Amilyennek mások látják:
Gyakran energikus, magabiztos, vonzza a figyelmet már a puszta megjelenésével és kisugárzásával. Könnyen elbűvöl másokat a kedvességével, eleganciájával és intelligenciájával. Meggyőzően beszél, remekül fogalmaz, megfontolt, megválogatja a szavait. Gyakorlatias, a logikus gondolkodás híve, de nem ritkán megmutatkozik, hogy legalább annyira hallgat a szívére is, mint az eszére. Sikerorientált, nem adja fel könnyen az elképzeléseit, nem viseli jól a kudarcot. Céltudatos, mindig felfelé tör. Erős akaratú, szeret a saját feje után menni, a saját elképzeléseit és megérzéseit követni, de képes együtt dolgozni másokkal, a felelősségtudat és a szabadságvágy kellő egyensúlyban van nála.

Amilyennek magát látja:
Tudja magáról, hogy időnként túl konok, erős akaratú, de legalábbis magabiztosnak tűnik, ám ez nem ritkán csak álca. Szeret erősnek mutatkozni, de belül folyton önmagát keresi, várja a pozitív visszacsatolásokat, küzd a démonjaival, és folyton úgy érzi, bizonyítania kell. A feletteseinek, a családjának, kollégáknak vagy az áldozatoknak, akiknek az ügyén dolgozik éppen. Szereti a kihívásokat, módszeresen és fáradhatatlanul dolgozik, néha azonban ő is elismeri, hogy sokat vállal magára, sőt, olykor úgy érzi, csak az energiáját pazarolja egyes dolgokra. Alapvetően szeret kedvességgel és megértéssel fordulni mások felé, de a munkájában és a magánéletében szerzett tapasztalatok miatt nehezen bízik meg másokban, főleg új emberekben, nem nyílik meg könnyen, illetve nem enged könnyen közel magához másokat. Jó viszonyt ápol a kollégákkal, szomszédokkal, családtagokkal, akadnak barátai is, de van egy fal körülötte, amin kívül tart majdnem mindenkit, vagy csak ritkán enged bepillantást a valódi érzéseire. Hajlamos türelmetlenné válni, főleg amikor a szívén visel egy ügyet, ilyenkor gyakran kapja magát azon, hogy irritálja őt mások tétlensége vagy inkompetenciája, és ezt - illetve néha a saját bizonytalanságát is - szarkazmussal leplezi, vagy épp azzal fejezi ki.

Kedvenc könyv: Jane Eyre, Charlotte Brontë regénye
Kedvenc szín: smaragdzöld
Kedvenc évszak: tél
Kedvenc dal: Edith Piaf - Non, Je ne regrette rien
Rossz szokás: dohányzás
Legféltetebb titka: 14 évesen életet adott egy kislánynak
Legnagyobb vágya: azon túl, hogy megtalálja és megismerje az immár felnőtt lányát, szeretne egyszer elköltözni egy ritkán lakott, gyönyörű vidékre, mint amilyen például a skót felföld vagy Toszkána
Nagy félelme: újra a féldalomcsillapítók rabjává válik
Beszélt idegen nyelvek: francia, spanyol, német

A bejárati ajtó melletti falhoz rendezem a már telepakolt kartondobozokat, majd magamhoz veszek egy újabb üreset, hogy abba még összeszedjem azt a kevés holmit, ami a konyhaasztalon maradt egy kupacba gyűjtve. Apróságok, külső szemmel nézve többnyire értéktelenek, számomra mégis ezek a tárgyak jelentéssel bírnak, fontos emlékek fűződnek hozzájuk. Visszatérve az asztalhoz leülök egy kihúzott székre, az ölembe veszem a dobozt, majd az első, amit kézbe veszek, egy régi családi fotó. A tizennegyedik születésnapomon készült rólam és a szüleimről. Az utolsó kép velük abból az időből, amikor még minden normális volt, vagy legalábbis úgy tűnt. A szüleim mindig szigorúak voltak velem, sokat vártak el tőlem, mindenféle értelemben. Ám csak abban az évben mutatkozott meg igazán, hogy ebben milyen messzire képesek elmenni. Alig néhány héttel a kép elkészülte után történt, hogy a világhálón megismerkedtem valakivel, akibe, azt hittem, szerelmes vagyok. Néhány üzenettel kezdődött minden, amikből egyre több és több lett, gyakran késő éjszakába nyúlóan írogattunk egymásnak nagy titokban. Fiatal voltam és naiv, akinek nem sok barátja volt, mert túlságosan lefoglalt a tanulás, és hogy eleget tegyek a szüleim minden elvárásának. És aztán egyszer csak ott volt ez a pasi, aki ismeretlenül is annyi figyelemmel és kedvességgel fordult felém, mint még előtte senki. Nekem pedig eszembe sem jutott, hogy a számítógép másik oldalán levő személynek akár hátsó szándékai is lehetnek. Alig két hónap telt el így, mielőtt először találkoztunk volna személyesen is. A srácról, akit tizenhat évesnek hittem, kiderült, hogy valóban huszonéves, de ez akkor már nem tudott elriasztani tőle. Tényleg azt gondoltam, szerelmes vagyok, és ezzel a fiúval boldog lehetek. Sajnos még azután sem igazán akartam elhinni, hogy átvert, hogy áldozata vagyok egy bűncselekménynek, miután várandós maradtam, ő pedig egyszerűen csak felszívódott.

