Miután leteszem a telefont, eregetek még néhány füstkarikát a plafon felé. Lepattintott. Majdnem két hónapja, hogy nem találkoztunk, erre képes volt. Nem is tudom, mérgesebb vagyok-e, vagy csalódottabb. Jól van, Leonel. Ha a hegy nem megy Mohamedhez… itt az ideje, hogy Mohamed végre feltámadjon hamvaiból. Mindig csak szívtam a vérét, hogy egyszer balhét csinálok valami kocsmában, csak hogy elcsaljam a melóból. És hallottam a hangján, hogy most sem hitte el. Felülök az ágyon, oldalra simítom a hajam, és formálódni is kezd a fejemben egy terv. Tervszerűség. Egy ötlet, ami már elsőre is vadnak tűnik, de ha valamikor, hát most aztán már úgy sincs veszteni valóm. Legrosszabb esetben mi történik? Nem tudom, de nem is igazán érdekel, vonom meg a vállam, a Times-tól már úgyis kirúgtak, gondatlanságból elkövetett emberölés vádjával perelnek, mit nekem, ha a tetejében a bátyám még le is tartóztat. A talpam a szőnyeg hosszú szálaiba fúrom, majd felállok, és az ablakhoz sétálok. Kinézek a csillagtalan, mégis apró fényektől hemzsegő sötétbe, és eszembe jut, hogy nemsokára el kell adnom ezt a lakást. Munka nélkül, nem fogom tudni fizetni a költségeit. Felsóhajtok, majd előveszem a telefonom, és már tárcsázom is a rendőrséget. Csak három csörgés után veszik fel, ami kis híján elég rá, hogy meggondoljam magam, de mikor a női hang megszólal, inkább már nem visszakozom. A szomszédom nevén bemutatkozva előadom, hogy roppant furcsa hangokat hallok a szomszédból, és a lépcsőház felől. Az előbb néhány lövés is eldördült. - Feszélyezve érzem a biztonságom – magyarázom, majd bemondom a címet, és néhány fokkal ijedtebbé varázsolva a hangom a saját ajtómat is, hozzátéve, hogy siessenek, mert valakinek feltett szándéka rám törni a lakást. Azzal ki is nyomom a hívást, rádobom a mobilt az ágyra, és a ruháimból kibújva, töltök magamnak egy nagy pohár gint. Valamivel meg kell alapozni a hangulatot egy nagyon mérges Leonelre. Belekortyolok, kapcsolok egy kis zenét, majd magammal viszem a poharat a zuhanyzóba. Megnyitom a vizet, és várok. Majdnem biztos, hogy őket fogják küldeni, az előbb elárulta, hogy erre járnak. Szerintem egy percig nem gondolná, hogy vakriasztás. A múltkor azt mondta, idézem: tökig tele vannak ilyen bejelentésekkel.
Ha megérkeznek, az ajtóm külső oldalán egy apó, felragasztható cetlire bukkannak.
„You fucking bitch! You'll pay for that I'll get you"
Tudom, hogy mostanában nem vagyok egy minta-báty. Nagyon is tisztában vagyok vele, de konkrétan örülök, hogy lyuk van a seggemen, nemhogy még bármiféle szabadidőről beszélhetnék. Rohadt sok a meló, sok az éjszaka, nappal meg durmolok, mint egy medve, mert különben túl hamar dőlnék ki végkimerülésben. Azt hiszem, most ismét eljutottam arra a pontra, hogy kurvára visszasírom a korábbi időket, mikor még beépülhettem ide-oda. Nem szeretem az éjszakázást. Határozottan nem. Már-már azt sem tudom, milyen nap van, de nemhogy csak azt, már a hónappal és az évvel is keverek néha. Teljesen felborult a bioritmusom. - Bejelentés érkezett a 96. utca keleti feléről, 88-as szám. A nőre valaki rá akarja törni az ajtót, Robins-Freeman, a tiétek – mondja a diszpécser, én pedig égnek emelem a tekintetem. - Ó faszom, már megint. – Az elmúlt másfél hétben körülbelül hat ilyen címet kaptunk. Nem tudom, mi folyik itt Manhattenben, de nem szokványok és nem nagyon tetszik ez nekem. Ahogy a kijelölt utca felé hajtok, hirtelen beugrik, hogy Adele pontosan ebben a házban lakik. - Hányadik emelet? – nyomom meg az adóvevőt és kérdezek, mert rosszat sejtek. - Huszonegyedik emelet, kettes ajtó. Nem mutatkozott be, de azért nézzük meg, hátha komoly. – Értetlen arckifejezéssel sandítok oldalra Rainára, mert elég gyanús ez nekem. De ha valaki tényleg pont a 88-ban és pont a 21. emeleten garázdálkodik, akkor eltöröm a nyakát, az is biztos. Arra inkább nem gondolok, hogy csak Adele unatkozik ilyen kibaszottul, mert akkor szintén nem leszek lelkes. Azt viszont nem tudom, hogy az övé a kettes vagy a hármas ajtó. Sosem figyeltem, csak mentem... A ház elé érve persze parkoló egy szál se, így kipattanok a kocsiból és Raina után szólok. - Parkolj le, szerintem csak téves, de szólok ha kell erősítés – mondom, és futólépésben igyekszem a ház felé. A liftet hívom, de mivel csak az „out of order” felirat villog, elkáromkodom magam és elindulok a lépcső irányába. Az ötödik emelet után már nincs olyan sok erőm. Bassza meg, mennyi van még? A tizenötödik emeletnél megállok két légvételnyi szusszanásra és aztán tovább rohanok felfelé, mígnem végre megpillantok a huszonegyes feliratot, de senki sehol. - Adeline Emmalise Freeman – morgom az orrom alatt és az ajtajához megyek. Mondta már párszor, hogy csinál majd egy téves riasztást, de a franc se gondolta volna, hogy tényleg megteszi. Elvetemült tud lenni néha, na de ennyire? Ha nem minket küldenek, akkor még meg is büntetik. Mielőtt kopognék, észreveszek egy cetlit az ajtón, amit hirtelen lekapok és el is olvasom. Mi a franc ez?! Rossz érzésem van. Akkor nem vaklárma volt? Négy hangos kopogással jelzem, hogy ideértem, miközben próbálok levegőhöz jutni a térdemre támaszkodva és a szememet le sem veszem a fenyegetőüzenetről. Közben még dörömbölök párat türelmetlenül, mert kezdek kicsit nyugtalan lenni. Ha ajtót nyit végre, lassan pillantok fel rá. - Jól vagy? – kérdezem mindenféle üdvözlés nélkül, de azért az elég megnyugtató, hogy nem látok rajta semmiféle sérülést vagy pánikroham nyomát. Az arcom értetlenséget tükröz, mert nem tudom eldönteni, hogy miért ilyen nyugodt ha tényleg rá akarták törni az ajtót, és ahogy látom, meg is fenyegették. - Hol van a fazon? – kérdezem kicsit idegesen, a válla mögé pillantva majd vissza rá.
