if I can’t have you

Alig tudtam kizárni a gondolataim közül a legutolsó beszélgetésünket. Alig tudtam kiheverni, hogy talán ezzel mondani akart valamit… Végre sikerült, mikor végre el tudtak úgy telni napok, hogy nem gondoltam erre, akkor bumm… jöttek a képek és mint a villamcsapás, úgy felfordult az egész fejem. Persze, egy ideig próbáltam elhitetni magamnak, hogy ez csak hülye búlvársajtó és semmi sem az, aminek látszik. Tényleg próbáltam. De aztán felhívtam a helyszínt. Csak azt akartam tudni, hogy végeznek-e bármit is, ami a terheséggel kapcsolatos. Közölték, hogy igen, leginkább abortusszal keresik fel őket.
Már Carmela lakásán vagyok, a biztonsági őr felenged, mert nagyon jól tudja, hogy ki vagyok. Természetesen nincs egyedül.
- Tűnés! – szólalok meg, mikor belépek a lakásba. Tudja mindenki nagyon jól, hogy kinek szól és nem mernek ellenkezni. Ők is tudják, hogy ki vagyok. Pár percen belül egyedül maradunk. Én egy ideig mérgesen nézek Carmela-ra, aztán dühösen fel alá kezdek járkálni, közben a kezemben szorongatom a képeket. Lángolok belülről és azt érzem, hogy mindenki összeesküdött felettem.
- Azt kérdezted tőlem, hogy mit szólnék egy gyerekhez... – és az előttem lévő asztalra dobom a mappát, ami útközben kinyitódik és Carmela elé tárulnak a paparazzi képek. Mind a távozásáról, mind az érkezéséről. Nem akarok semmi olyasmit hallani, amire nem vagyok felkészülve.

It's hard to wait for something

you know might never happen

Öt napja jött ki derült égből villámcsapásként mégis a cikk, hogy drogproblémáim vannak, azóta nem hagytam el a lakást. Nem mintha hirtelen annyira szeretnék itthon lenni, de pár újságíró és fényképész folyamatosan táborozik a lakás előtt, és máshol is eléggé vadásznak rám, meg amúgy a banda többi tagjára is. Telefonszámot is cseréltettem. Anya hisztérikus állapotban van, összevesztünk, de nem kicsit. Lehet, hogy hagyhatom el az Alvarez nevet... A bandát viszont egyelőre nem kell, mert Maggie valami bravúrosan kezeli ezt az egész katasztrófát, és jelen pillanatban jobbak az eladásaink, mint a balhé előtt, ami... csoda. Mindeközben én itt döglök a lakásban, mikor kik biztosítanak társaságot és szórakozást, és várom, hogy csillapodjanak a kedélyek. Lehetőleg jó sok hangulatjavítóval a szervezetemben.
Épp a nappaliban berendezett kis zenesarkomban tartanak rögtönzött karaokét, és könnyesre röhögjük magunkat a kamu szövegektől, mikor betoppan Joel. Gőzöm sincs, mit akar, de mikor rámordul mindenkire, hogy tünés, nagy a kísértés, hogy én is kövessen a példájukat. – Én maradjak, vagy szükséged van valamiért a lakásomra, és ezt a módját választottad, hogy közöld? – érdeklődöm meg, csak mert nem tudom befogni a szám. Pedig nincs vicces kedvében, látom. Mindjárt felajánlok neki valami piát. Na jó, nem, majd iszok én helyette, szóval folytatom is a bort, ami a kezemben lévő pohárban van.
Óvatosan figyelem, mit csinál, valamiért úgy érzem, nem fogok örülni, hogy eljött. Mikor elém vágja, amit eddig szorongatott, már tudom, hogy nem örülök neki, hogy eljött. Bámulom pár pillanatig a képeket, amik az abortusz előtt készültek, és hirtelen valahogy józanabbnak érzem magam, mint... hetek óta. Nem szeretem. – És te elég világossá tetted a véleményed a dologról – felelem végül, bár igazából nem is kérdezett semmit. Mégis kérdezett egy csomó dolgot. Csak épp nem akarok rájuk válaszolni.