Hogy őszinte legyek, most így, felnőttfejjel sem tudom eldönteni, a szüleim helyében hogyan kezeltem volna ezt az egész helyzetet. Tény, hogy igyekeztek megóvni a megaláztatástól, és megadni a lehetőségét annak, hogy a történtek ellenére is teljes életet élhessek, tanulhassak, tovább léphessek, mintha mi sem történt volna. Valószínűleg csak ezt tartották szem előtt. Elrejtettek a világ elől, amíg szükségesnek találták. Egyszerűen csak elutaztunk néhány hónapra, majd vissza kellett térnem a korábbi életembe úgy, mintha sosem született volna egy kislányom, akiről hetekkel korábban le kellett mondanom. Bizonyos értelemben valóban így volt a legjobb, ugyanakkor abban az időben, és azóta is úgy érzem, sosem vették igazán figyelembe az érzéseimet, vagy azt, hogy én mit szeretnék. Egészen addig felnéztem rájuk, a nyomdokaikba akartam lépni, büszke voltam a társadalmilag elismert és sikeres kardiológus édesapámra és ügyész édesanyámra, talán még ábrándoztam is arról, hogy egyik vagy másik karrierútját követem majd én is. Ám akkoriban megtört bennem valami, és ugyan nem lett belőlem feltűnően lázadó kamasz, de elkezdtem velük távolságot tartani. Bár ez talán jót is tett nekem, hisz a gimnázium elvégeztével legalább végül olyan irányba indultam el, ami tényleg érdekelt.  

A keretbe foglalt családi fotó kissé megremeg a kezemben, majd ujjaimat óvatosan végigfuttatom a szüleim arcmásán. Már több hónapja annak, hogy néhány hangüzeneten kívül nem is beszéltem velük, de ez valójában már hosszú ideje így megy. Évente egy-két üzenet vagy telefonhívás, ennyiből áll a kapcsolatunk.  

Halk sóhajtás után újságpapír közé csomagolom, majd a kartondoboz aljára fektetem a képkeretet. Aztán felveszem az asztalról, és a tenyeremre fektetem az első rendőri igazolványomat, ami tulajdonképpen csupán egy kártya műanyagborítással...  

Kriminológiát tanultam, és az egyetemen ismerkedtem meg Christiannel, aki akkoriban tanársegéd volt. Nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, vagy akár másodikra, de az biztos, hogy hamar megkedveltem. Ő biztatott, hogy tartsak ki, kövessem az álmaimat, és bátran jelentkezzek a kriminálpszichológia képzésre, és végül az ő kapcsolatainak hála tudtam már a mesterképzés alatt elhelyezkedni egy nagyon jó nyomozócsoportnál gyakornokként. A kapcsolatunk nem volt tökéletes, inkább csak egyszerű, biztonságos, én pedig úgy éreztem, pontosan erre van szükségem, tehát amikor megkérte a kezemet, tulajdonképpen egy percig sem haboztam. Azok az évek igazából valóban egész nyugodtak és szépek voltak... egy ideig... Amíg el nem kezdtem valami többre vágyni.

Az igazolókártya mellé kerül egy gyönyörű kézzel munkált cigarettatartó, egy drága tollat rejtő hosszúkás, fekete bársonydoboz, és egy rongyosra olvasott könyv Portugáliáról. Chris ajándékai, az utolsó mellé pedig egy soha meg nem valósult ígéret is társult. Azt terveztük, az ötödik házassági évfordulónkra oda utazunk második nászútra, de ez az alkalom végül sosem jött el. Jól tudom, hogy én szúrtam el. Sokszorosan. És talán részben szándékosan.