Még javában csorog a vízsugár, mikor meghallom az első kopogást. Mit kopogást, ez bizony dörömbölés a javából. Vajon Leon az? Vagy riasztották már valamilyen másik ügyhöz, mire betelefonáltam? Mindjárt kiderül. Azért nem sietem el az ajtónyitást. Kilépek a zuhany alól, itt-ott magamhoz préselem a finom, bolyhos törölközőt, egy pillanatra átfut az agyamon, hogy akár ebben is fogadhatnám a Biztos Úr Bizottságot, valószínűleg elnézőbbek lennének, ha kiderül, potyára fáradtak fel. Nem árt erre az esetre is felkészülni. Majd megkávéztatom őket, teszek egy-két rutinos, kétértelmű megjegyzést a lehengerlő fizikumukra, és ennyi. Szerintem elégedettek lesznek. De azért mégis jobb szeretném, ha egy zsörtölődő Leon ácsorogna a küszöb túloldalán. Vagy ha még nem morcos, úgyis mindjárt az lesz. Őt nem tudom, hogyan engesztelem majd ki, erre még nincs tervem, de majd csak lesz valahogy. Visszaakasztom a törölközőt, és inkább mégis a köntösömért nyúlok. Magamra kanyarintom, beletúrok párat a könnyen átnedvesedett hajamba, és a bejárat előtt megállva, veszek egy mély lélegzetet, és lenyomom a kilincset. Bingó! Kevés hiányzik hozzá, hogy elmosolyodjak a sikeren, de azért még viszonylag időben behúzom a vészféket, és teszek róla, hogy ne rajzolódjon ki az arcomra az öröm. - Szia! Nahát. Épp téged küldtek? Úgy látszik, mégis összefutunk ma este – jegyzem meg üdvözlésképp. – Gyere beljebb – tárom szélesebbre az ajtót, hogy kényelmesen belihegje magát. - Én igen, de te mintha kicsit kijöttél volna a gyakorlatból. Már nem jársz az edzésekre? – állapítom meg tökéletesen figyelmen kívül hagyva, hogy… tényleg felfutott volna a huszonegyedikre. Istenem, ez az ember! Mindjárt kezdek ellágyulni. Pár éve még együtt nyomtuk, főleg a szörfözéssel járó, kiegészítő bodytuningolást, de aztán már nem volt rá elég ideje, és én is találtam más elfoglaltságot. A kérdésére kissé hanyagul megvonom a vállam. - Nem tudom, őt nem engedtem be – szúrom be a szokásos már-már ironikusan. – Te sem találkoztál vele? Nem tudom, hova tűnhetett, egyszer csak abbahagyta, és… és ennyi – zárom be az ajtót mögötte, amennyiben hajlandó volt befáradni. Ha nem, szívesen beszélgetek még vele az ajtóban. - Bontok egy sört, addig nézz körbe, nem lapul-e valaki a hálószobámban is. Abba az irányba még nem mertem próbálkozni. Mi van, ha ott is lesben áll valaki? – sétálok el a hűtő felé, a konyhát csak egy pult választja el a nappalitól, szóval nem kell messzire mennem. Kiveszek két üveggel, lepattintom a tetejét, majd kiteszem őket a pultra. Ha huszonegy emeletet futott azért ez biztos jól fog esni. A sajátomat máris meghúzom, és a köntösöm zsebébe nyúlok, hogy kihalásszak egy… - Szihit? – kérdem az ajkaim közé szorítva a szálat, aztán már csak az öngyújtóm kattanása töri meg a csöndet. Csípőmmel nekidőlök a konyhapultnak, és őt figyelem. Kíváncsi vagyok, meddig dolgozik benne az óvatosság, és a kötelességtudat, és mikor jön rá: meglehet, hogy egy kicsit át lett verve ma este. De megérdemli. Két hónap után csak így lerázni... Már az is nagy teljesítmény volt tőlem, hogy egyáltalán felhívtam. Az utóbbi években megszoktam, hogy magam oldom meg a gondjaimat. Most is így szerettem volna, de rá kellett jönnöm, hogy ezúttal nem megy nélküle.
Adelenak mindig különös érzéke volt ahhoz, hogyan hozzon ki a sodrómból, de ezzel ellentétben azzal is, hogyan beszéljen velem őszintén. Sosem voltam az az ember, aki bármi késztetést érzett arra, hogy ha valami történik vele, meg kell ossza valakivel. Adele viszont más volt. Fogalmam sincs, hogy ez ennek az iker dolognak köszönhető-e, de ő mindig mindenről tudott, és amennyire tudom, ő is megosztotta velem a dolgait. Egy ital és egy cigi mellett. Most viszont más a helyzet, rengeteg a meló, és okkal vágta a telefonban a fejemhez, hogy nincs rá időm. Úgy tűnik, tett érte, hogy találkozhassunk. Mire felérek a huszonegyedikre, már majdnem biztos vagyok benne, hogy kamu riasztás volt, amiért nem leszek túl hálás. Ezzel ellentétben viszont a fenyegető üzenet az ő ajtaján fityeg és nem a szomszédén vagy bárki másén. - Engem küldtek? Épp engem? – meredek rá a kicsit sem olyan tekintetemmel, ami bármi jót jósolna, de ezzel együtt már tekintgetek is mögé, és csak remélem, hogy nincs senki bent a lakásában, mert azt fejjel lefelé fogom kilógatni innen, New York egyik felhőkarcolójának a majdnem tetejéről. – Mi folyik itt? – érdeklődöm továbbra is, menet közben pedig leszedem a cetlit az ajtóról. - A kibaszott huszonegyedik emeleten laksz, a lift pedig nem üzemkész, nem mellesleg bejelentést kaptam pont abból a házból és pont arról az emeletről, ahol az ikrem lakik – kelek ki kicsit magamból, majd ahogy beljebb értem, egy utolsó nagyot fújok ki, hogy helyre hozzam a légzésem, de még mindig nem igazán megy. – Szóval még azt kérdezed, hogy járok-e az edzésekre? – ráncolom a homlokom, és a lakás minden egyes négyzetcentiméterét körbefirtatom, hogy biztos nincs-e itt senki? - Ja, hogy nem engedted be – tárom szét a karom, majd amíg a hűtőig megy, a pultra ragasztom a cetlit egy kicsit vehemensebb mozdulattal. – Azért hagyott egy aranyos üzenetet – döntöm oldalra a fejem és mire visszafordul a sörökkel, várakozóan pillantok rá. – Most akkor mi is történik itt, és miből maradtam ki? – kérdezem határozottan, majd kérdés nélkül elveszem a sört és szinte egy húzásra meg is iszom, annyira kiszáradtam az előbb. – És ki volt az ajtód előtt? – teszem hozzá, merthogy a bejelentés gondolom tőle érkezett, de ezzel együtt túlon túl nyugodtnak tűnik, és nem úgy fest, mint akit épp tíz perccel ezelőtt megfenyegettek, vagy épp aki lövést hallott eldördülni a szomszédból. - Azért remélem, nem a szomszédban van valami lövöldözős pszichopata én meg itt csevegek veled, mert akkor holnapra búcsút inthetek ennek a mezei munkámnak is. – Ugye nem? Ugye? Adelere nézek, aztán az utolsó kortyot is kiiszom az üvegből. Nincs sok időm, de azért bennem van az is, hogy ha tényleg hamis riasztást csinált azért, hogy lásson, akkor már nagy gáz van. - Kérek. Az enyém épp elfogyott – mondom, majd kiveszek egyet a dobozból és elveszem tőle a gyújtót, hogy rágyújthassak. Ezt a lakásban dohányzós szokását nem annyira szerettem sosem, de elfogadtam. Végtére is az ő lakása, nem az enyém. - Dwayne? – érdeklődöm, habár akár azt is el tudom képzelni, hogy a hálóban sunnyog és asszisztál a balhéhoz. - Nem tudom pontosan, hogy az okosságodat honnan örökölted, de van egy sejtésem – szúrok oda kicsit ahogy a szám sarka is megrándul, célozva ezzel persze magamra. Mélyen szívok a cigibe, és előveszem a mobilom, hogy dobjak egy SMS-t Rainának, hogy minden rendben van. „Tíz perc” – írom meg, és le is csekkolom az órát. Tényleg nem késlekedhetek sokat, ugyanis ennél a szaros rendőrségnél úgy terjed minden, mint a fene. Persze nem azt feltételezem, hogy Raina köpne, de ha sokáig maradok, gyanús lesz. Így is jelentenem kell mindjárt, mielőtt még rám küldik az erősítést. - Minden rendben? – kérdezem, hiszen az a kurva cetli nagyon nem azt sugallja, és rossz előérzetem is van, csak még azt nem tudom miért, amikor Adele épségben itt ácsorog előttem... - Kurrrrva - kurjant fel a papagáj a sarokból, amire aztán szélesen elmosolyodom végül.