if I can’t have you

Nem tudom, hogy miért hittem azt, hogy amint megszólalok és csak egy fél utalás teszek rá, ő majd kisírja magát és elmondja, hogy mi történt. Természetesen nem ez történik. Kit érdekel, hogy mit mondtam akkor? Vagyis engem nagyon is érdekel, mert még most is azt vallom. Gyűlölöm, ahogy éli az életét és ha még megközelíteni az egészségest, akkor sem illene bele egy gyerek…
Valaki éppen fel akar jönni hozzá. Én hülye elfelejtettem jelezni a biztonsági őrnek, hogy senkit ne engedjen fel. Megakasztom a lábammal az ajtót, mielőtt az illető be akarna jönni. - Rosszkor jössz, tesó, húzz innen! - mondom kicsit sem kedvesen és erőt kifejtve csukom be az ajtót és zárom magunkra.
Egy ideig nézem az előttem álló nőt és fura gondolatok cikáznak a fejemben. Egyáltalán tudni akarom, ha elvetette a babát? Egyáltalán akarom tudni, hogy volt-e a baba? Persze, jöhetnék azzal a klisés kérdéssel, hogy az enyém-e egyáltalán, de az csak kimondottan kegyetlen lenne. Tudom, hogy míg volt köztünk valami, addig nem volt mással.  
- Carmela, kérlek… - nézek rá megszeppenve. - Már az a kérdés is elég sok mindent felborított bennem, ha még tudnom kellene valamit, akkor kérlek, ne játszadozz. - Szerintem én voltam vele annyira fair, hogy sosem játszadoztam vele. Ő se tegye…

It's hard to wait for something

you know might never happen

Nos, legalább nekem nem kell elmennem, de szegény pizzafutárt kizárja a lakásból. Vagyis gondolom, az lett volna, mert másra nem számítottam, arra viszont igen. Mindegy, majd Rico odalent kifizeti, vagy valamelyik még itt tébláboló srác lecsap rájuk. Ennyit a vacsorámról... Mondjuk tök mindegy, úgyis diónyira zsugorodott a gyomrom, amint megjelent Joel ilyen állapotban. Nem szokott csak így a semmiből ilyen ideges lenni. Fel tudom húzni, de még mennyire, hogy fel tudom, de általában ennek szokott lenni valami előzménye. Nem is láttam a múltkori óta, mikor elküldtem a picsába, ő meg lehordott mindennek. Mi ez a hirtelen feltűnés?
Aztán persze a képeket látva sejtem, bár nem tudom, mit szeretne tőlem hallani. Néz rám, úgy ahogy szerintem még soha, legszívesebben a kezeim közé venném az arcát, és megesküdnék, hogy minden rendben lesz, nincsen semmi baj, megcsókolnám, és... De nem fogom. Persze, hogy nem fogom. Ő sem akarná. Így aztán elfordulok, hogy tudjak funkcionálni, lehajtom a borom maradékát, és leteszem a poharat a dohányzóasztalra, a képek mellé. – Nem játszadozok, én csak... Mit mondjak? Gondolom már összeraktad a képekből, ezért vagy itt. Már nem vagyok terhes, ha arra vagy kíváncsi – felelem végül, felemelve az egyik képet, ami igazából nem is tudom, hogy előtte vagy utána készült. Az egész pixeles, elmosódott, távolról készült valami, ha nem tudnám, hogy én vagyok, talán fel sem ismerném, hogy én vagyok. De én vagyok. Istenem, de rohadtul magányosnak éreztem magam aznap. Nagyjából mint most.

if I can’t have you

Nem játszadozik. Biztos összeraktam már a képet. Már nem terhes.
Tehát az volt, nem mondja ki ugyan, de megerősít abban feltevésemben, hogy elvetette a babát. Azt a babát, akihez nekem is ugyanannyi közöm volt, mint neki. És én még csak nem is tudtam róla, mert úgy döntött, hogy nem osztja meg velem ezt az információt.
Cikáznak a fejemben a képek. Az este, amikor megkérdezte, hogy akarnék-e gyereket tőle, az a nap, amikor elvetette az embriót és ahogy esetleg történhetett, ez a perc, mikor tudatosul bennem, hogy egy olyan döntési jogot vettek el tőlem, amit sosem gondoltam volna. Addig addig hátrálok, míg neki nem megyek a falnak. Meredve nézek Carmelára és meg nem tudnám mondani, hogy most mit érzek iránta. A kétségbeesés érzése a legerősebb bennem. Lecsúszok a falon, hogy szinte összeroskadva hatjsam le a fejem azzal foglalkoztam, hogy pár napig apa voltam.
Annyi mindent akarok neki mondani, mégsem jön semmi a számra. Csak itt ülök csendben és keresem a helyemet, mivel úgy érzem, hogy Cara kihúzta alólam a szőnyeget. Nem tudok neki mit mondani, mind olyan semmilyen lenne… csak arra valamire tudok gondolni, amit még nem lehet babának nevezni. Félre értés ne essék, most hirtelen nem szállt meg a kisangyal és hirtelen nem minden vágyam, hogy apa legyek, de a tudat, hogy az voltam még ha csak egy kis ideig is… egészen… nos, nem is tudom, hogy milyen. Nem várt. Viszont Cara hátbatámadása sem az…