Doktorálás után jött egy lehetőség, hogy egy ügyön együtt dolgozhattam az FBI-jal. Nem csak azért, mert a doktori munkám több pontban is éppen egybe vágott az adott nyomozásukkal, hanem azért is mert, mert a rendőri csapatunkban is volt korábban több hasonló ügy, csak össze kellett kötni a megfelelő adatokat. A nyomozás pedig végül sikeresen zárult, az FBI-os kollégák pedig elhívtak magukkal ünnepelni egy bárba. Az ünneplés pedig egy rövid, de emlékezetes afférba torkollott Dominic Raynolds ügynökkel. Bár ennek még nem kellett volna automatikusan a házasságom végét jelentenie. Nem is jelentette – akkor még, hisz diszkréten kezeltem a dolgokat, és eszemben sem volt mindent eldobni magamtól egy kaland miatt. A sors azonban végül döntött helyettem is mindenről, amikor az életem hirtelen fenekestől felfordult.  

Már egy másik nyomozás kellős közepén jártunk, amikor a társammal belekeveredtünk egy lövöldözésbe. Ő belehalt a sérüléseibe, én pedig napokra kómába kerültem. És miután “visszatértem az élők sorába”, képtelen voltam megbirkózni a fájdalommal. Egyszerűen maga alá gyűrt a kín, a fizikai és a pszichikai egyaránt. Sokan próbáltak figyelmeztetni, óvatosságra inteni, de már csak akkor vettem észre, valóban mekkora a baj, amikor mélyen elragadott a gyógyszerfüggőség.  

Azóta már újra teljesen tiszta vagyok, csak egy hosszú szabadság és karrierváltás kellett hozzá. Mindig is az FBI volt az igazi cél, de úgy tűnik, kellett ez a plusz lökés, hogy hátra hagyjam a rendőrséget, és tovább lépjek. Csakhogy a rosszabb napjaimon, mielőtt helyre jöttem volna, egyáltalán nem voltam önmagam, és azokat bántottam, akik épp a legközelebb álltak hozzám. El akartam lökni magamtól Christiant, mert nem akartam a segítségét, a szánalmát, nem akartam, hogy folyton arra emlékeztessen, hová süllyedtem. Az eltaszítása pedig sajnos túl jól sikerült, miután a fejéhez vágtam, hogy sosem voltam mellette igazán boldog, és hónapokkal az eset után a szemébe mondtam azt is, hogy megcsaltam. Ennek ellenére a válás gyors és csendes volt. Jogi értelemben legalábbis, mert nekem további hónapokra volt szükségem ahhoz, hogy felfogjam, tényleg vége. Aztán az áthelyezésemet kértem New Yorkból, igyekeztem új életet kezdeni, felépíteni magamat, most azonban, másfél év után, egy újabb ügy miatt, először térek újra vissza a városba.

Átforgatom néhányszor ujjaim között az apró érmét, amit azután kaptam az anonim csoporttól, hogy egy éven át tiszta maradtam, majd azt is a dobozba ejtem. Végül az egészet lezárom ragasztószalaggal, és még utoljára körbe hordozom a pillantásomat a Los Angeles-i szolgálati lakásban, mielőtt az egészet magam mögött hagynám.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Sokszor egészen igazságtalan tud lenni az amikor a magunk érdekében hozott döntések melyről azt hisszük csak jót hoznak magukkal, végül az ellenkezőjét vonzzák be. Te veled sem történt ez másképp.
A történedből számomra az jött le, hogy nem kevés az a megfelelési kényszer ami ott lakozik benned. Hol a szüleidnek, hol a környezetednek vagy épp magadnak kell megmutatnod mire vagy képes, ez pedig sokszor egészen kimerítő lehet. Aztán adott volt egy lehetőség, egy új esély valamire ami kikapcsolja az agyadat. Ami jó érzéssel tölt el és ami csak a tiéd, és amiről a végén kiderül, hogy nem az aminek látszik. Ezek után nem csoda, hogy valami megváltozott benned és számomra úgy tűnik, hogy azóta is próbálod megtalálni önmagadat. Persze mindig volt egy időszak amikor úgy tűnt a helyes irányba haladsz és így is érezted, de aztán megint történt valami ami felülírta ezt. Hol egy baleset, hol egy ügy meg annak következményei amelynek az érzéseit nem egyszerű csak úgy eltemetni. Remélhetőleg a válásod után az újrakezdés segít majd, de bármi is történjen, téged ismerve nem fogod feladni.  
Tetszett a történetedben, hogy a visszaemlékezésen alapult és Matilda karaktere is.  
Örülök hogy olvashattalak.


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!