Ki kellett szakadom az akkori jól megszokott környezetemből, mert úgy éreztem, hogy meg fogok fulladni. Amerre néztem, amerre fordultam, mindenhol Cara-ba futottam és az összes zűrjébe és nem akartam vele foglalkozni. Úgy semmivel sem, ami hozzá köthető, mert úgy őszintén besokkaltam. Besokkaltam attól, amit kiváltott belőlem, mert tudtam és most is tudom nagyon jól, hogy nem vagyok olyan ember, aki mellette voltam. Nem tetszettem önmagamnak, így nyilván el akartam kerülni azt az embert, aki kiváltotta belőlem. Azt nem tudnám megmondani, hogy tehetett-e róla, de igazából még én sem akartam választ kapni rá. Inkább eljöttem.
Nem tudok úgy fogalmazni, hogy elmenekültem, hiszen nem erről van szó. Én legalább is nem így fogom fel, és kurvára nem érdekel, hogy ki hogyan látja. Fogtam a sátorfámat és végre megjártam azokat a túrákat, amiket mindig is akartam. Fogalmazzunk úgy, hogy elmentem világot látni és nagyon bejött. A nyugodt természettől nincs jobb. Útközben vettem egy rönkházat az egyik túra útvonalon és biztos vagyok abban, hogy az idei karácsonyt ott fogom tölteni, ez nem is kérdés.
Egyértelműen tudtam, hogy egyszer ez az időszak is véget ér, és vissza kell mennem a valóságba. Nem panaszkodom, mivel a valóságom is csodás, vagy legalább is mindenképpen jó. De ez a kis nyugi mindenképpen kellett. Csak én és a természet. Még a médiát is kizártam, a telefonomon is csak az iMessage és a hívás fogadás működött. Egész komolyan vettem, hogy lehetőleg mindenki hagyjon békén. Azt is megfogadtam, hogy rendszeresítem a túrázást, mert egy ideje nagyon hanyagolva lett és el is felejtettem, hogy mennyire szeretem…
Egy év eltelt, hogy eljöttem New Yorkból. Két napja vagyok újra itthon és azt kell mondanom, hogy nem igazán változott semmi. Ugyanaz a nagyváros, akit itt hagytam. Azért New York pezsgése is hiányzott, mert hát ha az ember abban nő fel, hogy mindig történik körülötte valami, akkor szokatlan lesz neki a csönd és a nyugodtság. Bár ahogy itt elemeztem eddig, én megvagyok úgy is, ha magammal vagyok és csak a madárcsicsergás zavarja meg az idilli képet.
Most már a kiadóban vagyok és apám éppen egy olyan dolgot közöl, amit nem nagyon akarok. - Be kell ülnöd, mert annak ellenére, hogy Maggie remekül menedzseli a bandát, mégis te hoztad őket a kiadóhoz, tehát az a minimum a részünkről, hogy egy év után felveszed a fonalat velük kapcsolatban. – Természetesen nem tetszik, amit mond, azonban azt is be kell vallani, hogy igaza van. Már jóval kezdés előtt bejövök a tárgyalóba, hogy onnan nézhessek le a városra és mondjuk rájöjjek, hogy vajon milyen érzés lesz egy év után látni. Vajon mennyire lesz leamortizálva? Nem éppen szépen váltuk el… Mondanám, hogy bánom, de nem érzem magam olyan bűnösnek, amilyennek ő beállított. Szerintem ő is hibázott, hiába akarta ezt jól leplezni. Az egyik székben ülök és egy hülye pletyka oldalt görgeteg át, nem is figyelek nagyon a posztokra, inkább csak az időt akarom elütni. Nem mintha nem lenne dolgom, viszont azzal most úgysem tudnék foglalkozni. Amúgy nem értem, hogy miért zavar ez most ennyire. Tudtam, hogy amint visszaérkezek, újra az életem része lesz… csak hát valamiért hitegettem magam.
