Rosalie & Gregor

Ezer és egy lehetőségem lett volna választani, amikor eldöntöttem, hogy külföldön szeretnék egyetemre menni, hiszen Amerikán kívül gyakorlatilag bárhol megtehettem volna. Persze azután, hogy rájöttem, az orvosi nem nekem való, még azt is ki kellett találnom, hogy pontosan mivel akarok foglalkozni, mi az, ami érdekelne annyira, hogy évekig tanuljam és akár a későbbiekben is ezzel foglalkozzam. Benne van a pakliban, hogy a művészettörténet és kulturális antropológia sem nyeri el teljes mértékben a tetszésemet, de önmagában az, hogy a családom egy keveset látott feléhez közel lehetek sokat segít abban, hogy a remek felsőoktatása mellett magát az országot is megkedveljem. Nagy váltás volt ez az Államok után, különösen mert Skóciának is olyannyira megvannak a maga jellegzetességei Nagy-Britannián belül. Ettől függetlenül persze nem mondhatom azt, hogy ne nyerte volna el a tetszésemet. Sőt, kifejezetten jót tett egy kis levegőváltás és az, hogy meg kelljen próbálnom megküzdeni a felnőtt életben adódó akadályokkal, amelyeket az jelent, hogy nem támaszkodhatom teljes mértékben a szüleimre és a jelenlétükre.
Totál tudnám mindenkinek ajánlani, hogy ha van rá lehetősége, akkor mindenképpen töltsön el egy kis időt, nem csak hogy a szüleitől távol, de ha van rá lehetőség, akkor külföldön is. Egészen más megtapasztalni egy más kultúrát és más szokásokat is, habár Skócia nem áll olyan túlságosan messze Amerikától, mint mondjuk egy ázsiai ország kultúrája. Lehet, hogy én magam nem is ugrottam túl nagy fejest az életbe, mert annak ellenére, hogy egy óceán választ el a szüleimtől, a családom egy része mégis itt van nekem, egyfajta védőhálóként.
Ami nem csak azért szerencsés, mert a betonrengeteg után Skócia vadregényes tájai üdítő frissítőként hatnak, hanem mert épp az országrész ezen tulajdonságának hála itt van lehetőségem még gyakrabban a két kedvenc hobbimnak adózni, ami a lovaglás mellett a túrázás. Jelen esetben talán még inkább örülök, hogy kihasználhatom az időmet erre, mert éppen Greggel van alkalmam egy kis túrára, akit már vagy - bizony - ezer éve nem láttam. Csak a csillagok valami furcsa együtt állásának lehet hála, hogy épp egy kontinensen vagyunk egy időben és van időnk beiktatni ezt a közös túrát.
- Szia! - Jókedvem rögtön kiül az arcomra is, mosolyogva sétálok oda hozzá, hogy puszival köszöntsem, s ez nem olyan, mint amit kénytelen kelletlen ad a rokonainak az ember. - Nem is lehetnék készebb. - Határozott bólintást toldok a szavaimhoz. Ki ne várna egy ilyen túrát? Na meg ki az a bolond, aki kihagyna egy ilyen lehetőséget éppen Skóciában?
- Amilyen gyakran van lehetőségünk együtt csinálni ilyesmit, én bizony még esőben is hajlandó lennék felmenni a várig. - Bátor kijelentés és talán ha az időjárás valóban sokkal kegyetlenebb lenne velünk, másképp is gondolnám a dolgot, jelenleg azonban nem félek ilyesmiket mondani.

