Hülyeség, hogy az idő majd mindent megold. Ennél nagyobb hazugságot ember még nem talált ki, mégis úgy kezeli, mintha valami egyetemes igazság lenne, pedig attól aligha állhatna távolabb a valóság. Persze, amikor már nem téma minden egyes nap minden egyes pillanatában, elönthet az a kellemesen kecsegtető gondolat, hogy végre, most talán jön az üdítő könnyebbség, az a pillanat, ahonnan majd kevésbé lesz tátongó az űr vagy súlyos a teher. Az a fajta ami alattomos módon ette be magát a bőr alá és már fel sem tűnik, hogy volt idő, amikor még nem volt ott állandó és levakarhatatlan társként. Az egész egy nagy hülyeség.
A forró vízcseppek permetként vonnak be, a gőz fojtogató ölelése pedig egyre szorosabbá válik, mégsem akarok a zuhany alól mozdulni. A bőr vörösen tiltakozik, az évekkel korábban összeégett felület pedig már-már fájdalmas zsibbadással adja tudtomra, hogy ennyi bőséggel elég volt, mégis lerázom a kényelmetlenség érzését, akár egy zavaróan bosszantó rovart.
A csempét támasztom, noha a fal nyilván nem igényli a segítséget. Olyasmit várok a reggeli zuhanytól, amit egészen biztosan nem tud megadni, pedig mocskosul ragaszkodnék a gondolathoz, le tudja mosni az eltelt órák összességét. Nem miatta, nem azért, aki az összegyűrt ágynemű redőin fekve otthagyja illatának üdítő nyomát a textílián. Semmi rosszat nem tett, ahogyan én sem, mégsem olyan érzés, mintha ez így lenne rendben.
Ökölbe szorul a balom, a jegygyűrű belevájódik az ujjamba. Átdörgölöm a képem, aztán a vizes hajamon húzom át az ujjaimat és ezzel a mozdulattal vetek véget az önmagát kergető gondolataim káoszának. Nem itt és nem így fogok a végükre jutni, elég volt belőlük. A gyomrom hangos korranással jelzi a reggeli idejét, de majd csak a kávé és a dohány kettősének szenvedélyes egyesülése után. Rohadtul hiányzik az első cigi.
A szárítkozással keveset vacakolok, a törölközővel még utoljára gyorsan átdörgölöm a hajamat, az előző nap szétszórt farmer pont jó lesz most is, hozzá egy fekete póló. Halkan mozgok, ha még alszik, nem akarom felverni. A kabát zsebéből halászom elő a bagót meg a gyújtót, a kávéfőzőt pedig csak benyomom, innentől majd teszi a dolgát. Két bögrét veszek le a szekrényből, nem egyformák, de csak az egyikbe töltök egyelőre a koffeinadagból. Felmarkolva a kerámiát a tüdő rombolóval, az erkély felé veszem az irányt. Kedd felkapja a fejét és rohanvást indul meg, kint jobb szeret, mint idebent a négy fal között. Már régen el kellett volna, hogy költözzünk, de egyszerűen nem vesz rá a lélek. Nem akarok.
- Mi az, Pajti? - mordulok mialatt megvakarom a füle tövét menet közben. Hálás vakkantással válaszol és előttem lép ki a szabad levegőre. A bögrét a korlát szélére teszem, lobban a láng és vörösen izzik fel a dohány vége. Jól eső megkönnyebbüléssel tüdőzöm le a hiányolt füstöt és ezzel az egykor tökéletesnek tartott, azóta megtépázott árnyékmásra emlékeztető reggel végre elindul.

→

Ismerősen idegen illatú volt a reggel. A szobában úgy terült el a lopott reggeli félhomály, hogy legszívesebben belekapaszkodtam volna. Szemeim még csukva. Mögötte az elmúlt éjjel megannyi tagadott őrülete motoszkált, bevillanó mozdulatok, meg nem történtté imádkozott másodpercek szaladtak tova. Szájpadlásomon lopott, bűnös csókok száradtak el.Tudom mit tettem, mégsem akartam megbánni. De mégis megbántam. Már megint mit műveltünk, és miért? Annyiszor megfogadtam, hogy vele soha többé, hogy tisztességtelen és mocskos amit művelek, hogy egy olyan helyzetben próbálok oldást találni kétféle fájdalomra, amire nemhogy gyógyír nincs, de még mi magunk is egyre jobban belepusztulunk. Először lehetett azt mondani, hogy a bor,és a fáradtság, meg a feledni vágyás irányította mozdulatok tették...de a másodikra, a sokadikra, a mostanira milyen mentségünk van? Azt hiszem semmi. Egy ideig aztán távolságot tartunk, az élet megannyi jelentéktelenségében fontos részletét vitatjuk meg és kínosan ügyelünk arra, hogy nem beszélünk mindarról ami történt. Itt érzem még a levegőben a múltat. Azt amit mással osztott meg, akit igazán szeretett. Én pedig...én pusztán csak feloldozást keresek olyasmire amire nincs. Megromlott házasságom és a válásom után maradt romhalmazon építek egy könnyű, tűnékeny illúziót, amelyet a reggeli ébredés aranyujja egyetlen mozdulattal foszlat semmivé.Nem tartozom ide. Nem is akarok ide tartozni. Mennem kellene. Mozdul a kezem, egyre sűrűbben rezgő pilláim hozzák el az ébredést. Egyedül vagyok. Már senki nincs mellettem, csak a párnán a feje nyoma, a gyűrött lepedőben itt hagyott utolsó sóhaja. Abban a pillanatban nem bántunk semmit. Ma reggel pedig mindent. Talán jobb lenne ha felöltöznék és egyetlen szó nélkül mennék el. Csendesen, szinte úgy, hogy észre se vegye. Talán ő is úgy tenne mintha nem venne észre...hagyná, hogy kilépjek az ajtón. Tudja, hogy más lehetőség arra, hogy ezt az érzést megszüntessük nincs. Mégis felkönyökölök, lassan fel is ülök, és magamra húzom a takarót. Didergek. Nem fázom, csak olyan mocsok módon egyedül érzem magam. De ezért egyedül én vagyok a felelős. Nem önostorozok, az nem nekem való, és különben sem tudnám hosszú távon elfogadni, hogy valamiért pusztán én legyek a felelős. Ezért sem én vagyok. Hogy jó volt, tagadhatatlan, hogy egy hatalmas baromság volt, az is. Mégis megismételném, mégis abban a pillanatban amikor elvesztettük az irányítást a józan eszünk felett, én újra hagynám elúszni a valóságot, és úgy ragadni meg a hamis illúziót amit ketten teremtettünk, hogy ki ne csússzon a kezeim közül.
Körbepillantok és minden egyes kis bútor, tárgy, apró részlet magán hordozza egy nő jelenlétét. Egy nőét, aki nem én vagyok, egy nőét, aki már nincs, mégis a reggelek elhozzák őt vissza. Nem szabadul a múlt árnyától, és én nem is akarom őt megszabadítani. Csak ezeken az éjjeleken. Ezeken amelyeken hazudunk. Bele a másik ajkaiba, a hajába, a vállába harapunk egy hazugságot arról, hogy a fájdalom így enyhül, a lélek majd megnyugszik és holnap másképp fog minden történni. De nem történik.
