Sajnos sosem voltam erős személy. Nagyon könnyen eltudtak lökni és a földbe taszítani. A fizikai erő fitogtatása helyett én mindig is a szellemiség frissen tartására törekedtem. Nem azt mondom, hogy szerettem és szeretek stréber lenni, de a könyvek jobban lekötnek, mint az edzés. Így persze, teljesen mások a nézeteim, mint a kortársaimnak, amiből a legtöbbször problémám is szokott lenni. A gimi számomra teljesen olyan, mint azokban a bizonyos filmekben látni. Ráadásul a tény, hogy sárga vagyok, csak ront a helyzetemen. Ez elvileg Amerika, ahol mindenkit elfogadnak, gyakorlatilag, menekülj, ha nem fehér vagy. Számomra az iskolába járás egy mindennapi küzdelemmel egyenlő. Mindig ugyanaz a forgatókönyv. Bemegyek, majd miután sikeresen bepakoltam a szekrényembe megjelennek a suli ászai, akik unalmukban nem tudnak mit kezdeni magukkal, minthogy a magamfajtákat csesztessék. Az eddigi években az én fejemet is többször érte a klotyó vize, mint amennyi a zaklatóim össz IQ pontja. Bár már nem is tudom mi a szomorúbb, az ő tudatlanságuk, vagy az, hogy mindennap ihatok abból a vízből. Néha elgondolkozom azon, hogy engedni kéne nekik és nem harcolni ellenük, hátha egyszer tényleg a vízbe fulladok. Ám ilyet mondani túlzás lenne ilyen fiatalon, kezdek belefáradni az egészbe. Mindig van valami, ami miatt elkapnak és megszívatnak.
A mai nap már kész csodának számított, mert még nem nagyon futottam össze a fiúkkal. Kicsit nyugodtabb is voltam, de ugyanakkor egész nap rettegtem azért, hogy vajon mikor csapnak le rám. Minden alkalommal igyekszem ellenkezni és próbálom megvédeni magam, de míg ők öten vannak, addig én egyedül. Magam sem tudom hogyan, de eddig a szüleim elől is mindig sikerült eltitkolnom azt, hogy mit élek át. Nem akarom, hogy tudják, hogy bűntudatuk legyen és magukat okolják az én gyengeségem miatt. Az öcsém előtt sem akarok beégni. Felnéz rám és nem akarom azt, hogy megtudja, hogy milyen szerencsétlen bátyja is van. Reményeim szerint ő már szebb éveket él meg a gimibe. Bár nehéz kivitelezni azért, ha lehet kerülöm a családomat. Már akkor, mikor látványosabban össze vagyok zúzva. Mikor csak pár karcolás van az arcomon, vagy ruhával elfedhető a probléma, akkor természetesen nem. Akkor csendben tűröm a fájdalmat és igyekszek nem túl műen mosolyogni rájuk. Mikor látványos, de nem olyan komoly sérüléseim vannak, akkor rendszerint azt adom be, hogy valami egyszerűbb verekedésbe kerültem be, valami tipikus kamasz hülyeség miatt. Anya már ezt hallva is majdhogy nem sírásba tőr ki, így nem hiszem, hogy baj, ha többről nem tud. Mikor jobban helyben hagynak, akkor általában valami suli projektre hivatkozva húzom meg magam valahol, addig, míg meg nem bizonyosodom arról, hogy mindenki lefeküdt már. Majd mielőtt felkelnének a szülők szépen elhagyom a házat, mintha otthon sem lettem volna.

Most sem egyből haza veszem az irányt az iskolából, mert még nincs kedvem hozzá. Most olyan szép idő van, ahhoz, hogy bezárkózzak a szobámba, így a belvárosba indulok egy kis sétára. Elvégre, most meg kell ünnepelni azt, hogy ma nem történt semmi rossz velem. Egész jól el is töltöm a napomat, már csak akkor veszem észre, hogy ideje lenne hazatérni, mikor látom, hogy kezd a nap nyugovóra térni. Összeszedem a cuccomat és elindulok a legközelebbi buszmegállóhoz. Észre sem veszem azt, hogy kik bandázódnak az egyik teraszon, csak már akkor, mikor meghallom, hogy valaki utánam kiált. Hátra fordulva meg is pillantom az elveszett bárányokat – vagy inkább farkasokat – akik egyből az irányomba erednek, így én is futni kezdek, reménykedve azon, hogy lehagyom őket. Szerencsétlenségemre azonban utolérnek egy eldugottabb zsákutcában, kellett nekem eggyel benézni a kanyart. – Han, ugye nem gondoltad komolyan, hogy elmenekülsz előlünk?!  - szólal is meg az egyik miközben a fal felé kezd lökdösni. Én csak körbe kémlelek, hátha meglátok valami kiutat, vagy olyan eszközt, amivel időt nyerhetek. – Mit keresel, csak nem a megmentődet? – horkant fel a másik, aki észreveszi a próbálkozásomat, majd nagy erővel a falnak lök. A fejemet ért ütés miatt kicsit meg is szédülök, de igyekszem talpon maradni. -Itt már biztos nem lesz a segítségedre, messze vagyunk ahhoz. Egyébként jó is, hogy itt futottunk össze. Tudod, eléggé pipák vagyunk a múltkori miatt. Nem gondolod, hogy büntetést érdemelsz? – ragadják meg két oldalról is a karom, hogy még csak véletlenül sem tudjak megszökni, aztán mire felfognám a helyzetet, már kapom is az ütéseket. Majd az ütések szép lassan rúgásba is átmennek. A nagy büntetés oka pedig az, hogy a múltkori utcai balhénál egy srác a segítségemre sietett. Gondolom nem tetszett nekik, hogy a szülőket a rendőrök értesítették és most emiatt, megint csak rajtam verik le a haragjukat. Fogalmam sincs meddig tart az egész, néha ki esik egye-egy időre a kép, majd mire újra magamnál lennék, megint alsötétül minden. Végül pedig már csak akkor térek magamhoz, mikor már magamra hagytak.

Egészen sötét is lett azóta, így feltételezem, elég ideje fekszek már itt. Megmozdulni is alig bírok, de tudom jól, hogy itt nem maradhatok. Erőt veszek magamon, hogy a kissé megrepedt, de még működőképes telefonomhoz nyúljak. Ám egészen el kell azon gondolkodnom, hogy kit is hívjak. Anyáékat nem merem, ha mentőt hívok magamnak akkor megint csak megtudják, meg amúgy sem hiszem, hogy annyira vészes lenne a helyzet. Pontosabban, inkább csak remélem. Barátaim viszont nincsenek, így már csak annak a srácnak marad a telefonszáma, aki a legutóbb is segített nekem. Azt mondta, hogy hívhatom bármikor, mégis félve nyomok csak rá a nevére. Azt sem tudom mit mondhatnék neki, vagy, hogy ráér e velem foglalkozni, de nem tudom ki mást hívhatnék. Meglepetésemre elég hamar felveszi, így végig gondolni sincs időm mit szeretnék neki mondani. -Dale, ugye? Nathan vagyok. Tudod, az a béna szemüveges diák, az utcáról. – kezdem el motyogni zavartan. Nem tudom mennyire emlékszik rám, vagy így mennyire vagyok számára azonosítható, de mivel, így is a könnyeimmel küszködök, ezért nagyon nem mennék bele a bemutatkozásba. -Nem szeretnélek zavarni, de… - legyen bármennyire is gáz fiúként egy másik hímneműnek elkezdeni sírni, de egyre hallhatóbb a szipogásom, amiért megint sikerül azt realizálnom, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. – Értem tudnál jönni? – nyelem vissza a könnyeimet egy pillanatra, hogy tisztábban érthesse, amit mondok -bár a feldagadt arcom miatt kissé nehéz most beszélnem, azért próbálkozom - és csak reménykedem abban, hogy nincs semmi dolga és nem fog nemet mondani.

Ruha ¦ 1000 ¦ szedj fel a földről  

Nathan & Dale

"We rise by lifting others."

Kezdetektől fogva nagyon igyekeztem arra koncentrálni itt Amerikában, hogy nagyobb hangsúlyt fektessek a pozitív dolgokra, amelyek érnek. Mondjuk például arra, hogy van egy csodaszép barátnőm, sikeresen veszem az akadályokat az egyetemen és potenciálisan olyan jövő áll előttem, amely miatt nem lesz okom panaszra. Elhatároztam, hogy nyáron megkérem Yaya kezét és amikor ezt az elhatározásomat megosztom apámmal is, meg fogom neki mondani, hogy úgy érzem van jövőm itt az Államokban, hogy lehetek jó ügyvéd a későbbiekben. Talán túl fiatal vagyok még ezekhez a tervekhez és nem fogja jó ötletnek tartani, de nem jöttem volna el otthonról, ha ne szeretném ezt a lányt. A családom nélkül itt New Yorkban ő jelenti nekem azt a biztos pontot, ami miatt megéri hajnalokba nyúlóan tanulnom és naivan tervezgetnem, hogy milyen életünk lehet majd együtt, holott még igent sem mondott nekem, sőt, még fel sem tettem neki a kérdést. Egy részem egészen biztos a válaszában, a másik meg retteg, hogy mi van, ha öt év után egyszerűen azt fogja mondani, hogy neki elég volt ennyi is? Nyilvánvalóan addig még bármi történhet és az is lehet, hogy a szülei nem akarnak a saját családjuk tagjának tudni engem...
Egy dolog azonban mindig is nagyon hiányzott és az ürességet, amelyet az öcsém távolléte okozott, vagy a hiányt, amivel amiatt kellett megküzdenem, mert sok ezer kilométer választ el bennünket egymástól, nehezen győzöm le minden alkalommal, amikor maga alá akar temetni. Épp elég nagy a korkülönbség kettőnk között, hogy ez az egymástól távol töltött idő jelentős legyen és bár amikor eldöntöttem, hogy Amerikába jövök, valahol mélyen már magam is tudtam, hogy a hazatérés nem fog úgy menni, hogy amint a kezembe kapom a diplomámat, már repülök is vissza Koreába. Ennek ellenére minden alkalommal bűntudatom van, amikor azon kapom magam, hogy szeretnék hazamenni valami fontos miatt, ami az öcsém életében történik - vagy szimplán csak hogy lássam Ah Int és a szüleimet -, de nem tehetem meg.
Abból pedig, hogy most sem tudok már annyit hazalátogatni, amennyit szeretnék, csak az következik, hogy amikor elkezdem a nyári gyakorlatot egy ügyvédi irodánál, vagy később akár tényleges munkát is szerzek, még kevesebb időm jut erre. Nem mintha ne próbálnék Marty McFly-t megszégyenítő hozzáállással megpróbálni időt lopni magamnak arra, hogy amikor csak tudok és fontos eseményekről van szó, ott legyek. Túl közel álltunk egymáshoz Ah Innal egészen pár évvel ezelőttig, hogy beletörődjek abba, hogy ez a kapcsolat megváltozhat - még akkor is, ha a józan eszemmel tudom, hogy sokkal nagyobb mértékben hozzájárultam ehhez, mint azt hajlandó lennék beismerni.
Talán a makacsságom gátol meg abban, hogy bizonyos dolgokkal megbarátkozzam. Mondjuk azzal, hogy a héten minden estét zárásig a könyvtárban kellene töltenem, ha legalább annyit akarnék készülni  a következő szigorlatra, mint minden csoporttársam, akivel rendszeresen is tartom a kapcsolatot. Él bennem a remény, hogy mindenki hazudott nekem a tanulásról és valójában senki nem a könyvei fölött görnyed most, mint ahogyan állították. Szó sincs róla, hogy elvitatnám ennek a vizsgának a jelentőségét, szükségünk van arra, hogy az átadott tudást könyörtelenül vissza is kérdezzék, tekintve, hogy a most megszerzett tudásra szükség van alapként a jövőnk építéséhez. Bolond az, aki nem használja ki ezeket az éveket, ha már az ország egyik legjobb jogi karán tanul.
Minden a tanulás közben beiktatott szünetet eddig nagyon komolyan betartottam, szigorúan öt vagy tíz perc erejéig foglaltam el magamat mással, ahogyan azonban a lakáson kívül sötétedni kezd és a nap már lenyugodni készül, az én figyelmem is lankad. A vacsorára szánt fél óra kitolódik, a negyvenedik percben pedig valahogyan - teljesen véletlenül - bekapcsolódik a tévé, én pedig előtte ragadok. Már épp kezdek bűntudatot érezni a dohányzóasztalon heverő nyitott tankönyvek fölött, amelyeket megvilágít a képernyőről áradó hideg fény. Amikor azonban megszólal a párnák közé csúszott telefonom, megnyugszom valamelyest, mert arra számítok, hogy valamelyik haverom lesz az, vagy esetleg Yaya, aki ellenőrizni akarja, hogy életben vagyok-e még. Helyette azonban meglepő számsoron és néven akad meg a szemem, amikor a képernyőre pillantok. - Igen? - szólok bele határozottan, ugyanakkor ahogyan a kanapén ülök és a másik kezemben tartott távirányítóval épp lehalkítom a tévét, már azon jár az agyam, miért keresnek. - Nathan, igen, emlékszem - hangomból képtelen vagyok kiölni a kíváncsiságot, s az ő hangját hallva fel is állok ültő helyemből, talán mert akkor cselekvőképesebbnek érzem magamat.
- Nem zavarsz egyáltalán, csak itthon vagyok. - És hanyagolom a tanulást, aminek ezen a ponton már úgyis mindegy és különben is van még jó pár napom.
A vonal túlsó feléről érkező szipogásból úgy ítélem, hogy hasonló helyzet állhat fel, mint amikor először találkoztunk és ami miatt egyáltalán megvan ennek a srácnak a számom. Ökölbe szorul az immáron szabad kezem, s arra gondolok, bárcsak ott lehettem volna ezúttal is, mert akkor meg tudtam volna akadályozni azt, hogy pár idióta más gyengeségén élvezkedjen. - Persze, megyek! Merre vagy? - teszem fel a kérdést, miközben már félig kifelé tartok a lakásból kocsi kulccsal és letaposott cipőben.  - Igyekszem! - jelentem be, mikor kapok valamiféle útbaigazítást a holléte felől, s a szavaimhoz híven ténylegesen is igyekszem minél hamarabb ott lenni érte, csak mert ötletem sincs vajon mennyire szorul esetleg arra, hogy egy orvos is lássa.
Amikor megérkezem, nem is tudom örüljek-e, vagy szörnyülködjek a látványon, hiszen láthatóan megviselve, de egyben van a srác, ugyanakkor épp eléggé megverték ahhoz, hogy bárki számára nyilvánvaló legyen mi történt, amiből következik, hogy most valószínűleg nem a legkellemesebb élmény az ő bőrében lenni - a fájdalom miatt. - Jól vagy? Mármint... Látom, hogy nem, de mennyire érzed magad rosszul? Kórházba menjünk? - kérdezem aggódva. Jogász lesz belőlem, nem profi bokszoló, vagy orvos... Nehezen tudom eldönteni, hogy mi segíthetne leginkább jelen helyzetben, de nem hezitálok a kezemet nyújtani felé, s ha szüksége van rá, segíteni neki az autó felé menet. - Kik voltak azok? - teszem fel a kérdést valamelyest dühösen, amit próbálok ugyan csillapítani, de őszintén szólva bennem van, hogy egyszerűen megyek megkeresem őket... Ha nem lenne Nathan, akit kicsit elfogadhatóbb állapotba kell hoznunk, egész pontosan hoznom. - Nem lakom messze, ha gondolod... Összeszedheted ott magadat. Vagy inkább haza mennél? - Felvont szemöldökökkel pillantok rá, mikor már beszálltam a kocsiba és bekötöttem magamat. Ötletem sincs akarna-e így hazaállítani egy büszke fiú, mindenesetre szívesen látom magamnál, ha úgy akarja.

⋈ | 1013 | öltözet

Sosem szerettem iskolába járni. Bár én a többi gyerekkel ellentétben, nem a tanulás miatt voltam így, hanem az odajáró kölykök miatt. Elég könnyen kipécéztek maguknak az erősebbek, így minden reggel küzdelem volt nekiindulni a megszokott és elcseszett rutinomnak. Nem akartam gyengének tűnni a családom előtt, így neki sosem említettem azt, hogy milyen borzalmakat élek át nap, mint nap. Nem akartam, hogy sajnáljanak vagy intézkedjenek helyettem, hiszen már kellően nagy vagyok ahhoz, hogy ezek a dolgok gáznak számítsanak. Pedig lehet egyszerűbbnek tűnik, átiratkozni egy másik suliba, csak nem hiszem, hogy a probléma ott nem lesz ugyanúgy jelen majd.
Ma egész nyugodtan is indult a napom, -s bár sejtettem, hogy ez inkább vihar előtti csend- nem gondoltam volna, hogy pont az utcán kapnak majd el megint. Máskor tele van a város járőrökkel, miért ilyenkor nincs egy lélek sem az utcán?! Nem tudom miért szeretnek szórakozni velem az égiek, de én már nagyon unom, hogy semmi nem úgy megy, ahogy annak lennie kell. Ismét sarokba szorítottak és verni kezdtek. Hiábavaló is minden ellenkezésem és próbálkozásom, túl sokan vannak ellenem és az engem ért ütésektől egyre kevesebb az erőm is. Én nem tettem semmit, mégis mindig úgy kezelnek engem, mintha minden bajuknak én lennék a fő forrása. A fájdalom egyre erősödik, majd hirtelen sötétül a kép is. Zúg a fülem és szédülök, már alig tudom nyitva tartani a szememet, de ők még mindig csak ütnek.
A következő kép már egy éjszaki látkép. Az utca sötét és hideg, sehol egy árva lélek. Az aszfalt egyre fagyosabb, de talán pont ennek köszönhetem azt, hogy visszatért az eszméletem. Még semmi sem tiszta, minden csak forog körülöttem és ordítani tudnék a fájdalomtól. Mikor lett az én életem ennyire elcseszett és szánalmas? Lassan felülök és igyekszem kitalálni merre is kéne mennem most. Haza nem merek így beállítani, mert azzal minden csak rosszabb lesz. Kórházba nem mehetek egyedül, ott anyáékat úgy is értesítenék. Barátaim nincsenek és a könyvtárba sem hiszem, hogy ilyen állapotban csak úgy beengednek. Tanácstalanul gondolom végig újra és újra az összes opciót, de mindig ugyanahhoz az emberhez lyukadok ki. Nincs más választásom, kénytelen vagyok Őt felhívni.
Egészen meg is lepődök azon, hogy milyen hamar felvette a telefont. Szinte beleszólni sem tudok először, majd mikor megteszem, azt is elég fájdalmasan. Örülök annak, hogy nem rossz időpontban de mégis érzek egyfajta bűntudatot, amiért ilyenekkel zargatom a szabadidejében. -Nem… nem igazán tudom. – pillantok is körbe, hogy beazonosítsam merre is vagyok. Arra emlékszem, hogy valami zsákutcába befutottam, de pontosan már meg nem mondom hol kanyarodtam be, mert nem az utat figyeltem. -Talán valahol a 52-es Starbucks és Broadway Comedy Club környékén…Van valami pékség is a környéken, meg valami közösségi ház…Egy zsákutcában vagyok, de pontosan én sem tudom hol. - próbálom összeszedni a gondolataimat, de őszintén magam sem tudom, hogy merre van az az arra. Így konkrétan nem túl sok segítséget tudok nyújtani, de remélem valahogy még is betudja azonosítani. – Azt hiszem ez már az 54. utca, de nem vagyok biztos benne. – mondom kissé kétségbeesetten. Ennyire még sosem éreztem magam elveszve. Teszem is le a telefonomat, amint elindult, mert nem sok energia van már ebben sem, nem merítem feleslegesen, hogy fel tudjon még hívni, ha ideért.
Míg úton van értem a segítség, addig igyekszem is összeszedni magam, hogy azért ne egy bömbölő gyereket találjon itt félholtra verve. Kissé nehezemre is esik visszafogni a könnyeimet mikor meglátom. Ezek a könnyek azonban már sokkal inkább a megkönnyebbüléstől buggyantak elő. Tényleg eljött értem! Egy szó nélkül itt termett, hogy segítsen, ilyen még sosem volt, hogy bárki is így siessen értem. – Nem hiszem, hogy olyan vészes… majd kialszom. – rázom is meg a fejemet, bár talán elég felelőtlenség csak így semmibe venni azt, hogy akár még komoly bajom is lehet. Elfogadom a felém nyújtott kezet, majd amint felhúzott próbálok is az autó irányába indulni, de két lépés után jobbnak látom, ha elfogadom a segítségét és belé karolok. Bár nem vagyok valami nehéz, azért nem nagyon merem ráhelyezni a súlyomat, így is már túl sokat tesz értem és még csak meghálálni sem tudom.
Kérdésére csak egy aprót sóhajtok, ahogy hátra döntöm a fejemet a támasztéknak. – Ugyanazok, akiket a múltkor láttál… Nem tetszett nekik, hogy segítettél rajtam és most duplán kaptam. – motyogom is az orrom alatt, mert eszembe sincs őt hibáztatni, ugyanakkor máshogy nem tudom körülírni a történteket. Most amúgy is minden kissé zavaros ahhoz, hogy végig gondolhassam. – Bárhova jó, csak haza ne! – rázom is meg a fejem ellenkezőleg. Nem akarok így hazaállítani egy jó ideig, de más sem szeretnék zavarni. – Nem akarok a nyakadon lenni, de talán egy éjszakát kibérelnék a kanapédon, ha nem gond. Ígérem, reggelre eltűnők, észre sem veszed majd, hogy ott voltam! – szabadkozok is egyből. Majd később ráérek keresni valami olcsóbb helyet, ahol meghúzhatom magam addig, míg olyan állapotba nem kerülnek a sebek, hogy elfedhetőek legyenek. – Kösz, hogy tényleg eljöttél, majd igyekszem valahogy meghálálni! – még nem tudom hogyan és mikor, de valamit csak kitudunk találni. Bár ez neki lehet semmiségnek tűnik, én úgy érzem, hogy az adósa vagyok és most már tartozom neki egy szívességgel.

Ruha ¦ 830 ¦ szedj fel a földről  

Nathan & Dale

"We rise by lifting others."

Szerencsés helyzetben vagyok, amiért a szüleim fenntartásokkal ugyan, de végül mégis elfogadták az elképzeléseimet, amelyek Amerikába húztak. Mondhatták volna azt is, hogy csak  szerelem őrit meg, szó sem lehet róla, hogy a világ másik végén, teljesen függetlenül próbáljak megállni a lábamon. Maga a tény, hogy teljesen egyedül - habár nyilván Yaya segítségével - kellett eligazodnom már az első naptól kezdve egészen észhez térített és sikerült nem átesnem a ló túloldalára - legalábbis szeretném úgy hinni, hogy így van. Amiért sok ezer kilométer választ el tőlük, még megmaradtak bennem mindazok az értékek, amelyeket a szüleim adtak át. Habár tény és való hogy a joghallgatók egészséges önérzete engem sem kerül el, ha nem is feltétlenül kérkedek azzal, hogy potenciálisan milyen jövő áll előttem, vagy mennyire tartom fontosnak a jövőbeli szakmámat.
Nyilván nem kifejezetten csak abból az okból van, hogy felajánlottam a segítségem, mert egy szintén ázsiai származású srácról van szó, mivel valószínűleg akárkit ért volna az a fajta bántalmazás, amiben neki volt része, ugyanúgy igyekeztem volna segíteni. Viszont épp eléggé a saját öcsémet láttam benne ahhoz, hogy segíteni akarjak. Ha csak belegondolok, hogy akár Ah In-t is érheti hasonló támadás Koreában...
- Oké, akkor mi van a közelben? - Igyekszem úgy feltenni a kérdést, hogy a végén jussunk is valahova, hiszen hiába akarok segíteni, ha nem tudom hová kellene mennem, az pedig mégiscsak túlzás lenne, ha emiatt a rendőrséget is be kellene vonni. A legnagyobb baj, hogy már a legelején nem voltak ott. - Comedy Club és pékség, oké. Igyekszem megtalálni. Ha nem megy, hívlak. - Nehéz szívvel teszem le és vágom zsebre a telefont, mivel még a vonal túlsó végéről sem volt valami biztató a hangja, mi lesz így, amikor odaérek? Mennyire volt jó ötlet számára is, hogy nem inkább egy mentőt hívott?
Próbálok nem az egyébként is őrülten zsúfol város nem egy újabb őrültje lenni vezetés közben, s mivel a délutáni forgalom már jócskán csillapodott, egészen hamar érek arra a környékre, amiről a telefonban szó volt. Amikor viszont kiszállok, minden egyes lépéssel egyre inkább izgulni kezdek. Már egy görög-ortodox templom feliratába ütközik a pillantásom, amikor úgy döntök, hogy jobb lesz mégis felhívni Nathant. Az 54. utcában csak egy zsákutca van, amibe be is tévedek, s a készüléket eltartva a fülemtől hallgatózom, hogy esetleg meghallom-e a másik mobil csörgését. Pár határozottabb lépést követően már nem is a telefonra kell figyelnem, az árnyékok közül ugyanis egy alak bontakozik ki, akihez immár odasietek.
- Biztos vagy benne? Nem akarok vészmadár lenni, de elég szarul nézel ki. - Igyekszem nem túl elborzadva végigmérni őt, hiszen valószínűleg épp elég ramatyul érzi magát, nem kell még az én véleményem is mellé. - És hányan voltak? - teszem fel a kérdést, míg egyszerre funkcionálok támaszként számára, s iránytűként, ahogyan a kocsimhoz közeledünk. Kinyitom neki az ajtót az anyósülés felől, s elhúzom a számat, ahogyan figyelem amikor beszáll. Sosem voltam híve annak, hogy embertársainkkal szemben bármilyen fizikai erőszakot alkalmazzunk, habár az alkatomból adódóan talán épp engem néznek olyannak, mint amilyen típusok Nathan támadói is.
- Ha tudod, hogy kik voltak azok, miért nem jelented fel őket? - Buta kérdés, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy akkor csak még inkább rászállnának, de talán szinte teljesen idegenként ez az egyetlen értelmes tanács, amit adhatok neki. - Jó, akkor... hozzám. - Tanácstalanul bólintok, s vetek még rá egy pillantást a kormány mögül, hogy mennyire fest másképp az utastérben felvillanó fényben. Mindenesetre azzal biztatom magam, amikor indítok, hogy ha nem is épül fel egykönnyen, de jelenleg már nagyobb biztonságban van, mint fél órával ezelőtt.
- Figyelj, ne gondolkozz most ezen. Engem nem zavar, ha maradsz, még azt is megértem, ha nem akarsz hazamenni... - Sóhajtva igazítom a kezemet a kormányra és még egy oldalas pillantásra is telik a figyelmemből. - Egyedül lakom és legtöbbször az egyetem miatt nem is vagyok itt, szóval akár több napot is maradhatsz, ha meg tudod oldani, hogy a szüleidnek ne legyen gyanús. Csak ne pakold ki a lakásom. - A Harvard más tészta volt, akkor aktívan Cambridge-ben laktam, s bár a jelenlegi tanulmányaim sem New Yorkban folytatom, de a barátnőm miatt megbeszéltem a szüleimmel, hogy érdemes befektetnünk abba, hogy meglegyen a lakásom itt is, New Havenben pedig béreljünk egyet. Az egy óra negyven perces autóutat teljesen felesleges lett volna minden nap megtenni, csak mert valószínűleg New Yorkban fogok dolgozni.
- Nincs mit! De tényleg... - A szavaim szinte beleolvadnak a rádió halkan duruzsoló dallamaiba, miközben az utcák úgy suhannak el mellettünk, hogy szinte összefolynak a fényeik. Nem telik sok időbe, hogy már a mélygarázsba guruljunk be, s a lakásomhoz tartozó parkolóhelyen álljak meg a kocsival. - Ha innen megyünk, még a portás sem esik útba... - Finoman felvont szemöldökökkel fordulok a srác felé, de nem hezitálok sokat, hanem igyekszem még azelőtt kiszállni és megkerülni az autót, hogy ő egyedül próbálna kiszállni. - Vannak itthon gyógyszereim, meg elsősegély csomag, szóval... minimálisan rendbe tudunk hozni. - Újra felajánlom neki a segítséget, hogy a lifthez menjünk, s amikor beszálltunk megnyomom a megfelelő szint gombját. Amikor beérünk a lakásba, rögtön a kanapéhoz vezetem és leültetem rá, na meg jelzem, hogy ha kényelmesebb fekve, akkor ne habozzon és tegye meg. - Hozok vizet. - Jelentem ki tanácstalanul, mert már azon jár az agyam, hogy talán jobb lett volna kórházba vinni. A megvilágosodott gondolat viszont úgy kap el, miközben a vízzel Nathan felé közeledem, mintha legalábbis épp feltaláltam volna valamit. - Ha minden igaz van orvosi szolgálat az épületben, igyál, addig én letelefonálok. - Bizonytalanságom pusztán abból ered, hogy én magam még soha nem vettem ezt igénybe, a szerződéskötéskor pedig az épületben helyet kapó edzőterem valahogy jobban érdekelt.

⋈ | 917 | öltözet

Magam sem hittem el, hogy a legnagyobb bajban, pont egy idegen fülébe sírva keresem majd a kiútat. Azt sem, hogy az az idegen tényleg veszi értem a fáradtságot és nem csak a levegőbe beszélt a múltkor, mikor megadta a számát. Ilyen jó lelkű embereket aligha láttam eddigi életemben. Igyekszem visszafojtani a szipogásomat, hogy jobban értse, amit mondok, bár a felrepedt ajkaim nem adnak bármiféle előnyt ebben. Elég nehezen azonosítom be a pontos tartózkodásihelyemet, így csak remélni tudom, hogy rám talál még a hideg előtt. Összekuporodva várom is a csodát, majd egyszer csak megrezzen a telefon. A törött képernyőn pedig a férfi neve szerepel, így már gyorsan venném is fel, mikor személyesen is meglátom. Ugyan megígértem magamnak, hogy nem sírok, de azért pár könny mégis csak előbuggyant a megmentőm láttán.

-Túlélem…már szokva vagyok hozzá. – ami sajnos valamilyen szinten igaz is volt, de valamilyen szinten pedig hazugság, mert akkor nem sírva hívtam volna fel egy félórával ezelőtt. Az öcsém számára mindig is nagy és erős akartam lenni, de mint látjuk ez nem nagyon jön össze. Bár csak rám kell nézni, aztán Dalere, aztán vissza rám. Ő mindjárt egy egészségesebb férfinek néz ki testfelépítésben. Jó nyilván nem egy korosztály vagyunk, de azért lehet ideje lennem többet foglalkoznom az edzéssel. -Pont elegen – sóhajtok fel, mielőtt értelmesebb választ is adnék neki. -Négyen, ugyanaz a négy srác volt, mint a múltkor is. Már elég rég óta csesztetnek, de talán most mentek a legmesszebbre. – egészítem ki most már értehetőbben a történetet, hogy valamivel teljesebb legyen a kép. Először nem tervezem, de aztán be kell látnom, hogy szükségem van támasztékra, így karolom is át a nyakát, hogy eljussunk a kocsiig. Ott igyekszem kevésbé szenvedős képet vágni, ahogy beülök és bekötöm magam.
Már csak kíváncsiságból is lehajtom a napellenzőt, hogy a hátoldalán lévő tükörbe megnézhessem mennyire komoly is ez. Majd amint beszállt, már csapom is vissza, mint akit valami csínyen kaptak. – Félelem? – pillantok rá egy rövid időre, majd kissé lehajtom a fejem. -Egyszer próbáltam, akkor a rendőrség nem vette valami komolyan az ügyemet, a fiúk meg tudomást szereztek erről. Azóta pedig jobban rám vannak szállva. – vonom meg végül a vállaimat, ami miatt picit fel is szisszenek. Most talán nagyon nem kéne meg sem moccannom egy ideig. Inkább hátra is dőlök, miután kiegyeztünk arról, hogy kinél is töltöm az estémet. Már így is túl sokat segített nekem, erre még a kanapéját is felajánlja hosszabb távra. Hát, hogy lehet egy ilyen keménykötésű fickó, ilyen aranyszívű? Menten a nyakába is ugranék, de nem akarom megzavarni a vezetésben, illetve az nekem is fájna most. -Miért vagy ilyen kedves egy idegen sráccal? – teszem fel végül azt a kérdést, ami most nyomaszt engem. Ennyire kedves ember nem létezik a világon, ez tuti valami csapda, vagy lesz valami erős feltétel mellé. Nekem sem kéne vakon megbíznom bárkibe.

-Félsz, hogy rád kenem? – mosolyodom el halványan, mikor szóba hozza a portás dolgot. Én elvégre már jobban úgy sem tudnám megszégyeníteni magam. Látom, hogy sietve kerüli meg az autót miattam, így inkább türelmesen várok és csak azután nyitom ki az ajtót, hogy ő odaért. Ismét elfogadom a segítségét és reményeim szerint innen már nem kell sokáig kellemetlenséget okoznom neki. -Elég lesz egy alvás is és pár fájdalomcsillapító. – teszem hozzá halkan, hiszen tényleg nem tartom olyan vészesnek a többi esethez képest. Felérve le is tesz a kanapéra és elindul a vízért, amit én csak egy apró bólintással köszönök is meg. Míg a vizet megkapom nem tervezek nagyon kidőlni, mert úgy is felkéne ülnöm inni, tehát hülyeség lenne plusz munkát csinálnom magamnak. -De, ugye nem kerül plusz pénzbe? – aggódva pillantok is rá, amint szóba kerül a doki. Nem akarom, hogy még fizetni is fizessen rám, akkor már tényleg pofátlannak érezném magam. Én tényleg jól vagyok, csak kell még egy két nap, míg elfedhetőek nem lesznek a sebek.

Ruha ¦ 626 ¦ szedj fel a földről  

Nathan & Dale

"We rise by lifting others."

- Esetleg... Nem tudod valakinek jelenteni? Vagy bárkinek szólni? - Kérdő pillantással mérem őt végig, közben pedig határozott célom, hogy elnyomjam azokat a gondolatokat, amelyek újra és újra felszínre törnek ebben a szerencsétlen szituációban is. Mi van, ha ez történik az öcsémmel is? Mi van, ha annyira egyedül van, hogy senkinek nem szólhat, nem mesélheti el azokat a dolgokat, amik a suliban, vagy szimplán a magánéletében történnek vele? Nem állítom, hogy Ah In speciális igényű gyerek lenne, szimplán csak eléggé ismerni kell ahhoz, hogy valaki tudja kezelni. Ezen a ponton és ilyen távol a szülőhazámtól - illetve az öcsémtől - pusztán csak reménykedni tudok, hogy valaki megérti őt és vigyáz rá. Annak ellenére is, hogy tudom; ennek az illetőnek nekem magamnak kellene lennem.
Tulajdonképp csak azután jövök rá, hogy teljesen felesleges a kérdés, miután már kimondtam azt. Ha lenne kinek szólnia valószínűleg nem valaki teljesen távoli ismerőst kér meg, akivel alig találkozott még és nem is tud róla különösebben semmit. Ha lenne más, aki tudna neki segíteni ebben a helyzetben, nem az én telefonom csörren meg. Ezért is kell most legalább annyira felelősségteljesnek lennem, hogy igazán tudjak neki segíteni. Ezért nem opció, hogy hazavigyem, de még abban sem vagyok biztos, hogy mi legyen a kórházzal.
- És mid van, ami miatt ennyire kinéztek maguknak? Esetleg szép barátnőd? - Vagy éppenséggel sok pénze. Mi mással rendelkezhet egy középiskolás? Rosszabbakat pedig nem akarok belegondolni az egészbe, mert semmilyen alapom nincs azt feltételezni, hogy Nathan esetleg valamilyen kétes drogügyletbe keveredett, ami miatt sorozatosan bántalmazva van. Ugyanakkor természetesen vitathatatlan tény, hogy igazam is lehet.
Nem állítom, hogy olyan ember lennék, aki a fizikai erőszak minden formáját elutasítja, habár azokat a boksz meccseket amelyek nézésénél alkalom adtán leragadok, nem tekintem olyasfajta erőszaknak, mint ha valaki bántalmaz egy egyértelműen kiszolgáltatottabb felet. A sportnak megvannak a maga szabályai és menete, megadott keretei, amelyen belül mozoghatnak a résztvevők. Nem agyatlan verekedésről van szó, valami olyasmi miatt, amire féltékeny a bántalmazó. Vagy kompenzálni akar.
- Nagyszerű... És a szüleid? - Csak fél szemmel pillantok rá. Azt hiszem azok után, hogy közöltem vele, hogy elég szarul néz ki, nem kell tovább ragoznom neki a dolgot. Az én gondolataimat tekintve is mindkettőnknek jobb, ha a vezetésre koncentrálok. Egyedül annyit remélek, hogy ez a beszélgetés eltarthat egészen addig, amíg megérkezünk hozzám és nem üti ki magát. Nem tartok tőle túlzottan, hogy ne tudnám valahogyan betámogatni az épület liftjébe, vagy jutnánk be a lakásomba, pusztán a sérüléseinek komolyságát jelentené, ha hirtelen oldalra billenne a feje. Hiába vagyok joghallgató, azzal azért tisztában vagyok, hogy nem szeretnék egy eszméletlen tök idegen srácot a kocsimba. Nem néz ki jól egy jelentésen.
- Nem túl megnyugtató, hogy egy olyan társadalomban, mint az amerikai még mindig nem veszik komolyan ezeket a problémákat. Persze azt sem állítom, hogy a rendfenntartás jó megoldás a fiatalok nevelésére. - Sokkal inkább talán a neveltetésnél kezdődik a probléma. Vagy valami teljesen más van a háttérben, amit ennyi idősen, vagy olyan képesítéssel, aminek a megszerzésén dolgozom, sosem fogok megérteni.
- Van egy öcsém. - Könnyed ugyan a bejelentés, de akaratlanul is visszagondolok arra, hogy mi van, ha Ah Innak is voltak már hasonló élményei és neki nem segít senki. Nem szeretném, sőt, nem akarom, hogy akár csak töredékében is igaz legyen ez. Még akkor is, ha én távol tőle segítek valaki teljesen idegennek. - Ő Koreában él. - Szeretném elhinni, hogy ha valaki teljesen idegennek képes vagyok segíteni, akkor jó bátyja vagyok Ah Innak a távolság ellenére is. - Azt hiszem csak remélem, hogy ha én megteszem valakiért, akit nem ismerek, akkor az ő életben is lesz olyan, aki feltétel nélkül segít, ha szüksége van rá. - Talán épp azért olyan könnyű ezt kimondani, mert nem ismerjük egymást eléggé ahhoz, hogy bárki ítélkezni kezdjen a másik fölött.
- Szó sincs róla. - Mosoly jelenik meg a szám sarkában, de legalább ugyanolyan hamar el is tűnik onnan. - De ahogy mondtam, nem nézel ki túl jól, akarod hogy más is lásson így? - Felvonom a szemöldökeim, úgy pillantok felé. Férfi vagyok, tehát én is tudom erre a kérdésre a választ. Sosem akarjuk, hogy mások előtt gyengének tűnjünk.
- Azért elég durva, hogy én aggódom jobban az egészségedért, mikor kettőnk közül téged vertek szét. - Mint ahogyan az is kifejezetten 'durva' lesz, ha nekem a történtek után szigorlatoznom kell majd, holott nyilvánvalóan kihagytam egy egész estényi tanulást. De mondhatjuk, hogy helyette emberileg fejlődtem. - Nem hiszem. Szerintem örülni fog neki, hogy egyáltalán van dolga. - Mosoly deríti fel az arcomat, és ez a derű megmarad addig is, amíg a telefonban elmagyarázom az orvosnak nagy vonalakban, hogy miben kellene segítenie, illetve, hogy melyik lakásról is van szó. - Azt mondja hamarosan feljön, de addig se mozogj túl sokat... Ami mondjuk gondolom nem is menne. - Megvakarom a tarkóm, miközben a nappali közepén álló asztalra fektetem a telefonomat és az egyik fotelbe huppanok. - Szóval... Mit gondolsz, miért épp téged néztek ki ezek a szemetek?

⋈ | 809 | öltözet