Rosalie & Gregor

Valamelyest kísérleti jellegű nekem az, hogy itt töltöm az egyetemi éveimet, hiszen egy évet már elkezdtem odahaza is az orvosin. Rá kellett azonban jönnöm, hogy nem nekem való. Hiába szeretek segíteni az embereken és igyekszem visszaadni a közösségnek mindazt, amivel én is gazdagodom, valahogy nem tudom magam elképzelni orvosként. Ahhoz is lehet köze, hogy alapvetően erős véleménnyel vagyok az amerikai egészségügyi rendszerről és arról, ahogyan működik, ráadásul nem éppen pozitív az a bizonyos vélemény. Az egész legfájóbb pontja pedig talán épp az, hogy mit sem tudok változtatni a helyzeten. Azt azonban meg tudom tenni, hogy más módját próbálom megtalálni annak, hogy valahogyan visszaadhassak. Jelenleg persze be kell valljam, hogy fogalmam sincs mi lehet ez a mód és nem is járok közelebb a megoldáshoz, itt Skóciában sem.
Kell azonban a lelkemnek ez a kis kiruccanás, ami egyben jelenti azt, hogy távol vagyok a szülővárosomtól és azt is, hogy történetesen a mai nap a kirándulásé, mégpedig a lovas kirándulásé - ami a két legszebb szó, amit most el tudnék képzelni egymás mellett.
- Hát szervusz, Bu - mosolyogva simogatom meg az állat fejét, néhány pillanatig megcsodálva azt. Mindig is olyan közegben töltöttem a napjaim, aminek lovakhoz van köze, hiszen odahaza a szüleimnek lovasközpontja van és néha nem is tűnik olyan elvetemült ötletnek, hogy a későbbiekben akár ott is dolgozzak. De az még nem most lesz. - Nagyon szép. Van aki kijárjon vele, amikor nem vagy idehaza? - Kérdőn pillantok rá, s míg a választ várom, újra megpaskolom Bu orrát, aki figyelmét jogosan az új társaságra fókuszálja. Ami persze minimális féltékenységet vált ki a saját lovamból - vagyis jelen helyzetben csak kölcsön-ló.
- Remélem azért arra nem ma kerül sor. - mondom nevetve. A bátorság most lehet, hogy megvan, de igen hamar elvenné a kedvem a rossz időjárás. Annak ellenére is, hogy született optimista vagyok.
- Á, rendben! Benne vagyok - Nem is igen kell cukkolni a verseny gondolatával, lényegében ez a nap erről szól: csupa szórakozás. Én pedig nem vagyok hajlandó az útjába állni ennek. Nem is fogom vissza magam azzal, hogy vágtára fogjam a lovam, nem is feltétlenül a vesztes "büntetését" elkerülendő, egyszerűen csak a bennem buzgó versenyszellem miatt. Nagy szerencse, hogy egy angol telivért kaptam mai társamnak, nem is igen akarja meghazudtolni a fajtáját, a versenyzésben bizony otthon van. Boldogan fogom vissza az állatot és kapkodok levegő után, amikor mindketten a célba érünk.
- Egyelőre nem... Vagyis nem terveztem. - Megrázom a fejem. Szavai hallatán azonban csak elgondolkodom. - Igaz is, érthető, hogy otthon maradt. Mit gondolsz? Nagyon akarsz nevezni? - Csak mert ha meg tud győzni, akár még kapható is vagyok a nevezésre. Miért is ne?

Rosalie & Gregor

- Biztosan jó választás volt. Mióta  van meg? - teszem fel a kérdést kíváncsian. Na nem mintha annyira szakértője lennék a témának, de a családunkban van hagyománya a lovakhoz való hozzáértésnek, különösen úgy, hogy az én szüleim hasonló témában dolgoznak odahaza Amerikában. Én pedig akár akartam, akár nem, gyerekként ennek a világnak a részese voltam, és mai napig nem is nagyon engedtem el. Ilyesmiről beszélgetni nekünk szinte olyan, mintha csak az időjárást emlegetnénk.