- Úgy látszik – vonok vállat, mintha valóban a merő véletlen műve lenne, hogy épp ő caflatott fel a huszonegyedikre. Hozzám. Végül is biztos tényleg nem lehettem benne, szóval nem is hazudok neki. A hangsúlyán viszont már érzem, hogy pillanatokon belül ki fog akadni. Ismerem már, akár vissza is számolhatnék. Bingó. A mi folyik itt-et nagyvonalúan figyelmen kívül hagyom, csak összébb húzom magamon a fürdőköpenyt, és a vállamra akasztott törölközővel megdörzsölöm a hajam. - Én tettem a bejelentést – sandítok rá oldalra döntött fejjel, miközben rutinos mozdulatokkal satírozom a vizet barna tincseimből. Mintha csak egy teljesen átlagos szerda este lenne, és kivételesen nem is dolgozom. - Ráment valami a hallásodra, hogy minden mondatomat megismétled, vagy visszakérdezel? – érdeklődöm már-már naiv-aggodalmat produkálva. Persze abszolút szándékosan. Mi van vele? Ennyire ideges? Rám? Vagy azért, mert azt hiszi, megtámadtak? - Én járok, de sosem látlak, szóval feltételezem, mindig pont elkerüljük egymást – fejezem be helyette a gondolatmenetet, majd be is csukom utána az ajtót, ha volt szíves beljebb fáradni. Egy ideje erről is próbálok beszélni vele, de általában terel, és sosem kapok érdemi választ. Na jó, az utóbbi két hónapot kivéve, akkor én sem nagyon próbálkoztam, mert módfelett lefoglalt a vaskos önsajnálat. Nyakig voltam süppedve magamban. A hűtőhöz érve apó mosoly szalad át az ajkaimon, nem direkt szórakozom rajta, esküszöm, de olyan aranyosan mérgelődik. - Talán rosszul tettem? – emelem meg a hangom, hogy innen is behallatszódjon, de fogalmam sincs, milyen üzenetről beszél. Nem volt semmilyen támadó, szóval nehezen hagyhatott bármiféle hírt magáról, hacsak nem a fogtündérkommandót csípte nyakon. Visszatérve a nappaliba, átnyújtom neki a sört, és a sajátomba is belekortyolok. Perifériából látom a cetlit, de azt nem, hogy mi van ráírva, és nem is rakom össze, hogy ez most konkrétan az az üzenet, amiről az előbb hadovált. - Nem tudom, mi történt, nem volt kedvem kidugni a fejem – rendezem le ennyivel a faggatózást, de a tekintete láttán, inkább iszom még egy kortyot, és folytatom még néhány sorral a blablát. – A zajok a folyosóról jöttek. Kiabálás, majd egy lövés. Aztán valaki itt dörömbölt az ajtómon. Ennyi a nagy történet, te vagy a nyomozó, hát nyomozz. – Azzal rá is gyújtok egy cigire. Lám, micsoda testvér vagyok, őt is megkínálom. - Hát azt én is remélem. Mert ha tényleg a szomszédról van szó, a végén még minden nap a vendégem leszel. Márpedig a jóból is hamar megárt a sok. – Roppant, roppant nagy az arcom, de azt hiszem, épp az az én próbálja a legmesszebbre tolni, amelyik a leginkább nehezményezi, hogy magamra hagyott a bajban. Még ha konkrétan nem is tud róla, hogy az van. Részletkérdés. - A munkahelyeket úgyis sűrűn válogatod – szólok be apró, mívelt mosollyal. Nem úgy, mint én. Jön az automatikus folytatás, csakhogy az a nagy helyzet, hogy kettőnk közül jelenleg épp engem rúgtak ki, mégpedig arról a helyről, amiről mindig is álmodtam. Nem kis erőfeszítésembe került bekerülni, és nem kevés áldozatba. A legbosszantóbb, hogy még jól is csináltam. Illetve nem. A legbosszantóbb inkább az, hogy nem azért kellett mennem, mert lefeküdtem Jason Momoával. Esetleg Tom Hardyval. Akkor talán nem is érezném magam akkora nagy szarkupacnak. És ekkor szóba hozza őt is. Végül is mit vártam? Két másodperc alatt szorul el a torkom, basszus, nehogy itt elbőgjem magam az orra előtt. Mióta elköltözött, nem beszéltem erről senkivel, sőt, sosem lett semmi hangosan kimondva. Csak a gondolataim zárt falain belül visszhangoztak a szavak, jelenetek, és az emlékképek. Két hónapon keresztül. Talán egyedül Dwayne szájából hallottam egyszer és utoljára, hogy vége, mielőtt kisétált volna azon az ajtón, nagyjából pont ott állt, mint most Leon. - Jól van – siklanak ki a számon a szavak, pedig nem is az enyémek. Mintha robotpilótára váltottam volna. Arra gondolok, hogy el kellene mondanom neki, de valami mégis visszatart. Akkor minden mást is el kellene, és… Az már nem lenne olyan jó üzlet. A pillantásom azért leveszem róla, és a plafon felé gomolygó füstöt bámulom, mintha valami szenzációsan érdekes mintát produkáltam volna. - Hát anyától biztos nem – jegyzem meg flegmán. A kérdése épp, hogy elhangzik. És épp, hogy erős ingert érzek, hogy válaszoljak, mikor a fogason sompolygó Szokratész szerencsére közbeavatkozik. Kurrrrva. Üvölti közénk az anyámhoz tartozó állandósult jelzőt. Ezt speciel tőlem és Dwayne-től csente el, de becs' szó, tőlem több káromkodást nem szívott magába. - Inkább kérdezd Szokratészt – mosolyodom el, és ez segít is, hogy ne fussa el egy vékony könnyháló se a szemem. – Úgy látszik, ő még megismer, és szóba is áll veled. Na és nálad, minden oké? – kérdem egy kedves, rég láttam a pofád, te kretén pillantással. Hiányzott. A pillanatot viszont egy újabb lendületes dörömbölés töri meg. Vagyis inkább: ezúttal valós. A fejemet azonnal az ajtóhoz kapom, nagyon jó, a végén még a saját hazugságomtól leszek paranoiás. Majd öt másodperc múlva még egy. Mi a fene?
Tulajdonképpen már amikor a bejelentés jött, akkor gyanakodtam, hogy ez Adeletől lesz, mert előtte nem sokkal hívott fel és közöltem vele, hogy sajnos nem fog menni a találkozó. Leleményes egy ikrem van, ebben baromira hasonlítunk egymásra. Na mikor közli, hogy tényleg ő volt, a tekintetem egyszerre tükrözi a következőket: „Ezt nem hiszem el baszd meg.”; „Ebből baj lesz.”; „Csak te lehetsz ilyen hülye.” Ezeket pedig még egy kis tapssal is megfűszerezem. - Na jó, azért ez már egy kicsit durva, hogy ilyesmikhez folyamodj, hogy láthass – szűröm le a következtetést. – Azt hittem, csak vicceltél, amikor ezt emlegetted. – Mert hogy párszor már mondta, hogy meg fogja csinálni és habár ismerem, mennyire elvetemült tud lenni olykor, nem gondoltam, hogy meg is teszi. Miközben mintha mi sem történt volna törölgeti a haját, én rosszalló pillantásokkal figyelem. - Nem ment rá semmi a hallásomra, egyszerűen csak nem hiszem el, hogy itt ücsörgök munkaidőben – adok rövid magyarázatot arra, hogy miért kérdezek vissza ezt-azt merő iróniával a hangomban. - Hát tényleg arra sincs időm mostanában, de azért néha lejárok – vonok vállat és azon kezdek el morfondírozni, hogy vajon mikor voltam utoljára lent a teremben. Meg szörfözni. Arra már végképp nem emlékszem. - Nem, nem tetted rosszul, de… - gondolkodom a cetlit vizsgálgatva. Most vagy kurva leleményes volt és írt egy cetlit a saját ajtajára, hogy hihetőbb legyen a sztori, vagy valami nagyon, de nagyon nincs rendben. És valamiért a másodikat érzem, de akkor egy cseppet mérges leszek. Még ennél is mérgesebb. Vagy most akkor mi van? Kezd a kép kicsit homályosulni. - Ja, azt hittem teljesen kamu a bejelentés, Adele. Akkor át kellene mennem tényleg hozzájuk is megnézni, minden rendben van-e. – Ezzel ellentétben inkább elveszek egy szál cigit, hogy itt nagy idegességemben rágyújthassak. Akkor lehet, hogy ezt az üzenetet tényleg neki szánták? Hu bassza meg, ez egyre kezd bonyolulttá válni. - Te akartad, hogy jöjjek. Hát viseld a következményeket – vonok vállat a számban egy cigivel, ahogy az ajkam kicsit felfelé görbül. Aztán jön az újabb szurkálás, amit egyenesen a gyomrom felé céloz, és nem tudom, hogy miért csinálja. Mármint az rendben van –vagyis nincs rendben, de ez a felállás-, hogy nem kerestem rendesen, meg hogy nem volt időm, na de akkor is. - Na jó, mi a helyzet? – kérdezem úgy, hogy értse, most nem arról akarok faggatózni, hogy mit csinált