"Smile at strangers and you just might change a life."
- Szedd már össze magad, kisfiam! Nézd meg a bátyád, már régóta elkészült, te meg csak itt fekszel, mint valami idióta gyerek! Tudod jól, hogy fontos ez apádnak! - anyám ekkor olyat ráver a hasamra, hogy kis híján kiköpöm a gyomromat is. - És az érdekel bárkit is, hogy én mit gondolok, meg mit akarok? - kérdezek vissza egyrészt felháborodva, másrészt halálos unalommal vegyített hangon. - Hogy mit mondtál? - anyám szúrós, jégkék szemei szinte lyukat égetnek belém, miközben hozzám vágja a ruhámat. - Semmit... - mert az ilyen látogatásokkor természetesen senki és semmi nem számít, csak az, hogy lássa a nagyközönség, hogy az öreg D’Amore papa milyen derék fiúkat nevelt. Leonardo egy nyalizós kis köcsög, aki ott lohol apánk nyomában állandóan, de én... Képtelen vagyok úgy táncolni, ahogy apánk fütyül, és... - Öltözz már fel, hülyegyerek! - a nagy mérgelődő elmélkedésemben anyám egy szépet suhint a fejemre, mire most már tényleg kimászok a hotel puha és kényelmes ágyából, s gyorsan magamra kapom azt a göncöt. Tudjátok, unalmas gatya és öltöny, alatta idióta fehér ing, meg egy lófasz nyakkendő. Nem bírom az ilyen nyálas eleganciát, még akkor sem, ha évek óta ez a műsor megy. - Csinos vagy, te kis seggfej. - röhög rajtam gúnyosan a bátyám, mikor kilépek az ajtón. - Kussolj. - lengetem meg ujjam a levegőbe, aztán megjelenik mellettünk apánk. A rideg és zord megjelenésében mindig volt valami ijesztően tekintélyt parancsoló, de lehet, hogy azért is érzem ezt, mert ő sosem volt olyan ember, aki gügyögött volna nekünk, vagy aki önfeledten játszott volna velünk minden idiótaságot. Talán Gaia mellett kezd egy kicsit oldódni, de lehet csak azért, mert ő lány, és még kicsi. Ő úgysem viszi tovább a család nevét, sem pedig az üzletet. Ó, az a kibaszott üzlet... Hogy engem mennyire kurvára nem érdekel! - Most akkor hova is megyünk meg minek? - kérdezem már a kocsiban ülve, miközben belerúgok pár izmosat Leonardo ülésébe. - Egy árvaházba. Még mindig. - tudom, most kellene tőlem jönnie a kérdésnek, hogy mégis mi a fasznak megyünk oda, de annyira nem érdekel ez az egész, hogy inkább alszok addig, amíg meg nem érkezünk. Ez a röpke idő csupán egyetlen órát ölel át, mikor is egy jókora pofonra ébredek. - A kurva anyádat most már Leonardo, ezért egyszer nagyon el foglak még verni baszdmeg! - ő persze csak röhög, én meg legszívesebben az arcába lépnék, de apánknak elég egyetlen pillantása, hogy jómadarakként besorakozzunk mellé. Leonardo a baljára, én pedig a jobbjára. Nem hogy maradtam volna a hotelben anyánkkal és Gaiával várost nézni, neeem, itt kell rohadnom ezen a lepratelepen. Megindulunk hát előre, természetesen a hátunk mögött összekulcsolt kézzel, s egy kissé felfelé biccentett állal, mint az előkelők. Csak hogy én kurvára nem érzem magam annak, de ez legyen az én szocproblémám. Az öreg épület bejáratánál már nyálas üdvözléssel fogadnak minket pontosan olyan vén banyák, mint akik a filmekben indokolatlanul terrorizálják a kölyköket. Valóban ez az egész hely beleillik valami elcseszett horrorfilmbe, szóval a nagy megbeszélés közepette majd én lehet, hogy kicsit lelépek, s körbenézek... Addig is azonban végig kell haladnunk a kölyökláncból álló folyosón, hiszen szerencsétleneket épp úgy “szép” ruhába bújtatták, mint engem. S esélyesen rájuk is parancsoltak, csak úgy, mint rám, hogy viselkedjenek. Igazából ez az egész a résztvevők 99%-nak kellemetlen... Ahogy elhaladunk a kölykök között, hirtelen eszembe jut, hogy a cigimet talán a hotelben hagytam, így rémülten nyúlok a zsebembe leellenőrizni, hogy megvan-e még. Ó, megvan, nagyon is, olyannyira, hogy az egyik szál fogja magát, önálló életre kel, s a földre hullik az egyik nevelő lábai elé, aki szorosan egy áll egy fiú mellett, mintha direkt őt őrizné. Namármost én hajolnék a cigim után, de van egy olyan sejtésem, hogy ez a banya valahogy közbe fog szólni.