- Tényleg szerencse! Szerintem én is megőrülnék, ha itt lenne ez a temérdek csodaszép táj és senki nem járna el velem sehová. - mosolyom szélesedik, ahogyan Bu ismerkedve a tenyeremnek nyomja a fejét. - A város is szép a maga módján, de itt.. Itt legalább hallom a saját gondolataim. - Határozott bólintással zárom le a gondolatmenetemet. Persze mindenki más és más környezeteben érzi otthon magát, van akit a vidék rémiszt meg, van aki a városi nyüzsgéstől és betonrengetegtől van rosszul. Gregnél és nálam más a helyzet azt hiszem, mi mindkét helyszínen igazán otthon tudjuk érezni magunkat. A változás pedig olykor mindenkinek jót tesz.
Más érzés teljesen szabadnak lenni és úgy szórakozni, hogy igazából nem kell rá költeni egy fillért sem. Kitisztulnak a szabadban az ember gondolatai és az apró örömök is sokkal nagyobb boldogságot jelentenek. Mint például a kis versenyünk, amit Greg ötlete nyomán rögtönzünk magunknak. - Igen! Nagyon - nevetve pillantok rá, miközben a korábbihoz képest kicsit kapkodom a levegőt. Nem csak a lovaknak fárasztó ez, hanem nekünk is, akik a hátukon ülünk. Vagy csak szimplán ideje lenne több időt tölteni lóháton, hogy visszaszokjak a nyeregbe.
- Ez igazán jól hangzik! Bu-val neveznél? - Kérdezősködöm ugyan, de hamar rájövök, hogy maga Greg miért kérdezett rá. Mosoly kúszik az arcomra, amikor kérlelni kezd, mert nem sűrűn látni ilyennek és ha már képes így kérlelni, akkor tudom, hogy igazán akarhatja a dolgot. Végül nevetés tör ki belőlem. - Nem is tudoom... - most már csak húzom őt, a hangsúlyomból egészen érezhető, hogy hamarosan el is döntöm a dolgot, ráadásul valószínűleg az ő javára. Csak egy újabb olyan kihívás lenne ez is, ami ugyan nincs a bakancslistámon, de most szimplán felkerülne egy pipával a tétel mellett. Olyasvalaki számára, aki egyébként is szereti a lovakat és minden sportot, ami hozzá kapcsolódik, legyen az hobbi, vagy épp versenyszintű, az ilyesmi csak szórakozás és jó élmény.
- Rendben, benne vagyok. - Közlöm a válaszom széles mosollyal és jókedvvel. - De csak mert a fagyit emlegetted - teszem hozzá nevetve. Őszintén, ki tudna ellenállni a fagyinak, főleg ha nem is szimplán a szupermarketből származó fajtáról van szó, hanem az igazi, ízes, kézműves fajtáról.
- Te jobban ismered itt a járást, szóval menjünk, amerre te gondolod. Jónak tűnik az az irány - egyezek bele szinte rögtön, alig némi gondolkodást követően. Vicces belegondolni, hogy mennyi lehetőségünk is van, amikor New Yorkban nincs ilyesmi. Néha egészen szegénynek tűnik a szülőföldem történelme, de ez pusztán csak abból adódhat, hogy az az amerikai történelem, amelyet mi ismerünk, később kezdődött. - Jártál már itt máskor is? Mi a baj a másikkal egyébként? Nem újították fel? -Persze fura kérdés, hiszen annyi hasonló épület leledzik itt, hogy a feléről valószínűleg azt sem tudják kihez tartozik már. Felújítani pedig nem mindig éri meg, mert van aki nem gondolkodik tovább annál, hogy egy legyen a sok közül. - Ha lenne egy kastélyod, mit csinálnál vele? Mitől lenne látványosság? Én.. Nem is tudom, valószínűleg be lehetne öltözni korabeli ruhákba és biztosan lehetne valamilyen formában lovagolni is.

