a mosoly nem mindenre megoldás, de remek kezdet // határozott udvariasság // esernyő nélkül sétálni az esőben // make love, not war // empátia // légy kedves, de ne engedj az elveidből // a gyerekek a jövő, a tanárok a jövő mentorai // mezítláb élvezni a fűszálakat a talpad alatt // more brain than brawn // azelőtt nevetni a vicceken, mielőtt elmondanád őket // virágminta // one for all, all for one // nincs buta gyerek, csak türelmetlen felnőtt // először neked kell hinned magadban // kitartás // books, not guns; culture, not violence // vonakodva, de megadott második esélyek // a kegyes hazugság ugyanúgy hazugság // ha nem adod fel, nem is veszíthetsz // paradise isn't a place, it's a feeling // szamárfüles könyvek // gerinc és vasakarat // fool me once, shame on you, fool me twice, shame on me


we almost had it all // csalódottság // csendes depresszió // halvány irigység // everybody has a chapter they don't read out loud // magány //dugi cigaretták a lakásban // the one that got away // el nem múló rossz álmok // megbánt szavak // tanácstalanság // "hogy vagy?" "jól, köszönöm" (hazugság) // csend, folyton csend // gyermektelenség // cél nélküli élet // sweet disaster // mi lett volna, ha // Peter, ha fiú, Bethany, ha lány // félelem a jövőtől // i'm sorry i'm so hard to deal with sometimes // fejjel a falnak // "mikor akarsz babát vállalni?" "kapd be"

Mattie Hadwin egyenessége páratlan.
Ő az a bérlő, aki mindig pontosan fizet, tisztán, ápoltan és épen tartja a lakást, és nem bosszantja a szomszédait. Ő az a munkavállaló, aki sosem késik, vidáman, mosolygósan, mindenkit név szerint köszöntve érkezik. Ő az a kolléga, akivel őszinte lehetsz, mert meghallgat, tanácsot ad, és legfeljebb egy szemöldökfelvonással ítélkezik. Na jó, talán egy félmosollyal is.
Ms. Hadwin türelme legendás.
Ő az az óvónő, akitől a kicsik sosem riadnak meg, mert hatodjára sem emeli fel a hangját, ha valamit nem értenek meg, csak új módokon áll neki elmagyarázni. Ő az a felnőtt, akiről az életében lévő gyerekek tudják, hogy őszintén érdekli, mi van velük, és szívesen segít bármiben, amiben tud. Ő az a nő, akiről mindenki úgy gondolja, hogy csodálatos anya lenne. Milyen kár, hogy nincsenek gyerekei.
Mattie sokszor szomorú.
Ő az a családtag, aki szinte soha nem panaszkodik semmi mélyebbről, mint a forgalom, a sor a boltban, vagy éppen a szomszéd néni elszökdöső macskája. Ő az a barát, aki a legjobb ajándékokat veszi, az összeglimittől függetlenül. Ha kell, kötni is megtanul (legalábbis megpróbál), hogy te tökéletes sálat kapj. Ő az az embertípus, aki még sírás közben is a fejét rázva győzköd, hogy semmi baj, jól van. Aki tisztában van vele, hogy valami nem feltétlen van rendben belül, de nem akarja ezt elfogadni.
Elvégre, olyan régóta tudja már a hírt. Mostanra bőségesen meg kellett volna szoknia.
De nem tette.
once i was seven years old
- Gabriel, játssz velem papás-mamást!
- Már megint? Ugh, nem!
- Gabriel, LÉGYSZÍVES játssz velem papás-mamást!
- Mattie, nem akarok!
- GABRIEL! Játssz! Velem! Papás-mamást! Vagy sikítani fogok!
- Szörnyeteg vagy.
- Köszönöm.

once i was eleven years old
- Szóval, válás. Csodásan hangzik.
- Még kibékülhetnek. Sokszor összevesztek már, és mindig kibékültek.
- Aha, nem hiszem. Nem is lenne jó ötlet. Ha szóba kerül a válás, ott valami már régen rossz.
- Apával vagy anyával akarsz maradni, Gabe?
- ... Apával. Nem akarok New Yorkba költözni, ide képzeltem el a jövőmet. Te?
- ... Anyával. Nem akarom egyedül hagyni.
- Érthető, és örülök neki, még ha hiányozni is fog a hülye fejed. Tesók?
- Örökké.