a napokban, hanem hogy mi a problémája. Közben mélyet szívtam a cigimből és őt figyeltem, ahogy aztán megkérdeztem, merre van Dwayne, láttam valamit átfutni az arcán, ami talán magyarázatot adhat arra, hogy... hogy mi a baja. - Ennek igazán örülök, de hol van? Dolgozik? – teszem fel a kérdést kerek-perec. Gyanús nekem ez az egész. Adele reakciója is, szűkszavú, mintha titkolna valamit. Az anyánktól biztos nem. Hát igen, ez lehetséges, bár inkább nem reagálok rá semmit. Merőben elutasítja, hogy én valaha is kontaktoltam vele és az új férjének a lányával is. Nekem sem esett jól, persze, de azért nem voltam ennyire nagyon önfejű. Vagyis az voltam mindig is, csak… csak nem tudom, talán kellett a tudat, hogy azért nem lépett ki teljesen az életünkből. Persze jelen sem volt. A papagája reakciójára azért halványan elmosolyodom. - Jó fej ez a madár, de azért szívesebben beszélgetnék veled, ha nem gond – jegyzem meg, és épphogy befejezem a mondatom, kezdenék bele abba, hogy szűkszavúan elmeséljem, velem mégis mi a helyzet, de ahogy szólásra nyitom a szám, dörömbölés hallatszik az ajtó felől. A szemöldököm pillantok alatt a homlokomra szalad, és automatikusan felpattanok, a kezem pedig a fegyveremre siklik. - Na baszd meg Adele most azonnal mond meg, hogy mi ez a kurva cetli és ki a faszom van az ajtód előtt – kezdek bele számon kérőn és egy kicsit idegesen. – Most akkor kamu volt vagy nem volt kamu? – nézek rá. – Ne hazudj – mondom neki, és szépen lassan az ajtó felé osonok, kivéve a pisztolyom a tartójából és rögtön ki is biztosítva azt. – Maradj ott – szólok neki hátra, mert már csak az kéne, hogy valami pszichopata először őt vegye célba. Egy határozott mozdulattal kicsapom az ajtót és pisztolyt szegezek egyenesen… - Dwayne? Mi van, neked nincs kulcsod? Mit dörömbölsz itt? A frászt hozod ránk, haver – emelem égnek a tekintetem és leengedem a pisztolyt, majd visszasuvasztom a helyére. Az arca merő meglepettséget tükröz, valószínűleg ő se erre az ajtónyitásra számított. Mi van ma náluk, jó ég!?
- Nagy az egód, öcskös. Ki mondta, hogy nem volt valódi riasztás? – vonom fel a szemöldököm a reakciója láttán. Igaz, hogy évek óta ezzel viccelődöm fenyegetem, de eddig sosem tettem meg, pedig bőven lett volna rá alkalom. Miért pont most? Vetem felé a kihívást a tekintetemmel. Nem akarom, hogy ennyire biztos legyen a dolgában. - Őrzöd a rendet. Hidd el, a lakásomra is ráfér – kísérlem meg eloszlatni a lelkiismeretét. Jól tudom, milyen háklis a munkaidejére. Meg a kötelességeire. Szerintem még akkor sem szexelne melóidő alatt, ha a nyugalom szigetén lennének szolgálatban, órák óta szunnyogó rádióval, és a kolléganője egy falatnyi fehérneműben feszítene mellette. Szegény lány, kezdem is sajnálni. Szóval lejár még edzeni, csak szólni nem szokott. Erre önkéntelenül is elhúzom a szám, de nem mondok semmit. Szépen vagyunk. - De? – lépek vissza a sörökkel, látom, hogy egy kicsit magába mélyedt. Sokszor szívesen belelátnék a fejébe. Az ikrekről azt mondják, van köztük egy láthatatlan kapocs, mint a telepátia, megérzés, ráhangolódás. Tökmindegy, minek nevezzük, de hiába ismerem jobban, mint bárki mást a világon, jelenleg sokkal távolibbnak érzem, mint szeretném. Talán épp azok a titkok feszülnek közénk, amiket úgy döntöttem, nem osztok meg vele, vagy pont hogy fordítva lenne? - Másfél hete elutaztak Floridába – közlöm nemes egyszerűséggel, hogy hiába is próbálkozna a szomszéddal. Egy idősebb házaspárról van szó, akik helyett most a fiuk lakik itt, de ezt nem áll szándékomban megemlíteni. Úgyis csak hébe-hóba bukkan fel. Mintha nem is létezne. - Az meg mi? – szúrom ki a cetlit, ahogy felé nyújtom a cigis dobozt, és a pillantásom megakad az ismeretlen íráson, de így fejjel lefelé nem tudom elolvasni. - Lehet, mégsem gondoltam át eléggé – szívom a vérét halvány mosollyal, de a szemem sarkából az övét is látom. A következő szúrás viszont nem teljesen szándékos. Mikor szóba hozza az elbocsátás témát, megnyom rajtam egy gombot, ami ezt hozza elő. Támadok, vagy védekezek, magam sem tudom, olyan vagyok, mint egy sündisznó. És ezt most már ő is érzi, nekem is szegezi a kérdést, hogy mi van velem, de mit is mondhatnék… Hogy mióta utoljára találkoztunk, elütöttem egy tizenhét éves gyereket, aki meghalt, a családja pert indított ellenem, így kirúgtak a Timestól, Dwayne pedig elhagyott a bűntudata miatt? Szép sorozat lenne. Szóval inkább nem mondok semmit. Mélyet slukkolok a cigiből, és hallgatok, míg el nem hangzik Dawyne neve. Nem gondoltam, hogy még mindig ennyi mindent megmozgat bennem. Csak egy név. - Azt hiszem, igen. Nem szoktam minden lépéséről kifaggatni – sóhajtok, hogy még véletlenül se könnyezzen be a szemem. Jókor szól közbe Szokratész, igazán hálás vagyok neki, hogy eltereli a témát. - Ezt vele kell megbeszélned – mosolyodok el Leon mondatára, és kihasználva a fegyverszünetet vissza is pillantok rá. A váratlan dörömbölés viszont láthatóan mindkettőnket megriaszt. Ő ösztönösen a fegyveréért nyúl, én pedig csak megrezzenek, és az ajtó felé kapom a fejem. - Nem tudom, feltűnt-e, de én is az ajtó ezen az oldalán állok. – Honnan is tudhatnám, ki van odakint? A gondolataim azért beindulnak, kurvára kamuztam a bejelentést, méghozzá minden egyes mondatát, szóval ne merészeljen nekem valóra válni. A pulzusom viszont felgyorsul egy kicsit. - Mondtam már, hogy nem volt – makacskodok. Ha valaha is beismerem neki, hát az biztos, hogy nem ez a pillanat lesz. A kibiztosítás hangja, ha lehet, még feszültebbé tesz. Most mégis ki lehet ez? Ötletem sincs. - Nem kellene nekem kiszólnom elő… - tenném fel a kérdést, de ne várja meg, hanem lendületből kivágja az ajtót, és a fegyvere már célba is veszi… Dwayne-t? A lábaim azonnal gyökeret eresztenek a földbe. Úgy nézek rá, mint aki szellemet lát. Ő meg mi a fenét keres itt? Ráadásul pont abban a tetves tíz percben, amikor Leon két hónap után éppen tiszteletét teszi nálam. Jaj, basszus. De ez most el is törpül amellett, hogy újra látom őt. Miért van itt? Az arca, a tekintete minden létező sebet felszakít bennem. A meglepetéstől úgy bennem szakad a szusz, és a pisztolyos fogadtatástól valószínűleg Dwayne-nel is ez a helyzet, hogy hármunk közül Leon szólal meg először. Akkor kapcsolok. - Itthonhagyta – mondom ki az egész mondatot egyben, mintha egyetlen szóvá tömörülne. – Mostanában mindig elfelejtkezik valamiről – toldom még hozzá, mikor rájövök, hogy kéne még hozzá valami. Dwayne-re pillantok, hátha leesik neki a szituáció. A szavaimból le kell esnie. De a tekintetemből is kiolvashatja a néma kérést, hogy ne árulja el Leonnak. Neki sem igazán érdeke. Előbb rám néz, aztán Leonra, látom, hogy ő is próbálja összerakni, hogy mi a fene folyhat itt. - Történt valami? – állapodik meg a tekintete Leon pisztolyán. – Én csak… nem működik a csengő – mutat a hüvelykujjával automatikusan maga mögé. – És Adele-t se tudtam elérni. Ó, basszus. Tényleg. A telefont direkt lehalkítottam, hogy Leon ne tudjon felhívni, mielőtt még útnak indulna. Ha hallom, hogy csörög, kényszerem van, hogy felvegyem. - Bocs, biztos a zuhanyzóban maradt a telefon. Vagyis a fürdőben – mosolyodom el kínomban. Beszélek itt hülyeséget. – Leon csak átugrott, és szokás szerint nem fér a bőrébe. Ismered – fordulok ezúttal Leon felé, és a lehető legkérlelőbb ábrázattal sugallom felé, hogy: egy. szót. se. erről. az. egészről. Bratyóbecsületre. Kérlek. Nem hiányzik, hogy Dwayne azt higgye, tényleg zaklat valaki. Légyszi, srácok, ne basszátok most ezt el nekem.