Rosalie & Gregor

- Micsoda meglepetés! Fogadok nagyon örültél neki. - Ki ne örülne? Ugyanakkor nehéz lehet úgy elmenni otthonról, külföldre, hogy tudja, egy lélekkel több várja odahaza. Persze lehet mondani, hogy egy állat nem úgy érzékeli valaki távozását, mint mi emberek és hogy idővel arra sem emlékszik, hogy ki hagyta ott, vagy sem. De egy lóval ez nincs így, nekik nem aranyhal memóriájuk van, kifejezetten érzelmes állatok és sokan bölcsnek is tartják őket. Különlegesnek. Ugyanakkor persze az is igaz, hogy Greg nem cipelheti csak úgy magával Bu-t az utazásai során, mintha egy másik ember lenne.
- Biztosan csak szeret járni-kelni, nem pedig bezárva lenni - mosoly kúszik az arcomra. Végül is teljesen jogos, nem arra lettek kitalálva a lovak, hogy minket embereket vigyenek a hátukon, azt csak mi találtuk ki, hogy munkára fogjuk őket, vagy épp a saját szórakozásunkra bánjunk velük.
- Nem tudom képes lennék-e ezt megunni. Mármint... kell, hogy legyen mindkettőnkben valaminek, ami miatt a város is legalább annyira vonz néha. De talán csak a kalandvágy. - Szó sincs róla ugyan, hogy nekem bármiféle kötődéssel kellene rendelkeznem a vidék felé, hiszen született New York-i vagyok, igazi városi lány. Ettől függetlenül most legalább annyira élvezem Skóciát és azt, hogy itt a természet nem egy emberekkel telezsúfolt parkot jelent, hanem tényleges, háborítatlan tájat.
Valamennyire talán váratlanul ér Greg kérése, két szempontból is. Egyrészt mert szinte minden, amit itt tapasztalok és nem voltak a mindennapi életem részei odahaza, New Yorkban, az nagyon új még nekem. Nem mondanék természetesen le arról, hogy ezeket az új tapasztalatokat megszerezhessem. Másrészt pedig azt hiszem csak nem gondoltam volna, hogy éppen ilyesmire leszek megkérve.
Mosolyogva csapok bele az ő felemelt kezébe és nem tehetek róla, de az örömöm még inkább kiül az arcomra, úgy érzem a pillantásomból is látni lehet, hogy mennyire felvillanyoz most ez a téma. - Ki tudna nemet mondani rá? De tényleg! - jóízűen elnevetem magamat. - Ugyan, nincs mit. Valószínűleg később amúgy is én fogom köszönni az élményt. - Nyilván tizenkilenc, közel húsz évesen sok más is van, amit még szeretnék lehúzni a bakancslistáról, de azt hiszem természetemből adódóan most ez is egy ilyen.
- Milyen jó, hogy neked ilyen könnyen elérhetőek ezek a programok. - New Yorkból azért ez egy kicsit neccesebb. Akármilyen szép és változatos is már a Central Park, azért mégsem lesz soha ugyanaz. De persze mindkettőnek megvan a saját szépsége.
- Igazából meg tudom érteni a döntését. Kár lenne veszni hagyni ezeket az épületeket, hiszen történelmük van. Érdemes azt megőrizni. De csodálom, hogy van hozzá türelme. Gondolom ez nem olyasmi, mint egy sima házépítés. - Kérdést ugyan nem intézek hozzá, de a pillantásom mégis kíváncsian fordítom felé. Nem csak a tereppel van jobban tisztában, de mindazokkal az információkkal kapcsolatban is, ami ezt a két várat illeti.
- Gondolom az állam is ígér bizonyos juttatásokat, ha rendbe vannak hozatva. Vagy nem? - Ez már valódi kérdés, pedig úgy érzem erre valamilyen szinten tudom is a választ. Miért is érné meg az államnak pénz belefektetni, ha nem kap cserébe  vissza valamit? Mondjuk azt, hogy látogathatóvá tesznek egy történelmi épületet. - Ha megtörténik a teljes felújítás én egyébként sem rejtegetném. Érthető, hogy nem akar belőle átjáróházat csinálni, de talán konferenciaközpont, vagy egyéb viszonylag "zárt" hely lehet belőle. - Nem mintha annyira értenék az üzleti részéhez. De így tűnik logikusnak.
- Igen, teljes mértékben lehetne ilyesmiket tartani! Szerintem élvezetes lenne, egy kicsit talán ténylegesen is visszaidézné a hely történelmét, mintha csak szépen fel van újítva. - Még akkor is, ha esetleg az épület tegyük fel hotelnek van használva. Az is nagyon hangulatos, és a különböző programok csak plusz látogatókat vonzanának.
Szó nélkül követem őt azon az úton, amelyet mutat, hiszen véletlenül sem szeretnék eltévedni, habár egészen egyértelmű, hogy merre kell haladnunk, hála a látványosságnak.
- Nem is tudom.. Mindenképpen a tizenharmadik század közepe és vége felé. Skócia aranykorát. Még az angolokkal való háború előtt. - Nagyon más világ lehetett, számunkra pedig, sok száz évvel később pedig csak szimplán nagyon érdekes. - Na és Te?