once i was twenty years old
- Mi újság, Carrie Bradshaw?
- Hmm? Várj, Carrie? Hazugság, minimum egy Miranda vagyok!
- Szeretnél, legfeljebb. Hogy megy az egyetem? Mi a helyzet Cole-lal?
- Minden rendben.
- Ennyi jár a bátyádnak? "Minden rendben"? Rossz a térerő, vagy micsoda? Hol marad a szófosás, a csacsogás, a hadarás?
- ... Gabe, nem lehetnek gyerekeim.


Úgy tűnik, a mai is egy olyan éjszaka lesz, mint az eddigiek a héten - nehéz. Lassú. Alvásban szegény.
Három órája bámulom a plafont (nemsokára újra kell festeni, lassan elsárgulnak a fehér falak sarkai), a fülemben felváltva visszhangzik a falióra ütemes kattogása és a függöny halk, zizzenő hangja, ahogy a nyitott ablakon beszökő szellő meglökdösi az organza anyagot.
Cole lélegzetvételei mellettem, amik az elszenderedése óta nyugtalanok, egyre akadozóbbak; ha nem tudnám jobban, azt hinném, egy megfázás előtt áll. Lassan az oldalamra fordulok az ágynemű suhogásától kísérve az ágy közepe, és ezzel együtt Cole felé. A halántékán izzadtság folyik, az ettől nedves haja a homlokához tapad és a szemébe esik. Megpróbálnám kisimítani az arcából, de az első néhány éjszaka után - amikor is egy rossz érintés után a matracba préselve találtam magam - megtapasztaltam, hogy jobb nem nyúlka-piszkálni.
Fel kellene ébresztenem, de alig aludt el ő is, és amióta katona lett, sosem alszik jobban, a szervezetének pedig pihenésre van szüksége. Bármennyire is nehézkes az a pihenés.
Körülbelül tizenöt percig bírom közbelépés nélkül, mígnem Cole arca eltorzul valami szörnyű álomtól vagy emlékképtől (lassan nem lesz különbség a kettő között), és dobálni kezdi magát az ágyon.
- Cole, ébredj fel! - emelem meg a hangom, egy leheletnyit közelebb húzódva. A matracból csak úgy árad a hő azokból a pontokból, ahol egy perccel ezelőtt még Cole feküdt. - Csak álmodsz, kérlek, kelj fel!
Egy pillanattal később Cole szemei vadul felnyílnak, és egy darabig nem töri meg más a csendet, csak a heves, rendszertelen légzése és a hallható pislogása, mintha még mindig ébredezni próbálna.
Félrelököm a takarómat és még közelebb akarok mászni, de megtorpanok, amikor megrezzen a közelségemtől. Az agyam felfogja, hogy ez nem ellenem szól, de a szívem egy egészen kicsit meghasad a megbántottságtól.
- 2008 augusztus 10-e van, hajnal fél három, és New Yorkban vagy, az otthonodban, velem - kezdek bele csendesen. Amióta a legutóbbi eltávját tölti itthon, beleolvastam néhány poszt-traumatikus stresszt taglaló könyvbe, noha továbbra sem tudom, mennyire segítenek a bennük taglalt tippek. Cole nem igazán köti az orromra. - Biztonságban vagy. Csak egy álom volt.
Hazugság, de mégse mondhatom azt, hogy újraélted életed legrosszabb emlékeit, nem?
Nem kapok választ - kivéve, ha válasznak számítom a néma sóhajt, ami elhagyja az ajkait, mielőtt felkelne az ágyból és mezítláb kisétálna a hálónkból, becsukva maga mögött az ajtót. Nem érzek magamban elég lelkierőt, hogy utána menjek, és nem is hiszek benne, hogy érne bármit is.
Magamhoz húzom a párnáját, ahogy visszafekszek, miközben megpróbálok nem arra gondolni, hogy mennyivel zárkózottabb a meddőségem híre óta. Nem ez az oka, győzködöm magam a jegygyűrűmet forgatgatva az ujjamon. Ez csak egy nehéz időszak; minden párkapcsolatban vannak ilyenek.
Ugye?