Lejjebb csusszanok az ágyról és az ablak elé sétálok. Egy félredobott világoskék ing hever a szék támláján. Az illat még friss. Nem viselte. Magamra húzom. Jóval nagyobb de talán ez most kifejezetten jól esik. Mezítláb lépek vissza, és indulok az ajtó felé. Hajamon a szétnyíló ujjaimból álló fésű sem segít. Kócossága nem múlik, de két mozdulat után nem is foglalkozom vele tovább. Sminkem egyáltalán nincs, és a szemeim alatt a fáradtság és a bűntudat rajzolt karikákat. A konyha felől a kávégép monoton búgása hallatszik, a hűtő egyenletes kerregése, a lakás megannyi, mások számára nem hallható, ébredező zaja. Az erkély felől halk csaholás hallatszik, és amint arra indulok, megpillantok őket. Kedd, amint hűségesen és kitartóan ostromolja a lábát, szeretetének minden jelét, mindent amit ő maga a saját nyelvén el tud mondani a tudomására akarja hozni. A kutyák mind ilyenek: rövid életük alatt folyamatosan szeretnek, egyetlen másodpercig sem érdekli őket, hogy te viszonzod vagy sem. Ha szeretnek, önzetlenül teszik. Kedd velem is megpróbálta ugyanezt, de én még tartom vele a távolságot. Csonti emléke még elevenen él bennem, ahogyan a szemem láttára száguldott át a patak felé, és gázolta el egy autó. Öt éves voltam. Azóta képtelen vagyok kapcsolatot kiépíteni az állatokkal, noha valószínű érzik rajtam, hogy nem velük van bajom, csak félek. Velük is félek kimutatni, hogy ragaszkodom, hogy annyira akarok szeretni, csak nem megy.Mintha félnék, folyamatosan. Most is félek. Félek megmozdulni, kilépni az árnyékzónából, odamenni a közelébe, mondani valamit. Mit lehet ilyenkor, mégis mit kéne tennem?
Ha egyéjszakás, akkor nincsenek következmények. Akkor másnap elmegy, és a nevére sem kell emlékeznem. De róla tudom kicsoda, tudom hogy milyen, hogy mit szeret, és mi az amit ki nem állhat.Nem tudom, hogy a barátom e. Neki azt hiszem ilyen talán nincs is. Túlságosan bezárt. Mint egy érett dió a lapuló zöld burok alatt. Megfejthetetlen néha.
Hangtalan simulnak a lábaim a padlóra, ahogyan bizonytalan léptekkel megközelítem az erkélyt. Mikor közelebb járok Kedd vesz észre hamarabb és orrát az üvegnek dugja. Vidáman bök fejével az üvegen át felém. Tudom mit akar, mégsem akarom megsimogatni. Máshoz tartozott, máshoz tartozik, nekem hozzá, ahogyan a jelenlegi gazdájához sem nincs közöm. Nem lehet több ennél.Néhány találkozás, néhány ebéd vagy vacsora, kóbor reggeli, kivizsgálás a rendelőben, pár pohár bor, és egy éjszaka amit talán egyikünk sem akart igazán. Nem is akarok én sem ennél többet. Félek, éppen úgy ahogyan ő fél. Tartjuk a távolságot, a fullasztóan gyönyörű közelség ellenére is.
Az ajtót kinyitom, és úgy állok meg, nekitámaszkodva a keretnek, fejem is oldalra billen. Elgondolkodva figyelem. Nem kezdek kiselőadásba abból, hogy mit tesz a fogakkal a dohányzás. Már elmondtam számtalanszor. Csodákra pedig én sem vagyok képes. Néha az eredeti fogsor menthetetlen az évek alatt.Meg aztán nem is hiszem, hogy ez lenne a megfelelő beszédtéma jelenleg. Azt sem tudom van e megfelelő. A ruhámat kellett volna felvennem az inge helyett...most mégis itt állok, mintha a része lennék ennek a helynek, az életének, vagy ő lenne a része az enyémnek.Nem tudom. Őszintén. De nem most akarok ezen elgondolkodni. Igaz nem is tudom, hogy van e egyáltalán megfelelő pillanat erre.
Karomat összefűzöm a mellkasom előtt. Távolságot tartok, kizárok. Nem mintha egyetlen pillanatra is tett volna olyan mozdulatot, ami arra enged következteti, hogy átölel. Nem rá jellemző.Most nem. Itt és most nem.
- Jó reggelt!- szokványos, egyszerű, hétköznapi. Az egyetlen semleges gondolat, ami azt hiszem megállja a helyét. Hogy mennyire jó az a reggel, az már más kérdés. Vegyes érzések kavarognak bennem. Az arcát elnézve benne is. Kinyújtanám a kezem, egy pillanatra megérinteném a fekete pólót, de végül még csak bele sem kezdek.Meg kellene beszélnünk ami történt, de fogalmam sincs hogy kezdjünk hozzá
- Én csak...mindjárt lezuhanyzok és megyek.- mutogatok ostobán a hátam mögé az egyik kezemmel, miközben a tekintetem nem veszem le róla. Látni akarok rajta valamit, ami segít elindulni, vagy maradni, vagy egyszerűen csak beszélni….engem hibáztat vajon, vagy mindkettőnket? Várnék valamit, de nem tudom képes lesz e megadni. Én sem biztos, hogy meg tudnám.
Tudjuk, hogy még nem megyek. Nem fogok...és nem is indulok. Csak állok ott, kicsit talán idétlenül, kicsit ostobán, gyerekesen.
- Talán jobb lett volna, ha hozzám megyünk.- szólalok meg végül és ez az a másodperc, amikor elvezetem róla a tekintetem, és a távolban elgomolygó füstkarikát bámul, amit az előbb fújt ki.
- ….vagy inkább az ha sehova. Ne haragudj!- én mondom ki előbb, amit ki kell, aztán megfordulok, és a nappali felé indulok vissza, hogy leüljek bent a kanapéra. Mennem kell.
Zuhanyozni. Öltözni.Haza. Folytatni az életet, mert ez csupán egy másodperc volt az időben.Egy másodperc, amit bármikor megismételnék, és ez az egészben a legőrjítőbb.


 

Ez a város sosem alszik. Éjjel éppen annyira nyugtalanul és fáradhatatlanul nyüzsög, akárcsak nappal. A felkelő nap aranysárga fénye lassan és teljesen eredménytelenül nyaldossa fel az utcák tapadós, levakarhatatlan mocskát a munkába igyekvők talpa alól. Kicsit úgy érzem, valahogy velem is így van. Hiába a zuhany, az új nap kezdete, a magunk mögött hagyott éjjel a maga bujaságába oltott sóhajaival, melynek már csak emléke az, ami a fejünk felett, vészterhesen lóg, nem tudunk megtisztulni. A feloldozás kéretlen marad és nem is adatik meg. Fojtogató módon kúszik végig a hátamon a tarkónál megállva. Kénytelen vagyok odanyúlni, megdörgölni a bőrt. Kedd vidáman toporog a lábaimnál, olykor morranva egyet, hol a kávékortyokra, hol a cigarettára. A dohány vége megannyiszor izzik fel élénk vörösen, ahány alkalommal mélyen szívom be füstjét, a kipufogó gáztól terhes, reggeli, még egészen csípősnek mondható levegővel együtt. Már régen nem foglalkoztat a „hogyan-tovább” kérdésköre, csak a mindennapok átvészelése a cél és ez éppen elég. Előre hajolva könyökölök az erkély itt-ott már rozsdás fémjére. Ráférne egy festés, mielőtt teljesen tönkremegy. Talán a jövő héten vagy azután keríthetnék rá sort valamelyik szabadnap alkalmával. Lepöccintem a szálad, a pernye súlytalan könnyedséggel száll tova, köröket leíró cikázással, valamivel később pedig a forró kávé gőze kergetőzve követi útján. Tényleg van abban valami, hogy a dohány és a koffein nincsenek meg egymás nélkül.
