Childhood best friends are even more special, as they have been with us from the beginnings. A childhood friend is a friend who you have known since you were both children, maintaining that friendship and remaining friends into adulthood is truly magical.
Ledger bácsi mostanában már szinte mindig csak arról a bizonyos fiúról mesélt, akit majd nemsokára magához vesz, mégis meglepődtem, amikor az emlegetett egy nap valóban ott állt a szomszéd ház bejárati ajtajában, amikor anyával, a mostohaapámmal és a testvéremmel együtt egy tálca csokoládés muffinnal a kezemben bekopogtunk azon. Anya rögtön magához ragadta a szót - igencsak szeretett csicseregni, pontosan úgy, ahogyan én is. - Á, biztosan te vagy August - és a szemben álló gyerek, ha akarta, ha nem, két puszit kapott az arca mindkét oldalára, majd még egy erőteljes szorongatást is ölelés gyanánt. Ezek után a mostohaapámmal való férfias látszatot keltő kézfogás, illetve a testvérem teljességgel érdektelen tekintete már meg sem kottyanhatott neki. Viszont én... - Dee vagyok, vagyis Yolande, de lényegében mindenki csak Dee-nek hív, a teljes nevemen meg csak akkor szólít anya, ha nem viselkedek túlságosan jól, mondjuk, ez azért nem gyakran fordul elő, mert nem vagyok rossz gyerek, inkább csak kíváncsi, bár a testvérem szerint maga vagyok Isten csapása, pedig hozzám képest aztán ő az, aki a mostohaapánk szerint soha sem bír magával - veszek egy nagy levegőt a hadarás után, mielőtt folytatnám. - Amúgy tessék, - nyomom a kezébe a tálcát a süteménnyel együtt - sütöttem neked egy kis csokoládés muffint, nem tudom, hogy szereted-e, de ne aggódj, finom lett, legalábbis anya szerint, a testvérem inkább arra használta, hogy megdobálja vele a szomszédnéni fekete macskáját, pedig a mostohaapánk szerint ez azért hatalmas pazarlás, hiába nem szorulunk rá a pénzre, azért az étel az étel és nem szabad vele így bánni, de hát a bátyámnak nem nagyon lehet bármit is mondani, mert az egyik fülén ki, a másikon be, mintha meg se hallaná, ha meg meg is hallja, akkor se foglalkozik vele, pláne nem azzal, amit Byron mondd, merthogy Byron a mostohaapánk neve, neeem, nem a vezeték-, hanem a keresztneve, igen, tudom, elég idióta egy név ez, de hát az édesapjáé is ez volt, tőle örökölte, ha tetszett neki, ha nem, az én nevemet is apa választotta végül is, egyszerre jelent virágot és erőt, szóval a papa szerint nagyon is illik hozzám, meg nekem is tetszik végsősoron, de azt azért csak jobban szeretem, ha Dee-nek szólítanak, az olyan aranyos, szerintem - mosolygok rá, mintha már ezer éve ismerném. - Te hogy vagy amúgy? Milyen Ledger bácsinál? Ugye, hogy mennyire aranyos egy ember? Nekem kicsit olyan, mintha a nagypapám lenne és szívesen el is fogadnám annak, de hát ahhoz nem elég a szomszédság, kellene egy kis családi vér is, na mindegy. Ettől függetlenül szinte minden szabadidőmet nála töltöm, ha éppen nem vagyok iskolában, és még olvasni is szoktam neki, amikor szeretné és kéri, legalább addig is gyakorlom azt meg amúgy is szeretek a könyveket, pláne a szerelmes regényeket, amiket a mama szokott hazahozni, mikor bevásárolni megy - és egészen addig a pontig folytatom a mesélést, amíg August úgy nem dönt, hogy közbevág.
You are made of magic, Don't you dare allow yourself to be treated like you are any less.
! nyelvezet
- Kedvesek. Fekete pulóverem ujját gyűrögetem. Furcsa. Furcsa érzés, hogy pontosan passzol, hogy éppen addig ér, ameddig kell, hogy nem szakadt vagy kinyúlt, nem viszket tőle a bőröm, kellemesen meleg és kényelmes. Még mindig furcsa, pedig volt időm hozzászokni. Három nap. Három nap rengeteg. Nem nézek fel Mr. Ledgerre, aki körülöttem tesz-vesz a konyhában. Kávét és teát főz, én pedig segítek neki. Mármint előkészítettem a bögréket meg eltöröltem őket, meg figyeltem, hogy a macskája ne ugorjon bele a teafüves dobozba. Ennyi. Nem érzem magam valami kibaszott hasznosnak, mi több; egyelőre minden egyes lélegzetvétel kényelmetlennek és idegennek tűnik ebben a hatalmas házban. Saját szobával. Saját fürdőszobával, mintha csak valami előkelő pöcs lennék. - Hidd el, August, kedvelni fogod őket. Nem beszélünk sokat. Mármint Ledger néha megpróbál kommunikálni, én meg többnyire hallgatok vagy bólogatok vagy csak bámulok rá, és azt hiszem ő a szememből is kiolvas olyan dolgokat, amiket nem akarok elmondani neki. Nem tudom, mit mondjak neki. Nem tudom, mit kellene. Már három napja próbálom kitalálni. Nem; igazából a pillanat óta, hogy a nevelő megállt felettem az étkezőben, a vállamra tette a kezét, és azt mondta, fáradjak vele az irodába. - Nem csináltam semmit! - tiltakoztam hevesen, miközben végigsétáltunk a napfényben fürdőző, hosszú folyosón az iroda felé. Az elmúlt évben valami állami támogatásból felújították az intézet egy részét, igaz, a hálókörletekre már nem maradt pénz, de legalább a nevelők kaptak új ajtókat és ablakokat. Nem beszélve a futópályáról odakint. Kurvára megérte. - Nem tudom, mit mondott Sander, de kurvára nem én voltam... az a bizonyos eset meg nem az én hibám volt, nem teljesen, kérdezze csak meg Sandert, figyelje, hogy vakarja-e az állát, mert ha