Nos, én nem állítom, hogy nem nagy az egóm. Van belőle, bőven, de azért egy egészséges határig. Azon viszont egy percig sem csodálkoznék, ha Adele kamu-riasztást csinált volna, mert tudom, bármi kitelik tőle. Azért kicsit elbizonytalanít, na meg itt van ez a cetli is, ami... azt hiszem, nem az ő írása, ha alaposabban megvizsgálom, de nem vagyok nyomozó. - Jó, tulajdonképp mindegy, de azért tudnom kellene, mit jelentsek le. Ha valóban volt itt bárki is, aki zavarta a lakól nyugalmát, akkor többször kell járőrözni errefelé – magyarázom neki, miért lenne fontos tudnom, hogy valódi volt-e vagy kamu. Na meg persze azért, hogy „seggbe rúghassam”, ha mégsem lett volna annyira valódi, de ez mellékes. - Persze. Őrzöm – helyeselek, miközben még mindig ezt a cetlit fixírozom. „You’ll pay for that”? Mégis miért kéne megfizetnie és mi a franc van ennek az egésznek a hátterében? Ha most már beledöglök is, ki fogom ezt deríteni, de ha ő írta, akkor meg biztos, hogy kinyírom, amiért szórakozik velem. Az istenit, ez nem vicces. - Semmi – köszörülöm meg a kérdésére, majd hogy befogjak a pofám, inkább lehúzom az egész sört egyben. Amúgy is kifulladtam ebben a huszonegy emeletben. Megvonom a vállam, hiszen ha elutaztak a szomszédok, akkor nem kell átmennem kérdezősködni legalább, na meg az is megnyugtató, hogy nem valószínű, hogy az itt nem tartózkodó szomszédot lepuffantották volna. Zseniális megállapítás. Azt hiszem, mióta lefokoztak, az agyam is alacsonyabb fokozaton működik. Kurvára nem jó ez így. Ahogy tekintete a cetlire siklik, mintha meglepődne. Nem mintha, baszki, konkrétan meglepődik! Akkor most azt hiszem, kizárom, hogy ezt ő írta. - Nem te írtad? – vonom fel a szemöldököm és kérdőn pillantok rá. – Adele – sóhajtok égnek emelt tekintettel, mert ha ezt tényleg nem ő írta, akkor itt nagy bajok vannak, amiről kurvára nem tudok. És nagyon mérges leszek, ha kiderül, valaki fenyegeti és nem szólt róla. Hiába időhiány, hiába kevés beszéd, azért egy ilyenről igenis tudnom kell, bassza meg. - Értem – maradunk is ennyiben Dwaynenel kapcsolatban, mert most nem azért jöttem, hogy a faszijáról beszéljünk, hanem azért, hogy megmentsem ettől az állítólagos lövöldözős őrülttől, aki mint kiderült, nem is létezik, ennek ellenére mégis valaki úgy kezd dörömbölni az ajtón, hogy arra még én is megrezzenek. - Aki így dörömböl Adele, nem azért jön, hogy beköszönjön – reagálok arra a felvetésre, hogy neki kellene előbb kiszólnia. Hát nem, nem kell, majd én kezembe veszem itt a dolgokat szépen és kész. A fegyveremért nyúlok –sosem lehet tudni, mikor kell ugyebár-, és egy határozott mozudlattal vágom ki az ajtót, amire Dwayne keze a levegőben is marad a meglepetéstől. - És akkor ilyen istenverte dörömbölésbe kell kezdeni? – nézek értetlenül egyszer Dwaynere, egyszer pedig Adelere. Valami nem stimmel itt nekem, de majd megbeszélik a dolgot, lehet, hogy összekaptak valamin. A kérdésére rögtön mély levegőt veszek és már kezdem is mondani. - Hát, valami faszkalap... – kezdek bele nagy lendülettel, mikor aztán Adele közbevág és ahogy ránézek, már fel is ismerem a pillantást. Kussolj. Röviden és tömören. Sokszor láttam már ezt a tekintetet tőle, na meg ő is tőlem, így csak a fejemhez kapok, elsuvasztom a pisztolyom a helyére és halvány mosolyt erőltetek az arcomra. Mi a tököm történik itt? - Valami faszkalap módjára viselkedtem, hogy a sógorom fejére pisztolyt fogtam – vonok vállat, majd a vállába bokszolok. – A megszokás, tudod... – nézek rá ártatlan ábrázattal, bár még mindig nem értek itt semmit, és az egész szituáció olyan furcsa nekem. - Igazából csak hazaugrottam valami kajáért, mert azt elfelejtettem vinni – mond valamit Dwayne, mert körülbelül fél perc kellemetlen csend áll be. Még a szoba aurája is megváltozik itt, vagy mi a fasz. Azt hiszem, ezt szokták ilyenkor mondani. - Én is pont erre jártam, és gondoltam, ha már itt vagyok, megdobhatna a drága tesóm valami szendviccsel, de látod, nekem se csinált, ahogy neked sem – vonok vállat valami hülyeségről hablatyolva, hogy ne csendben pakolásszon itt. Na, meg úgyis, őt is rég láttam már. - Sok a meló? – kérdezem, aztán ahogy Dwayne a konyha felé megy, Adelera pillantok, aki még mindig ugyanott áll, ahol eddig. - Nálad meg legyen ott a telefon, képtelenség elérni – szegezi oda az ikremnek a megjegyzést. - De most, hogy itt vagy, nem kell hívni, elmondhatod neki személyesen is – mondom mit sem sejtve, miközben az utolsót szippantom a cigimből, mielőtt még leégne és a hamutálba nyomom.
