem széles mosollyal, majd a fürdőbe lépek, hogy megmossam a kezem a mosogatás előtt. - Te mosod és én törölgetek? - mikor gyerekek voltunk, vagy egy tucatszor rászedett, én meg mivel kicsi voltam és bíztam benne, bele is ugrottam a csőbe. Azt mondta: “most te mosogatsz, és én törölgetek.” majd nem csinált semmit, hanem megvárta míg én elmosogattam, aztán fennhangon jelentette ki, hogy “most cseréljünk!”, így nekem kellett törölgetni is. Hozzá teszem, amint apa egyszer meghallotta a kis trükközést, érkezett is a fejmosás - mindkettőnknek.
-Amúgy minden rendben. Kicsit furcsa a sok papírmunka, de el lehet viselni. - lépek mellé, és ujjam a csobogó vízbe nyomva ellenőrzöm a hőmérsékletet. - Nem lesz ez túl meleg? - szúrom közbe a kérdést, majd valamivel vidámabban teszem hozzá az előző gondolatomhoz: - Tegnap voltam a céges pszichológusnál kötelező viziten. Azt mondta kivételesen erősek az idegeim, a legtöbben kiborultak volna azok után, amit én láttam az első hetemen. - mesélem neki büszkén. Oké, ő zsaru, nap mint nap lát ilyesmit, de én nem ebbe az irányba mentem el a középiskola után, nekem még újdonság ez a sok mocskos rohadék, meg az elképesztő brutalitásuk és kegyetlenségük. Nem tagadom, volt már olyan nap, amikor az ágyba lefeküdve a gyilkossági helyszín képei pörögtek az agyamban, és nem tudtam aludni. De talán ez is el fog múlni.
- Nálatok? Dundika tanult valami új trükköt? A melóban minden oké? Tényleg, szerinted nem lehetne őt kiképezni rendőr kutyának? - még mikor kicsi volt a kutyája, akkor kezdtem el Dundinak hívni, mert olyan volt mint egy plüsskutya amit túltömtek vattával. Imádom a kis dögöt, és ahogy öregszik egyre jópofábbnak tartom.

A kérdése felidéz bennem sok- sok emléket a gyerekkorunkról. A sok szórakoztató huzavona és az ebből létre jövő ejnye bejnyék. Annyi szép és sok emlékünk akad, hogy megmosolyogtatnak. Visszahozhatnánk őket, vagy visszamennénk az időben egy ilyenre? Felnőttünk.
- Igen, de most tényleg elmosogatok, te meg tényleg törölgess. - vigyorom szélesebb lesz, ahogy válaszolok neki, s ahogy megjelenik, úgy pillantok rá. Újabb kérdésére csak vállat vonok.
- Én mosogatok, nem mindegy? - kérdezek vissza, majd odébb hessegetem.
- A tányéroknak sem lesz bajuk tőle, mire a kezedbe veszed őket lehűlnek annyira, hogy fogható legyen. Vagy… - tekintek rá újra. - … cseréljünk? - amúgy jómagam szeretek mosogatni, a törölgetést utálom, így kihagyom a dolgot és meg nézem mennyi mindent kellene elmosni. Tányérok és a nagyobb lábasokat. Az jó lesz úgy.
- Az ilyen kötelező vizitekre mindenképp menj el, soha ne hagyd ki. Jót tesz veled, ha kicsit is kitárgyalhatod a sok felgyülemlett szart. - adok egy kis tanácsot, hiszen én egyszer kihagytam és napokig nem aludtam miatta, így ezen tanulva mindig megyek.
- De inkább ne osszam az eszem igaz? - lököm csípőmmel oldalba a lányt, huncut mosolyt ejtve, s tekintetem is rá szegeződik, eszembe jutott hogy lefröcskölöm, de az túl idétlen lenne, ráadásul a víz is forró. Kihagyom, hogy bajt keverjek neki. A végén még valaki megsérül. Az első hét meg amúgy sem vészes, mindig több fog gyülemleni és mikor nem tudja kiadni magából, hát borul a bili. És lehet hogy rossz helyen akad ki, egy veszélyes helyen, egy veszélyes ember közelében. Nem jó dolog, ha az ilyen dolgok felemésztenek.
- Nálunk? Hát… - adok át neki mosogatás közben egy tiszta tányért törölgetésre, majd visszafordulva folytatom. -… két gyerek holteste egy építkezésen… befalazva. Nem sokáig jutottunk eddig, de haladunk. - húzom el a számat, hiszen ki tudja mit követtek el a gyerekek, hogy ezt érdemelték, a többibe meg nem nagyon mennék bele, amíg semmi olyan nyom nincs, amin elindulhatunk. Akad sok szar meló, amit még csinálhatunk ezeken túl.