It's hard to wait for something

you know might never happen

Nem jön semmi válasz, én meg egy darabig bámulom még a képeket, aztán a nagy csendre csak hátrafordulok felé. Nem kellett volna. Ha az előbb rosszul nézett ki, akkor most... Bassza meg. Most mit csináljak ezzel? Mikor elmentem arra a klinikára, őszintén azt hittem, hogy úgysem érdekelné. Úgysem érdekelném. És igaza volt, a sok szar, amit benyelek nap mint nap, nem... nem lehetek terhes. Nem így. Nem valakitől, aki hamarabb tipor földbe, mint hogy meghallgasson, nem valakitől, aki nem is tudom, mit érez irántam. Ó, tudok egy párat. Kívánni kívánt, ez biztos. Érdekesnek is talált egy ideig. Aztán egy ponton túl már csak frusztráltam, idegesítettem, néha egyenesen lenézett. Megkérdeztem, hogy mit szólna egy gyerekhez, mert valami választ akartam arra a kérdésre, hogy mit érez irántam. Elég nyilvánvalóvá tette, pláne hogy utána nem keresett többé. Megint csak: nem értem, most miért van itt.
Nem megyek közelebb, nem merek. Szeretnék, szeretném megölelni. Leülni mellé, és elmesélni neki, mennyire nem volt egyszerű a döntés nekem sem. Hogy csak nem akartam... belekényszeríteni semmibe. Se őt, se magamat, magunkat. Hogy hiányzik. Hogy nem tudom, mit csinálok, mi történik velem, körülöttem, miért vagyok szemét mindenkivel, aki segíteni próbál. Könnybe lábad a szemem, de kipislogom, nem kezdek bele. – Sajnálom, hogy nem szóltam. Én csak... megijedtem. És nem gondoltam, hogy azon a ponton érdekelne. És igazad volt, nem vagyok abban az állapotban, hogy... Úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem is tudsz róla – szólalok meg egy idő után halkan, mert ennyi őszinteséget megérdemel. Nem az érzéseimről, nem igazán, ahhoz elvesztette a jogot, hogy köze legyen. De a... körülményeket tudhatja.

if I can’t have you

Én azon egyáltalán nem csodálkozom, hogy megijedt. Azon annál inkább, hogy valamilyen oknál fogva úgy gondolta, hogy nekem ezt nem kell tudni. Nem tudok napirendre térni efelett. Ez olyan, mint ha nem közölnéd a partnereddel, hogy nemi betegséged van. Tudom, kurvára kisarkított példa, de akkor is…
Kukán ülök a fal tövében és még mindig azon vagyok, hogy keressem a szavakat. De nem jó semmi, semmi sem adja át azt, hogy mit is érzek. Szótlanul felállok és elhagyom a lakását. Nem jutok messzire, mert igazából még a földszintet sem érem el, mikor visszafordulok és újból kopogás nélkül nyitok be hozzá. Lendületesen közelítek felé, hogy aztán magam előtt tolva a falhoz tudjam préselni. Ha kicsit is ismer, akkor tudja, hogy nem fogom bántani, és most sem vagyok erőszakos, cska határozott.
- Tudok veled görény lenni, Cara, tudom nagyon jól.– Hiába vagyunk közel egymáshoz, semmi intimitás nincs benne. – Ha hiszed, ha nem, csak azért, mert számítasz nekem, vagyis… számítottál. Itt végérvényesen kijelentem, hogy eltűnök az életedből. Ígérem. Nem kell attól félned, hogy mikor kötök beléd megint… de az biztos, hogy kvittek vagyunk, érted? Te egyetlen egy húzásoddal visszadtál minden gyökérséget, amit én adtam neked. Most már egálban vagyunk… Nem hisztizhetsz amiatt, hogy én hogy bántam veled! – Még egy ideig nem hátrálok tőle, hiszen látni akarom a szemében, hogy megértette. A csuklóját lassan azért elengedem, amit azért fogtam meg, hogy ne tudjon kiszabadulni.