igen, hazudik a kis... És aztán kinyílt az ajtó és ahogy beléptünk, Mr. Ledger felállt a székből, bennem pedig megfagyott a levegő. Azóta nem vagyok valami beszédes. Őszintén? Még mindig fogalmam sincs, mit is mondhatnék. - Zöldalma vagy erdeigyümölcs? - Ledger feltart két különböző teafiltert, én pedig eresztem a pulóver ujját, mintha csak rajtakaptak volna. Felbámulok és figyelem a halványzöld meg a lila csomagolást, majd tekintetem átvillan az öregre, aki ide sem figyel; egy kézbe fogja a filtereket és megsimogatja a macskát, ami persze mindjárt benne van a teafűben. Annyira... természetesen viselkedik. Mintha nem volna semmi furcsa abban, hogy itt van egy idegen kölyök a házában, mintha ez az egész nem lenne teljességgel abszurd... - Zöldalma. Az öreg elmosolyodik és felbontja a filtert, én pedig közelebb lépek, hogy elnyaláboljam a macskát az útból. Arra várok, hogy rámfújjon vagy a kezembe karmoljon végre, de nem teszi. Csak hozzádugja a fekete-fehér fejét a mellkasomhoz, mintha legalábbis ez lenne élete legboldogabb pillanata. Egészen biztos, hogy van valami természetellenes ebben a házban... Megrezzenek kicsit a kopogásra, felkapom a fejemet és a bejárati ajtó irányába bámulok - Mr. Ledger egy fokkal lelkesebben pakolja arrébb az előtte szanaszét heverő összetevőket és el is indul az ajtó felé, intve nekem a fejével, miközben a macska már az orrát dörgöli államba. - Gyere, August, bátran. Valamivel lassabban követem az előszobába; a konyhaajtón kívül lerakom a macskát egy cipősszekrény tetejére, majd zavartan végigtúrom tincseimet, csak mert fogalmam sincs, mit csináljak a kezemmel. Miért is kell találkoznom a szomszédokkal, egyébként? Egy kicsit úgy érzem magam, mint egy kiállított díszállat, és ez kellemetlen bizsergést hagy a bőrömön. De Mr. Ledger úgy tesz, mintha minden a lehető legtermészetesebb volna ebben az egész szituációban; ajtót nyit, elém pedig hirtelen kitárul egy család. Egy minden szempontból normálisnak tűnő család - egy apa, egy anya, és a két kölyök, a kislány kezében egy tálca muffinnal, a fiú arcán pedig olyan érdektelen unalommal, amelyet nekem is kéne éreznem, ellenben... Izgulok? Mondhatjuk ezt. De sokkal inkább vagyok ideges, márpedig az intézetben töltött évek alatt azt hittem, kikopott belőlem az érzés. Hiszen minden megszokott volt. És teljességgel reménytelen. Mr. Ledgerig. - Uh... - Igen, én vagyok August, és ön kicsoda?, kérdezném meg a lehető legilledelmesebben - úgy téve, mintha képes lennék illedelmesnek lenni -, ha a nő nem mászna már azelőtt az arcomba, hogy egyáltalán felfoghatnám a jelenlétét. Kicsit összébb húzom magam, és bár nem mászok ki az ölelésből, kellemetlen meleg olvad szét a tarkómon. - Üdvözlöm. - Igyekszek nem motyogni, dehát nyilvánvalóan nem megy. Máskor bezzeg annyira kurvára hangos vagyok. A férfi felé fordulok hogy kezetrázzak bele, és őszintén, fogalmam sincs, hogy be kéne-e mutatkoznom ismét, fogalmam sincs, hogy csak az Augostot kéne mondanom vagy az egész nevemet, de valójában, már az egész nevemben sem vagyok biztos. Attól, hogy Mr. Ledger... ettől nem kapom meg a vezetéknevét, ugye? Szóval végül nem mondok semmit, és inkább a gyerekek felé fordulok; a fiú hasonló korúnak tűnik mint én, a lány viszont fiatalabb, én pedig ismét elgondolkozok, hogy mégis mit kéne most csinálnom, amikor a lány egyszerűen... egyszerűen csak dumálni kezd, mint valami kicseszett rádió. Szinte hátrahőkölök az információáradattól, ami arconcsap, igyekezve mindent felfogni és befogadni, de az agyam egy része együttműködés helyett hirtelen inkább lebénul. Szóval Dee, de Yolande. Nem rossz gyerek, huh? Isten csapása, a testvére szerint. Mindig is akartam egy testvért, mármint, nem, ez így nem igaz. Egykor akartam egyet, mert ennyire unatkoztam napközben, amikor apa és anya sem volt otthon, vagy utóbbi egyszerűen csak nem foglalkozott velem. Aztán bekerültem több tucat idegesítő kölyök közé, és hirtelen semmit nem akartam volna jobban, mint magányt. Felkészületlenül pislogok, ahogy a kezembe nyomja a tálcát. Hóó, oké, rendben. Sütemény. Király. És már nyitnám a számat, hogy megköszönjem, mert igen, igenis eljut az eszemig, hogy ezt illik, de láss csodát? Folytatódik az előbbi lavina, és a kislány egyszerűen belém fojtja a szót. Hogyan jutunk el a csokis muffintól aa... fekete macskán át... egészen a... Byron... virág és erő? Nagypapa? Ide jár olvasni? Szerelmes regények... Nagypapa? Zúg a fejem a rengeteg beszédtől és valamikor félúton óvatosan a többiek felé pislogok, hogy ez amúgy így normális-e, vagy a kiscsaj valami rohamot kapott tőlem épp, vagy... ez bunkó volt, ugye? Nem, igazából nem. Nem lepne meg, ha bárki is rohamot kapna tőlem, ami azt illeti, bár azért értékelném, ha nem történne meg, mindenesetre. Hol is tartottunk? Kérdezett valamit? Egyáltalán miről is kezdett beszélni? - Oké... - Valójában nem közbevágok, sokkal inkább megpróbálok szóhoz jutni. - Mhm... Köszi a süteményt, Dee. Biztos finom. Már abban sem vagyok biztos, hogy ez a neve. Annyit beszélt, hogy lehet, rosszul jegyeztem meg, vagy már alapvetően csak hozzáképzeltem. Kissé elveszetten