- Doni, mint rendőrkutya? - állok meg egy pillanatra a folyamatban, majd fejet rázok. Nem, lehetetlent kérnek tőlem ilyenkor. Ő olyan nekem mint egy kisgyerek, féltem az életét. Családtag. Elnem vinném magammal soha egy terepmunkára.
- Nem Sunny, nem hiszem. Lehet hogy kölyökképe és formája van, de már felnőtt eb. Így is örülök annak, hogy a kölyökkorban tanítottokat megjegyezte. Meg a doki is azt mondta, hogy rövidebb élete lesz, mint egy egészséges társának. - igen, nem lesz velünk olyan sokáig, mnt azt először bárki is hitte. De ameddig élni fog, addig boldoggá teszem.
- Pam. Anya említett valamit a belső körben lévő szerlemről. Akad valaki talán, akivel van valami? - érdeklődök tőle, noha nem akarok túlságosan az ilyenekbe bele menni, de talán nála előbb akadni fog valami, mint nálam. Nono-val össze csaptak a fejünk fölött a hullámok, így kétlem hogy velünk lenne még bármi is.

- Te csak ne vigyorogj Öcsi, a szemed se áll jól. Ha így mondod, még jó, hogy nem hiszem el! - felelem incselkedve, de persze tudom, hogy így ennyi évvel később már nem állna neki ilyesmivel szívózni. Valamennyire csak benőtt már az öcskös búrája is!
- Eszemben sincs cserélni! Csak jeleztem, mert ha esetleg leégetnéd a kezedet, emlékeztetnélek rá, hogy akkor bizony rácsesztél, mert még mindig szar vagyok elsősegélyből. - épp csak egy pillanatra torpanok meg miután kimondtam, majd úgy vigyorodok el, mint az óvodások akik vacsi előtt betolnak egy fél tábla csokit. Káromkodtam ebben a házban! Mekkora király vagyok már! Persze, úgy nem ér, hogy a szüleink nincsenek itthon, de figyelembe véve, hogy az elmúlt húsz évben még csak nem is gondoltam rá, hogy itt csúnyán beszéljek (mert Apa valószínűleg kicsontozott volna helyben), nem rossz, nem rossz… Már persze ha Gavinnek nem áll szándékomban a számra csapni, de hallottam én már őt cifrábbat is mondani, amikor bringázás közben leesett a lánca, szóval nincs abban a helyzetben.
- Még nincs is minek felgyülemleni. - forgatom a szemeimet az intelme hallatán, aztán inkább bólintok. A bátyusnak mindig igaza van, négyszázötvenhetes számú szabály. - Oké, elmegyek majd mindig, bár nem értem miért fontos ez. Csak ülök a gép előtt és szedem össze az adatokat. - vonom meg a vállam, mintha valóban csak erről lenne szó. A héten feltörtem az egészségbiztosító adatbázisát. Meg az állam összes önkormányzatáét, mert egy fegyvercsempészt kellett felkutatni, aki grátiszba tett a dobozba a stukik mellé néhány hullát. Szóval nem, nem csak adatokat gyűjtök és ezt én is tudom, de ettől még nem akarok gyengének tűnni a bátyám szemében.
- Nem ezt mondtam. - tántorodok meg egy kissé az oldalba lökéstől, de a mosolyom épp csak egy apró rándulás a szám sarkában. Komoly arccal nézem őt, fürkészem a lehetséges jövőmet a szemeiben. Mennyi szart fogok látni a munkám során? Mennyire fog bedarálni és érzéketlenné tenni ez a munka? Tudom, hogy ő is jelentkezett az FBI-hoz, csak azt nem értem miért nem dolgozik még nálunk. Nem tudnék nála jobb viselkedéselemző ügynököt elképzelni, nem csak azért, mert a testvérem.
- Tudok valamiben segíteni? - egyszerre értem ezt arra, hogy beszélhet róla, ha akar, meg arra is, hogy… na igen. Konkrétabban is tudnék segíteni, elvégre ha nagyon akarom a Pentagont is meg tudom hekkelni. Az elmosott tányérokat törölgetem, és teszem vissza a szekrénybe a helyükre, de egyszer csak inkább a pultnak támaszkodok, és egész komolyan pillantok rá. - Apa régen mindig azt mondta, hogy ha az FBI belenyomja a nagy duda orrát a nyomozásába, el van… rontva az egész - állom meg az újabb káromkodást, ami pedig apánk szava járása lett volna - De szerintem ez nincs így. Olyan adatbázisokhoz férek hozzá, amik nélkül lehetetlen lenne megoldani egy-egy ügyet, nem értem miért nem kértek gyakrabban segítséget a szövetségiektől. - húzom össze bosszankodva a szemöldökömet. Értem én, hogy nem akarják, hogy úgy tűnjön, mintha, de ettől még nevetséges ez az egósimogató egy helyben toporgás.
A kutyáról beszélni már jóval kellemesebb terep. Menet közben esik le nekem, hogy a háziállat látványosan nem megoldás, hiszen nekem is van már egy macskám, akit konkrétan egy kukából szedtem ki még tavasszal. Mégis piszkálnak a szüleim az unokával… talán amiatt, mert nem szoktam őt magammal hozni sehová?
- Szerintem meg tudná csinálni. Tökre menő kis drog kereső kutya lehetne belőle. - vonok vállat, ahogy a töpszlire nézek. Csak ne tessék alábecsülni az ilyen cukiság bombákat! Lehet hanyatt vágódik a rosszfiúk előtt és azok elolvadnak mint fagyi a forró betonon. Aztán, ahogy elnézem a bátyókám arcát, már tudom, hogy hülye ötlet volt. Túlságosan szereti ezt a kis szőrmókot.
- Nem kezelheted állandóan így, neki is vannak érzései, és ő is meg tud mindent csinálni amit a többiek. Ettől lesz beteg ha nem hagyod neki. - jegyzem meg, mert értem én, hogy aggódik érte, és oda kell rá figyelni, de nem lehet ez az első dolog, ami eszébe jut, ha a kutyusra pillant. Legyen inkább az, hogy dilis, játékos, cuki, izgága… nem pedig az, hogy van némi rendellenessége. Aztán sóhajtok. - Bocs, a te kutyád, te tudod mi a jó neki. - pillantok rá őszintén, mert viszont megbántani sem akartam. Tudom, hogy mennyire szereti, és azt is, hogy milyen lelkiismeretes gazdi. Szerencsés ez a kis Dundika, hogy épp a bátyám lett a gazdája.
Épp egy újabb tányért fogok a kezembe, amikor felhozza a következő témát, és esküszöm, majdnem el is ejtem a porcelánt.
- Hogytessék?? - szalad ki a számon némi döbbenet társaságában, miközben elkerekedő szemekkel pislogok. Megölöm az anyámat. Egyrészt, mert mi a francnak kell pletykálni?! Másrészt, mert mégis ki a fenéről pletykált?! Megölöm, tényleg, lepuffantom és elásom a kertben a hőn szeretett hortenziái mellé. - A kedves édesanyánk már megint olyasmibe üti az orrát amihez semmi köze. - mormolom duzzogva, és remélem tudja, hogy ez egyáltalán nem neki szól. Hanem a kedves anyukámnak! - Szerintem azt hiszi, hogy a “mentor” az a “vőlegény” szinonímája. Hiába is mondom neki, hogy Owen nős családapa, szerintem már egy arab sejknek is odaadna nyolcadik feleségnek, csak legyen már unokája. Hogy utána meg azzal idegesítsen, hogy a kölyök miatt járkál a nyakamra. - forgatom a szemeimet ingerülten. Nehéz így, hogy anya állandóan a habos-babos tündérkét akarja belőlem előhozni, de én a legkevésbé sem vagyok ilyen. Szabad akarok lenni, és amúgy sincs senki… konkrét, vagy komoly, legalábbis egyelőre. Persze randizok meg találkozgatok de nem húzott még senki gyűrűt az ujjamra, nem értem miért kombinál.
Inkább témát is váltok valami kellemesebb irányba. Gondolom én.
- Képzeld, a régi focicsapatom visszavett, mehetek megint hozzájuk játszani és edzeni. Jövő szombaton nincs kedvetek Nono-val kijönni a meccsre? Jó muri lesz, megint láthatod eltaknyolni a húgodat... - kuncogok a végén, miközben még egy tányért berakok a szekrénybe.

Csak vigyorgok. Hogyne vigyorognék ezen, mikor vele egy ilyen közös parti állati jó. Nincs több szivatás, de kimondta, hogy nem lehet hülyülni. Így ezen fel buzdulva kieresztem a gőzt és a húgit hallva még jobban jobb kedvre derülök.
- Ezt megjegyzem. - szar elsősegélyben, akkor jobb ha ezt valóban észben tartom, talán húsz perc alatt az ő kezei által halom majd meg egyszer. Persze ez nincsen tervbe véve. Szerintem nála sem nagyon. Szóval el gurítom a témát, hiszen senki se akar sérülést, csak púp lenne a hátunkon. Az pedig hogy még nincs a húginak problémája a dolgokkal, az egy plusz pont, de nem kezdek bele az okoskodásokba. Majd rájön ő maga is előbb utóbb, hogy mikor érdemesebb beszélgetni. Az idő úgysem enged majd a szorításból. A mi jelenlegi munkánkat említem meg, amiben segíteni nem nagyon tud, igaz beavatni is lusta vagyok az egész történetbe, így csak fejet ingatok.
- Ez olyan gyilkossági fafejség tesó. Nyugi. Nem veletek van a baj. - miért nem kérünk segítséget? Mert mindenki megy a saját feje után olykor, minthogy igenis segítséget kérjen valakitől, aki talán ért is ehhez az egészhez. Így ezzel olykor el van baszva a dolog és tovább el van húzva néhány nyomozás. Mindegy. Senki sem egyforma, vannak tökkelütöttek és vannak azok, akiket hiába ütsz tökkel, sehogy sem lesz jó. A kutyás téma felhozására a mosogatás is abba marad, hiszen Pam adja itt az ötleteket.
- Drogkereső. Pam. Kölyökkorában kellett volna az ilyet elkezdeni. Már nem tanulná meg. - vonok vállat, figyelve a kistestvért, s figyelve a felbukkanó ebet is. De az, hogy így nem kezelhetem… nem kezelem úgy. De vannak dolgok, amiket már nem kellene… de felpiszkálta a csőrömet ezzel az egésszel.
- Pam. Teszek majd vele egy próbát, de nem erőltetem, ha nem megy. Oké? - ezzel lezárom ezt az egész dolgot Donival. Két éves elmúlt már, nem kölyök, ilyesmit soha nem tanítottam neki, hogy hogyan kapja el a rosszfiút, vagy szagolja ki a drogokat, vagy mentsen meg egy bajba jutottat. A kérdésemmel nem várt lavinát indítok el, bevallom hát, nem számítottam rá, hogy ez ekkora dolog lehet a húginál. Még a nyakamat is behúzom. De amit mond azzal csak vigyorgásra késztet. Igen, ez a mi anyánk és igen, a fiatalabbtól várja a csodát. Amúgy szeret minket, ezt mindketten tudjuk, de vannak idegőrlő pillanatai. Ez is az egyike azoknak.
- Most mi bajod van a kölykökkel? - érdeklődők tőle, hiszen benne van a korban, hogy gyerekeket szüljön és élje a életét. Legyen valami jó pénzes pasija, vagy ha nincs is pénze akkor szeressék egymást. Élje az életét. Már én is megkaptam anyámtól ezt a gyerekdolgot, de nem foglalkoztam vele, így Pamelát nyaggatja. Ez van.
- Megint egy edzés? Na de jó vagy Pam! Ennek örülök. - pillantok rá, miközben már megint mosogatok, de le kell állnom kicsit magyarázni.
- Ám… csak én megyek. - nézek vissza a koszos porcelánseregre. Még akadnak bőven, mintha egyre csak több és több lenne, nem is fogynak.
- Nonoval összecsaptak felettünk a villámok. Nem jött össze semmi jó köztünk. Szóval ennyi volt. De nem kesergek. Lesz majd jobb nála, talán ezerszer jobb. Sajnálom. - bocsánatkéréssel tartozom felé, hiszen annyi terve volt Nonoval is, meg együtt is, hogy ezek most szépen tova szálltak. De nem kell keseregni. Majd jön egy másik és... folytatódik az élet minden úgy, ahogyan eddig.  
- Nincs több tányér. Felkészültél az edényekre is? A keveset átpakoljuk a kisebbekbe, hogy ne a nagyban árválkodjanak? - érdeklődök az ételek felől. Talán a kicsi edényekkel a hűtőbe is belefér.

Zsaru családban nőttem fel. Apám is nyomozó, a bátyám is, apa haverjai is, és persze ismerem Storm néhány barátját, kollégáját is. Tudom mikor ugratnak, vicceskednek, és mikor nem akarnak beszélni valamiről. Azt hiszem a bátyám éppenséggel nem akar beszélni a dologról. Az se kerüli el a figyelmem, hogy azt mondta “veletek”, pedig tudom, hogy jelentkezett ő is az FBI-hoz. Nyilván még nem dolgozik ott, és nem is ez a baj, hanem, hogy egy kicsit mintha eltávolítaná magát a közös száltól. Ami rendben is volt amíg programozóként dolgoztam, de most, hogy “egy csónakban evezünk” egy kicsit fura érzés. Bár, eleve az is furcsa, hogy csak beszippantott engem is a bűnüldözés…
- A fafejség nem biztos, hogy kifizetődő, főleg, ha feltételezhetően egy sorozatgyilkossal van dolgunk. Bár ti úgyis tudjátok, mikor van szükség segítségre, feltételezem fölöslegesen nem húznátok az időt. - sóhajtok, de persze értem az ő álláspontját is. A gyilkosságiaknak ez presztizskérdés, hogy külső segítség nélkül oldják meg az ügyet. Ugyanakkor, emberéletek múlhatnak azon, hogy milyen gyorsan sikerül elkapni egy-egy rohadékot.
- Csak egy példát mondtam, én se küldeném ki őt terepre. - mosolyodok el, ahogy az eb közelít, mintha csak érezné, hogy róla volt szó. Okos kis jószág, bár olyan nagyon sok kutyával nem volt dolgom eddig. Inkább macskás vagyok, az én életformámba jobban belepasszol egy lusta kis jószág, aki magasról tesz rá, hogy mikor érek haza, amíg a tálkájában van víz és száraz eledel.
- Ha mégis meg tudok neki tanítani valamit, mennyire akadsz ki? - teszem fel a csalafinta kérdést, hogy elvegyem az egész beszélgetés élét, majd figyelmem Doninak szentelem, leguggolok hozzá, és felé nyújtom a kezem - Légyszi adj egy puszit Pam néninek…! - kérlelem, de persze eszében sincs megnyalni az arcom. Pont mintha csak a saját macskámmal próbálkoznék.
Amikor viszont anya agymenését hozza fel, képtelen vagyok nyugodt maradni. Az agyamon jön már ki, hogy állandóan férjhez akarna adni, meg azzal nyúz, hogy mikor lesz unokája. Van még egy gyereke, szerintem kopogtasson előbb az ő ajtaján, ha már Gavin az idősebb amúgy is.
- Semmi bajom a kölykökkel. - sóhajtok - Az apjukat nem találom még, ez a problémám, anya meg állandóan ezzel piszkál. Van elég bajom enélkül is. - vonom meg újfent a vállam, miközben elgondolkodok rajta, hogy egyáltalán valaha is megtalálom-e a párom vagy macskás vénlányként végzem. Mert az is opció, még ha nem is annyira kecsegtető.
- Szép lassan mindent újra kezdek, aha. - bólintok. A most már heti két fociedzés mellett hetente legalább egyszer az edzőterembe is ellátogatok, plusz a kung-fu óra, mert elég rég hajtok arra a fekete övre, és épp ideje lenne már, ha haladnék a színekkel. A suli ideje alatt tanult harcművészetekkel ellentétben ez még érdekel is. A foci pedig arra jó, hogy megtanuljak csapatban dolgozni, erre még annak idején apa hívta fel a figyelmemet (amikor szertornázni szerettem volna, ő meg inkább focira íratott be).
Egy rövid ideig csak nézem a bátyámat, komoly arccal, de egy pillanatra se ül ki rá se együttérzés, se semmi ilyesmi. Olaj a tűzre, az Atwell férfiak nem szeretik a tutujgatást sem a részvétet.
- Végleg lezárt akta, vagy még futtok egy kört, hátha rendbe lehet hozni? - teszem fel a kérdést, mert azt viszont csak a hülye nem látta, hogy Nono mennyire fontos a bátyámnak. Nem faggatózok, hogy mi történt, mert nem az én dolgom, ha akarja úgyis elmondja, hiszen tudja, hogy számíthat rám bármiben. Nem kell ezt külön még mondani is.
- Én átpakolok kisebbe, addig amit eltöröltem, berakod a szekrénybe? - már megyek is a maradékok felé, és veszem is elő anya kedvenc műanyag edényeit, amiből csak olyan négyszáz darabot tart, biztos ami biztos alapon. - Akarsz hazavinni vacsit? - kérdezem, miközben felmérem, hogy mi mekkora edényben férne el, hogy a hűtő se legyen tele túlságosan. Anya is mindig csomagol nekünk, egy kis ezt-azt, süteményt, húst, néha még levest is. Így, hogy Nono sem főz a tesókámra, pláne megkérdezem, hogy szüksége van-e némi elemózsiára, mert akkor úgy pakolok. Nekem nem kell, mert nem igazán szoktam vacsorázni, maximum egy kis gyümölcsöt meg salátát, ha úgy jön ki a lépés.
- Szerinted hazaengedik a nagyit ahogy szokták, vagy most bent is tartják egy alapos vizsgálatra? - kérdezem, miközben a dobozokat a hűtőbe teszem, némi logisztikát követően.