Átkarolom felhúzott térdeimet, ujjaim a nadrág anyagával birizgálnak és a repedéseket számolom a plafonon. Az egykor fehér, elkoszosodott falon. A penészedő sarokban. Újra, újra és újra. Elégszer voltam már itt, hogy pontosan tudjam mindegyik helyét; hogy minden alkalommal eljussak legalább húszig, mielőtt elveszteném a fonalat, melyiket számoltam már bele és melyiket nem. Hogy erre legyen alkalmam annyiszor, ameddig csak akarom; amíg már nem elegendő figyelemelterelés és a közelmúlt? Lassacskán csak sajogni kezd. Fáj a szám. És egy kicsit az állam. A gondolat vigasztal, hogy a másiknak valószínűleg jobban, mert neki még a vér is elkezdett ömleni az orrából, de azért az egyáltalán nem vigasztal, hogy csak engem dugtak be a kamrába? Egyáltalán nem igazságos. Még csak nem is én kezdtem! Már megint az apámról kezdett dumálni... én pedig nyilvánvalóan megvédem magamat és apámat, ha muszáj, még ha verekednem is kell hozzá. Az apám emlékét. Tudom, hogy már nincs kit megvédeni igazán... és amúgysem volnék elég hozzá. De azért néha a gondolat... a tudat, hogy legalább megpróbálom... még ha nem is ér semmit. Sosem ér semmit. És amikor már órák óta ülök ebben a penészedő szobában, számolva a repedéseket és próbálva nem gondolva arra, mi fáj és hol, néha összefolynak a gondolatok. És néha nem egészen egyértelmű, hogy apa már nincs. Nem szeretek apára gondolni. Nem szeretem, ha eszembe jut, mert akkor anyám is eszembe jut, és anyám... Néha. Egyszerűen csak szeretnék nem gondolkodni - de olykor még az álmokba is elkísérnek azok a bizonyos képek, a kamrába bezárva pedig egyszerűen csak nem vagyok képes elaludni. Nem, mintha számítana. Ez az egész hely egy zárka, minden egyes sarka rohad és minden lélegzetet gyűlölök, nem számít, melyik helyiségben vagyok. Legalább itt kicsit egyedül vagyok... ugye? Az ajtó élesen nyikkan, én pedig önkéntelenül is megrezzenek, mielőtt lepakolnám a lábamat az ágyról és kicsit kihúznám magam. A belépő nevelőnő hideg, szürke szemei olyan éllel villannak rám, mintha csak arról akarna biztosra menni, hogy nem okoztam valami hatalmas káoszt ismét; mondjuk szétrobbantottam magam körül a szobát, vagy valami, őszintén nem tudom, mit feltételez rólam, de néha azt kívánom, bárcsak képes lennék megtenni, akármi is az. - Szedje össze magát, Mr. Jordan. - Ajkam belső felébe harapok, ahogy közelebb lépve lelök valamit az ágy végére. Bámulom egy pillanatig, hogy rájöjjek: ruhák. - Öltözzön fel. Az intézetbe egy nagyon fontos vendég érkezik, maga pedig viselkedni fog. - Nem merek megmozdulni, pillantásom valami meggondolatlan okból utat talál a nő acélszínű íriszeibe. - Oh, ne aggódjon! - Megrándul egy mosoly a száján. - A büntetés hátralévő részét a látogatás után letöltheti majd.
Igyekszek egyenesen és rezdületlenül állni, de feszengek kicsit az ing és a pulóver párosa alatt. Úgy érzem, a torkomnál fojtogat, mindenhol máshol pedig túl nagy, rakoncátlan, szőke tincseim meg a homlokomba lógnak és Miss Flores egyszer már rácsapott a kezemre, amikor megpróbáltam igazítani rajtuk. Fogalmam sincs, mi ez a hihetetlen fontos látogatás, amiért mindenkit kiállítottak a folyosóra... ha szülőknek jelentkezők érkeznek, azokat nem fogadjuk ilyen puccosan. Azok már amúgy sem válogatni jönnek, szóval... Az ajtó nyílik, a többiek körülöttem mocorogni kezdenek és nyújtogatni a nyakukat, mire Miss Flores hűvösen megköszörüli a torkát. Miss Flores egy középkorú, magas, vékony nő, szigorú, jéghideg vonásokkal és a látszatnál jóval erősebb marokkal. Nem csúnya nő és legkevésbé sem hasonlít anyámra, de mégis rá emlékeztet valamelyest. Talán csak mert legalább ugyanannyira gyűlölöm mindkettőt. Egy kicsit oldalra fordítom a fejemet én is és megpróbálok a folyosó elejébe kémlelni, ahol a többi nevelő fogadja a belépőket. Kifinomult, könnyed beszélgetést hallok, a felcsengő léptek pedig végre-valahára közeledni kezdenek, és én bár nem veszem észre, de túlságosan előre hajolhattam, mert Miss Flores megbök kicsit oldalról. Ezúttal már tényleg mozdulatlan maradok, de nem veszem le szememet az érkezőkről, torkomat elfojtja kicsit... az izgalom? A várakozás? Mire is várok? Nem, mintha annak, ami most történik, volna bármi jelentősége is ránk nézve, ugye? De legalább történik valami, valami, ami nem fáj, ami nem a kamrában zajlik vagy a hideg szobákban és a kényelmetlen ágyakon, valami, ami közben nem ordít az összes kölyök... Megérintem nyelvem hegyével a felhasadt, sajgó részt alsóajkamon és figyelem a felnőtt férfit, majd tekintetem a fiatalabb fiúkra mozdul. Gazdagnak néznek ki. Gazdagnak és elegánsnak... Nem értem, mit keresnek itt. Ha én gazdag lennék, a közelébe sem jönnék ennek a helynek... Ha volnának szüleim, egész biztosan... Elfordítom az arcomat, ahogy az idegenek előttünk lépnek el, inkább a padlót kémlelem, és így elég élesen tűnik fel az a földre hulló szál, hogy megálljon bennem a lélegzet egy pillanatra. Cigaretta. Anyám is mindig szívta és a nevelők is szoktak odakint, amikor azt hiszik, nem látják őket a gyerekek. Vagy talán nem is érdekli őket. Miss Flores nem mozdul mellettem, és nem vagyok biztos benne, miért, de ezt engedélynek veszem; nem, mintha különösebben érdekelne, mit mond, de már elegem van a büntetésekből és a pofonokból. Fáradt vagyok tőlük. Lehajolok és felveszem a cigit, tekintetem kiegyenedés közben felvillan a nálam sokkal idősebbnek tűnő srácra és már nyújtanám felé, de... - Mr. Jordan! Maga meg mit művel?! - Miss Flores hirtelen elkapja a kezemet. - Hát nem tanulta még meg, hogy nem vesszük el azt, ami másé? Szégyellje magát! Felkapom a fejemet a nevelő felé és először döbbenten elnyílnak az ajkaim, mielőtt elöntene az igazságtalanság dühe. - Dehát én nem is... - Csend legyen, Mr. Jordan! - Miss Flores kikapja a kezemből a cigit és makulátlanul kedves mosollyal nyújtja vissza az öltönyös fiú felé. - Bocsássanak meg. Tudják, van pár nehezebb eset, de senki sem reménytelen, csak a megfelelő türelem és idő kell hozzá... A plafon felé fordítom pillantásomat és visszafogok egy grimaszt a mézesmázos szavakra. Mindjárt elhányom magam, komolyan...
"Smile at strangers and you just might change a life."