Újra elkezdeni koncertezni félelmetes. Nem azért, mert ne szeretném, vagy ne hiányozna, akárhogy is nézem, előadó vagyok, imádom a pezsgést, azokat a pillanatokat ott fent a színpadon, mikor úgy érzem, ezrekkel egyszerre dobban ritmusra a szívem… De mióta kijöttem az elvonóról, csak pár kisebb gagünk volt, felléptünk pár műsorban, néhány zártkörű klubban, ilyenek. Meg heti többször le szoktam menni a parkba is játszani, de az más, ott nem Carmela vagyok, a Chasing Rainbows énekese, elhíresült drogfüggő, hanem csak… Cara. Még az is alig. Erre most azért jövünk össze, hogy megbeszéljük egy évre előre a koncertjeinket nagy vonalakban. Megígértem, hogy bírni fogom, ha ők megígérik, hogy nem lesz olyan zsúfolt, mint legutóbb. És hogy… vigyáznak rám. Maggie-vel erről hosszú beszélgetéseink voltak, meg még szerintem lesznek is, ugyanis egy dobásom volt, egyszer tudta nálam kijátszani a szegény eltévelyedett kislányt, akit felfalt a csúnya szórakoztatóipar, majd kiköpött. Ha még egyszer visszajutok oda, ahol voltam, már csak a szánalmas drogos liba leszek. Nem akarok a szánalmas drogos liba lenni. Gyalog megyek a stúdióba, ahol a megbeszélés lesz, mert a józan háztól, amiben az utóbbi hónapokban lakom, negyedórányira van, annyi mozgás meg éppen kell. Az új lemezünk legutóbb befejezett számát hallgatom újra és újra, mikor belecsipog a telefonom, szóval előveszem, és rálesek. „Most tudtam meg, hogy Joel is ott lesz ma. Rendben leszel?” írja Maggie, én meg… szerencsére épp egy pad mellett megyek el, amire lehuppanhatok. Visszapötyögök reszkető kezekkel egy nem túl acélos „aha”-t, aztán… bámulok magam elé, idegesen forgatva a gyűrűket a bal kezemen. Tíz perc múlva arra eszmélek, hogy leül mellém Mattie, és kérdezi, hogy minden oké-e. Nem igazán… Amit meg is mondok neki, mert ha valamit, azt megtanultam, hogy tudnom kell rájuk támaszkodni, mikor bajban vagyok. Kiérdemelték, hogy merjek rájuk támaszkodni. Mattie nem is okoz csalódást, sikerül kirángatnia a fejemből, pár perc késéssel ugyan, de mosolyogva, a kezével a vállamon lépek be a tárgyalóba, ahol ránk várnak. Persze a mosoly hamar erőltetetté is válik, és mindenhová nézek, csak Joelre nem. Tudom, hogy előbb-utóbb, majd kell, egy időben sokat megadtam volna azért, hogy beszélhessek vele, de most még… szoknom kell a gondolatot, hogy itt van. Leülök Mattie és Josh közé, és szólok Maggie-nek, hogy kezdhetjük. Szerencsére Joelt kivéve már mind gyakorlottak abban, hogyan kezeljenek, mikor zaklatott vagyok, és kezdek befordulni a fejembe, szóval a srácok meg-megérintenek két oldalról, hol a kezemet paskolják meg, hol a térdükkel lökik meg kicsit az enyém, Mattie egy ponton a kezemet is megfogja, bár hamar elhúzom az enyém, hogy tovább babrálhassak a gyűrűimmel. Maggie szólongat, vár a visszajelzéseimre, amiket tőlem telhetően meg is adok, de elég hamar máshol járok megint. - Megnézted, Cara? Rendben lesz így? – hallom Maggie hangját, mire felkapom a fejem, és rájövök, hogy pár perce már a kezembe nyomott beosztásunkat bámulom. Szerencsére a többiek is, de most mind a három srác engem les a szemük sarkából. Ideje kicsit visszatérni a jelenbe. – Hát most így elsőre azt mondom, hogy igen, a heti két koncert még élhetőnek tűnik, meg a havi öt nap itthon is, szóval… Igen? Ugye még a hónap folyamán lehet módosítani, ha… Szóval ha elindult, és sok? – kérdezek rá azért megint a biztonság kedvéért, bár ezt már korábban is leszögeztük, még mielőtt egyáltalán elkezdte volna szervezni a turnét. Egy nagy nyűgnek érzem magam, ahogy végignézek a feleannyi koncerten, mint legutóbb, de… - Szard már le. Megoldjuk, tudod, hogy megoldjuk – hajol közelebb Josh, és motyogja a fülembe, én pedig bizonytalanul rábólintok, aztán visszacsúsztatom a saját példányom a beosztásból az asztalra. Mikor lesz már ennek vége? Még mindig nem néztem Joelre, de… érzem, hogy ott van. Normális ez? Lehet, hogy csak kezd pánikrohamom lenni.
Kezdőlap