Rosalie & Gregor

- Jól is teszed, de tényleg. Csupa szörnyűséget hallottam azzal kapcsolatban, hogy házi kedvenceket hogyan utaztatnak, vagy szimplán állatokat! - Elhúzom a számat, szemeim pedig kikerekednek, már csak amiatt is, ha visszagondolok azok a dolgokra, amiket hallottam. Én például már attól is teljesen sokkos állapotban lennék és végig izgulnék, ha úgy kellene megtennem egy repülőutat, hogy a kutyám nem velem utazik az utastérben, hanem odalent a csomagok között. Pedig a legtöbb esetben így intézkednek. Csodálom, hogy ennek ellenére a gazdik még képesek magukkal rángatni szegény állatokat a világ egyik végéből a másikba. Senki nem kérte, hogy mi emberek csak úgy kedvünkre utazgatva magunkkal rángassuk szegény állatokat is. Már-már kínzás ez.
- Szerintem is jobb, ha itt van. Vagy legalábbis emberek között. Láthatóan szereti a társaságot, főleg a tiédet - mosolyogva intek feléjük, mintha csak egyszerűen arra akarnék ténylegesen is rámutatni, hogy milyen kapcsolat érzékelhető közöttük. - Szerintem ti már nem is tudnátok meglenni egymás nélkül! - jegyzem meg nevetve, habár az már inkább annak szól, ahogyan Greg igyekszik bánni a hajával, nem pedig a szavaim következménye.
Vigyorogva hallgatom a szavait, amikor az kerül szóba, hogy mi is illik hozzánk jobban, a város vagy vidék. - Ezt jól látod - jelentem ki mosolyogva. - Tényleg nem is érzem úgy, hogy a vidéki élet hosszú távon nekem való lenne. De legalább tudom értékelni, sokan arra sem képesek. - New Yorkban, otthon legalábbis rengeteg olyan ismerősöm volt, akik azt sem tudták volna megmondani, hogy mondjuk min nő az alma. Az ilyesfajta tudatlanság pedig egy pontig szórakoztató, utána viszont riasztóvá válik.
- Ezt igyekszem majd nem elfelejteni. Mire kell számítanom Matt-től? - teszem fel a kérdést kíváncsian, ajkaim mosolyra húzódnak, a szemöldökeim pedig kérdőn felfelé. El sem tudom képzelni pontosan miről lehet szó, de abban biztos vagyok, hogy szórakoztató.
- Az tény. Meg egy idő után nem is azt mondanám, hogy unalmas, de akadnak fontosabb dolgok. - Amik évek múlva talán nem tűnnek majd olyan fontosnak, azonban számunkra, fiataloknak mégis azok. Na meg persze akadnak a mi korosztályunkban is különbségek, mindenki mást akar és mindenki számára különböző az, hogy mit tart fontosnak.
- Nem is gondoltam, hogy ennyi mindenre oda kell figyelni. Ahhoz képest, mint amikor ténylegesen felépítették, most aztán jóval több figyelmet kell fordítani az apróságokra is. Bob bácsi elég nagy fába vágta a fejszéjét. De legalább élvezi? - Szép dolog is, ha valakinek az okoz örömet, ha valami régit visszaállíthat igazi pompájába. A felújítás maga pedig éppen valami ilyesminek tűnik. Meg kell találni az apró részletekben is a szépséget és ha lassan is halad a munka és sok munkával jár, mert mindenre oda kell figyelni, attól még az eredmény csodálatos lesz. - Micsoda szerencse! Így nekik is van profi segítségük és nem olyan, mintha vakon kellene tapogatózni a sötétben. - Főleg mert odalehet valaki az építészetért és érthet is hozzá, de nem hiszem, hogy mindenki kitanulta azt is, hogy egy hasonló jellegű várat vagy kastélyt miképp kellene felújítani.
- Szerintem jó ötlet. De attól még igazatok van, nem érdemes úgy belevágni, hogy előbb nem kérte ki valakinek a véleményét, aki biztosabbat tud mondani egy jónak tűnő ötletnél - magyarázom komolyan. Számomra komoly beruházásnak tűnik az ilyesmi és olyasminek, amit jól át kell gondolni. Csak mert néha, amikor akarunk valamit, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ne járna mellé valami egészen negatív is, vagy hogy később ne származhatna belőle bajunk. Ezért sem tehetünk meg bármit az életben, amire csak vágyunk. Azt hiszem jobb is ez így. - Te belevágnál a helyében? Vagy azon múlna, hogy mit mond egy szakember? - Felvont szemöldökökkel, kíváncsian teszem fel a kérdést.
- Ugye? - nevetve teszem fel a kérdést, majd a jókedvem jelképeként a mosoly továbbra is ott marad az arcomon. - Engem az is, hogy milyenek voltak a mindennapjaik. Vagy például hogy milyen volt lovagnak lenni és mi kellett ahhoz, hogy valaki az lehessen. - Persze arra ott vannak a történelem könyvek, regények és különböző műsorok, amelyekből megismerkedhetünk az udvari intrikákkal és egyáltalán azzal az érzéssel, ami belenghette a kort. Saját tapasztalat nélkül persze nehéz megérteni, mert az akkora világ nagyon más volt, mint amiben mi most élünk.
- Akkor már lehetne tartani évente valami eseményt, amire erről szól! - fűzöm tovább az ötletelésünket. - Tudod, be lehetne öltözni, újra lehetne kreálni a csatákat... Biztosan ez a hely is megélt egyet-kettőt. Igazi lő történelem óra lenne! - Mosolyogva képzelem el a dolgot, a forgatagot, amely részt venne az egészben és magának a szervezésnek az örömét.
Amikor olyan terepre érünk, ahol már nem teljesen biztonságos lóháton megtenni a hátralévő távot, Greg példáját követve én is leszállok a lóról, nehogy a végén baj történjen. Egyikünknek sem kellene, hogy baja essen. Jó érzéssel tölt el, hogy a szabadban vagyunk és a táj szépsége mellett az időjárás is megfelelő. Nem kellene elrontani, elég lenne csak egy bokaficam...
- Biztonságos oda felmenni? - teszem fel rögtön a kérdést. Nem mondom, hogy tériszonyom lenne, hiszen jártam én már a magasban és repülőn ülve sem szorongtam, mert tudtam, hogy milyen irtózatosan magasan vagyunk és mennyit zuhannánk, ha baj történne. De az épület egyes részeit látva nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet-e, ezért is kérdezem erről Greg-et, hogy megnyugtasson. Ha ez megtörténik, folytatom is: - Akkor nincs kifogásom ellene, csak tudjunk majd onnan lejönni is! - jegyzem meg jókedvűen. Kellemetlen is lenne, ha fent ragadnánk és ki kellene találnunk, hogy hogyan is jelezzünk valakinek segítségért.