Sosem voltam híve ennek az elegáns, kiöltözős szarságnak, mindig is gyűlöltem az ilyen hivatalos és kötelező megjelenéseket, amikor úgy kell kinéznem anyám szavaival élve, mint egy kibaszott „úrfi”. Csak kibaszott nélkül. Leonardo azonban már gyerekkorunkban szerette éreztetni mindenkivel a felsőbbrendűségét, legyen szó öltözékről vagy éppen viselkedésről. S minél inkább idősödtünk, annál inkább vált szét a stílusunk. Én szeretem a kocsmákat és a metál koncerteket, s már tetoválást is sikerült magamra varratnom, amiért kaptam ugyan egy kurva nagy taslit, de teljesen megérte! Leonardo eközben a sznob barátaival iszogat nem éppen olcsó helyeken, puccos éttermekben zabál, s apánk nyomában lohol állandóan. Én eközben próbálom távol tartani magam a családi biznisztől. Lehet hülyén hangzik, de még a húgomat is szívesebben viszem babakocsival sétálni... Egyszóval, semmi kedvem sincs a mai naphoz sem, s még ennek a rohadék ingnek is vág a nyaka, ami természetesen nekem magasabb, hogy elfedje a tetoválást. A zsebemben levő cigi gondolata éltet egyedül, ami persze el akar szökni előlem! És mivel anyám szerint kéne csak lennem „úrfinak”, s mint tudjuk, az úrfik elvárják, hogy az alsóbb rétegekben levők teljesítsék a kívánságaikat, s azonnal ugorjanak mindenért... Így az én fejemben meg sem fordul az elvárás, hogy más vegye fel a cigimet. Ellenben az egyik jól nevelt kölyök egyből ugrik érte, amit én értékelnék is, ha nem szólna közbe a nevelője. Kissé azért elképedek, s még a szemöldököm is magasra kúszik. Igazából csak a horror filmekben találkoztam árvaházzal, s az ottani bunkó nevelőkkel, de láthatóan a valóság nem tér el túlságosan a filmektől. - Én is úgy látom, hogy vannak nehezebb esetek ebben az intézményben. – lépek közelebb az ekkor még erős olasz akcentusommal. Eléggé szigorú az ábrázatom, amit nehéz tartani, hiszen majdnem elröhögöm magam a banya önelégült mosolyán. - Van az intézménynek pszichológusa, hölgyem? – kérdem tőle halál komolyan. - Igen, Uram, van! – ekkor vet egy gúnyos pillantást a kis srácra, mintha azt sugallná felé, hogy na majd most az én utasításomra megkapja a magáét! - Ez esetben Miss Bárhogyishívják, azt javaslom, hogy tegyen oda egy látogatást, ugyanis a szemem láttára sikerült meghazudtolnia, mintha nem igazán lenne képben a valósággal maga körül. Most pedig adja vissza neki a cigit. – szavaim hallatán szerintem még le is sápad a nőszemély. Némi hezitálás után azonban átnyújtja a cigarettát a kölyöknek. Ekkor azért már az én képemen is elterül egy önelégült mosoly, így guggolok le hozzá, s nyújtom tenyerem felé, amibe bele tudja helyezni a fehér kis szálat. - Jó srác vagy, Mr. Jordan. - mosolyom, amit felé mutatok, sokkal békésebb és kedvesebb, mint az imént. Sőt, még alaposan meg is borzolom a tökéletesre sikerült hajkoronáját. - Így mindjárt jobb. - kacsintok felé, majd zsebre dugom a cigit, utána a kezeimet is, s haladok tovább apámék után. Nagyjából fél óra telhet el ezután, mikor én beközlöm rettentően hivatalosan, hogy megyek, és szemrevételezem az árvaházat. Apám szintén hivatalosan bólint, mire én sarkon fordulok, s isten tudja, hova, de elindulok az irodából. Valami befektetésről beszéltek, amihez hozzászólni sem tudtam, de nem is érdekelt, úgyhogy hasznosítom inkább magam máshol. Mondjuk mérgezem a levegőt egy kis cigifüsttel, így az első kanyar után kiérek az udvarrészre, ahol az ősöreg kőből készült korláton megtámasztom magam, kilazítom az ingem, majd a vihargyújtómmal lángra lobbantom a dohányt. Pár kölyök játszik az udvaron, de én mondom, ennél gyászosabb környezetet és síri hangulatot még nem nagyon láttam.
Gyűlölöm ezeket a napokat. Ezt az előadást, amikor a nevelők magukra öltik a legédesebb mosolyukat, amiket nekünk sosem mutogatnak, mintha csak ők lennének a megváltók, akik arra szentelték az életüket, hogy ilyen szerencsétlen, kitagadott gyerekek életét és lelkét mentsék meg. Azokét, akiket nem akart a család - mert valamiben kevesebbek, mert nem olyanok, mint amilyennek elképzelték, mert nem illennek bele családi képbe. Azokét, akiknek idő előtt haltak meg a szülei és hirtelen nem volt máshova menni. Azokét, akikkel senki más nem tudott boldogulni az égvilágon. És azokét, akik lelőtték az apjukat, ugye? Anyámat látom Miss Floresben. Egy kicsit. A gúnyos, gonosz mosolyaiban, a hideg, számító tekintetében. Minden porcikájából sugárzik valami... valami, amitől felfordul a gyomrom. Amitől dühös leszek. Amitől addig sikítanék, amíg elkopik a hangom és amíg el nem visznek innen végre, valahova, bárhova, mert bárhol jobb, mint itt. Itt, ahol újabb és újabb műsort kell előadni, ha idegen szülőpár vagy bármiféle felnőtt bukkan fel. Figyelem a két fiút, és gyűlölhetném őket, amiért nekik jobb. Egyszerű lenne. De valójában nem érzek semmit, ahogy rájuk nézek. Nem érzek irigységet és nem örülök annak, hogy legalább nekik nem itt kellett felnőni, valószínűleg. Csupán visszafogott lélegzettel várom, hogy vége legyen az egésznek és talán nyerjek néhány szabad órát, mielőtt visszatuszkolnak a büntetésbe, de az a lehulló szál közbeszól - legalábbis elegendő ahhoz, hogy felkeltse a figyelmemet és egy pillanatra eltereljen a sötét gondolatoktól. Nem is tudom, mit képzelek. Hogy miért hiszem azt egy másodpercre, hogy Miss Flores nem akarja majd kihasználni az alkalmat és megalázni már megint... annyira feldühít. Annyira igazságtalan és egyszerre szeretném ezt közölni a nővel és elbújni, mert hirtelen minden szem rám szegeződik, és utálom ezt. Annyira nagyon-nagyon utálom. Ahogy a fiú megszólal, visszatér rá a plafonról az arcára; vizslatom egy pillanatig, mert nem tudom eldönteni, rosszul kéne-e esnie a szavainak vagy sem, mert egy részem már tényleg nem érez semmit, egy másiknak azonban még mindig... fáj. Itt lenni. Az egész, amiért ide kényszerültem. Minden szó és pillantás, és szeretném elmagyarázni, hogy nem az én hibám, de talán egy kicsikét mégiscsak az... Amilyen önelégültnek tűnt az előbb Miss Flores arca, úgy fagy meg a mosolya ahogy a fiú hangneme megváltozik, élesebbé válnak, nekem pedig hevesebben kezd dobogni a szívem a mellkasomban