A hangtalan érkező jelenléte nem tűnik fel addig, amíg Kedd nem tolja oda az orrát a csukott üvegajtóhoz. Törzsből fordulok utána, de jobban nem változtatva a testhelyzetemen, csakhogy tudjam, mégis mi lett hirtelen olyan érdekes számára a benti környezetből. Az ing láttán apró barázdák rajzolódnak a homlokomra. Nem arról van szó, egyáltalán nem bánom, hogy magára húzta, hiszen csak egy darab textília, egyébként is arra találták ki, hogy valaki viselje, inkább az érzés az, amely valahogy idegenül hat. Jó ideje nem volt, aki a ruháimba bújjon, reggel az éjszaka terhétől természetesen kócos hajjal megjelenjen. Valahogy túl intim, túl szent a jelenet, aminek nem szabadna annak lennie mégis úgy érződik.
Mire az ajtó nyílik, már átfordulok, csípővel támaszkodva háttal a korlátnak. A bögre a kezemben, az égő cigaretta a másikban. Tudom, hogy lenne megjegyzése ezzel kapcsolatban, nem egyszer kifejtette már mennyire egészségtelennek tartja. Nem egyszer elmondtam neki, hogy tisztában vagyok vele és mégis itt vagyunk. Én a szeretett dohánnyal és levetkőzni nem akart szokással, ő pedig az ingemben, az erkélyemen, mellkasa előtt összefűzött karokkal, oldalra billentett fejjel, barna és zöld színű tekintetével. - Neked is jó reggelt. Kávét? - automatikusan, gondolkozás nélkül csapom a kérdést a köszönéshez, elé ékelve a mondandójának, amellyel utóbb mélyebb barázdákat szánt a képemre, különös tekintettel a szemeim környékére. Nem értem és ennek minden további nélkül hangot is adnék, figyelmen kívül hagyva, ahogy maga mögé int, valahová a lakás belseje és a fürdőszoba felé, de nem hagyja. Még nem. Leteszem a kávésbögrét, ezúttal az erkélyen álló egyszemélyes asztalkára, amelyen a hamutál is helyet kapott a benne sorakozó, elnyomott csikkekkel. Ráférne már egy kiürítés. Mielőtt azonban sarkon fordulhatna, hogy mérhetetlen nagy kérdőjeleket hagyjon a fejem felett lebegni, a karja után nyúlok és megállásra késztetem udvarias, de határozott ráfogással, egyértelműen unszolva a maradásra.
- Ennyire kényelmetlen volt az ágy? - vonom feljebb kérdőbe mászó szemöldökömet felemásan és a cigarettába szívók, gondosan ügyelve arra, hogy a füst ne menjen rá. Fürkészővé vált tekintetemet nem veszem le róla, érteni akarom, hogy mi volt a gondja és legfőképpen, hogy miért vagy mire kért elnézést.
- ...és nincs miért haragudjak. - rá nem. Nem ő adott rá okot, meg sem fordult a fejemben, hogy mást hibáztassak a saját magam gyengeségéért. Csak annyit tett, hogy itt volt, hogy itt van, amikor kell, ezért pedig köszönet járna neki, ha képes lennék kifejezni magam és a tudtára adni.
Eleresztem a karját, egyetlen pillanattal sem tartom tovább fogva, mint amennyi ahhoz volt szükséges, hogy ne szökjön el azonnal. A csikket oldalra nyúlva nyomom el a tálkában, halvány füstcsíkkal adja meg magát az erőkifejtésnek és az izzás oxigén hiányában elhal.
- Jöhet akkor az a kávé? - marom fel újra a bögrét, nem szándékos, de annál határozottabb jelzésként.

→

Mintha egy film lenne, melynek rendezője, az élet, a sors vagy bármi más, és nem hagyja, hogy ugyanaz a jelenet lejátszódjon, befejeződjön. Valami apróság mindig kell. Valami, ami más, ami megtöri az egész monotonitását. Fél év, amely alatt oly sok minden történt, amelyet bánni kellene. Bűnbánón tovább lépni, és megfogadni, megtartani, hogy soha többé. De valahányszor találkozunk, valahogy mindig így sikerül. Ilyen sután egyszerűen, hogy a másnap közénk lopakodjon, és érthetetlenné, meg nem történtté silányítson mindent. Nem beszéljük meg. A lepöckölt hamuba rejti ő vagy éppen a mosásba küldött ágynemű közé, a falakba lehelt sóhajokba felejtjük. Egy lépés, egy ki nem mondott szó az ébredő reggelben, némán készülődünk, sajnáljuk vagy bánjuk, de legközelebb ugyanúgy teszünk. Ugyanazzal a félénk, kicsit talán bátortalan lendülettel, mely egy másodpercre megállásra késztet, elgondolkodtat de folytatjuk. Furcsa forróság fut át rajtam, amikor megérzem magamon az ingét. Nem szabadna. Eddig soha nem tettem, most ez a reggel megint más. Nem futok el, pedig megint, mint máskor is ugyanaz fordul meg a fejemben. Hogy némán távozom. De nem megy. Valami itt tart. Talán a bűntudat, talán a fájdalom, talán a gondolat, hogy milyen különbözőek vagyunk, mégis milyen egyforma utat járunk. Mindketten elesünk rajta, csak éppen mindketten máshol sérülünk. Máshogy. Mégis mindkettő gyógyíthatatlan. Éget és mar, mégsem teszünk mást, mint furcsa buja éjjeleken tompítjuk. Borral és csókokkal. Szabad ezt, lehet ezt? Meddig még?
A lakásban az illatok ugyanazok, mégis mások. Ott érzem közöttünk a frissen vett zuhany zamatát, a haján még megül pár vízcsepp, mint a reggeli harmat ragyogása. Odanyúlnék, hogy összeborzoljam. Érinteni vágyom, de már nem tehetem. A varázslat az éjszakával szaladt el, kilopta a vágyakat a napfényből.
Vasárnap van. Nem sietek. Nincs hova. Nincs kihez. Ő is tudja. Neki itt van mindenki aki számít. A kutya, amelyik hűségesen csahol körülötte és lesi minden pillanatban a kívánságát. Mintha érezné, hogy ő az egyetlen kapcsolat közötte és az elveszített, imádott feleség között. Ismertem őket. Mindkettejüket. Soha nem fordult meg előtte a fejemben, hogy esetleg ő meg én….nem azért mert éppen ne lett volna valami különös vonzalom benne, sokkal inkább azért, mert a végső taszítást a veszteség vitte be. A válásom után sebezhető lettem. Fájdalmas mennyire tud az ember vágyakozni arra, hogy a kihűlt ágyból a forróságba meneküljön. Alkalmi kapcsolatok, éjszakák. Könnyebb úgy. Ez itt mégis kell. Vele.