pillantok rá Ledgerre, kezemben a tálca csokis valamivel, előttem meg a szőkeséggel, aki nem tudom, hogy nem száradt még ki teljesen, meg a szüleivel, akik úgy tűnik, hogy teljesen normálisnak találják ezt az egész jelenetet, mert már az öreggel csevegnek. Atya úristen... Mindenesetre Mr. Ledger végül észrevesz, és ebben a pillanatban rendkívül hálás vagyok, hogy a segítségemre siet. - August, látom, máris összebarátkoztatok Dee-vel - mosolyog le kedvesen a kislányra. - Add csak ide a muffinokat, bevisszük a konyhába. Csináltam egy kis kávét és teát, gyertek csak beljebb... óh, isteni illata van ennek a süteménynek, angyalom... August, mi lenne, ha körbevezetnéd kicsit Dee-t a házban? - Megfagy bennem a lélegzet, ahogy Ledger kiveszi a kezemből a tálcát. - Mutasd meg neki az emeletet nyugodtan, ott még nem járt. Aztán gyertek teázni ti is! Én meg a hála, hm? A kurva életbe. Végighúzom fogaimat az alsó ajkamon, ahogy viszont Ledger rámpillant, valahogyan, és fogalmam sincs, hogyan vagy miért, de bólintok. Nem azért, mert tartok attól, hogy mi lesz, ha közlöm vele, hogy nekem nincs ennyi kötélidegem egy elemhibás beszélő-barbie babához. Egyszerűen csak... Nem is tudom? Nem akarom elcseszni? Mert valahogy még mindig, minden pillanatban félek egy kicsit attól, hogy elcseszem, Ledger pedig visszavisz oda, ahonnan hozott. Mint valami kibaszott mentett kölyökkutyát. - Hát jó... - dünnyögöm, és lepillantok a szőkeségre újra, az esélyeimet latolgatva. Nem látok sokat. - Oké. Hát gyere, Dee, akkor nézzük meg azt a puccos kis emeletet. És mielőtt válaszolhatna, sarkon fordulok, hogy átvágva a nappalin a lépcső felé induljak, ami felfelé vezet, ahol aztán tényleg minden is van.
Childhood best friends are even more special, as they have been with us from the beginnings. A childhood friend is a friend who you have known since you were both children, maintaining that friendship and remaining friends into adulthood is truly magical.
Először, amikor Ledger bácsi megemlítette, hogy nemsokára hozzáköltözik majd valaki, azt hittem, hogy egy nénire gondol, aki majd öregkorára gondját viseli, süt-főz rá, elmosogat meg kitakarítja az egész házat, sőt, esetleg még fel is olvas neki délutánonként és akkor már rám nem is lesz szüksége többé, ezért egy kicsit, bevallom, meg is haragudtam rá. Talán túlságosan is látványosan hisztériáztam egy sort nála, mikor mesélt a jövevényről - hiszen felhúztam az orromat, nem voltam hajlandó tovább beszélgetni, olvasni meg pláne nem, majd másodpercek alatt fel is pattantam a megszokott kis helyemről és köszönés nélkül hazaszaladtam -, mert anya aznap este lefekvés előtt meglátogatott a hálószobámban és elmondta, hogy mennyire lehetetlenül viselkedtem, Mr. Ledger nem érdemli meg ezt, pláne nem úgy, hogy mekkora szüksége lenne mostanában majd a gyerektársaságra, hiszen nem egy asszonyt, hanem egy tinédzserfiút hoz majd haza magával valamilyen intézetből, akinek szintén elkel majd egy-két barát, mert teljesen egyedül lesz eleinte és biztosan nehezen nyit majd más emberek felé, én meg amúgy is olyan kis cukorfalat vagyok mindenki szerint, hogy a lehető legjobb opció lennék a számára, mint újdonsült barátféle, szóval. Nem igazán tudtam nemet mondani meg nem is szerettem volna, pláne úgy, hogy óriási bűntudat kezdett el gyötörni, amikor ráébredtem, hogy milyen borzalmasan viselkedtem szerencsétlen szomszédbácsival, aki aztán tényleg nem érdemelt meg egyetlen egy rossz pillantást sem, hiszen szó szerint egy aranyember volt mindig is. Amióta csak az eszemet tudtam átjártam hozzá, pedig a testvérem folyton azzal piszkált, hogy tulajdonképpen mit is tudok kezdeni egy ennyire idős emberrel, merthogy biztosan dögunalmas lehet, hogy folyamatosan beszélgetnem kell vele meg felolvasni neki az ócska, ezeréves könyveiből, de szerintem csak féltékeny volt, mert nem őt kérte meg Ledger bácsi, hogy menjen át hozzá és még csak teát sem kapott tőle, pedig az a zöldalmás... Na, azért tényleg megéri szinte nap, mint nap nála tölteni a délutánt. Az édességről meg ne is beszéljünk. Szóval, miután bocsánatot kértem tőle másnap a hülye viselkedésem miatt, kifaggattam a leendő szomszédfiúról és megígértem neki, hogy majd sütök neki anyával egy adag csokoládés muffint - mert az a saját kedvencem, ezért biztos ízleni fog neki is - és rettentő kedves leszek vele. Éppen ezért mindent meg is teszek, hogy megvalósítsam az ígéretemet, még ha ez azt is jelenti, hogy a nagy izgalomban minden velem kapcsolatos ismérvet ki kell, hogy adjak magamból alig pár perc alatt. - Ó, szívesen, semmiség. Mondjuk, nemcsak én csináltam, mármint nem teljesen egyedül, mert azért anya segített nekem sok mindenben, például összekeverni a tésztát, mert először túlságosan is kemény lett, aztán meg mégiscsak sok lett bele a tej és majdnem kifolyt az edényből, de végül közös erővel megoldottuk és csak belekerült a tepsibe, aztán meg a sütőbe - és egészen addig végeláthatatlan elbeszélésbe kezdek - nemcsak a süteményről, hanem minden másról is -, amíg Mr. Ledger oda nem lép hozzánk. - Igen-igen, August nagyon kedves, tényleg teljesen olyan fiú, mint