i only see my goals, i don't believe in failure
- Tehát, összefoglalva: a vőlegényed felbontotta az eljegyzéseteket, te pedig félbehagytad az egyetemet, amikor... mennyi, két féléved volt még hátra? Mattie, elment az eszed? És Cole-nak? Azért elhagyni, mert meddő vagy? Én pedig még kedveltem!
- Először is, a szakításunk egy közösen meghozott döntés volt! Másodszor pedig, nem tudom tejes szívvel hibáztatni érte.
- Mi az, hogy nem hibáztatod? Most mondtad, hogy közösen meghozott döntés volt!
- Nos, a végére.
- Akkor is, az eszem megáll! Nem hallott még a mesterséges megtermékenyítésről?
- Gabriel, TE hallottál már a lombikprogramokról? Egy vagyonba kerülnek, több az esély a kudarcra, mint a sikerre, és vagy hat petesejtet beültetnek!
- Az utóbbi pedig azért probléma, meeeeert...?
- Mi a francot csinálnánk, ha mind a hat megfoganna? Nézd, imádom a kölyköket, de még három, és megvan a pokol kilenc köre!
- És akkor most mi van? Úgy teszünk, mintha nem haragudnál rá?
- Yepp.
- De haragszol?
- Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom.
- Jézusom. És honnan jött ez az óvónő dolog? A hasadra csaptál?
- Gyerekekkel akarok foglalkozni.
- Eddig pedig írni és tudósítani akartál. Holnap mi lesz, cukrászdát nyitsz?
- Ismerd be, a pitém megér egy misét.
- Annyira nem ez a lényeg.
- Tudom, hogy szeretsz.
- Meh.

soon i'll be thirty years old
- Te meg min vihogsz úgy, mint egy hiéna?
- Találtam egy tanár-mémes oldalt.
- Már megint?
- Igen, Eleanor, talán probléma? Csak nézd meg, és mondd, hogy nem vicces!
- Mattie, ugye tudod, hogy te nem olyan tanár vagy, akikre ezek igazak lennének? Óvónő vagy.
- Wow, köszönöm szépen, bunkókám! Mindig öröm hallani, mennyire értékelik a munkámat, ami CSAK a jövő generációját befolyásolja! Pff, mert mi az nekünk!
- Már megint a régi nóta...
- Azt hiszed, könnyebb a munkám, mint a "ReNdEs" tanároké, ezt akarod mondani? Tudod te, hányszor hallottam már a Baby Sharkot? Többször, mint a nemzeti himnuszt!
- Mindenki minket néz.
- A HIMNUSZT, ELEANOR!

will i think the world is cold or will i have a lot of children who can warm me
- Huzzah? Mattie? Mi az? Miért hívsz hajnali... négykor? Ha megint elfelejtetted az időeltolódást, anya emlékkönyvére esküszöm, megfojtalak.
- Gabe, az egyik gyerek anyának szólított.
- Ó, basszus. Jól vagy?
- ... Nem, nem hiszem.