A kávéra csak bólintok.  Tudja hogyan iszom. Feketén. Egy cukorral. Csak jelzésértékkel.Mégis most valahogyan beszélni akarok. Könnyebb lenne azt mondani, hogy nem jövök többé, hogy a rendelőben találkozunk, amikor a szokásos rutinellenőrzést végzem. Könnyebb lenne azt mondani, hogy ő se jöjjön. Persze ez megint olyasmi, amit eltervezek, de elég csak leülni este vele, csendben figyelni a világot az erkélyről, a sötét város elmosódó színes neonsugarait, az utcákon az eső utáni járdák tarka árnyékait...csak lenni és létezni, kezünkben egy pohár borral….tudom, hogy esélytelen. Mégis csak bocsánatot kérek, csak magyarázkodom, teljesen feleslegesen. Hallgatni kellene, de most nem megy. Túl nyomasztó a csend. Túl sok mindenről beszél.
Elfordulok, mozdulok, menekülök. Távolabb tőle. Libben a levegő, a karom után nyúl, megtart. Megfordulok és először a kezemet átkaroló ujjait figyelem, aztán őt. Elmosolyodom. Keserédes, kicsit talán még bennem van egy falatnyi a tegnap éjjeli nőből. Csak halványan sejlik fel a mosolyban és a fejrázásban.
- Az ágy….hát igen.Az ágy.- annyi minden benne van ezekben a szavakban, amiket szinte összefüggéstelenül ejtek ki. Az ágy, amely kényelmetlen volt. De nem miatta. Nélküle. Reggel.
Fürkészi az arcomat, elmosódnak vonásai a félrefújt füstben. Félrebillen a fejem, a kócos hajamon átsüt a fény. Vörösesbarnán omlik le. Nem látom magam, de azt hiszem érdekes látvány lehetek ebben az ingben. Lényegesen jobb választás mégis mint a korábbi törölközők, lepedők, vagy épp az előző éjjeli ruhám maradékai. Most beleburkolóztam, beletolakodtam a minennapjaiba. Le kellene vennem. Zuhanyoznom kellene. Mennem kellene. Tudom mit KELLENE és azt is mit AKAROK.
Csak nézem őt. Pilláim végtelen lassúsággal seprik át a szemem alatti bőrt. A csend befészkeli magát közénk. Szinte összekapaszkodik, ahogyan együtt vesszük a levegőt. Egyszerre. Ajkaim elnyílnak, a szavak jönnének, valami magyarázat, talán mondanám, talán megadnám amit azok a fürkésző szemek akarnak, de ekkor elcsahol közöttünk Kedd. Vidáman, farkcsóválva, a világ legtermészetesebb módján. És még mondják, hogy a kutyáknak nincs érzékük megtörni a furcsán keserves pillanatokat! Elnevetem magam a válasz helyett, és kivonom a kezem a kezei közül. Ujjai akaratlan maradásra bírással még visszatartanak, de aztán elenged.
Nem haragszik….nincs miért. De van. Nekem magamra mindenképpen. Bezárkózott a saját életébe, amelybe nekem sem adott kulcsot, de hagyott egyet a lábtörlő alatt, hogy ha akarok akkor besétáljak. Én pedig akarok. Bár tudom, hogy ő talán nem akarja. Talán én sem akarom annyira, mégis jó. Ez a reggel is az. Még akkor is, ha mindaz ami történt megint egy újabb ostoba bűntudatot vés a lelkiismeretem hosszú lajstromán.
Felállva a kanapéról követem a konyhába, nyomomban pedig a kutya halad. Ha azt mondom, hogy van valami bizalmasan gyönyörű az egészben akkor ugye nincs ebben semmi ördögtől való?
- Igen. Kérek. Csinálok reggelit. - kijelentem, egyszerűen mondom és már nyúlok is a hűtő felé őt kikerülve. Pontosan úgy mozgunk, mintha mindig is itt lettünk volna egymás közelében. Tudjuk hova szeretne lépni a másik. Kávéért nyúl, és mögötte a hűtőből veszek ki bacon-t és tojást. Tányérok a felső polcról, ő közben az alsó kis szekrénykéből cukrot vesz elő. Ekkor koccanunk össze a könyökünknél.
- Bocs. - szólalok meg egy apró kuncogással és már fordulok is a pult felé. Tudom, hogy szereti a rántottát és azt is, hogy mit kér mellé. Nevetséges szinte, hogy fél éve vagyunk úgy egymás életének a részei ebben a formában, hogy közben alig beszéltünk erről az egészről. Én szeretnék, ő tudom, hogy nem. Vagy talán nem ezeken a reggeleken. Utána meg valahogyan elmúlik az egész, elfelejtjük megbeszélni. Vagy egyszerűen a homokba dugjuk a fejünket.
Elgondolkodva kezdem szeletelni a bacont. Szinte alig figyelek oda arra, hogy mit is csinálok. Ekkor történik a baj. A kés éle a támasztékul szolgáló bal mutatóujjam szélét kapja el, és egy vágást ejt rajta.
- Ah a francba!- szisszenek fel,és dobom a kést a pultra, majd kapok a kezem után, hogy megnézzem milyen mély a vágás. A sok vértől alig látom, így a mosogatónál vizet engedek és a hideg sugárba tartom a sérült ujjat. Az ing mellrésznél pár csepp vérrel lett foltos.
- Majd...kimosom….a házisó és a hideg víz kihozza. Párszor a köpenyemből is ezzel szedtem ki. Nyugi, nem ölök embereket a fogorvosi székben. A pletykákkal ellentétben nincs annyi sorozatgyilkos a fogászok között, mint az urbánus legendákban….úúú basszus, ez fáj! Van elsősegély ládád?- hülye kérdés, tudom, hogy van.
Egy apró baleset milyen gyorsan el tudja terelni az ember gondolatait a nyilvánvalóról.Pedig ettől ez még ott van.Egy hangyányit talán még mindig. Meglehet nem lopta ki az összes vágyat a reggeli napfény. Meglehet.

Az otthon melege, érzése már régen kiveszett a lakásból. Volt idő, amikor jelen volt, a falak közé préselődve kövéren és kényelmesen terült szét, végigcsókolva a bútorok sima felületét, megakadva a fogasok hegyes végein, belopva magát a ruhák közé a szekrények mélyén és ott hagyva érintését a párnán, az ágyon. Az egykori hitvesi ágyon… Ma már azonban elillant, eltűnt vele ugyanúgy, ahogy a szent szövetségünk is a föld alá került a koporsó mellé. Nem gondolok rá, pedig minden nappal hiányolom és mégsem vagyok képes felidézni, milyen is volt akkor és abban élni. A jelenléte, amitől jó volt hazaérni és itthon lenni, ami miatt hiányzott a huszonnégy órás szolgálatok alatt vele együtt. Az éjjelek hideggé váltak, a falak funkcionálisak, a mennyezet a felettem lakó padlója, az ágynemű egyszerű textília csupán. Az a megfoghatatlan illékony, amire a legtöbben úgy vágynak, ahogy szomjazó egy korty vízre, rég nem lakója a kiüresedett lakásnak. Az otthon vele együtt szűnt meg. Mégsem tudnék vagy akarnék elköltözni. Édes emlékek elfeledett, kísértő árnyai között élünk, Kedd és én és ez így jó. Nekünk az.