Rosalie & Gregor

- Aha - jelentem ki jókedvűen, mellé határozott bólintásokkal. - Nem tudnám konkrétan megmagyarázni, de szerintem az állatok érzik, hogy ki az igazi gazdájuk. Mindenki más lehet, hogy szereti őket, de az egészen más... - Ezúttal finoman megvonom a vállaimat, arcom pedig grimaszba torzul, elhúzom a szám. Szerintem tényleg igaz, hogy az állatok érzik ki kötődik hozzájuk igazán és ki az, aki csak szimplán része az életüknek. Nyilván a közösen eltöltött idő is sokat számít, de ott van például az az eset az öcsém lovával, aki nem hajlandó senkit a hátára engedni, mióta Isaiah eltűnt.
- Én tényleg nem értem azokat sem, akik egész életüket csak egy helyen élik. Nem túl unalmas? - Talán nem mi, két világjáró vagyunk a legalkalmasabbak arra, hogy megvitassuk ezt a témát és igazságot tegyünk, de attól még szeretném, ha egyszer valaki ezt elmagyarázná nekem, még ha megérteni nem is feltétlenül tudom majd. Engem ugyanis vonzz az, hogy új helyeket és kultúrákat ismerhessek meg, vagy ne legyek állandóan leragadva egy helyen.
- Hány versenyző is szokott lenni? Nem sok neki, hogy mindenkit lerajzoljon? - Mosoly költözik az arcomra, ahogyan felteszem a kérdést. - Rólad is készült már akkor, igaz? Milyenek lettek a rajzok? - Néha ugyanis mi emberek hajlamosak vagyunk rá, hogy az fájjon a legjobban, ha nyíltan elénk tárják a hibáinkat.
- Kislány koromban talán én is örültem volna neki. Lett volna egy kastélyom... - vigyorogva magyarázok, mert hát melyik kislánynak ne lett volna egy pont az az álma, hogy hercegnő lehessen belőle és uralkodjon az alattvalói fölött, akik minden kérését kiszolgálják, na meg végtelen mennyiségű édességgel látják el? Én sem voltam kivétel ez alól.
- Ezt megértem. És szép dolog is. - Megértően bólogatok. Kétség kívül értékelendő, ha valaki értékeli annyira a művészeteket, vagy építészetet, hogy szeretné a világ csodáit megtartani és úgy továbbadni a következő generációnak, hogy csak szebb legyen, mint ahogyan megkaptuk. Nem mindent rombolunk le azzal, hogy a saját akaratunk szerint hajtjuk igába a rendelkezésre álló erőforrásokat. Néha mi emberek is képesek vagyunk valami nagyon szépet és maradandót alkotni. - Én azt hiszem nem mernék belevágni. Annyi buktatója lehet! Nyilván nem a kihívásokkal van bajom, szerintem egyszerűen csak nem bírnám a stresszt - mosolyogva fejezem be, s óvatos pillantást vetek Gregre, várva a reakcióját. Nyilván fenn sem áll annak a lehetősége, hogy én akár csak a távoli jövőben is tulajdonosává váljak egy kastélynak, de itt és most szerintem le is szögeztem, hogy nem is feltétlenül akarnék az lenni.
- Nem hiszem - mosolyogva rázom meg a fejemet. - Túlságosan alacsony vagyok ahhoz, hogy megfeleljek a feltételeknek. - A mosolyom csak szélesedik, s szinte már nevetek is. - Te? Vállaltad volna a kockázatokat is?
- Esküszöm nem akarok majd hazamenni, vagy mivel addigra valószínűleg úgysem lesz kész, hát többet akarok majd jönni, ha ilyen programokat szerveztek ide. - Gondolom New Yorkban is megvan ennek az alternatívája, hiszen mindenre találtak már ki egy programot, de mégsem ugyanaz, mint egy igazi, remek helyen lévő kastélyban!
Amint megkapom a megerősítést, hogy nem lesz gond a kilátóba való felmenetellel - és potenciálisan a lejövetellel is -, máris követem Greget a megfelelő helyre. Tényleg lélegzetelállító az egész, olyasmi, amit be sem lehet igazán fogadni, hiába látja a szemünk, vagy érezzük az orrunkkal a friss illatokat. Csendes és nyugodt minden, olyan hely, ahol bárki harmóniában érezné magát.
- Megértem, hogy miért szokott hiányozni! - mosolyogva pillantok Gregre, mikor felé fordulok, féloldalasan el a tájtól. - Mikor tervezel megint jönni? Vagy meddig maradsz még egyáltalán? - Nagyon is fontos kérdések, főleg egy olyan embernél, aki a világot járja.
Talán az erősebb szélnek, talán szimplán annak köszönhetően, hogy nem öltöztem elég melegen, hamar fázni kezdek a környék nézegetése közben, ami miatt összefonom magam előtt a karjaimat, s a tenyereimmel finoman megdörzsölöm a felkarjaimat. - Esetleg induljunk vissza? Vagy körbenézünk még lent? - Akármelyik is legyen a válasz, lassacskán megindulok lefelé, megpróbálva ügyelni rá, hogy a lefelé út is legalább annyira sima legyen, mint ahogyan felfelé igyekeztünk: balesetmentesen. - Hátha az időjárás is kibírja, amíg vissza nem érünk és nem fog esni!