amilyennek elmesélte - bólogatok szinte már túlságosan is, de nem tehetek róla, hiszen annyira lelkes lettem az előbbi beszélgetéstől meg attól, hogy a bátyámhoz képest ez a gyerek nem hagyott ott az első percben, hanem hagyta, hogy végigmondjak a monológomat, meghallgatott és még reagált is rá. Még azt is elmélyülten nézem, ahogy odaadja a süteményes tálcát a bácsinak és azonnal széles mosolyra húzódik a szám, amint a házat kezdi emlegetni. - Ó, az nagyon jó lenne, mindig csak a földszinten szoktam lenni, a dolgozószobában, valamiért Ledger bácsi azt szereti, ha ott olvasok fel neki, mert abban a helyiségben jobbak a fényviszonyok - nézek oldalra az említett félhez egy kis megerősítésért, hogy ez tényleg így van, majd vissza is fordulok Augusthoz szinte rögtön, aki nagy örömömre rábólint az ajánlatra és mielőtt válaszolhatnék valamit - lényegében akármit is - a szavaira, máris elindul be-, majd felfelé. - Na, hogy tetszik amúgy Ledger bácsinál? Annyira csodálatos ez a ház, olyan szépen van berendezve, mindig mondom anyának, hogy a miénk is lehetne hasonló, de tudod a mostohaapám nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy minden úgy és olyan maradjon, mint azelőtt, mármint mielőtt mi hárman hozzáköltöztünk, mert oké, elférünk, nagyon is, de azért hiányzik a régi hálószobám meg az a hatalmas kád, ami elfoglalta a fürdőszoba felét és még a kedvenc tusfürdőmet is ott hagytam Franciaországban, pedig annyira finom illata volt, úgy szerettem, tisztára olyan volt, mintha egy jókora adag vattacukorban fürödtem volna minden este, komolyan, még másnap délben a hajamban is éreztem, mintha azzal mostam volna meg azt is, pedig nem, viszont az osztálytársaim is mindig azt hitték, hiába mondtam nekik, hogy nem így van, aztán meg állandóan összeszólalkoztunk ezen, sőt, Johnie egyszer még le is vágott egy tincset a hajamból, hogy bebizonyítsa hazudok, én meg annyira mérges lettem, hogy bokán rúgtam, viszont a tanító néni meglátott, büntetést kaptam a délutánra és akkor nem is tudtam jönni Mr. Ledgerhez, pedig úgy szeretek itt lenni nála - szomorodok el egy másodpercre, ahogy visszaidézem az ominózus pillanatot, majd ijedten Augustra kapom a fejemet. - Ugye te nem fogod bánni, ha néha átjárok majd hozzá? Mármint egy héten azért egészen sokszor szoktam jönni, de most, hogy te itt vagy, hááát - még nagyobb ívben biggyesztem le a számat és a szemeim megtelnek könnyel, amikor elképzelem, hogy mi lesz, ha mégiscsak bánni fogja.
You are made of magic, Don't you dare allow yourself to be treated like you are any less.
! nyelvezet
Még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mit keresek itt. Napról-napra keresem a választ, és azt hiszem, keresem már évek óta, mert az igazság az, hogy igyekszek úgy tenni, mintha bármi is számítana, mintha apa óta bármi is volna, ami kicsit is számít, de ez nem így van, és mélyen? Rettegek attól, hogy nem is lesz sosem. Próbálok rájönni, hogy miért történtek így a dolgok, hogy talán ha valamit máshogy tettem volna, elkerülhető lett volna, talán ha most máshogy viselkednék, talán ha máshogy nézném a dolgokat… hogy valahogy, máshogy könnyebb lenne. De egy kicsit olyan, mintha falakba ütköznék. Újra és újra. Örülnöm kéne a szomszédoknak? A fiatal lánynak és fiúnak, akiket gondolom már Mr. Ledger is elkönyvelt a legjobb barátomnak? Valószínűleg. De az igazság az, hogy ha létezne olyasmi, hogy “legjobb barát”, hát valószínűleg megtaláltam volna már az intézetben, több-tucatnyi gyerek között, ugye? És hát lehet, hogy hálásnak kéne lennem ezért az egész felállásért, de talán mindenki jobban járna, ha felmenekülhetnék a szobámba és magamra csukhatnám az ajtót. Szeretném néha azt gondolni, hogy nincsen szükségem senkire. Néha úgy is érzem, ez igaz; tényleg nincs. Aztán ez tűnik a világ legmagányosabb és leglogikátlanabb gondolatának. Nem tudom, melyik játszik ma. Talán az időjárás, talán az, hogy a ruháim furcsán kellemes illatúak és használatlanok, de talán a szőke hurrikán, ami elcsavarja annyira a fejemet, hogy ne legyenek egyértelműek még a saját gondolataim sem, és hát figyelek rá, hiszen… miért is? Nem, mintha számítana, hogyan viszonyulok a szomszéd kislányhoz, aki túl sokat beszél és muffinnal akar etetni - mintha csak tudná, hogy már az intézetben is azt szerettem a legjobban, és mindig megloptam a nevelők adagját… -, mert minden logikával végiggondolva a dolgokat: kétlem, hogy több időm van itt, mint néhány nap. Pár hét, maximum. Ez az öregember nem tudja, hogy mire vállalkozott. Megmondták neki a nevelők is. Tisztán emlékszem, hogy az egyik felrakta a kérdést - túlságosan szédültem ahhoz, hogy emlékezzek, pontosan melyikük -, ezt komolyan gondolja? Mert vannak fiatalabbjaik is. Vannak olyanok, akik jobban viselkednek. Akik nem törték be egy másik tizenöt éves orrát a múlt hónapban, akik nem pofáznak vissza a nevelőknek, akik nem lopnak a zsebükből cigit, akik jobbak, akik többek, akik sokkal inkább megérdemelnek egy családot, mint August… August Jordan. Vagy legyen bármi a nevem, mert végtére is, már az is csak egy illúzió, nem igaz? Kicsit felvonom a szemöldökömet