Most pedig itt van ő, alig pár lépésnyire, ugyanazon falak között. Az együtt töltött éjjelek után a zuhany alá menekülni mindig egyszerűbb volt, mint szembenézni a ténnyel, nem szabadna, hogy ide illő legyen. Nem az ő hibája, sohasem volt az és nem is akarom, hogy tudja, érezze, mennyire idegen és mégis ismerős, hogy visszacsempészi annak a tünékeny délibábját, amelyet rég elfeledtem. Jól illik rá az ingem, jól illik a reggel egyszerűségébe, ide, az erkélyre és nem szabadna, hogy gondterhelt gondolatok üljenek meg a vállain és barázdázzák arcának vonásait. Önzőség tőlem, hogy ezt teszem vele. Használom és kihasználom, olyasmi után vágyakozva, ami egy-egy pillanatig mámorral feledteti mindazt, ami már nem lehet az enyém vagy az övé. Tudja. Tudom, hogy tudja, hogy ő is tisztában van ezzel. Kettőnk közül csak engem kellene, hogy nyomasszon mindezek súlya, őt nem. Ez így nem helyes. Rohadtul nem az.
Kecsegtető a gondolat, hogy a dohányfüsttel tovaszáll mindaz, ami tapadós nyúlóssággal ette be magát közénk, erre a kicsi erkélyre. Eleresztem a karját, amint a fogásra réved a tekintete. Úgy húzom vissza, mintha olyasmit érintettem volna, amely tiltott, bár a mozdulat nem hirtelen. Inkább csak gyorsan letudott, feloldott. Jobb ez így. A magasságkülönbség miatt enyhén előrebukó üstökkel kutatom a tekintetét. Vajon mi lehet a fejében, mire gondolt, amikor bocsánatot kért? - Mi is van vele pontosan? - tudom, hogy könnyebb az ágyra fogni, elterelni, makacsul ahhoz ragaszkodni. Én is ezt teszem, neki sem rovom fel, amiért belemegy az általam generált játékba és a szabályokat betartva játssza.
A füstöt a feje felett, oldalvást eresztem útjára tüdőm fogságából, íriszeimet mégsem veszem el róla. Kívülről talán természetesnek és egyszerűnek hat a kettősünk, nekem azonban… a gyűrűt még mindig viselem. Clara dolgai még mindig itt vannak, elpakolva, de akkor is együtt élek velük. Kidobás helyett dobozokba kerültek és azzal a lendülettel a gardrób mélyére, szinte csak karnyújtásnyira. Egy egész élet, a maga jövőjével, álmaival, vágyaival és terveivel összecsomagolva nyugszik néhány kabát és egy bár bakancs alatt. Sok mindent rá lehetne sütni az erkélyen álldogáló kettősünkre, de, hogy természetes vagy egyszerű volna, azt nem. Mi valami egészen más vagyunk.
Kedd beszalad a lakásba, elunja talán, hogy nem csinálunk semmit vagy csak érzi a helyzet idegenségét és megelégeli. A felcsendülő nevetésre újra övé lesz a figyelmem, szemöldököm ráncolom, mert nem értem.
A kávéval és a reggelivel kapcsolatban bólintok és magam előtt engedem be a lakásba visszalépni. A konyhasziget pultján ott a kanna, a korábban odapakolt bögre, neki. Öntök a fekete léből és az odakészített cukorból is szórok bele. Clara találta ki, hogy az édes, apró kristály ne legyen a szekrény mélyén, ahhoz túl gyakran használjuk, én pedig megtartottam a szokást, ma sem pakolom el. A kanál mindig bele van állítva, készen arra, hogy használatba legyen véve. A külső oldalán állok meg a pultnak, onnan figyelem a ténykedését, az otthonosnak ható mozdulatait, amitől kényelmetlen érzés cikázik végig a gerincemen. - Tessék. - jelzem, hogy kész a kávéja, közelebb is tolom felé és egy fejrázással tudom le az újabb bocsánatkérését. Szükségtelen volt ismét. Kedd odatoporog mellém és ezért nagyon hálás vagyok neki. Megvakarom a füle tövét, vele foglalkozni és elvenni a tekintetem az otthon érzésének árnyát megelevenítő látványról… most ez kell, nagyon is ez. - Te is éhes vagy, huh?! - guggolok le hozzá, a saját bögrémet a pulton hagyva és megdögönyözöm a pajtit. Válaszként egy vakkantó ugatást kapok, amit igennek könyvelek el. - Na gyere, nézzük mit találunk neked. - visszahelyezem az egyensúlyom állóhelyzetbe és már a tápot rejtő szekrény felé indulnék meg, amikor meghallom az indulatból született kommentárt.
- Mutasd. - lépek oda mellé, ellenkezést nem tűrő hangsúllyal szólalva meg. Nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy felmérjem, valószínűleg elvághatta az ujját, egy másodperccel később pedig már a látvány alapján is meggyőződök róla, valóban ez történt. Óvatosan fogom meg a kezét, már, ha nem húzza el nyilván, hogy legalább egy pillantást vetni tudjak rá. Orvos nem vagyok, de mentőtiszt igen és a mai napig aktívan vállalok is szolgálatot a tűzoltóság mentőin a szabadidőmben. Vizes lesz az én mancsom is, de az most teljesen mindegy. A seb nem tűnik nagyon vészesnek, de eléggé vérzik. Hallom a szavait, de a sérülésen tartom a tekintetemet. - Ha akarod, egy öltést tehetek bele, de alapvetően szerintem nem kell varrni. Van és hozom, addig tedd vissza a víz alá. - eresztem el a kezét végül és a karnyújtásnyira lévő konyhafiókok egyikét kihúzom. Szintén Clara ötlete volt, hogy itt tartsuk az elsősegély dobozt, mert a legtöbb háztartási baleset a konyhában történik. Igaza volt. A dobozt elővéve kiszedem, amire szükség van; fertőtlenítő, orvosi géz és leukoplaszt, a sima ragtapasz semmire sem jó véleményem szerint, nem is tartok itthon.
- Tartsd egy kicsit. - vonom újra közel magamhoz a kezét, felitatom róla a vizet és a vért. - Szóval, kéred azt az öltést? - pillantok fel rá, mert akkor még más is elő fog kerülni az elsősegély dobozból, aztán pedig ellátom a sebet.
- Egyébként megnyugtat a tudat, hogy nem szokásod embereket ölni a fogorvosi székben. ...és a sorozatgyilkos hajlam mentességnek is örülök. - hallottam, amikor ezeket sorolta fel, de fontosabb dologgal voltam elfoglalva akkor. A tapasszal óvatosan tekerem körbe az ujját, aztán mindent visszapakolok a dobozba. - A doktornő életben marad, a reggelit pedig Kedd lenyúlta. - közlöm vele a tényt, ahogy észre veszem a válla felett mögé pillantva, amíg elhárítottuk a krízist, addig a kutyám önkiszolgálta magát a baconnel és most nagy örömmel falatozza be a vékonyra szelt, füstölt szalonnacsíkokat.

→

Kedd. Ő az egyetlen kapcsolat múlt és jelen között.Az egyetlen akinek joga van itt lenni, és az egyetlen aki talán kimondatlanul is érti mi megy végbe minden alkalommal.