ahogy felpillantok rá, megfeszülve, nem tudva, hogy ez most tényleg megtörténik, vagy csak egy megvadult, túl élénkké vált ábránd... De Miss Flores arca annyira elképesztő, hogy nevetni akarok, és közben a fiú nyakába vetni magam, amiért szembeszállt vele, és végül mégsem moccanok, csak beleharapok a számba belülről, hogy véletlen se nyikkanjak meg. Fellesek a nevelőre, aki kifejezéstelennek álcázott szemekkel bámul le rám, majd végül visszanyújtja a fehér szálat. Elveszem, és igyekszek nem vibrálni az izgatottságtól, ahogy a fiú vigyorogva leguggol elém, én pedig felé nyújtom a cigit. Valami mélyebbre dobban a szívemben a szavaitól, és ezúttal már tényleg képtelen vagyok visszafogni egy halvány, szerény kis mosolyt, ami kicsit kiszélesedik, ahogy megborzolja a hajamat. Fogalmam sincs, ki fordult utoljára felém bármiféle kedvességgel, de valami meleget csal a mellkasomba az érzés és borzongok tőle. Megpróbálok megszólalni, de nem megy, szóval inkább csendben maradok és csak nagy szemekkel bámulom, ahogy a fiú továbbindul. Amíg távolodik, azon gondolkozok, hogy miféle akcentus lehet ez, hogy vajon mit keres itt, hogy meddig marad, és hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy kedves legyen velem. És hogy látom-e még valaha. Utóbbiba inkább nem gondolok bele mélyebben. Miss Flores tekintete mélységesen gyűlöletes, ahogy felém fordul, de még ez sem tudja szegni a kedvemet. A gondolat sem, hogy ezért legalább egy egész napon át be leszek zárva. Ahogy a hármas eltűnik a folyosó végén, a gyereksor meg oszlani kezd, olyan hamar tűnök el a többiek közt, hogy Miss Floresnek esélye se legyen utánam kapni és maga után rángatni a sötét ürességbe.
Egy könyvvel a kezemben üldögélek az udvaron, kiélvezem a friss levegőt, ami a hajamba túr és bekúszik az ing nyaka alá, és hallgatom, ahogy valamivel távolabb a többiek egy labdát rugdosnak. Általában nem engednek ki könyvekkel az udvarra, gondolom attól tartanak, hogy kárt teszek bennük vagy eldugom odakint, vagy valami, de ma mindenki a vendégekre figyelt és kevésbé érdekelték őket, mit csinálnak vagy nem csinálnak a gyerekek. Szóval kihasználom az időt, amíg tart, kiélvezem a hűvös jóidőt és a könyv illatát. És az egészbe belerondít egy kicsit, ahogy hirtelen lépteket hallok közeledni, és távolodni nem. Nekipréselem a hátamat a hideg kőkorlátnak és felemelem államat, bár így sem látok rá még az illetőre, aki nekem háttal támaszkodik neki a korlátnak. A hangok és a felcsapó füstszag azonban kíváncsivá tesz és addig forgatom a fejemet, hogy nagyjából rálássak hátulról; és megismerjem onnan a tincseket, amiket olyan sokáig bámultam, mielőtt a folyosó végére értek. Beharapom alsóajkamat és halkan becsukom a könyvet, mielőtt kinyitnám a számat. - Itt nem lehet cigizni - szólalok meg, és feltápászkodok a földről. - Kivéve, ha nevelő vagy. Vagy ha valamilyen furcsa módon nincs a közelben egyik sem. Kicsit megvonom a vállamat, ahogy fél kézzel a mellkasomhoz szorítom a könyvet, a másikat pedig kis tétovázás után kinyújtom felé a korlát felett. - August vagyok. - Nem, mintha érdekelné... ugye? Miért is tenné? De valamiért mégis bemutatkozom. Mert... nem is tudom, miért. Így érződik helyesnek és mert talán egy egészen picit szeretném megtenni.
"Smile at strangers and you just might change a life."
Mindig is utáltam az ilyen kötelező megjelenéseket, amiken csak azért kellett részt vennem, mert én voltam a hatalmas D’Amore papa fia. A társaság általában halálunalmas, túlságosan komoly és feszengő, és valahogy kivagyok attól a mélyen gyökerező félelemtől, amit a tekintetük mélyén fedezek fel, teljesen mindegy, milyen idegenről van szó. Tudom jól, hogy rengetegen rettegik apám nevét, de én sosem adtam okot arra, hogy tőlem bárki is tartson. Elég volt csak ebbe a családba születnem... Nem mindig a legjobb helyre kerülünk, s ez a gyászos árvaház erre a tökéletes példa. Vajon milyen felnőttek lesznek ezekből a kölykökből, ha leülepedik bennük a szülői szeretet hiánya, és senki sem fogadja őket örökbe? Elnézve őket nem sok jót jósolok nekik. Már csak azért sem, mert az itteni nevelők láthatóan csak “nevelnek”, de egy cseppet sem szeretnek. Kár ezekért a kölykökért, lehet, hogy valamelyikből még igazán értékes és hasznos tagja lehetett volna a társadalomnak, ha nem dobják őket félre, vagy a sors nem szól közbe. Óvatosan viszi el a halványan gomolygó cigifüstöt egy kósza szellő egy vékony, de ismerős hang irányába. Csupán fejem fordítom felé először, s egy kicsit szemügyre veszem a gyereket, annak öltözékét, arckifejezését, hajviseletét, s lényegében mindent. - És kivéve, ha egy gazdag pasas az apád, akinek mindent és mindenhol lehet. - szemeimet enyhén megforgatom, miközben egy mosoly kerekedik arcomra. A bemutatkozás hallatán a cigit a balomba fogom, majd jobbommal én magam is átnyúlok a korlát felett. - Azért az August mindjárt menőbb, mint a Mr. Jordan! - felelem lelkesen. - Az én nevem Angelo. Nem ér kiröhögni! - mert hát pont nem annak tűnök, amit a nevem takar, már ha egyáltalán August tovább tudja gondolni a nevem ennyi idősen. Ami mennyi is? - Hány éves is vagy, kölyök? - kérdem tőle, miközben egy igazán rugalmas mozdulattal átpattanok a korláton. Természetesen a cigim még mindig füstöl, de már nem sokáig, úgyhogy... - Próbáltad már? - leguggolok elé, hogy egy kicsit takarásban legyek én is az ablakok elől. - Szívj egyet! De óvatosan, mert ha hirtelen szívod meg erősen, akkor rohadtul elkezdhetsz köhögni. Először próbáld meg a szádban tartani, aztán vegyél egy nagy levegőt, és szívd le a tüdődbe! - magyarázom neki lelkesen. Félreértés ne essék, egyáltalán nem akarom bűnbe vinni őt, de hát most pár slukkba senki sem halna bele. Érezhetően úgyis még a levegővétel is tiltott... - Mit olvasol, August? - kérdem tőle még mindig guggolva. - Nincs kedved egy kicsit körbevezetni itt? Apám és az idióta bátyám épp tárgyalnak az árvaház fejével, de én rohadtul unom a dumát. Nincsenek erre izgalmas helyek? Valami olyan, ahova nektek tilos bemenni? - csillannak fel a szemeim sejtelmesen. Akkor ennyit arról, hogy ne vigyünk bűnbe egy gyereket.