- Nem fog megártani a környéknek a nagyobb rendőri figyelem – vonok vállat látszólag hanyagul, és nem is mondok többet. Továbbra is folytatva ezt a válaszolok is, meg nem is attitűdöt. Ahogy nekünk sem fog megártani, ha gyakrabban jár erre. De ez a kis tréfa eddig jobban sült el, mint vártam. Nem tudom, mit szuggerál ennyire a pulton, de ha semmi, akkor nem is érdekel. Remélem, nem kezdett máris jegyzetelni. Képzeletben meg is forgatom a szemem. Hogy lehet valaki ennyire a munkája megszállottja? Pedig tudom, hogy ez a kérdés tőlem egyáltalán nem jogos, de jelen pillanatban ezt nem tudom igazán átérezni. Momentán mindenkit utálok, aki szenvedélyesen űzheti a szaros kis állását, csak én nem csinálhatom azt, amit szeretek. Aztán végül mégis szóba hozza. - Ha elárulod, hogy mi az, még erre is fény derülhet – pillantok rá sanda tekintettel, és beleszívok a cigimbe. Honnan tudjam, hogy mi az a cetli? Egyelőre nem ismerős, de franc tudja, akár még én is írhattam, ha itt találta az asztalon. De azt sem értem, hogy ez miért olyan fontos most neki. Ám ekkor félbe is szakít mindent a hívatlan vendég, akiről nem is sejtem ekkor még, hogy Dwayne képében fog beállítani. Mit ne mondjak, pöpec időzítés. - Csak próbálok optimista lenni – magyarázom vállat vonva, de oké, lehet, hogy kivételesen tényleg igaza van. Aztán ahogy kitárul az ajtó, nem is tudom eldönteni, hogy mi miatt vagyok inkább a padlóra küldve: ettől a lassacskán tragédiába forduló jelenettől, hogy így minden előjel nélkül – Leon az utóbbi másfél hónap ismerete nélkül – mindhárman összetalálkozunk, vagy egyszerűen attól, hogy megpillantom őt. Ezernyi kérdés tolakszik a fejembe: Vajon hogy van? Mi lehet vele? Gondol néha rám? Miért nem szólt, hogy jön? De leginkább ott horgonyzok le, hogy mi lehet az oka ennek a váratlan látogatásnak. De rajta is látom, hogy ilyen fogadtatásra azért ő sem számított. - Csengettem vagy ötször, már azt hittem, nem akar beengedni… – magyarázkodik, de el is pillant Leonról, hogy rám nézzen. Valóban rossz lenne a csengőm? Eddig fel se tűnt, de az utóbbi két hónapban nem használta senki, akár még el is romolhatott nagy magányában. Bár ez a része elég hihető, valóban hihette, hogy nem akarom látni. Pedig nagyon is téved. És ezek szerint nem akarta feladni olyan könnyen. Az agyam lázasan pörög, hogy mi lehet ilyen fontos, de nem tudom kitalálni. A bíróságról jött volna valami? Mást nehezen képzelek el, ami miatt idejött volna. Leon jól menti a helyzetet, de mikor kimondja a sógorom szót… a picsába, nincs rajtam a jegygyűrű sem. A pillantásom Dwayne kezére siklik, nyilván rajta sem, Adele, te nagyon hülye. Miért is viselné, ha egyszer ő szakított? - Nem gáz. Amíg csak te fogod a fejemhez, addig nem aggódok túlzottan – mosolyodik el ő is halványan, és a kezét nyújtja Leonnak. Szinte felsóhajtok a megkönnyebbüléstől. Jól van, ezek szerint ő sem árul be. - Mondtam, hogy minden elfelejt – kapok az alkalmon, és megelőzve Dwayne-t, fordulok is a konyha irányába. – Mindjárt hozom. – De azért Leon hozzáfűzött megjegyzése után még hátraszólok nekik. – Addig alapítsátok meg gyorsan az Éhezők Egyletét. A házi rabszolga tisztsége stipisopi. Ezzel el is tűnök a konyhában, és az arcom nyomban megváltozik, leereszt az erőltetett mosoly, és mély levegőt veszek. Hát ilyen nincs. Kész csoda lesz, ha ezt megúszom úgy, hogy minden titkom megmarad. Mindenki előtt. Benyitok a hűtőbe, hátha van valami, amivel kimasírozhatok a drága jegyesemhez, de végül csak egy paradicsomot kapok ki belőle, beleteszem egy ételes dobozba, és már indulok is vissza. - Meló, az mindig van. De gondolom, nálatok is – hallom közben Dwayne hangját, ahogy igyekszik diplomatikusan kezelni a helyzetet. - Jól van, ha legközelebb nem érkezés előtt öt perccel hívsz fel, talán még észre is veszem – nyomom a kezébe a kajás dobozt, aztán hezitálni kezek. Most van itt az a pillanat, amikor meg kéne csókolnom, de... Rápillantok, aztán a kezében tartott dobozra. Erről megfeledkeztem. - Csak azért hívott, hogy készítsem össze a kaját, mire betoppan. Így is késésben van – narrálom az öcsémnek, bár jobban mondva inkább mindkettőnek a forgatókönyvet. Végül mégis odahajolok hozzá, Leonnak háttal vagyok, így csak az arcára adok egy puszit, a szájához közelebb, de ebbe a néhány másodpercbe is beleszédülök. Az illata, az érintése… ha nem tűnik el most rögtön, el fogom bőgni magam. - Jó munkát. Majd csörögj, ha itt vagy. Megvárlak – formálnak az ajkaim egy szelíd kényszermosolyt, és próbálom kerülni a pillantását. De Leonnak is. Az ujjaim már bányásszák is elő az újabb szál cigit. - Akkor este majd jövök – fűzi hozzá egy kis fáziskéséssel a pasas. Komor, türelmetlen, és az aggódás ezernyi nyoma van rávasalva az arcára. Nem ilyen szokott lenni. Mégis igyekszik palástolni valahogy Leon kedvéért. Vagyis az én kedvemért. Vagy hogy magának könnyítse meg a helyzetet? Egy kicsit össze vagyok zavarodva. - De addig is, ezt itt hagyom – nyújtja át a borítékot. Kérdőn pillantok rá, de gondolom, ezzel meg is van a látogatás apropója. Elveszem és egyből a köntösöm zsebébe süllyesztem, hogy Leon még véletlenül se szúrjon ki rajta semmit. Tényleg hivatalos papír. A picsába. A szívem újra hevesebben kezd kalapálni. Remélem, nem derült ki semmi gikszer a vallomásunkkal kapcsolatban. Emiatt is állandóan rossz álmaim vannak. Még odaint Leonnak, aztán szerencsére ki is slisszol az ajtón. A légkör még mindig dermedt utána. Jól van, egy pipám már van, most már csak Leon gyanakvását kell elaltatni. Azt hiszem, ez lesz a nehezebb. Elfordulok tőle, és az ablakhoz sétálok. Ki is nyitom, hogy kifújjam rajta a füstöt, és hogy minél hamarabb megszárítsa a szememben gyülekező könnyeket. Mély levegőt veszek. - Tényleg éhes vagy? Csináljak neked is egy szendvicset? – kérdem, hátha a kaja elvonja a figyelmét. – Ha gondolod Rainának is vihetsz – juttatom eszébe azt is, hogy várják odalent. Eredetileg azért hívtam ide, hogy beszéljünk, de most már mégis arra vágyom jobban, hogy ő is mihamarabb lelépjen. Semmit nem így terveztem.
Kezd ez az egész egyre furcsább lenni. Most már fogalmam sincs, mi az igazság és mi pedig a kamu, pedig általában mindig, mindenre hamar rá szoktam jönni. Nem tudom, hogy ez annak a hatása most, hogy nem így van, hogy rohadt fáradt vagyok vagy hogy egy kicsit elcsúsztunk a kommunikációink számával az utóbbi időben Adele-lal. Minden esetre sehogy sincs jó előérzetem és ha vele kapcsolatban érzem ezt, nem igazán szoktam tévedni. - Hát ez a kibaszott fenyegető cetli – vetem oda, mintha ez teljesen normális lenne. Nyilván tud róla, hisz ő írta. Vagy mégsem. Végül is, ha nem, akkor valaki az ajtajára ragasztotta. Még mielőtt ezt megkérdezném tőle, viszont dörömbölnek az ajtón és Dwayne toppan be rajta. Ahogy én is, ő is meglepődik a másikon. - Hogyhogy? Zűr van a Paradicsomban? – teszem fel nyíltan a kérdést, miközben az ikremre vándorol a tekintetem. Itt valami határozottan bűzlik. Dwayne csak legyint a kérdésre, én meg megvonom a vállam. Az ő dolguk, nyilván holnap reggelre majd megint minden rendben lesz. Azt viszont nem igazán tudom hova tenni, amikor Adele úgy néz rám, hogy abból a tekintetből semmi mást nem lehet kiolvasni, csakhogy maradjak a seggemen, csendben. Nem értem, miért nem tudhatná Dwayne, hogy valaki ott hagyta azt a cetlit. Mert most már biztos vagyok benne, hogy nem Adele írta. Mikor kimegy a konyhába, visszasiklik a tekintetem Dwaynere. - Aha, nálunk is. Éppen a környéken járőröztünk, mert mostanában gyanús alakok mászkálna errefelé. Te nem vettél ebből észre semmit? – érdeklődöm, ugyanis csak a reakciójára vagyok kíváncsi, de az rögtön elárulja, hogy nem éri meglepetésként. - Öhm… Nem igazán. – Dwayne sem igazán tud jól hazudni, ahogy észreveszem, de mindegy, annyiban is hagyom a dolgot, nem akarom most ezt itt bolygatni. Majd Adele-nál. Figyelem, ahogy Adele visszajön és aztán valami borítékot ad neki Dwayne. - Mi van, mostanában már szerelmes leveleket is írogattok egymásnak? – viccelek egyet, de látszik mindkettejük arcán, hogy valami nincs rendben és ezt elég szarul palástolják. Megköszörülöm a torkom, aztán intek neki, ahogy kimegy az ajtón. - Ez mi a tököm volt? – érdeklődöm rögtön a nővéremtől, mert a hülye is látta, hogy valami nem kóser. – És ha már itt tartunk, megmagyarázhatod ezt a cetlit is – szállok le a bárszékről, és közelebb sétálok az ablakhoz, mellé. - Nem vagyok éhes, csak valamit mondanom kellett, mert tapintani lehetett a levegőben a feszültséget – vonom meg a vállam, ahogy aztán az ablakpárkányra csúsztatom a cetlit elé. – Még van úgy nettó tíz percem, hogy elmondd, mi folyik itt. És kérlek ne kamuzz nekem mindenfélét, mert azt tudod jól, hogy utálom. De tudod mit? Ha most nem mondod el, majd visszajövök a műszak után és addig fogok itt ülő-sztrájkolni a nappalid közepén, ameddig ki nem bököd. – Tudhatja, hogy ha kell, megteszem. Sajnálom, hogy nem volt időm rá annyi, amennyi kellett volna az elmúlt időszakban, de ez nem a vicc kategória, úgy érzem, és ha kell, akkor lemondom minden más dolgomat a mai napra, de ki kell derítsem, miről van szó. - Adele, te sírsz? – vágok furcsa ábrázatot, mikor a tekintetem az arcára siklik. Na, ez az, amiben sosem voltam jó, de most összefonom a karjaimat, és a falnak vetem a hátam, hogy nagyjából szembe kerülhessek vele.