Rosalie & Gregor

- Gondolom ő már jobban élvezi, ha ahhoz az élethez tehet hozzá, amit megteremtett magának és ami körülveszi. Te tudod például, hogy hol szeretnél letelepedni? - Én például nem tudnék száz százalékos pontossággal választ adni erre a kérdésre. Több hely is nagyon tetszik, olyanok is, ahol soha nem jártam még korábban, így nem tudhatom választanám-e, ha arra kerül a sor. Előbb mindet végig kell látogatnom, hogy tudjam, melyik tetszene a leginkább hosszútávon is. Bob bácsi valószínűleg már épp eleget megélt ahhoz, hogy tudja mibe akarja az idejét és a pénzét fektetni, hogy olyasmibe is belevágjon, ami egy fiatalnak nem feltétlenül az álma. Nagyon tisztelem azért, hogy van hozzá elhatározása és nem csak azt várja, hogy mások megtegyék helyette; ő maga lép az ügyben.
- Akkor ne felejtsd majd el nekem is megmutatni ezeket! - kérem őt jókedvűen, hiszen beszélgetni róla, na meg nevetni egy jót a tényleges képeket nézegetve két egészen más dolog. - Szóval ha részt veszek, rólam is fog készülni ilyen? - Teszem fel a létfontosságú kérdést hirtelen. Egészen érdekes lenne megtudni, hogy valaki teljesen ismeretlenül milyennek lát engem, aki évek óta viszontlátja magát a tükörben és megbarátkozott minden részlettel.
- Szerintem sok kislány így van vele - mondom elgondolkodva. Persze nem lehet azt mondani, hogy mindenkinek az az álma egy ponton, hogy királylány legyen, vagy kapjon egy kastélyt, de egészen vonzó opció. - Habár nyilván akkoriban még nem gondol bele senki, hogy mennyibe kerülhet fenntartani egy kastélyt. - Ugyanakkor nem is igen  lenne ezzel probléma, mert ha már hercegnő valaki, biztosan sok pénze is van mellé. - A bókokat pedig köszönöm. - mosolyogva pillantok Gregre. - De hidd el, az eszesség családban marad.
- Mi majd inkább kivesszük a részünket abból, hogy élvezzük az eredményeket. Meg hírét visszük, hogy mások is tudjanak róla. - Gondolok itt arra, hogy éppenséggel nekünk megvan a lehetőségünk kimozdulni "otthonról" és gyakran meg is tesszük.
- Akkor még függetlennek kellene lennie a súlytól is.. Meg attól, hogy mennyire vagyok híve az erőszaknak. - Elnevetem magamat, majd jókedvűen billentem oldalra a fejem, pár másodpercnyi szünetet tartva. - Azt hiszem kipróbálnám, de nem úgy, hogy életem végéig annak kell lennem. Csak a próba erejéig. - Határozott bólintással jelzem a döntést, mintha csak bírói kalapács döntené el a végét és azt, hogy mi is a pontos válaszom.
- Nagyon hamar elmész. De legalább a versenyre tudsz maradni! Na meg gondolom a bandának is szüksége van rád... - Néha a jóból is megárt a sok. Gyönyörű a táj és élvezetes a csend, a friss levegő. De nem tarthat örökké. Szó sincs viszont arról, hogy ellenezném, hogy vissza kelljen térnünk az emberek közé. - Igen, szeretnék hazamenni majd. Hiányoznak már a szüleim is.
- Köszönöm! - rá pillantok, amikor a vállaim köré kapom a kabátot, s hálásan mosolyodom el. - Azért óvatosan, meg ne fázz, jó? - Nagyon is értékelem a gesztust és kedvesnek tartom, amiért szavak nélkül is megtette értem. Viszont remélhetőleg a lovagiassága nem jár azzal, hogy a végén beteg lesz.
- Még szerencse! Egy ilyen túra után még sajnálnám is, ha a végén nem kapnánk semmit a késés miatt. - Nevetve rázom meg a fejemet, hiszen Bob bácsi nem ilyen. Eszében sem lenne kitolni velünk, amikor épp csak az ő munkásságát akarjuk megcsodálni. - Bevállalod? - Mosolyom vigyorrá szélesedik, mikor a versenyt említi, s szinte ugyanolyan lelkesedéssel indulok a lovak felé, mint amilyennel a lépcsőket másztuk meg a látvány kedvéért. - Mi legyen majd a célvonal? - Tény, hogy előbb végig kell haladnunk egy olyan részen sérülés nélkül, ahol nem tudunk lóháton lenni, de talán megússzuk. Aztán következhet az újabb verseny, most már élményekkel telve.