Olykor azon kapom magam, hogy a négy évvel ezelőtti életem emlékei homályos foltokban fogadnak. Nem vagyok benne biztos, hogy miért. Gyakran gondolok vissza - gyakrabban, mint kéne, valószínűleg, de a helyzet az, hogy még mindig apa és anya jut eszembe a legapróbb dolgokról is. Apa a könyvekről. Ha néha, valami csoda folytán kapunk sütit a vacsorához. A napsütéses napokról, amiket átsétáltunk, ha lehetőség adódott rá. Itt mintha még a nap se sütne annyit. Anya is sokmindenről eszembe jut, és olyankor dühös vagyok. Néha egészen hányingerem van tőle, és nem is tudom, inkább felejteni szeretném, vagy fájdalmat okozni neki. Tudom, hogy ez nem normális gondolat, és ha bármelyik nevelő meghallaná, örök életre bezárnának abba a lyukba. Néha arra gondolok, hogy megérdemelném. Hogy azt is megérdemlem, hogy itt legyek. És néha az egész annyira értelmetlennek tűnik. Nem tudom, mi van ebben a fiúban, de elég a jelenléte, hogy feledjek minden addigi gondolatot, pedig az ő cigifüstje is emlékeztet dolgokra. Nem gyakran találkozok idegenekkel. Kedves idegenekkel. Egy kicsit olyan... olyan, mint mély levegőt venni egy kellemesen hideg napon, azt hiszem. Furcsa, de jó érzés, én pedig szeretnék egy kicsit belekapaszkodni. Megrándul ajkamon egy halvány kis mosoly a szavaira, de gyorsan el is harapom azt. Milyen is lehet... egy gazdag apával, akinek hála mindent és mindenhol lehet? Megborzongok a gondolatra, a fiú keze pedig puha és kellemesen meleg. Megint beleharapok a számba a bókra - bár lehet nem is az, de mégis annak érződik - és kicsit megvonom a vállamat, ahogy viszont elmondja a nevét, szélesebben elmosolyodok. Angelo. - Nem téged neveztek el egy hónapról - válaszolok egy újabb vállvonással. Nem mondok igazat. Nem egy hónapról neveztek el, de ebbe most nem gondolok bele, és nem is mesélek róla, mert Angelora szeretnék figyelni, és nem apa homályosodó emlékére. Arra bármikor van lehetőségem. - Szerintem a te neved is menő. Honnan származol? Nem tűnik amerikainak, mármint. Ahogy beszél. Mármint, nincs vele semmi baj, csak... csak más, én pedig kíváncsi vagyok, rendben? És mentségemre szóljon. Senki nem mondta el, ha ilyesmit nem illik kérdezni. - Tíz, és te? - Nagy szemekkel figyelem, ahogy átlendül a korlát tetején és kicsit hátrébb lépek, hogy helyet adjak neki. Ez is menő. Laza. Igazából minden, amit csinál, menő és laza, nem is tudom, miért beszél velem... - Őőő... - bámulok a cigijére, ahogy leguggol elém és felkínálja, akaratlanul is kicsit szorosabban ölelem magamhoz a könyvemet. - Nem, még nem... biztos? Mármint... - Felpillantok az arcára, majd vissza a kis fehér szálra, és végighúzom fogaimat alsóajkamon. - Oké. És hát úgy tűnik, sokáig győzködni sem kell; ezaz, August! Így kell csinálni. Ha meglát valamelyik nevelő, egész biztos, hogy páros lábbal rúgnak ki valamelyik emeleti ablakon én pedig meg sem állok Európáig. Mondjuk... lehet, jobban is járnék. Ennél sokkal rosszabb már nem lehet, ugye? Előrehajolok és óvatosan, ismerkedve szívok bele a cigibe. Próbálom pontosan úgy csinálni, ahogy ő mondja, számban tartom, mély levegő, le a tüdőmbe... hogyan szívjam le a tüdőmbe? Valami félremegy és ha nem is rohadtul, de felköhögök, fél kezemet a szám elé kapva, mindenhol csak a füstöt érezve. Bleh. - Mhmhmmm... tökjó... - préselem ki kicsit még fulladozva, de igyekezve visszafogni magam, mintha nem égne a torkom meg amúgy úgy minden odabent. Ezt az emberek élvezik?! Pár nyeléssel és leerőlködött levegővel később még mindig kicsit szaporán pislogok, de a kérdésre felemelem az államat. - Huh? Hát, csak egy könyvet... - Fél kezemmel jobban szorítom magamhoz a kötetet, próbálva azt a hatást kelteni, hogy nem fontos, és hát végtére is, tényleg nem az. Csak egy könyv tele görög mitológiai történetekkel, amiknek valószínűleg fele sem igaz, de... Nem is tudom. Ezek is apára emlékeztetnek. Vagy legalábbis arra a kellemes melegre a mellkasomban, amit vele éreztem. - Körbevezethetlek, de itt nincsenek nagyon érdekes helyek. Maximum a könyvtár, mert ott legalább vannak könyvek is, nem csak hideg, rozsdás ágyak meg roskadozó bútorok... A nevelők szobája közelébe nem mehetünk, de nem is szeretnék. Biztos valami elátkozott, gusztustalan hely. - Fintorgok a gondolatra, de közben már elindultam a hátsóajtó felé, ha Angelo is a nyomomban van. - Az ebédlő sem annyira rossz. Napközben van kitéve süti meg kávé a nevelőknek. Néha lopok belőle. Mármint a sütikből - ezt kicsit halkabban teszem hozzá, bár nincs körülöttünk senki, ahogy belépünk a hátsóajtón és elindulunk a félhomályos, kissé penészszagú folyosón. - Miért idióta a bátyád? Én mindig is akartam egy testvért.