Fenyegető cetli. Futólag összébb húzom a szemeimet, a kibaszott felett már automatikusan átsiklok. A tekintetem ismét a konyhapultra, azon belül is az ujjai alatt lapuló papirosra téved. - Nem szokásom két pizzaszelet között fenyegető cetliket gyártani. Bár így belegondolva, nem is olyan rossz hobbi. Ha te is szeretnél párat, csak dobd be az igénylőlapot abba a dobozba – bökök az állammal a mellette strázsáló müzlitartóra. – Most minden új megrendeléshez ajándék mogyoró jár – próbálom bomlasztani a témát, rámutatva arra a tényre, hogy halvány gőzöm se lenne, miről beszél, hacsak… mostanra nem állt volna össze a kép: az ajtón találta. Mint ahogy én is egyet pár nappal ezelőtt. Hát, nagyszerű. Úgy látszik, tényleg szert tettem egy lelkes rajongóra. Dwayne betoppanása viszont gyökerestől forgat fel mindent. Fél pillanat alatt kerülök roppant szorult helyzetbe, mert ha bármelyik pasinak is eljár a szája, nem lenne egyszerű kimagyaráznom a dolgokat. - Látszik, hogy még mindig facér vagy – válaszolom meg én a kisöcsém kérdését, ha már Dwayne csak így elengedi a füle mellett. Nem-nem, nem foghat gyanút. – Elég unalmas hely lenne a Paradicsom, ha mindig minden tökéletes lenne – vetek rá egy szemtelen, mosolygós pillantást. Most még megy, de percekkel később már nem nagyon. Leon szerencsére hallgat rám, és nem árul be Dwayne-nek. Az kéne még, hogy ő is a hamis riasztásom miatt kezdjen aggódni. Pfú, egek. Mekkora kavarodás lett ebből. És azt is észreveszem, hogy valahol mélyen azért ott motoszkál bennem a kérdés: vajon tényleg aggódna értem? A beszélgetésükre persze nagyon fülelek. Leon csak nem bírja ki, hogy ne hozza szóba a dolgot, de ez még bocsánatos, szakmai ártalomnak is betudható érdeklődés. Nem hinném, hogy Dwayne gyanút fogna, és ő is megkapja a neki kellő választ. Azért néha okos is tud lenni ez a fickó, kár, hogy olyan gyakran titkolja. - Figyelj és tanulj. Ez a hosszú párkapcsolat titka – vágom rá Leon szerelmesleveles megjegyzésére, de amint kimondom, meg is bánom. Basszus. Miért fájdítom én is a szívem ilyen hülyeségekkel. Remélem, Dwayne is tudja, hogy csak… Leont akarom leszerelni vele, és nem célzás volt. Vagy valami ilyesmi. A levél viszont nem sok jót jelent. El is süllyesztem rögtön, nem akarom tudni, hogy mi áll benne. Miután Dwayne elmegy, elbarikádozom magam egy újabb cigivel, és az ablakhoz telepedek. Próbálom visszatoloncolni a könnyeim, de nehezen értenek az erőszakból. - Jaj, hagyjál már azzal a cetlivel, nem tudom, mi az, oké? – sóhajtom fásultan, a homlokomat masszírozva. – Inkább olvasd el, hogy mi van rajta, vagy ne, inkább csak tépd össze, és dobd ki a kukába. – Nem is akarom tudni. A Dwayne-re vonatkozó kérdését figyelmen kívül hagyom, csak halványan vállat vonok. Ahogy elém csúsztatja a papirost, és elolvasom a kedveskedő üzenetet, megforgatom a szemem. Ezek egyre idiótábbak. De azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem költözik egy kis feszültség a gyomromba. Utálom már ezt a történetet. A bíróságot, a kommenteket, az állandó bűntudatot. Dwayne is baromira hiányzik. És még ezek a szarságok is… Későn veszem észre, hogy legördült egy könnycsepp, de ahogy Leon megszólal, azonnal letörlöm. - Kicsit – mi mást mondhatnék most már, de hátha nem tulajdonít neki annyira nagy jelentőséget. Fogalmam sincs, mit mondjak neki. De ha már azzal fenyegetőzik, hogy a műszak után visszajön, tényleg gyanút fogott. Igazából nem bánnám, ha tényleg átjönne, ezzel az egész riasztással csak annyit akartam elérni, hogy beszéljünk egy kicsit, és mert már tényleg felhúzott vele, hogy állandóan lepattint, de ha – tegyük fel – bármit is elmondanék neki, az egyik sem tíz-tizenöt perces téma lenne. Hiányzik, hogy mindent megbeszélhessek vele, mint régen, de másrészt félek elmondani neki az utóbbi hónapok eseményeit. Nagyon sokféleképp félek. - Mire gondolsz azzal, hogy mi folyik itt? – kérdezek vissza, hogy kapjak valami támpontot a válaszhoz. – A cetlivel biztos csak valami hülye suhanc szórakozik. Nem nagy ügy – veszem fel a párkányról, és összegyűrve a tenyeremben, egy lusta mozdulattal kilendítem az ablakon. - Ha visszajössz, hozz valami töményet is. Anélkül elég uncsi lesz egész éjjel a nappalim közepén ücsörögni – teszem hozzá, remélve, hogy érti majd a célzást. Kis híján azt is hozzáteszem, hogy ő is hiányzik. De meggondolom magam, nem akarok itt szentimentális magasságokba csapni.