Rosalie & Gregor

- Nem igazán tudom... - elhúzom a számat, viszonylag hosszan gondolkozom. Szeretnék épkézláb válasszal rendelkezni ebben a témában, de ennyi idősen, na meg amikor még annyi helyen nem jártam, ahol nagyon is szerettem volna és a célom volt... - Túl sok olyan hely van még, amit meg szeretnék járni, hogy eldönthessem azt hiszem. - Na meg sok olyan hely is van, amit gyerekként látogattam meg a szüleimmel és már nem is emlékszem rá annyira, hogy meg tudjam mondani, akarok-e ott élni, vagy sem.
- Nem is tudom féljek-e attól, hogy más milyennek fog látni - jóízűen nevetem el magamat, az agyam pedig már egyenesen azon fog járni, hogy milyen karikatúra jellegű kép készülhet majd rólam. Habár gondolom miután Greg megmutatja majd a sajátjait, egy kicsivel konkrétabb fogalmam is lesz arról, hogy mivel állok majd szemben. Az ilyen dolgok viszont mindig is szórakoztató emlékként éltek bennem, amelyekre szeretek visszatekinteni. Tárgyi, kézzelfogható emlékeket pedig valószínűleg sokkal könnyebb is megőrizni, hiszen a látásunk talán kicsivel kevésbé csal, mint az emlékezetünk.
- Attól függetlenül tényleg köszönöm. - Mosolyogva nézek a srácra, és tulajdonképpen rájövök arra, hogy nem is volt butaság abbahagyni az orvosit és elgondolkodni valami máson, sőt ott hagyni New Yorkot pár év erejéig. Így is rengeteg utazás van még betervezve számomra, aztán talán egyszer visszatérek a szülővárosomba. Most nem bánom, hogy nekem és Gregnek volt lehetőségünk összefutni és programot csinálni, mert nem igazán tudjuk mikor lesz a következő ilyen alkalom.
- Azt mondod? Nem is tudom... - Az öcsémre gondolok, aki szerintem már hét évesen magasabb volt nálam, hiába az a pár év korkülönbség, amit közöttünk.. Nos, egyesek szerint volt, de én képtelen vagyok elfogadni azt, hogy Isaiah csak úgy és nyom nélkül eltűnt. - Mindenképpen kipróbálnám. Szerintem nem sok nő merné, de attól ugyanolyan izgalmas lenne legalább egyszer úgy tenni, mintha igaz lenne. - Határozottan szórakoztatónak hangzik így elöljáróban, ha már ténylegesen ott lennénk és csinálni kellene, persze lehet, hogy nem lenne ekkor a szám. Viszont ha sikerülne, akkor kifejezetten büszkének érezném magamat.
- Nem fárasztó egyébként állandóan úton lenni aztán még a színpadon is teljesíteni? - Kérdő pillantást vetek rá, még a szemöldökeimet is felvonom. - Arra gondolok, hogy nagyon kevés időd van pihenni. Vagy hozzá lehet szokni? - Akár hozzá lehet, akár nem, igazság szerint nem jó az egy embernek sem, ha nincs ideje néha kicsit kikapcsolni, pár órával tovább aludni és relaxálni. De talán épp ez a mostani kirándulás tökéletes a relaxálásra és arra, hogy élvezzük a környezetet és a szép tájat.
- Hogy csinálod? Valami különleges képesség? - vigyorogva tekintek rá. Azt hiszem sokszor én is örülnék egy hasonló képességnek, aminek hála nem kellene azokat a bizonyos megfázós napokat takaró alatt és teával tölteni. Néha csak túl sok a lehetőség és egyszerűen nincs kedvem a fenekemen ülni. Az életet élni kell, betegen pedig nem lehet olyan intenzitással.
- Persze, hogy! - Gondolkodás nélkül bólintok rá a kihívásra, hiszen idefelé is annyira élveztem, függetlenül attól, hogy valamennyivel gyorsabb is voltam. Nem a győzelem számít, hanem a részvétel, meg az egész élvezete. Ezt pedig nem érdemes elengedni, főleg mert ki tudja mikor lesz alkalmam legközelebb ilyenre.
Amikor a megfelelő helyre érünk, ahol már a lovaknak is könnyebb a terep, nyeregbe pattanok, Greghez hasonlóan, s amikor leindítja a versenyt, bele is vetem magam. Ezúttal azonban Greg kerül ki győztesként, kicsivel lemaradva érkezembe a korábban kijelölt, látszólagos célvonalunkba. - Ez jó volt! - nevetve lassítok, egyik kezemmel az arcomba hulló hajamat igyekszem onnan kiszabadítani, mivel a vágta közben jó néhány tincs úgy döntött, nem akar a helyén maradni. - Jó lenne többször is ilyesmit csinálni. - Persze nehezen megoldható, de mint ma is tapasztaltuk, nem lehetetlen. A közös verseny még remek emlék lesz, de túl jó szórakozás volt ez a mai nap ahhoz, hogy csak egy legyen belőle.

Rosalie & Gregor