"Smile at strangers and you just might change a life."
- Na várj, öcskös, mondok jobbat. Az a teljes nevem, hogy Angelo D’Amore. Olasz vagyok. Tudod, hogy mi a nevem eléggé nyers fordítása? - vonom fel rejtélyesen sötét szemöldökeim. - Angyali szeretet. Na? - röhögöm el magam. Azért bőven akad öniróniám, és hát a nevemen szerintem már akkor nevettem, amikor még öntudatra sem ébredtem. Anyám biztosan vicces hangulatában volt, amikor születtem. Vagy jól kiütötte a sok fájdalomcsillapító? - Na és te honnan származol, August? Hogyan kerültél ide? - talán fájó pont lehet ez neki. Talán érzékenyen érintheti a kérdésem. Mégis olyan légiesen és lazán teszem fel ezt számára anélkül, hogy gyötrelmes sajnálatot árasztanék felé, hogy ez mind elveszi tán az egész keserves élét. Mint amikor egy családtagod elhunyta után évekkel már sokkal könnyebben tudsz beszélni az egészről. Talán ez is olyan. - Tizenhat. Még két évem van a műszaki suliból. Ti itt amúgy tanultok is rendesen meg minden? Vagy eljártok suliba? Eléggé egy kihalt fos ez a vidék, már nem azért. - jegyzem meg némi fintorral a képemen, egészen őszintén. Eléggé ambivalens lehet az egész megjelenésem, hiszen kedves is vagyok, meg nem is. Őszinte is, meg nem is. Most azonban nagyon őszintén nyújtom a kissrác felé a cigit, hogy vigyek az életébe egy kis ártatlan izgalmat. Elvégre a kölykök szeretnek tilosban járni, nem igaz? - Háhá! Ügyes fiú! Én az első slukknál vagy fél órán át fuldokoltam. Aztán rájöttem később, hogy talán nem is olyan rossz ez a cucc. Kiállsz csak valahova, bámulsz ki a fejedből, miközben füstölsz... Faszán ki tudja kapcsolni az agyat, tudod? - felelem mosolyogva. A cigit visszahúzom magamhoz, hiszen egyáltalán nem szeretném erőltetni, ugyanakkor ha majd mégis kérne belőle... Ez esetben szívesen fogok neki adni. Ám addig is... - Egy könyvet olvasol? Na ne bassz! - röhögök fel, miközben kiegyenesedek. Eléggé félénknek tűnik ez a Mr. Jordan, de én inkább azt mondanám, hogy túlságosan elnyomják itt a kölyköket ahhoz, hogy önfeledten élvezzenek bármit. Gázos egy hely, az biztos. - Uhh, ez elég szarul hangzik. Így néz ki a szobád? - kérdem tőle undorodva már az ajtó felé sétálva. - De amúgy nem ilyen unalmas dolgokra gondoltam! Valami izgalmasabbra! Például... Temető, alagsor, elhagyatott szárny, kísértetjárta szoba, fura szoborkert, padlás, bármi ilyesmi, vágod? - megtorpanok az ajtó előtt, mielőtt még belépnénk. - Na mondom, mi lesz. Először megmutatod a szobád, aztán lopunk sütit, utána pedig mutatsz egy horrorfilmbe illő helyet. Na? - meglehet, hogy az ő otthonáról van éppen szó, amit kísértetjárta hellyé próbálok varázsolni a saját hülye fantáziám szerint, mégis ez a marha nagy pozitív kisugárzás valahogy ennek is elveszi azt a nyomasztó tartalmát, ami az egész mögött van. - Mert apánk seggét nyalja állandóan, ott lohol a nyomában, és mert együttesen lenéznek engem folyamat, csak mert én nem nyalok be tövig senkinek. Tudod, milyen szar, amikor bármit csinálsz, tudod jól, hogy sosem fogsz tudni megfelelni? Hát, én azt mondom... Bassza meg mindenki! - vigyorodom el, majd lehúzom enyhén a galléromat, ami alatt már pár lázadó tetoválás látszik azért. Kaptam is értük pár szépséges taslit! - Na és neked van itt valami rokonod? Vagy bárhol a világban? Tök egyedül vagy? Eléggé szar lehet amúgy. Vannak barátaid? - a nagy kíváncsiságom már ezekben az időkben is erősen csillogott. Nem csak August érdekel, hanem az egész elbaszott kóceráj, nem véletlenül csodálkozok rá szinte mindenre, mikor már bent sétálunk.
Halkan nevetek a fiú szavain; nem azért, mert alapvetően nevetségesnek tartanám a nevét, mitöbb, szerintem különleges, de ő nevet rajta, szóval én is. Talán csak egy reflex. Vagy talán jól esik egy kis jókedv, mert idebent minden olyan sötét és komor és őszintén, nincs minek örülni. Egy időben megpróbáltam belekapaszkodni az apróságokba és örülni nekik, mert abban hittem, hogy úgy könnyebb lesz, hogy legalább adnak valamiféle kis értelmet a napoknak, de aztán hamar túlságosan fárasztóvá és értelmetlenné vált. A kényszerített jókedv pedig… nem is tudom. Nagyon messze áll az igazitól. - Oké. Nyertél, Angelo. - Nem mondom ki hangosan, de nekem akkor is tetszik a neve. Nem olyan, mint az itteni gyerekeknek, és bár kissé idegenül hangzik a számból, mert képtelen vagyok úgy kiejteni, mint ő azzal a hangzatos akcentussal, azért tetszik. A kérdés már nem olyasmi, amitől növekedne a jókedvem, sőt, egy részem azt kívánja, bárcsak fel se tette volna. Mert eddig minden olyan könnyedén folyt, bele sem kellett gondolnom igazán a valóságba, hogy még mindig be vagyok zárva a koszos, jéghideg falak közé, és bár olyan egyszerűen kérdezi meg, mintha tényleg nem volna benne semmi, de mégis… Beharapom az ajkamat és végigsimítok a könyvem gerincén, hogy kezdjek valamit a kezemmel, és kicsit oldalra pillantok, az Angelo mögött uralkodó szürkeségre, az itt-ott elrúgott labdákra. - Washingtonban születtem. Pár éve meghalt apukám, aztán… - Befogom inkább a számat és egy tétova kis vállvonással jelzem, hogy ennyi. Ennyi, mert nem tudok, és talán nem is szeretnék többet mondani, mert igazából az egész apám halálával kezdődött, és ha ő élne, minden más lenne. Ha túlélte volna, elhozott volna innen, és most együtt lennénk. Tizenhat. Pár évvel idősebb csak nálam, de mégis annyira felnőttnek tűnik… vajon én is leszek majd tizenhat évesen? Nem nagyon tudom elképzelni. Abban sem vagyok biztos, hogyan fog eltelni még hat év… hol leszek egyáltalán? Még mindig itt, vagy esetleg… Elhessegetem inkább a gondolatot, mert feleslegesnek tűnik. Azt hiszem, már el sem tudom magam képzelni igazán az intézeten kívül. - Milyen a műszaki suli? - érdeklődök, mert tényleg nem vagyok benne biztos. Vajon… vajon milyen dolgokat tanulnak ott? - Igen, tanulunk. Vannak óraadó tanáraink, tantermek a másik épületben… ott! - Mutatok a háta mögé a kisebb szárnyra, amit egy vékony folyosó köt össze a nagyobbikkal. - Néhány nevelő is tart órákat, de nem tanulunk sok mindent. Matek, irodalom, angol, természetismeret… Nem tudom, miért nem tanulunk már végre történelmet, mert őszintén, az az egyetlen, ami érdekel, nem a hülye számok meg novellák. Azt sem bánnám, ha tanulnánk valamilyen másik nyelvet az angolon kívül. Az a cigi túlságosan is füstös és tömény és éget, nem értem, hogyan lehet ezt rezzenés nélkül túlélni? Igyekszem nem kiköpni a tüdőmet és legalább úgy tenni, mint akinek nem ég az egész torka, de aztán meglehetősen szerencsétlenül bámulok vissza Angelora. - Fél órát? - kérdezek vissza egy leheletnyit riadtan, mert én azt hittem, ez a torokkaparás elmúlik néhány perc alatt… - Aha… elhiszem. Talán még túl gyerek vagyok hozzá. Utálom, amikor ezt mondják, de most talán igaz. Mondjuk láttam már itt is néhány velem egykorú gyereket cigarettázni valamelyik eldugott sarokban, de nem is tudom. Lehet, csak velem van a baj. Elpirulok egy kicsit, ahogy felnevet, de azért csak nem mutatom meg neki a könyvet. Nem, mintha rejtegetném… attól sem félek, hogy elvenné, de attól talán egy kicsit, hogy kigúnyolna, hogy minek olvasok olyan butaságokról, mint a görög mitológia. Örülök, hogy elengedi végül a témát, talán kicsit túlságosan is, úgy lendülök előre vele együtt az ajtó felé, bár tekintve a magasságát, valószínűleg pillanatok alatt megelőz, de azért igyekszem tartani a tempót. Felbámulok rá, ahogy beszél, fél szememet tartva csak az ajtón. - Minden így néz ki itt. - Már el sem komorodok a gondolatra, mert hozzászoktam az évek alatt. - Hát… itt nincs temető, legalábbis nem tudok róla, bár nem lepne meg, ha kiderülne, hogy eltemettek ide néhány gyereket a nevelők. Néhány nagyon őrült… - Kicsit azért töröm a fejemet Angelo szavain, merre is vezethetném tovább. - A padláson sosem voltam még. Néhányan azt mondják az emeleti szobákban, hogy valaki biztos járkál fent, mert nyikorog a plafon, de én nem hiszem. Nem hiszek a szellemekben, sosem láttam még egyet sem. Amúgy is, melyik szellem akarna itt maradni? Pont itt? - magyarázom, miközben belépünk a folyosóra, ahol mindenféle üres és félig teli dobozok meg régi bútorok hevernek körülöttünk. - Oké! Most úgyis az összes nevelő az apukád körül legyeskedik, szóval nem lesz nehéz. Látszólag felvidulok kicsit a süti meg a lopkodás említésére, ahogy csörtetek előre a sötét folyosón. Innen csak pár ajtó nyílik, de azokat már az első évemben leellenőriztem és csak lommal meg tisztítószerekkel vannak tele, semmi érdekes a folyosó végénél lévő lépcsőig. Közben meg érdeklődve hallgatom a fiút, ahogy a bátyjáról mesél. - Lehet, hogy csak olyan akar lenni, mint ő? - kérdezem talán egy kicsit túl ártatlanul, mert én aztán tényleg imádtam apámat és állandóan az ő nyomában loholtam, amikor csak lehetett. - De amúgy igen… tudom. Tényleg szar. - Felpislogok a nyakánál elvillanó mintákra. - Úúú, úú, van tetoválásod? Megmutatod őket? - Már a lépcsőn vagyunk, ahogy felcsillan a szemem és feljebb is pattanok pár fokot, hogy jobban rálássak a nyakára. Ha engedi, megbámulom őket, azért odanyúlni nem nyúlok, mert olyat mégsem illik, gondolom, ha még mesél is róluk, akkor mégjobban örülök, de akárhogy is, végül tovább indulunk a szobák felé. Egészen csendes a folyosó, hiszen most, hogy a nevelők nagyrésze másmerre, mindenki itt-ott bandázik, vagy a közös társalgóban, vagy a fürdőkben, akár a félreeső folyosókon. - Hát… Nem tudom. Apukám rokonait már nagyon régen nem láttam, másról meg nem tudok igazán. - Habozok egy pillanatig, mielőtt folytatnám. - Anyám talán él valahol, de… nem tudom, hogy merre. Mindegy is. Ez a szobánk! Nem is akarom tudni, mert gyűlölöm őt, minden kis porcikámmal gyűlölöm, és inkább Angelora vagyok kíváncsi, vagy legalábbis bármi másra, ami nem anya vagy apa. Belépve a terembe tényleg meglehetősen hideg van, a falak itt-ott beázva és megrepedve, az a tíz ágy meg a bútorok meg valóban hasonlítanak ahhoz, ahogy az imént írtam le őket: rosdásak, régiek, barátságtalanok. Ez azonban úgy tűnik, nem igazán veszi el a kedvemet. - Szóval olasz vagy, ugye? Tanítasz nekem valamit olaszul? - Nagy szemekkel nézek fel rá, szinte már egészen izgatottan. - Talán egy nap én is megtanulok más nyelveken, ha már nem itt leszek.