a kislány szavaira, mert nekem aztán ecsetelhet a muffinokról, nem sütöttem sosem, őszintén, fogalmam sincs, hogyan kell. Jobban belegondolva, rengeteg ismeretlen terület van, nem csak a konyha, de az biztos, hogy tegnap láttam Mr. Ledger konyhai mérlegét, és hát fogalmam sem volt, hogyan kellene használni. Még mindig nincs. Nem is teljesen értem a mechanikákat… mármint ez az egész dolog, a sütés. Hogy hogyan lesznek ennyire… különböző dolgok lisztből, egy kis tojásból, meg tejből. Meg egy kis csokiból vagy kakaóporból, esetünkben. Ledger jelenléte egy pillanat tört részéig megnyugtat, és nem is értem magamat a reakcióért. A “mint amilyennek elmesélte” megjegyzésre azonban végigszalad rajtam valamiféle kis zavar, és inkább elpillantok oldalra, mintha volna bármi érdekes is a szekrényen egyensúlyozó macskában, aki egy képkeretet szaglászik. Van ebben valami furcsa, a tudatban, hogy beszélnek rólad… És vajon mit, mégis? Mr. Ledger nem is ismer engem. Semmi mást nem tud rólam azon kívül, amit az intézetben mondtak el. Ha azokat a dolgokat mesélte el a kislánynak, talán inkább tényleg jobb lenne felzárkóznom a szobámba. Nem úszom meg, ugye? Tényleg nem úszom meg. Sejtettem persze, hogy nehéz lesz lerágnom magamról az ismerkedős-kötelességeket, amiket majd az öreg a nyakamba varr, és hát vagy ez, vagy mozdulatlanul ülni a konyhaasztal mellett egynéhány ismeretlen szempár előtt és megpróbálni kiköhögni valamiféle választ a zavarbaejtő kérdéseikre. Ahhoz képest valamivel jobban hangzik az emeletfelfedezés a szőkeséggel, és bár azt nem tudom, Ledger miért nem varrja a nyakamba a másik testvért is, talán még jobban is járok így. Lehet, megfelelő inger hatására ő is ennyit beszél. És ahhoz azért már tényleg valami komoly nyugtató kéne. Szóval hát a fene egye meg, de a nyakamba veszem az emeletet. A lépcső egészen hosszú, így mire felérünk, a hangok a konyhából eltompultak, ellenben Dee hangja behuzaloz minden kis sarkot, kanyart, repedést, és bár az első néhány foknál megkíséreltem ignorálni, hamar rájövök, hogy valahogyan képtelenség. - Mekkora egy gyökér ez a Johnie, hm? - állapítom meg félig dünnyögve, félig meg oda-sem-figyelek hangnemben, de amúgy minden jel arra mutat, hogy de igen, mert hát Franciaország meg vattacukorban való fürdés? Azért kemény lehet egészen Európából idáig költözni. Meg mondjuk azt sem tudom, mi vesz rá valakit. Az emberek tényleg nagyon szeretik hátrahagyni az addigi életüket, ugye? Az emelet tényleg szép. Ablakos és napfényes és a fa burkolatnak kellemes illata van, gondolom tisztítószer, és kissé gyümölcsös, de még nem tudtam meghatározni konkrétan, hogy miféle. Különböző ajtók nyílnak erre-arra, egy ajtó nélküli boltív meg átvezet egy kis mini-nappaliba, amiről azt mondja Mr. Ledger, hogy sosem használja. Régen zeneszoba volt, de aztán a felesége ráunt a hegedűszóra. Ez minden, amit a feleségéről beszélt. Elhaladok a fecsegő szőkeséggel néhány zárt ajtó előtt, amikre Ledger azt mondta, vendégszobák, és egy pillanatnyi habozás után az öreg hálószobájába nyitok be, ami az enyémmel szemben van. Nem biztos, hogy oda be akarom vinni Dee-t… Még nem. - Komolyan? Bokánrúgtál egy kölyköt, aki levágta a hajadat, és még te kaptál büntetést? Miféle iskola ez? - Nem, mintha az intézet szabályrendje sokkal kiemelkedőbb lett volna. - Azt hallottam a franciákról, hogy betegesen szeretik a bagettet és hogy nagyon bunkók. Meg hogy utálják a németeket. - Ezt igazából nem hallottam, hanem olvastam, de végülis részletkérdés. Azt sem tudom, minek magyarázok erről. Megmérgez a kölyök, huh? - Ez Mr. Ledger szobája. Piszkáld körbe nyugodtan, biztosan örülni fog neki. Nekivetem a hátamat a falnak, és úgy bámulok le rá, ahogy arra kérdez rá, bánni fogom-e, ha sokat lóg itt. És bár alapvetően sem mondanám meg neki, hogy amúgy de, de ne vegye magára, mert nem konkrétan vele van problémám, mert amúgy a maga módján még aranyos is, csak sosem vallanám be, hanem úgy kollektíven a világon mindenkivel, az a riadt arc hirtelen őszintén elbizonytalanít, hogy mondtam valamit? Az arcába közöltem, hogy lehetőleg inkább meg se próbáljon tovább barátkozni velem, csak valahogy kiesett az a pillanat, és most azért sír, én meg nem is emlékszem rá?! Pár másodpercig csak bizonytalanul és kissé tehetetlenül bámulok rá, nem tudva, hogy mit kezdjek azokkal a könnyekkel vagy egyáltalán mi a francért sír és basszus, tényleg én mondtam valamit? - Hé, hé, most… most miért sírsz? - Rá lehet erre kérdezni egyáltalán, vagy illetlenség? Vagy felesleges? Lehet, hogy alapvetően az a baja, hogy itt vagyok. Nos, érthető. Én sem tudom, mi a fenét keresek itt. - Te laktál itt hamarabb a szomszédban, te ismered régebb óta Mr. Ledgert, szóval nekem… - Nekem amúgy sem kéne itt lennem. - Nekem nem gond, tényleg. Engem nem zavarsz. Nyugodtan tölhetsz Mr. Ledgerrel annyi időt továbbra is, amennyit csak szeretnél. Tegyél úgy, mintha itt se lennék, hm? Ahogy felkínálom a remek ötletet - mert tényleg az -, ellököm magam a faltól, készen arra, hogy ha Dee körbenézett, tovább lépjek odakint… mondjuk a fenti fürdő felé. Nem a szobámba, inkább nem.