- Mattie néni, nézd, kész a dinoszauroszom! - nyom Peter a kezembe egy kissé nyálas gyurmacsomót. Van teste, és négy lába, szóval többé-kevésbé sikernek könyvelem el az alkotási folyamatot. Azt hiszem, sztegoszaurusz. Habár...
- Nagyon fenséges sztegoszaurusz lett, Pete, de hol maradnak a tüskék a hátáról? Tudod, amikkel védekezett? - guggolok le mosolyogva az asztala mellett. - Megcsináljuk őket együtt?
Pete értetlenül - és meglehetősen bosszúsan - néz rám. - Mattie néni, ez egy brontoszaurusz!
Pislantok egyet. Visszanézek a gyurmára, majd újra fel Pete-re. Ez nem brontoszaurusz, na-ah. - Biztos vagy benne?
- Igen! - makacskodik Peter, és kikapja a kezemből a dínóját. A sértettsége tapintható. Lehet, hogy most üldöztem el magam mellől a második vőlegényemet. - Még kicsi, ezért nincs hosszú nyaka!
- Á, vagy úgy - állok fel, mosolyogva megcsóválva a fejem. - Mindent értek. Csak így tovább, Pete.
Két rövidke kopogásra kapom fel a fejem a gyurmázó gyerekhadak között. Az osztályterem nyitott ajtajában Gabe áll zsebre vágott kezekkel, de szélesen mosolyogva.
- Nina - fordulok elvigyorodva a pár asztallal arrébb ügyeskedő kolléganőm felé -, boldogulsz nélkülem egy pár percig?
- Persze - biccent Nina mosolyogva. - Menj csak.
Nem kell többször mondania, egy pillanat alatt az ajtóban, azt követően pedig Gabe nyakában találom magam.
- Gabe! - lehelem, valahol a nevetés és a sírás között. Az utolsó találkozásunk (tavaly karácsonykor) kis híján egy éve volt. - Egy nappal hamarabb jöttél! Miért nem szóltál? Kivettem volna a napot!
- Ah, jeez, az eredeti terv szerint felakartalak emelni, de megláttalak, és elvesztettem a bátorságom. Félek, hogy nem bírnálak el - vigyorog le rám, kissé hátrébb húzódva.
Szemet forgatok. Ha nem lenne mögöttem egy csapat befolyásolható korú óvódás, vélhetőleg belebokszolnék a vállába, de nem akarok rossz példát mutatni. - Új rekord; két másodperc alatt emlékeztettél rá, miért is örülök annak a hat órás repülőútnak kettőnk között.
- Öt óra és tizenöt perc - pontosít Gabriel okoskodva. - Hat óra, ha beleveszem az autóutat Salem és Portland között.
- Részletkérdés. Hol van Christopher? Eldugtad a kedvenc unokaöcsémet? - kukkantok látványosan a háta mögé.
Közeledik a harmadik születésnapja, részben Gabe is ezért jött látogatóba; ajándék Christophernek.
- Már megterveztem az összes programunkat: szombaton palacsinta alla Mattie-vel kezdjük a napot, majd a Central Park Állatkertbe vezetne az utunk, aztán ha azt bejártuk, sétálhatnánk magában a parkban, ehetnénk egy hot dogot, és...
- Mattie - szól rám Gabe csendesen, és ez annyira nem illik a hangos, középpontba vágyó, "look at me" viselkedéséhez, hogy rögtön befogom. - Nem hoztam Christophert.
- Mi? Miért nem?
- Annie és én... válni fogunk. Azért jöttem el, hogy mindketten gondolkodni és pihenni tudjunk egy kicsit, mielőtt beadnánk a papírokat.
Egy pislogás szökik csak ki belőlem, mielőtt olyannyira elveszíteném az egyensúlyom, hogy kénytelen vagyok megtámaszkodni a falban. Fel se fogom a Gabe-től elhangzó "hé, hé, óvatosan" felszólításokat, vagy a kezeit a vállamon, amikkel megtámaszt. Csak egy pontra tudok meredni a szemközti falon.
Miért látok mindig festésre szoruló falakat, amikor úgy érzem, összetörik bennem valami?
- Mi... mi lesz Christopherrel? - suttogom riadtan, a tekintetemmel vadul Gabriel után kutatva. Itt áll előttem, nem értem, miért olyan nehéz ráfókuszálnom. - Kinél lesz a felügyelet? Jöhet majd így is látogatóba? Láthatom majd egy évben egynél többször?
Nem akarom elveszíteni az egyetlen olyan személyt az életemben, aki olyan, mintha egy kicsit az enyém is lenne. Nem, ez nem teljesen igaz. Nem tudnám elveszíteni. Egész egyszerűen nem.
Belehalnék.
- Ó, Mattie. Persze, hogy láthatod majd - ölel magához szorosan a bátyám. - Te vagy a kedvenc nagynénje és az ingyenes bébiszitterünk, hogy gondolhatsz ilyen ostobaságokra?
Hogy ne gondolnék?
Arra se gondoltam, hogy sosem lesznek gyerekeim, akik az én eperszőke hajammal a fejükön rohangálnak körülöttem, akik leégnek a napon és utána hetekig hámlik az orruk, mint az enyém.
Ettől még ugyanúgy igaz marad.