Clara a betegem volt. Gyönyörű, erős, kitartó asszony. Olyan amilyen én soha nem leszek, még ha ugyanennyit élek is. Hogy irigyeltem volna? Nem….ez nem irigység, inkább értetlen és értelmetlen vágyakozás. Hogy ha neki van, nekem miért nem lehet?Mindenki tökéletesnek hitte a házasságomat, mindenki azt gondolta, hogy a sikeres sötét bőrű üzletember és a fehér doktornő szerelme minden képzeletet felülmúl, és bebizonyítja, hogy hosszú távon tud működni együtt tűz és víz.De nem tud. A fellobbanó varázslatot ez adja meg, de végül kioltják egymást.Nem tudtam megfelelni a saját elvárásaimnak, az övének sem. Pedig olyan egyszerű lett volna: család és szerető feleség. Én csak nyugalmat akartam. Pedig nyughatatlan vagyok, örökké. Félek az elköteleződéstől, félek, hogy ha kimondom, hogy örökké, akkor nem marad számomra tér. Megfulladok az elképzelt bilincsekbe gabalyodva.
Vele miért volt más? Mert a pillanat szülte minden alkalommal. Valami olyan erő, amely megragadott bennünket és az ágyhoz vonszolt. Szakadatlan kergetőzve a vágy illatát és egymást préselve bele a párnákba. Végül aztán elmúlt, az erő kiszaladt belőlünk, és maradtunk megsebezve, úgy érezve, hogy kihasználtuk a másikat. Én így érzem. A gyászát,a fájdalmát, azt amiről nem beszél, amit némán él meg, amelyet Kedd megvakart buksijában hagy elveszni. Tudom miért ragaszkodik a kutyához, még akkor is tudom, hogy ha nem mondja. Önmagának sem vallaná be. Mert Kedd az egyetlen kapcsolat múlt és jelen között. Egy olyan múltból táplálkozva, amely nem hozza vissza a veszteségét. Mégis ott van a jószág hatalmas, szomorú és emlékeket idéző tekintetében. Én tudom milyen ez. Ezért nem ragaszkodom, ezért tartok meg csupán egy darabig érzéseket, és engedek el. Ezért ment tönkre a házasságom, ezért nincs tartós kapcsolatom azóta sem, és nem is akarok. Futni akarok. Innen is. Elfutni, hogy aztán visszatérhessek. Mert Dragan az egyetlen aki szavak nélkül is megért, és mégsem akar többet.
Szeretném neki ezt elmagyarázni, de csak bocsánatkérésre futja, valami ostoba magyarázkodásba, amit szeretnék elmondani, de végül elengedve a kezem tovább menekülök. Bele a lakásba, a térbe, ahol nem láthat, vagy legalábbis én úgy hiszem, hogy nem láthat.Nem mondom el mi volt a baj az ággyal. Csak kifogás lenne, vagy jobban mondva be sem tudnám fejezni. Hogy mondjam el neki, miközben legszívesebben hosszú időre bezárnám kettőnk mögött az ajtót, holnap már itt dörömbölnék, hogy engedjen be. Ha itt van bűntudatot ébreszt, ha nincs itt akkor meg hiányt. Semmi sem jó. Mégis valahogyan ösztönösen jön minden, ahogyan hónapok óta mindig. Majd zökken egyet a reggel, felkapjuk a rutint, a kávét, az ennivalót, hallgatom Kedd-et amint közöttünk szaladgál, és őt ahogyan a kutyával foglalatoskodik. Pótcselekvés, tudom. Meg szükségszerű is. Kellemest a hasznossal elven.
Minden alkalom más. Mindegyikben van valami apró momentum ami nem engedi, hogy végül egyszerűen és amilyen gyorsan csak lehet lelépjek.A konyha most mégis az enyém, megpróbálom a sajátommá tenni, csak erre a kis időre. Figyelmetlen és ügyetlen vagyok mégis amikor megvágom az ujjam, és bár próbálom a magam ostoba módján elviccelni, nem igazán sikerül. Engedelmesen nyújtom a kezem, mikor kéri, és nézem, hogy mit csinál. Újra a víz sugarába tartom, ahogyan kéri, és amikor visszatér, csak a fejem rázom a kérdésre.
- Nem kell. Csak kösd be. Majd elmúlik.- furcsa és talán mások számára biztosan érthetetlen metakommunikációt rejtenek a mondatok. Bekötni a sebeket, elmúlni annak, ami az éjjel történt. Ezt akarom? Nem tudom. Minden egyes éjjel, amit vele töltök elbizonytalanít és úgy taszít közel hozzá, hogy az agyam folyamatosan távolodik.Még tapintható közöttünk, még ott van a távolság és azt hiszem nem is igazán tudjuk áthidalni. Talán nem is lehet. Így biztosan nem.
- Köszönöm.- nézek rá hálásan, aztán csak elmosolyodom, látva, hogy a kutya éppen az egyik illetve ha jól látom két szelet szalonnát rágcsál jóízűen.
- Legalább nem mondható, hogy amit főzök nem kell a kutyának sem.- a vállam felett hátrasandítok, és megszakítom azt a közelséget, amely a sérülés bekötözése során kettőnk közé teremtettek a percek. Ellépek mellőle és a fürdő felé indulok.
- Veszek egy gyors zuhanyt, aztán indulok.Majd reggelizem otthon.- jelentem ki, és már megyek is a jól ismert irányba, ha vissza akarna tartani, akkor is. Előtte a hálószobából szedem össze a szétdobált ruháimat. Ahogyan magamhoz ölelem őket megérzem bennünk Dragan illatát.Pokoli érzés.
Nagyjából negyed órát töltök a fürdőben. Többre nincs szükségem, amúgy sem szokásom órákon át szöszmötölni, ahogyan a vásárlást is gyorsan és hatékonyan vezetem le. Sok nővel ellentétben gyűlölök az üzletekben céltalanul bóklászni, és ki nem állhatom a mások számára földöntúli gyönyört okozó shoppingolást. Célirányos vagyok és következetes.
A hajam még vizes, éppen azt dörzsölöm át, amikor kilépek és a nappali felé indulok. Ott találom, még. Megállok. Valahol félúton, és lassan húzom ki a törölközőt a hajamból. Tudom, hogy mondanom kellene valamit, megbeszélni mindazt ami történt, de végül mégsem teszem. Egyelőre.
- Jó volt a tegnapi meccs. Igaz a felét sem értettem, és ha nem magyarázod el ki kivel van, fogalmam sem lett volna róla mit is nézek.- magyarázom, szinte oda nem illő módon, felvéve egy olyan beszélgetés fonalát ami a világon a leglényegtelenebb jelen pillanatban. Aztán megrázom a fejem. Képtelen vagyok tovább hallgatni, Túl sokáig, túl sokáig nem beszéltünk róla, hagytuk mindig, hogy valahogyan eltűnjön, úgy tettünk mintha minden kezdődne előlről, mintha az egész ami közöttünk minden alkalommal történik csak arra az adott pillanatra vonatkozna. De ez már jó ideje tart.
- Én...nézd, én igazán nem...és tudom, hogy amúgy nem kellene, és talán jobb volt úgy, hogy nem beszéltünk...és lehet most is úgy lenne jó…- a kezemben szorongatott vizes törölközőbe kapaszkodom, és segélykérően nézek rá. Alig tudom összeszedni a gondolataimat, de azt hiszem, ha most megint úgy megyek el, hogy tökéletes bizonytalanságot, egy befejezetlen reggelt hagyok magam mögött az megint csak részmegoldás. Ezt most már le kellene zárni. Csak az a baj, hogy képtelen vagyok én megtenni. Tőle várom. Hogy küldjön el, mondja, hogy nincs rám szüksége. Tegye könnyebbé, ha én már nem tudom a magam számára.