Childhood best friends are even more special, as they have been with us from the beginnings. A childhood friend is a friend who you have known since you were both children, maintaining that friendship and remaining friends into adulthood is truly magical.
Eleinte nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom majd magam érezni a frissen érkezett szomszédfiúval, ahogyan azt sem, hogy már az első pillanattól kezdve ennyire ki fogunk majd jönni egymással, hiszen azért mégiscsak van jó pár év kettőnk között - tulajdonképpen szinte majdnem annyi, mint Pascal meg köztem - és be kell, hogy ismerjem, azért, amikor Ledger bácsi megkért arra, hogy legyek majd olyan, amilyen általánosságban véve szoktam lenni - kedves és aranyos, pláne nyitott -, kicsit megijedtem, hogy mi lesz majd akkor, ha August ugyanúgy fog velem viselkedni, mint a testvérem? Ha a bemutatkozásnál az első mondatok után faképnél hagy és én majd ott állok a bejárati ajtó előtt, kezeimben a nagy tálca süteménnyel, mint egy idióta kislány, akire nemcsak a bátyja meg az osztálytársai, de az új szomszédgyerek sem kíváncsi... De szerencsére nem ez történt. Ellenkezőleg, August kitartóan megvárta, amíg nagyjából végzek a bemutatkozással, a csokoládé muffinos tálcát is elvette tőlem és egészen addig nagyon is jól el tudta viselni a társaságomat, amíg Mr. Ledger mellénk nem lépett. Az emeletre való invitálás már csak hab volt a tortán, hiszen amióta csak a bácsihoz jártam, mindig is arra vágytam, hogy egy kicsit felfedezhessem a házát - persze, inkább egyedül, nem pedig az ő segítségével, éppen ezért soha nem is kértem meg rá, hogy tartson nekem egy kis eligazítást a falak között. Az igazság az, hogy nem is mertem volna felhozni ezt a kérést előtte, mert így is mindig annyira kedves volt velem, amikor nála voltam; például mindig megengedte, hogy én válasszam ki az aktuális könyv fejezetét, amit aztán igyekeztem minél szebben felolvasni neki, aztán, ha elfáradtam, akkor a már előre lefőzött, rendkívül finom teáiból is kaptam egy bögrével vagy ha már jobb idő volt odakint, akkor a szintén házi készítésű szörpjét is megnyertem magamnak. Szóval, felesleges kérdésekkel már nem nagyon szerettem volna zaklatni, éppen ezért esett olyan jól, hogy Ledger bácsi saját magától ajánlotta fel a ház további részeinek megismerését. - Hát igen, nem egy kedves gyerek, de ilyet nem nagyon mondhatok rá, mert anya megtiltotta, azt mondta, hogy csúnya szavakat használni meg káromkodni nem igazán szabad és egy lánytól csak még inkább rosszul hangzik, mert még Pascaltól elmegy, tudod, ő a testvérem, akit már említettem az előbb, bár tőle is igen bicskanyitogató a stílus, mondjuk, nem mintha tudnám, hogy ez a kifejezés pontosan mit jelent, csak hallottam, ahogy Byron mondta az egyik reggel anyának, miután a bátyám szó szerint ráborította a zabkásáját, mert hogy ő nem szereti azt az ételt, sőt, nem is nevezhető annak, csak egy híg löttynek, amit még a kutya se enne meg, mármint, ha lenne háziállatunk, mert sajnos nincs és hiába mondom már évek óta anyának, hogy mennyire nagyon szeretnék egy kismacskát, mondjuk egy kis perzsiát, mert az a fajta olyan aranyos, tiszta szőr meg egy nagy gombóc az egész, ha kicsik, ha nagyok, de a mostohaapánk szerint felesleges állatot tartani a házban, mert egészségtelenek meg mindent úgyis csak összekoszolnak, arról nem is beszélve, hogy elég drága eltartani őket, bár ezt nem is igazán értettem, mikor anyával erről beszéltek, mert szerintem Byronnak van azért pénze, elég sok, szóval - sóhajtok egy nagyot, mire az ismételten hosszú mondat végére érek és csak akkor veszem észre, hogy már az emeleten vagyok, vagyis vagyunk. - Ú, hogy itt mennyire szép minden - szinte felkiáltok, ahogy gyorsan körbevezetem a tekintetemet a folyosón és már majdnem kérdeznék is a bezárt ajtókról, amikor August benyit az egyikbe és beszélni kezd. - Igen, tényleg így volt, de megérdemelte, csak kár, hogy anya meg a tanár néni szerint akkor sem kellett volna bántanom, de hát mi mást csinálhattam volna? Relatíve rövid kérdést teszek fel neki, választ viszont annyira nem várok el rá, helyette kíváncsian figyelek minden egyes szavára, amivel a francia embereket illeti. - Én is szeretem a bagettet, de kicsit inkább megpirítva, szamócalekvárral a tetején, viszont szerintem bunkó nem vagyok, legalábbis remélem meg eddig senki sem mondta rólam, hogy az lennék és a németekkel