It's hard to wait for something

you know might never happen

Nem is tudom, mit vártam, mit fog kezdeni azzal, hogy sajnálom. Azt nem gondoltam, hogy semmit. Szomorúan nézem, ahogy összekaparja magát, és elviharzik, nincs erőm, hogy tartóztassam, vagy bármi többet mondjak neki. Elindulok, hogy bezárjam utána az ajtót, vagy világgá menjek, nem teljesen tiszta, de nem is jövök rá, mit akartam, mert ahogy először, most is csak úgy megjelenik Joel, és hamar a falhoz préselve találom magam. Nem félek tőle, sosem féltem, legalábbis nem fizikailag. Attól félek, mint mondhat. Attól félek, mit érzek, ahogy ilyen közel van hozzám. Elfordítom a fejem, nem tudok a szemébe nézni, nem most, nem így... Aztán mondja a magáét, mint mostanában annyiszor, és úgy felhúz vele, hogy... Mikor elengedi a csuklóm, pár másodpercig próbálom visszafogni magam, de az a tekintet, amivel rám néz, az az abszolút biztosság abban, hogy neki van igaza... Csak lendül egy pofon, és célba is talál. – Rohadj meg, oké?! Milyen jogon kérsz számon tőlem bármit is?! Hónapok óta úgy bánsz velem, mint egy faszkalap, mégis melyik univerzumban bátorít ez bárkit is arra, hogy beszéljen veled bármiről? Az én testem, az én döntésem, attól, hogy a testnedveidnek sikerült áttörnie az óvszeren, még nem lettél apa! Mi, tudod fél órája? Ó, te szegény, oda ne rohanjak! Ha majd egyszer teherbe esel valakitől, akit szeretsz, de rád sem szar, és egyedül kell döntened minden beléd nevelt vallási és családi mantra ellenére egy tök idegen környezetben, hogy nem vagy alkalmas állapotban kihordani egy gyereket, majd akkor gyere vissza, és tapasztalatokat cserélünk, oké?! Megmondtad a magadét megint, kurva jó vagy, gratulálok! Takarodj innen, oké?! – lökdösöm arrébb magamtól, és igen, kiabálok, még magam számára is alig érthető néhány szavam, annyira erős ilyenkor az akcentusom, de nem érdekel. Elrohanok mellette, be a szobámba, és jól bebaszom magam mögött az ajtót. Csak tűnjön már el! Bebújok az ágyba, a fejemre húzom a takarót, és... bőgök.  

if I can’t have you

Nem pofoztak még fel. Azt nem mondom, hogy sosem próbáltak, de sosem sikerült. Most viszont Cara-nak sikerül, én meg automatikusan kapom az álkapcsomhoz a kezem, miuzán landol a pofon. Míg ő beszél, addig én valahogy elveszek a fejemben. Nem is igazán hallom, amit mond, de tudom, hogy most úgy igazán elküld a picsába.
Úgy gondolom, hogy ezzel kapcsolatban sosem leszünk egy nevezőn. Ő nyilván magát védi, én pedig nyilván a saját helyzetemet fogom nézni ebben az esetben. Ő oké, úgy gondolja, hogy nem tudott rám támaszkodni, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, én pedig azt gondolom, hogy annyival sel tisztelt meg, hogy elmondja a történteket, és ha nincsenek ezek a fotók, akkor lehetséges, sőt biztos, hogy sose tudtam volna meg. És szerintem, ha engem kérdeztek, akkor ez nem normális. Jöhet nekem azzal, hogy az én hibám, amiért teherbe esett, de ha az én hibám, akkor szerintem igenis jogom van hozzá, hogy tudjam.
Elviharzik mellettem és egyáltalán nem gondolom úgy, hogy nekem követnem kellene és elnézést kellene kérnem. Nem. Én nem tagadom, hogy hibáztam vele, de ez nem hatalmazza fel arra, hogy egy ilyen volumenű dolgot elhallgasson előlem.
Talán sose voltunk egymásra jó hatással és ez most derült ki igazán. Sajnos nem tudnék felidézni egy jó pillanatot, annak ellenére, hogy tudom, hogy volt. Érdekes ez a szituáció és nem gondoltam, hogy valaha ilyen helyzetben fogok lenni. Nem könnyű. Mert ez a nő amennyire hozzám illik, annyira nem. És ez nem tudom, hogy hogyan lehetséges.
Elnézek az ajtaja irányába és irdatlan szomorúság önt el, habár nem tudom megfogalmazni, hogy miért. Csak az a késztetés, hogy kerüljem el őt jó messzire… egyre erősebb bennem. De mondtam is, hogy így fogok tenni. Nekem ebből elegem van. S biztosra veszem, hogy neki is. Kettőnk közül nekem több esélyem van az eltűnésre, mint neki, úgyhogy így fogok tenni. Neki is szivességet teszek ezzel.
Még egy ideig bámulom az szobájának ajtaját, aztán lelépek. Vissza se nézve elhagyom a lakását.