Nem mondom, ez az egész szituáció kellően felidegesít. Nem tudom, mi ez a cetli, de láthatólag Adele sem tudja, mert ha tudná, akkor már csak nem tenné ennyire a fejét, nem? Vagy de? Tudom, hogy szeret az agyamra menni és szórakozni velem, de egy ilyen helyzetben nagyon örvendenék, ha nem tenné. - Marha vicces – jelentem ki morogva, de a szemem automatikusan a müzlis dobozra siklik és el is veszem onnan, hogy belemarkolhassak egy adagért. Aztán visszapillantok az arcára és mintha némi felismerés, megvilágosodás futna át rajta. – Na? – vonom fel a szemöldököm,de aztán Dwayne érkezése mindent megakaszt. - Hála az égnek. Kinek hiányzik ez itt? – nyamnyogok a müzlin miközben jobb kezemmel teátrális mozdulattal végigmutatok a helyiségen. Ez meg végképp nem, amit művelnek és amiből egy szót sem értek. Adele nagyon gyanús nekem, de nem fogom annyiban hagyni a helyzetet. Nem szólok egy rohadt szót sem, látom rajta, hogy nem akarja, hogy Dwayne tudomást szerezzen a cetliről, pedig én is sokkal nyugodtabb lennék, ha ő is jobban odafigyelne, nehogy bármi baja legyen Adelenak. Nincsenek jó előérzeteim. Még valami levelet is itt hagy, na jól van. Ez gyanús nekem és a végére fogok járni. Ha tetszik a nővéremnek, ha nem. Dwayne távozásával le is csapok gyorsan, mert nincs sok időm. Még szerencse, hogy Raina most kivételesen türelmes és nem küldte még rám az egész haditábort. A cetlit még mindig szorongatva megyek utána az ablakhoz és a kifakadására már én is ideges leszek. - „You fucking bitch! You'll pay… - vágom oda hirtelen, mert nem értem, mi a szarért nem lehet már végre magyarázatot adni erre, de mikor megpillantom a könnyeket gyülekezni a szemében, lehajítom a párkányra és a falnak támaszkodva próbálok lenyugodni és megérdeklődni, hogy mégis mi a baj? Esküszöm, igyekszem, de ebben tényleg szar vagyok… Kicsit. - És miért? – kérdezem rögtön, mert a kérdés az előbb költői volt. Tudhatná, hogy inkább arra vagyok kíváncsi, hogy mi okból folynak az arcán könnyek? Dwayne az oka biztos, de nem szeretem így látni, szóval ha beigazolódik, akkor esetleg utána megyek és bemosok neki egyet. - Hát hogy mi volt ez az egész? Az előbbi? Dwayne úgy állított ide be, mint aki nem is itt lakik – vonok vállat. Nem tudom, kurva furcsa volt az egész jelenet. – És én se szólhattam egy szót se. A tekinteteddel kussra intettél, szóval én meg szeretnék magyarázatot kapni, ha már bűntársad voltam – mondom neki és figyelem, ahogy kihajítja az ablakon a cetlit. Kétlem, hogy suhancok szórakoznának ilyennel, de most nem megyek ebbe bele, majd ezt is kitárgyalom vele később, amikor már nyugodtabb lesz, de most láthatólag zaklatott. És erről gondolom Dwayne tehet, merthogy eddig nem volt az, csak miután beállított ide. Nem vagyok jó lelkizős, meghallgatom a dolgokat, de hogy tanácsot adjak vagy hasonló, azt nem igazán várhatja el tőlem senki, de ezt Adele hála az égnek tudja is. - Jó, hozok, attól legalább majd megered a te nyelved is – vágok vissza. Nem tudom, miért nem akarja közölni a dolgokat velem. – Utálom a titkolózást. Annyira borzalmas azért csak nem lehet, hogy ne mondd el – vonok vállat. Mi lehet a legszarabb? Szakítottak? Kétlem, akkor nem adott volna neki csókot, nem? Én már nem értek itt semmit sem. - Vodka jó lesz? – kérdezem, majd az órámra pillantok. – Itt vagyok nyolcra – bököm oldalba a mutatóujjammal, hátha ezzel egy kicsit felvidítom. Felkapok egy almát, majd egy puszit nyomok az arcára és már ott sem vagyok. Mi a tököm folyik itt? A végére járok, az egész biztos.
Dwayne szerencsére hamar lelép, nem buktunk le, még. De épphogy becsukódik mögötte az ajtó, Leon már a nyomomban is lohol. - Óh, ez kedves… - állapítom meg meglepődve, ahogy végül mégis felolvassa, mi áll azon a bizonyos cetlin, amit egy ideje megállás nélkül hajtogat. Nyilván az egyik nagy rajongóm hagyhatta itt, a baleset óta. Nem annyira örülök, hogy most már a lakásomig is eljutnak. Ahogy pislogok, kigördül egy könnycsepp, de hiába kapom el rögtön, már nem tudom elrejteni előle. Miért…? Erre mégis mit mondhatnék, Leon? - Mert kifosztottad a kedvenc müzlis dobozomat – hessegetem el a témát. De ekkor előrántja Dwayne-t. - Mondtam, itthon hagyta a kulcsot – ragaszkodok még mindig ehhez a verzióhoz. Miért olyan hihetetlen? – Nem akartam, hogy úgy menjen el, hogy aggódik értem – vonok vállat az újabb kérdésre. – A múltkor is majdnem baleset... lett a vége. A baleset kimondása után megtörik a mondat lendülete, mint aki rögtön megbánta, hogy szóba hozta. És tényleg így van. Dwayne munkája alapjáraton is elég veszélyes, nem arra a balesetre gondoltam, amit annyira titkolni próbálok előle, de nyilvánvalóan hülyeség volt épp ezzel jönni. Most már mindegy. - De nem történt semmi vész – teszem hozzá, még mielőtt konkrétabban is rákérdezne. – Egyszerűen csak nem akartam, hogy aggódjon. Ennyi. – És ezzel nem is hazudok nagyot. Ha megtudná, hogy fenyegető üzeneteket kapok… nem akarom, hogy bűntudata legyen. Ahogy azt sem, hogy emiatt keressen fel újra. Legyen csak boldog az új életével. - Azt nem mondtam, hogy én is csatlakozok – szökik az arcomra egy halvány mosoly, ahogy félreérti az előbbi mondatomat. Elvégre, ő mondta, hogy egész éjjel ülő-sztrájkolni készül a nappalim közepén. A titkolózós szövegre nem válaszolok, csak jelentőségteljesen rá pillantok. Igen, régebben nem voltak közöttünk titkok, de az már tényleg elég régen volt. - Szerzek uborkát – kiáltom utána a vodkás javaslatára, és hallom is, ahogy csukódik mögötte az ajtó. De már most tudom, hogy eszem ágában sincs a padlón fetrengeni vele. És ami azt illeti... körvonalazódik is egy terv a ma estére.
***
Koránt sem vagyok biztos benne, hogy készen állok beavatni az öcsémet mindabba, ami az elmúlt hónapokban történt. Nem vagyok túl rajta. Ez világos. De azon már igen, hogy az ágyamban fetrengjek, behúzott függönyökkel, naphosszat piálva és pöfékelve. Talán még néhány tablettát is találnék, ha nagyon belelendülnék. De már nem kell. Nem fogom sajnálni magam azért, ami történt. Épp csak még azt nem találtam ki, hogy merre induljak tovább. És az a helyzet, hogy fogalmam sincs, mire számíthatok Leontól. Bizonyára ott fog leragadni, hogy miért nem mondtam el eddig. Ami valahol jogos kérdés, de igazából miért is tettem volna? Min változtatott volna? Ezen nekem kellett túlesni. Egyedül. Egyszer viszont, tetszik-nem tetszik, úgyis eljön a pont, amikor szükséged lesz a családodra. Ami nálam most már csak egyetlen személyre szűkül. És amit egyáltalán nem esik jól bevallani. Talán épp emiatt tartott ilyen sokáig, hogy végre rászántam magam. Nem akartam, hogy a lakásomban találkozzunk. Túlságosan depresszív hely lett mostanában, tele a vergődésem emlékeivel. Ide most más kell. Szóval elküldtem neki a címet. Nincs olyan messze tőlem a hely, és a tulajt is egész jól ismerem, az utóbbi két évben gyakran jártam le ide. Ugyan még Leonnal kezdtem a muay thait, Rob sokat fejlesztett a technikámon. Meg fog lepődni az öcskös. - Remélem, hoztál felszerelést - nézek végig rajta, amikor megérkezik. Nyilván nem hozott, mert halvány gőze sem volt róla, hova invitálom, de bízom benne, hogy mostanra azért már kitalálta. A hellyel pedig csupán egyetlen probléma van: hogy zárva. - Na, nem baj, majd keresünk rád valamit. Kölcsönadod az üveget? - lépek oda hozzá, és nyakon csípem a kezében szorongatott vodkát, hogy pár másodperccel később beüssem vele a zár fölötti üveget. Rob nem használ riasztót, mondván úgy sincs, amit innen elvihetnének, de azért biztos jobban örült volna, ha a kulcsokat használom. - Most már kinyithatod - állok félre Leon előtt. Elvégre, úgy szokás, hogy mindig a férfi lép be elsőként egy ismeretlen helyre.
Kezdőlap