sincs semmi bajom - rántom meg a vállaimat, de azért elgondolkozok rajta, hogy tényleg nincs-e bennem semmilyen rossz érzés az említett nemzettel kapcsolatban. Aztán megnyugodok, hogy nincs és inkább Mr. Ledger hálószobáján ámulok el. - Ez a bácsi szobája, itt szokott aludni? Nem túl nagy, de nagyon szép meg olyan kis egyszerű, bár egy kis rózsaszín biztos, hogy feldobná. Szerinted megharagudna, ha rajzolnék neki egy hercegnőt és legközelebb, ha jövök, kitenném a falra? Mármint, ha egyáltalán August nem azt válaszolja az előbb feltett kérdésemre, hogy nem szeretné, ha hetente megjelennék a házban és továbbra is boldogítanám Ledger bácsit. Sajnos, a gondolat már a válasza előtt annyira behálózza a gondolataimat, hogy előbb kezdek el sírni, mintsem hogy a velem szemben álló bármit is tudna felelni nekem. - Nem, neeem, - szipogok és megtörlöm az öklömmel az egyik szememet - mármint nem kell ám kedvesnek lenned velem, megmondhatod, hogyha nem szeretnéd, hogy itt legyek, végülis megérte-em, - sírásba fulladó levegőt veszek, mielőtt folytatnám - mostmár te is itt laksz vele és neked kell a bácsival több időt tölteni, majd esetleg még meg tudom azt is mondani neked, hogy milyen könyvből olvass fel neki meg hogy - sorolnám még, de az utolsó mondata mégis megakasztja bennem a szavakat. - De én szívesen találkozok meg beszélgetek veled, nem szeretnék úgy tenni, mintha nem lennél itt, azt hittem, hogy nem bánod, hogyha veled vagyok, mármint Ledger bácsi azt mondta, hogy szükséged lesz majd egy kis társaságra, mert még senkit sem ismersz itt és hát Pascal nem jó alapanyag a barátkozáshoz, de én igen, úgyhogy nyugodtan átjöhetsz majd hozzánk is, megmutatom majd neked én is a házat meg legközelebb süthetünk együtt muffint vagy valamit, ha elárulod majd, hogy mi a kedvenc süteményed - és ezzel a lendülettel - miután a sírástól eltekintve azért rendesen körbemászkáltam a hálószobát és megtapogattam mindent, ami egy kislány számára izgalmasnak ígérkezett - már követem is őt a ház egy másik részébe. - Arra nem is válaszoltál, hogy szeretsz-e itt lenni Mr. Ledgernél? Igazából azt sem tudom, hogy pontosan mikor is érkeztél, remélem, hogy nem zavartunk meg anyáékkal a kipakolás közben, de ha mégis és gondolod, szívesen segítek neked benne, úgyis nagyon ráérek és szeretek ruhákat hajtogatni - ragyog fel az arcom, mialatt felajánlom a segítségemet neki és az előbbi sírórohamnak már nyoma sincs a tekintetemben.
You are made of magic, Don't you dare allow yourself to be treated like you are any less.
! nyelvezet
Ahogy Mr. Ledger háza felé tartottunk, én az öreg mellett üldögélve és egész út alatt az újillatú hátizsákom pántját piszkálgatva, ő mesélt. Mesélt mindenféle dologról, és tudom, hogy igyekezett ügyelni rá, hogy ne tegyen úgy, mintha évek óta be lennék zárva egy kalitkába és fogalmam sem volna a külvilágról… de azért mindketten tudtuk, hogy ez az igazság. Egyértelmű volt, mert ha nem is éreztem kifejezetten azt, hogy idegen volnék ennek a világnak - mégiscsak voltak odabent újságok, új könyvek, televízió, sőt, még internet is -, azért csak rácsodálkoztam egy-egy elsuhanó dologra. Autókra, emberekre, épületekre, keresve talán valami ismerőset, mégis csak ismeretlen részletekbe ütközve. És elgondolkoztam volna azon, hogy talán annyit változott a világ, hogy ide sem illek többé, de ő csak mesélt és mesélt és mesélt és egy idő után lehetetlen volt nem figyelni rá. Említette a feleségét, a macskáját. Előbbiről csak röviden, utóbbiról hosszabban. Mintha csak természetes volna percekig mesélni a macskádról. Mintha nem lógna a levegőben a kérdés, hogy mi történt a feleségével, és miért nem hemzseg a háza most az unokáitól ahelyett, hogy egy idegen fiút kelljen hazacipelnie magával. Mesélt a szomszédjairól is. A kislányról, aki mindig olvas neki, és a bátyjáról, aki másabb, aki nem olyan, mint Dee, de talán mi megtaláljuk a közös hangot, hiszen mégiscsak egész közel állunk korban. Hogy mennyire kedvesek a szülei, hogy náluk jobb szomszédokat nem is kívánhatna. Hogy az egész környék olyan kellemes. Hogy a kislány egy kis angyal, és készüljek fel, mert egészen biztosan nagyon boldog lesz, amikor meglát, hiszen olyan egy kis szeretetteljes lélek, az egész világot magához akarja ölelni. És talán én mégsem figyeltem eléggé, mert nem voltam felkészülve. Még mindig nem vagyok, pedig már képtelen vagyok lekaparni magamról a kislányt, és megkísért