- Mondd, mi van pontosan közöttünk?- akkora sóhaj kíséretében teszem fel a kérdést, és oldalra billenő fejemről a vizes haj a vállamra omlik összevizezve a világoskék pólót a vállrésznél.Én is tudom, ő is tudja mi van közöttünk, de egyikünk sem mondta még ki hangosan. Talán félünk, hogy amíg nincs a másik számára nyilvánvaló visszhangja, addig meg tudjuk állítani. Bármikor. De nem tudjuk. Mondanám, hogy vessünk véget neki, de ahhoz ketten kellünk.
- Pokoli érzés úgy állni itt, hogy azt érzem kihasznállak. Minden egyes alkalommal. Hogy kihasználom a...nem is tudom mit használok ki. Téged. A gyászt, a saját nyomorúságomat, nem tudom.De valamit ezzel kezdenem kell. Én nem tudok így kisétálni innen….mondd, tudunk mi úgy meglenni egymás mellett, hogy ne ez legyen minden alkalommal a vége?- a kérdés költői, hisz már nem egyszer megpróbáltuk. Túl erős a vonzás, túl nagy a szakadék, túlságosan át akarjuk hidalni és vétkezünk. De olyan édes a bűn, hogy ha beledöglünk is a másnapba, akkor is elkövetjük. Visszaesők vagyunk a saját életünk fővétkesei.Csábítók és csábítottak egyszerre. Éva és a Kígyó egyszerre, és minden érintése, minden csókja egy falat az almából, mi a torkomon akad, de akkor is kell.

Próbálom nem elhúzni, feleslegesen nyújtani a dolgot. A közelsége mindamellett, hogy jó érzéssel tölt el, valahogy a maga természetességében mégis idegen. Szokatlan. Egy ígéret emlékének furcsa árnyéka, amely részemre már a feledés homályába veszett és kísértő szellemé változott. Ettől nem akarom, mégis visszaesem újra és újra, mintha csak valami addikció lenne, pedig nem az. Nagyon nem. A ragasztót még egyszer rásimítom körbe az ujjára, biztosan ne maradjon alatta levegő, amitől ideje korán válna fel. Megrázom a fejem, mert nincs mit köszönnie, ezt nem kell. Ezt sem.
A tekintetem róla Keddre majd vissza, rá vezetem és egy féloldalas, szusszanással szabaduló, félmosoly-szerűség rajzolódik borosta borította képemre. A kutyám jó ízűen tolja befelé az ígért reggeli maradékának utolsó falatját. - Rendben. - rövid bólintással nyugtázom, hogy nem beszélte le magát a minél előbbi szökési tervéről. ...és én sem teszem. A jelenléte jól esik, kedvelem, amikor itt van, de az elmúlt hónapok alatt táncolt keringő furcsa fűszerrel ízesítette meg a kapcsolatunkat. Ez az íz, míg éjjel mámoros, addig reggelre olyan utót hagy maga után, amelyre nem vagyunk felkészülve, nem akarjuk vagy csak túl nehéz ahhoz kezelni, hogy tetszőnek érezzük. Mert nem az. Sosem az.
A befalt bacon valószínűleg vékonyka lenne Kedd számára a nap hátralevő részében, ezért csak előveszem azt a tápot és a táljába szórok belőle. Ezt már kevesebb kedvvel és rajongással ropogtatja, mint az elcsent étket. Egyetértően hümmögök neki, kutyaélet ez, efelől nincs kétség, aztán elkezdem elpakolni az előszedett kést és vágódeszkát, mindezekről előbb lemosva a rácseppent vért. A tojás jönne soron, vissza a hűtőbe, amikor meghallom a hangját. Elnézem, ahogy a nedves haja kusza kacskaringókban csigákba rendeződve tekeregnek a vállain és azokon előrebucskázva. A meccs említésére feljebb vonom a szemöldökömet felemásan, egyelőre még nem világos, honnan vagy miért jött az említése. Bólintok egyet, nem gond, bármikor elmagyarázom a szabályokat, nem esett nehezemre sem akkor, sem pedig máskor. Arra viszont a legkevésbé sem számítok, hogy a könnyed téma után azonnal egy sokkal nehezebbe és örvénylőbbe ugrik, mint amire vasárnap reggel az első cigi és kávé kettőse után reggeli nélkül szívesen követném. Nem mintha mondjuk sok választásom lenne másképpen cselekedni.
Elhúzom a számat és becsukom a hűtő ajtaját, a tojás ott marad a pulton és a csípőmmel a pultnak támaszkodva figyelem őt. Egy ponton muszáj vagyok végigdörgölni a képemet, tenyerem alatt serceg a borotválatlan szőrzet, az állam után pedig a tarkóm jön a sorban. Nem mintha nem tudtam volna, hogy valamikor el fog érkezni ez a beszélgetés, egy idő után kikerülhetetlen és azzal nincs is gond, hogy akarja, tulajdonképpen jár is neki, de így hirtelen a semmiből… Nem vagyok a szavak embere, sosem voltam. Nem könnyedén találom meg, hogy mit kellene, mi lenne a helyes és tisztességes, faragatlanságom miatti bárd szabdalta jellemem pedig tökéletesen alkalmatlan arra, hogy jól kezeljem az ilyen helyzeteket.
- Szeretnéd, ha vége lenne? - mert ezt a legfontosabb talán tisztázni mind közül. Nem értek vele egyet, nem ő az, aki kihasznál és ezt talán mindketten pontosan jól tudjuk és, ha ez neki kellemetlenséget okoz, jelent, akkor ideje, hogy pontot tegyünk annak az i-nek a tetejére, amelyet valójában sosem írtunk le.
- Jól érezzük magunkat egymás társaságában. ...ez van közöttünk. - lazán fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt. Rákérdezett, válaszoltam. Szerintem ez van közöttünk. - ...és egyáltalán nem használsz ki, ezt most felejtsd el. - keményen koppannak a szavak a lábai előtt a kopottas hajópadlón, de legalább nem vernek visszhangot a repedésekben. Nem akarom, hogy erre gondoljon vagy azon eméssze magát, ami valójában egyáltalán nem létezik. Ha nem akartam volna, semmi sem történt volna közöttünk és kettőnk közül nem ő az, akinek ezt az egészet irányítania kellett volna akármikor is. Ha véget akar neki vetni, állok elébe, de felelősséget ne vállaljon olyasmi miatt, ami a legkevésbé sem az ő vállait terheli.

→

Tétova titkok tűnnek tova. Mindent elvitt a reggeli meghittségből a hangom, a szavaim. Mindent, amit az éjjel megadott.A zuhany alatt, miközben fejemre a kijózanító víz pergett, ezerszer megfogadtam, hogy nem mondok semmit, nem hagyom, hogy a bizonytalanság elűzése győzedelmeskedjen felettem.A némaságban kellett volna maradni, ahogyan eddig és nem feszegetni azt, amire alapvetően úgysincs válasz. Csak hagytuk, csak engedtük. Ő nem kért, én nem adtam. Kölcsönös volt. A vád mégis engem sújt. Mert hagyom, mert nem adok magamnak felmentést alóla.Tisztaságot várok, ám amikor a múlt éjjeli ruháimat felveszem megérzem benne kettőnket. A lopott percek varázsát, azt a semmihez sem fogható aromát, mit azok éreznek, akik a pillanatba fulladnak bele.Öntudatlan nyughatatlansággal.Felidézek mindent.Ott van bennem, a gondolataimban, a részegségben, a mámorban a bor keserű utóízében. Jól esik rá gondolni, ezért menekülnék.
Clara emléke kitölti a teret. Nem vádol. Csak figyel.A tarkómon érzem a jelenlétét. Talán ő az aki késztet, hogy kimondjam, hogy kérdezzek, hogy faggassak. Pedig ismerem őt annyira, hogy tudjam, ki fog térni a válasz elől. Visszadobja, a döntés nálam lesz. Tudom mi a helyes, mégis örökkön a helytelent választom.Elég csak végigpergetni eddigi életem képkockáit, hogy tökéletesen kitűnjön a rossz döntések sora kísér végig. Adott pillanatban soha nem a jót, hanem az akkor éppen megfelelőt. Gyávaságból, vagy hirtelen feltámadt szenvedélyből, haragból, vagy imádatból, oly mindegy. Nem gondolkodtam előre, nem néztem a következményeket. Cselekedtem.Most is.
Mikor visszatérek a nappaliba a pultnál találom. A szavaim össze-vissza csaponganak. Először terelnék, másodszor pedig úgy vágok a közepébe, mintha egyetlen másodperc lenne még az élet, és nekem tudnom kell mi lesz a vége.Pedig ezt így nem lehet megoldani. Hirtelen halál. Mint a meccseken, amiket együtt néztünk.Látom nem érti az első gondolataimat. Csodálkozása felfutó szemöldökében testesül meg. Én sem értem, nem is tudom miért hozakodom ezzel elő. Aztán az igazság akarása, a döntés elodázásának kikerülése menthetetlen rám feszül.Kong bennem a saját kérdésem: mi van közöttünk? A válasz egyszerű, csak én bonyolítom túl. Nem is az talán a kérdés, hogy mi van, hanem én mit szeretnék mi legyen? Ő vajon tud még egy lépést előre lépni? Én vajon tudnék előle hátrálni? Van még hova? Szakadék szélén egyensúlyozok, és a biztosító kötél az ő derekán. Nem akarom elengedni, de el fogom. Vonz a mélység, mindig is vonzott. A szabadságom, amelyhez ragaszkodok, és amely fabatkát sem ér.
Bűnnek érzem amit teszek, és úgy vágyom a nyugalomra, mint kárhozott lélek a megváltásra. Meg tudja adni?Félig igen. Én kapom a döntés nehezét, noha úgy érzem ő megtette ezt helyettem. Nem tud jobban nyitni, nincs még rá kész, én pedig nem fogok beletolakodni jobban az életébe. Így is túlságosan benne vagyok. Még akkor is ha jó, ha tudom, hogy abban a pár órában, az éjjeli suttogásban, azokban az elharapott, bőrre simuló mondatokban képes volt felejteni. Kicsit, egy időre.Nekem ez nem elég? Annak kellene lennie, mert én sem vagyok képes jelenleg többre.
Halkan hull a sóhaj, a törölközőt óvatosan húzom le a vállamról a kezembe. Hagyom aláhullani, csupán ujjaim markolják kapaszkodva. Onnan várva egy kis erőt. Nem érkezik.Nem szeretném, hogy vége legyen, de vége lesz. Mert én fogom ezt kimondani, ha már nekem kell.De nem most még.Most egyszerűen nem megy. Túl eleven az éjjel, túl igazi a reggel. Meg akarom őrizni mielőtt visszazárok a saját lelkembe.
- Felejtsük el!- legyintek, és azt hiszem a mondat ezerféle árnyalata tökéletesen érződik, ahogyan csendes, szinte suttogó hangomba, valami abszolút oda nem illő reszketés vegyül a végén levitt hangúllyal.Legyintek, a törölköző libben mellettem, majd átdobom a jobb vállamon. Kedd, aki eddig a tálkájában maszatolt valami ételt, most odakocog elém, leül és megemelve a fejét engem néz. Le sem veszi rólam a szemeit, én azonban nem simogatom meg.Pedig ő érzi és tudja mit döntöttem, pontosan ezért ült oda elém. Nem akarja, hogy menjek. Fogalmam sincs miért ragaszkodik ennyire hozzám, mikor én nem akarok hozzá. És most már nem is fogok. Rossz érzésem van, levegőre lenne szükségem, de nem megyek ki az erkélyre, csupán az ablakon pillantok ki, az alattunk elterülő reggeli, város homályában születő életet figyelve. A világ a döntéseink nélkül is élni fog tovább, ahogyan akkor is, ha én mégis maradok. Mellette. Szükségem lenne rá. A szótlanságára, arra a csendre amit a társasága nyújtani tud, arra a hirtelenségre, a viszonzott érintésekre, amelyek feledtetik egy időre mindkettőnkben a kongó, magunk által választott magányt. De a gyász leple ránk terül, és belefeszít minden érzést az anyagba.Elveszik, elporlad. Mint egy amnéziából szőtt hajnali takaró.
Majd felhívom, van együtt ebédelünk valami semleges helyen és elmondom neki. De nem fogom. Tudom, hogy nem fogom, ahogyan azt is, hogy ha mögöttem bezárul az ajtó nem én leszek aki megint kinyitja.Visszafordulok és ránézek. Mennyi reggelt láttam már belőle és mennyi éjjelt. Minden alkalommal ugyanaz maradt, mégis mintha a kettő között történne valami. Valami megállíthatatlan, amit nem tudok irányítani.Bűntudat a neve. Bennem van.És nem segít kiseperni.
Ellépek a kutya mellett, és a törölközőt az egyik szék karfájára teszem. Őszintén szólva lusta vagyok visszasétálni vele a fürdőbe.Matatok az előbb bekötözött ujjammal, a kötést piszkálom, nehéz megszoknom, hogy ott van.Nehéz lesz vele dolgozni, de szerencsére a gumikesztyű eltakarja majd.Téblábolok a nappaliban, indulásra készen szedem össze a táskám, a szemüvegem (amit többnyire olvasáshoz használok, mivel esténként, szürkületben már nem látok olyan jól) pár apróságot is mellé rakok. Némán és csendben tűri.Ha szól is hozzám próbálok könnyedebb maradni. Már amennyire tudok azok után amit az előbb megbeszélni akartam, sikertelenül.
-Majd felhívlak!- annyira ostoba és sablonos szöveg ez, mintha nem is én mondanám. Tudom, tudjuk, hogy ez nem így megy. Ilyet soha nem mondok.Most sem kéne.De aki örökre el akar menni az sosem búcsúzik, mert a búcsú magában hordozza a viszontlátás lehetőségét. Esetünkben azonban ez nem így lesz.Ő fog keresni időpont miatt, a vizsgálatok miatt, hacsak úgy nem dönt, hogy másik kezelőorvost választ. Igaz, azt is tudom róla, hogy nehezen vált, nehezen tör ki a megszokott dolgai mögül. Pontosan ez az oka, hogy itt tartunk.
Én nem akartam tőle többet, én egyszerűen csak ismerni vágytam. Jobban.Másképp.
Ha hagyja, odalépek elé, hogy egy apró csókot leheljek arcának jobb oldalára. Friss kókusz illat kísér. A hajbalzsam illata, amit miattam tartott a fürdőben.Figyelmes, sok szempontból is, mégis az a keménység, ami ott van benne, szinte leküzdhetetlen, vagy én vagyok akaratgyenge és kezdeni vele valamit.
Az ajtó felé indulok, és ha nem marasztal, akkor a kilincsre simul a kezem.