"Smile at strangers and you just might change a life."
- Nyugi, kölyök, semmi gáz. - morzsolom bal vállát ujjaim közé. - Kurva szar gyereknek lenni, én totál megértelek, főleg egy ilyen helyen. De hát nem maradsz örökké gyerek, egyszer felnősz, a saját lábadra állsz, és erőt fogsz meríteni abból a sok szarból, ami ért téged eddig. Tudom, ez nagyon messzinek tűnik... De higgy nekem, sokkal előbb elérkezik, mint gondolnád. - próbálom őt biztató szavaimmal jobb kedvre deríteni, s még mindig lazábban állni a dolgokhoz. Ez talán újdonság lehet a számára. Úgy gondolom, hogy vagy rohadtul sajnálja őt mindenki, és képtelen nem gyászosan közeledni hozzá, vagy pedig magasról leszarják azt, ami vele történt. Jelenleg ezt a két végletet tudom elképzelni. Én próbálom kicsit reálisabb oldalról megközelíteni az egészet. Ez meglehet, hogy inkább szívtelen? Nem értek annyira a kisebb gyerekek nyelvén, s egy hat évvel fiatalabb kölyök már egy másik generáció. - Egész jó. Én élvezem, tök sokat szerelünk, meg tök sok a matek, amit szeretek. Jó sok számolás, de nem olyan hülyeségek, mint általános iskolákban, hanem végre értelmét is látom annak, amit csinálunk. Na meg hasznos is, simán tudok majd maszekolni, ha már jobban értek hozzá. Bár az még odébb lesz, van még vissza három évem. Na és te mi leszel, ha nagy leszel, Mr. Jordan? - barátságom jeleként megborzolom kócos hajkoronáját. Nem lehet könnyű ezen a gyászos helyen létezni, ennyi szánalmas nevelővel körbevéve, akik magasról tesznek a gyerekekre, s inkább a hatalmi vágyaikat próbálják kiélni rajtuk. Vagy mást... De ezt a gondolatot inkább hagyjuk is. - Nem szokták hagyni a nevelők, hogy esetleg a ti fantáziátokkal néha egy kis színt vigyetek ebbe a helybe? Nekik egyáltalán jó ilyen szürke közegben? - kérdem tőle zsebre tett kezekkel már az ajtó mögött. Lassan lépkedek mögötte, hiszen az én lábaim jóval nagyobbat visznek előre, mint az övéi, megelőzni pedig nem áll szándékomban, hadd vezessen csak a kis szaros. - Őrült? És mégis hogy? - na, kezdünk izgalmas témákhoz érkezni! - Jól is teszed, hogy nem hiszel, tök felesleges beparáztatni magad. Majd ha látsz egyet konkrétan a saját szemeddel, addig szerintem semmi értelme ilyen hülye illúzióktól félni. - előjön a földhöz ragadt énem, de most nagyon is August oldalán állok, s egy kis biztatást is akarok neki adni, ha már ennyire gyászosnak és kísértetiesnek írtam le az otthonát. Ez a gondolatom akkor sem változik, mikor az irányt a sütik ellopása felé vesszük. - Inkább túl nagy benne a megfelelési kényszer, és annyira apánk kedvében akar járni, hogy már elfelejtette, ki is ő valójában. Ez logikus, nem? - kérdem tőle teljesen komolyan. Igen, egy tíz éves gyerektől, mert egy ilyen korúnak is lehetnek értelmes és komoly gondolatai. Vagy legalábbis bízom benne. - Hát persze! - megállok váratlanul a lépcsők alatt, majd jobban lehúzom ingem gallérját. - Van itt már egy pár, de a hátamon is, és a kezemen is van pár minta. Az a tervem, hogy rommá tetoválom magam, egészen az államtól a talpamig! - felelem lelkesen. Tökéletes életcél! Visszazárom végül a nyakam, eltüntetem a külvilág elől apám kérésére a valódi énem, s már haladunk is tovább a szobák felé. A kurvára egészségtelen szobák felé, azt azért tegyük hozzá. - Ejha, itt aztán lehet bandázni! - felelem lelkesen, mikor kérdezés nélkül lehuppanok az ágyára. - Vannak barátaid, Mr. Jordan? - a nevét direkt vékonyabb hangon, a nevelőjét utánozva ejtem ki. Egy ilyen árvaháznak nem színesnek és életvidámnak kellene lennie? A horrorfilmeken kívül én mindig ilyennek gondoltam, de láthatóan a filmeknek nagyobb a valóságalapjuk, mint sejtettem. - Tanítsak meg neked valami rondát? - vonom fel játékos gonoszsággal a szemöldököm. - Én az olaszon kívül csak angolul tudok, de azt is csak azért, mert apám belém verte már gyerekkorom óta. Amúgy tökre nincs semmi nyelvérzékem, utáltam is az ilyen órákat. - felelem fintorogva, mikor váratlanul megszólal egy fasza kis recsegős metál zene a zsebemből. - Igen? - veszem fel a telefont. - Passz, valahol az épületben, mert? - pillanatnyi szünet. - Oké, tíz perc múlva ott vagyok. - visszacsúsztatom a mobilt a zsebembe, majd felpattanok az ágyról. - Na, August, lopjunk egy kis sütit, aztán nekem lépnem kell. Apámék végeztek a megbeszéléssel, és el akarnak már húzni. - jegyzem meg szemforgatva, indulásra készen.
Kezdőlap