a gondolat, ez vajon mennyire végleges és maradandó? A válasz a fejemben pedig valamelyest ijesztőnek hat, mert még emlékszem Ledger mosolyára, ahogy róla beszélt, és valami hasonlót vélek rajta felfedezni, ahol elsétálunk mellette az emelet felé. Egészen biztosan nem én vagyok a legjobb társaság ennek a kislánynak. Nem, ha épp arról beszél, hogy mennyire nem szabad csúnya szavakat használnia. Hogy bicskanyitogató az olyasmi. Igyekszem követni a szavait, mert magam sem tudom, miért, talán mert annyira belelendült, hogy nincs igazán lelkem letörni azzal a kedvét, hogy nem értek egy-egy részletet, márpedig amíg elgondolkozok, hogy ki az a Byron, eltelik elég idő ahhoz, hogy feleszmélve már csak a perzsa kismacskáknak fussak utána, és fogalmam se legyen, hogyan lyukadtunk ki itt, dehát... - Nem félnél, hogy elszökik? A macska. - Csak akkor veszem észre, hogy valószínűleg nem valami kedves ez a kérdés, amikor már kijön a számon. - Mármint, tudod, a macskák ilyenek, gondolom. Mr. Ledger macskája is néha eltűnik pár órára. Miért is beszélek? Valószínűleg nem kellene. Mindenesetre figyelem, ahogy Dee nagy szemekkel körbenéz a folyosón és szinte rajong érte, éshát tényleg elég szép a ház, ezért sem értem egészen pontosan, mit keresek itt, de a francba is, ideje volna már túltennem magam a gondolaton, ugye? Azt hittem, egyszerűbb lesz. Bár valójában… úgy igazán bele sem gondoltam soha, hogy milyen lenne, ha tényleg megtörténne. - Szerintem sokkal jobban meg kellett volna verned. - Meghúzom a vállamat. - Hogy megtanulja, hogy ne szekáljon. Nem kérdezek rá, tudja-e, hogyan kell úgy istenesen adni valakinek, hogy fájjon neki, de ne törjön bele a te ujjad sem, mert az már tényleg, tényleg nem volna valami… hány éves is? Tíz? Miért bízta rám Ledger egyáltalán? Halkan hümmögök, ahogy komolyan veszi a francia sztereotípiákat, és rendben. Egészen aranyos az, ahogy sorol és sorol, és alapvetően az, hogy őszintén aggódik, bárki is bunkónak gondolja-e… van benne valami annyira… annyira furcsán tiszta és őszintén ártatlan, ami furcsa; furcsa, mert ilyesmivel nem találkoztam az intézetben, mert ott mindenki szomorú volt, vagy dühös, vagy kétségbeesett vagy tele gyűlölettel, mert ott mindenkiből kivesztek az igazán pozitív érzelmek egy idő után és nem volt szükség kedvesnek lenni a másikkal. Mert ők sem voltak azok soha. - Akkor te a jobb fajta franciák közé tartozol, gondolom. Elpillantok, mielőtt esetleg megörülhetne a bóknak, ami nem is igazán az, dehát valami mégis, és inkább én is körbenézek Ledger szobájában, mintha nem jártam volna még itt. Hatalmas francia ágy, érett, tömény fa bútorok, könyvespolc az egyik oldalon és festmény az ágy felett. Elrendezésben hasonló az enyémhez, csak én íróasztalt is kaptam. - Aha. Legalábbis én még nem láttam leosonni a kanapéra aludni éjszakánként. - Pedig lett volna rá esélyem, hiszen tegnap éjszaka alvás helyett én tényleg leosontam, habár csak a konyhába. - Egy hercegnőt? Hát. Nem tudom. Biztosan örülne, de te ismered őt jobban. Mr. Ledger arcát elnézve, amikor Dee-ről beszél, egészen biztos vagyok benne, hogy tényleg kirakná a falra, talán még be is kereteztetné. Rá kellett volna kérdeznem, hogy vannak-e unokái, tényleg. A kislány sírása megriaszt. Fogalmam sincs, hogyan kell kezelni az ilyesmit, egyáltalán azt sem tudom, miért kezdett el sírni? Ennyi idő alatt még nem érhettem el, hogy ő is megutáljon, sőt, egyenesen zokogjon tőlem… ugye? Figyelem, ahogy megtörli a szemét, és akaratlanul is a zsebemhez nyúlok, de nincs nálam zsepkendő, és a francba, miért mond ilyeneket? Mégis hogyan mondhatnám neki azt, hogy nem szeretném, hogy itt legyen, ha ilyeneket mond? Beharapom az alsó ajkamat, és nagyon szeretném, ha Mr. Ledger kimentene a helyzetből ismét, de ő nincs itt, ő lent teázik, így tényleg kénytelen vagyok csinálni valamit, ugye? - Dee… - Szeretném azt mondani neki, hogy neki sem kell kedvesnek lennie velem. Mert tudom, hogy nem ismer, érzem én, hogy Ledger kérte meg, hogy kezdjen velem valamit, tudom, mi ez az egész, de… De nem tudom, mikor kérdezte meg utoljára valaki, hogy… soha. Soha nem hívott még át magukhoz senki, mert túl fiatal voltam, amikor bevágtak az intézetbe, ott pedig nem léteztek ilyen dolgok. Ki kérdezte meg valaha is, hogy mi a kedvenc süteményem? Fogalmam sincs. Valószínűleg senki. Halkan beszívom a levegőt, mielőtt megszólalnék. - Persze, hogy akármikor átjöhetsz. