Jóleső volt lekecmeregni a buszról. Valószínűleg az ülesnek is jócskán nagy szerepe van abban, hogy fáj a derekam, vagy legalább is úgy tesz, mert ez nem igazi fájdalom. Csak gémberedettség, de legalább kellemetlen. El is ódalgok a “tömeg” szívéből, azért csak idézőjelesen, mert azért a városi metróhoz, vagy reggeli munkásjárathoz képest ez messze nem az. Szóval egy jóval szellősebb helyet keresek ahhoz, hogy kinyújtóztassam magam. Jól esik átmozgatni a tagjaimat. Meg valahol terepviszonytól, meg az útvonal nehézségi fokától függetlenül sem árt egykis bemelegítés, ugyebár. De ebbe a témába annyira nem bonyolódom bele, inkább élvezem, hogy itt most sokkal, fokokkal üdítőbb a levegő, mint bármelyik általam látogatott parkban. Egy durcás, nagyon is aggódó grimaszt vágok az égen úszó habcsók karikának, mert Bo nincs itt. Egy vacak szög miatt és hiába tudom, hogy Mei néninél biztonságban és jó helyen van, de, akkor is jobb lett volna...
A “kedves mindenkibe” mivel beletartozom én is, hát közelebb húzódtam a figyelmesen várakozókhoz. Az érzéseim különös összefoglalóként kezdenek maguknak amolyan címkét keresni. Szeretném én ez vagy nem? Meg párban? Egyrészt értem a lényegét és nem ismeretlen ez számomra, csak másfajta “eljáráshoz” vagyok szokva. Másodrészt, végig jártatva a szemem az embereken. Hát talán nem lesz ez olyan nehéz, már az, hogy a sor végén kullogjak, nagy magányomban élvezve a természet nyugalmát és a saját tempó nyújtotta kedvező hatásokat. Ez a döntést támogatja, hogy a mögöttem ülő triumvirátus, már tíz perc után komoly kihívást jelentett. Röhögjek és nem, nem nevessek rajtuk és semmiképpen nem velük. Ha teszem, azt tegyen sírva, vagy megőrizve méltóságom utolsó morzsáit, ne. A gyermekek – a korombélieket is ide véve- és az őket terelő szülök pedig … Olyan idegen kontroll fenyegetését hordozzák, amiből köszönöm szépen, de nem kérek. Tehát.. - Jelen! - derülök fel, mert konkrétan csak a “wu” hangzott el szépen. De a nevemet felismerem, főleg, mert az anyai nagypapámnak is meggyűlt vele a baja, úgyhogy hallottam már egy két változatban. Apropó változatok. Ahogy a kirándulók megindulnak, sejtésem szerint úgy is teljesül a vezető kérése, de jelen pillanatban én még kivárok, főleg, hogy az említett hármas lehetőleg elég távol legyen. Bár, megnyugtatóbb lenne, ha ők inkább mögöttem, mint előttem haladnának, mert tipikus eseteit látom bennük. Akiket nem érdekelnek a szabályok és így vagy úgy, de egy szép gödör mélyén fogja találni magát, a jobb esetben és a másikat inkább ne taglaljuk. Bőven elég, hogy itt is van honnan leesni.
- He..l.. - elakad a hangom, amin egy kis tokköszörüléssel orvosolok. Lehet egy pöttyet elbambultam és meglepett a hölgy? - Csapó kettes, szóval: Szia! - a kérdésemre a válasz, határozottan: igen! Mivel nem a nyelvvel van bajom, azt mindennemű akcentus nélkül beszélem. Igyekszem hát, egy kicsit élénkebb mosollyal túljutni a dolgon. - Részemről nincs akadálya, ha nem zavar, hogy … tartok egy kis pihenőt, ha kifogyok a szuszból. - csak a korrekten, legalább is annyira, amennyire így elsőre megy. - Azaz igazság, hogy régen volt, hogy legalább ennyit gyalogoljak. - szépítésnek szánom, de a csalódottság szinte kikönyököl a vonásaimon. Mert a táv rövid, másfél óra alatt, a terepet hozzáadva legyen bő két óra, egy kellemes tempóval teljesíthető. Lenne, meg volna. Meglátjuk, hogy ami a múltban tényleg ment, az most is megy.
- A nevem Wuxie, de hallgatok bármelyik betűkombinációjára is. - toldom meg egy kurtított bemutatkozással a dolgot, miközben azon kapom magam, hogy próbálom előhalászni a pillanatot, amikor hallottam a hangját. Talán a nevére is emlékeznék, illetve emlékezhetnék, de azt hiszem más kötötte le a figyelmem.

~ ★ ~

- Akkor, ezek szerint tényleg nem foglak hátráltatni. - célzok ezzel a nem végig futás, pihenés és fotózás célszándékaira. Ugyan vetetem már egy gyors, amolyan felmérő pillantást, de most megejtek egy újabbat. Leginkább azért, mert a birtokomba hullajtott információk alapján hiányolok valamit. Fényképezőgép? Persze semmi sem zárja ki, hogy a táskájában ott lapul egy komoly szerkezet, de az ilyenkor már általában “csőre töltve” és akcióra készen tartják. - Hobbi, vagy talán komoly természetfotós vagy? - az előbbiekből összesűrűsödve születik meg az érdeklődés, ami komoly és nem csak azért, mert egylőre úgy állunk, hogy párba osztottuk egymást. Régen én is szívesen tettem kísérletet arra, hogy megörökítsem az útjaink egy-egy mozzanatát. De nem vagyok egy túl jó fotós, legalább is, ha a célpont hajlamos mozogni is, a tájképeimet, meg nem övezte túl nagy érdeklődés. Így maga a fotózás megmaradt azokra a különleges alkalmakra, amikor csak a testvéreimmel mentünk el.
Egyfajta hálás mosollyal tekintek rá. Egyszerűségénél fogva esik jól, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki estére, vagy másnapra talál a testén legalább egy olyan pontot, amiről nem is sejtette, hogy ott van izom. Igen, az izomlázzal valamiért konokul számolni szeretnék. Pediglen, nem törvényszerű. A másik gondolat viszont szépen elsikkad, ami egy kicsit átrendezi az örömgörbét, olyan diplomatikussá. Mert remélem, hogy nem járunk egy cipőben.
- Örvendek, Tilda. - fogadom el a felém nyújtott kezet, egyben a felajánlottak közül választok is egy megszólítást. Azért, ha neki e pillanatban nem is, de magamnak be kell vallanom, hogy adott egy kis fejtörést. Mert hát, a Szépségem feltételezne egy olyan bensőséges kapcsolatot, amit nyilván az eltelt egy-két perc alatt aligha alakíthattunk ki. Egy másik eshetőség pedig a macsók birtoklási vágyának őshonos kinyilatkoztatásával egyelőre és én ezzel nem élek. Míg a Mati, hangzásával családias megnevezést sejtet, így azt nem mertem volna választani. Maradt tehát a kimondott.
- Rendben. - belekapaszkodom a táska pántjaiba, miután feltűrtem egy kicsit a ruhám ujját, aztán, hajrá! Az elején még mantrázva ügyelek a légzésre. Orron be és szájon ki. De, ahogy jóízűen belevetem magam a látnivalóba, mert zöld és élő és tele a természet lágy nyüzsgésével, már megszegem a szabályokat. Tehát, ahogy éppen jól esik, ahogy az egymást követő léptek is, olykor éppen csak szusszanásnyi megállóval fűszerezve az utat.  
- És maradjon is így! - elvárással teli, de határozottan pozitív ábrázattal fordulok felé. Tényleg szép időnk van. - Nem tudom, ...hogy errefelé mennyire kerge... az időjárás. De,.. babonából hoztam esőkabátot is. Régen bevált. - egy csekélyke kis mozdulattal vonom meg a vállam megtoldva ezzel a kimondottakat. Mivel, hogy fogalmam sincs és a babona nem egy egzakt tudomány.  
- Oké! - talán egy kicsit jobban örülök a megállónak, mint kéne. Én is lekanyarintom a hátamról a táskát, de egészen más okból, az öltözékemet sikerült eltalálni. Letérdelve magamhoz veszem a kulacsom és néhány korttyal felfrissítem magam. Aztán már a kísértés is túl nagy, így csak belenyúlok a táskába és már meg is van a megkívánt nasi. - Müzlit? Csokis, almás és kávés van! - kínálom meg Tildát is, mert ez azért illő, ha választ, mert remélem igen, a maradékot visszateszem a helyére. Igen, a helyére! Mert mindennek pontos helye van, mint: elsősegélycsomag, váltás ruha, tartós(abb) élelem, víz, térkép és a melegebb felső, amit még a buszon hajtogattam bele.
- Most először jöttem velük. - és nyilván nem utoljára, ha megtartják a kedvező áraikat, de ugye ezt már nem fűzöm hozzá. Közben visszakerül az én hátamra is a táska és ezzel indulunk, indulhatunk is. - Teljesen ismeretlen a terep. Régebben viszont rengeteget túráztam és most próbálkozom a visszaszokással. Meg az sem utolsó, hogy nagyon hiányzott már a természet, mert hiába szép a Central park, azért az még sem ilyen. - körbe hordozom a tekintetm. Tudom, errefelé is van város, de annak jelenléte ez eddig elenyésző. Az emberlakta betontömb kontra természet kettőssége kicsit visszacseng a szavaimban is. Az ellentét viszont már nem olyan erős, meg van mindkettőnek a maga szépsége és árnyoldala is. Aztán jön a nagy klisé, miszerint visszafordítom a kérdést. - És te már visszatérő vendég vagy?  

~ ★ ~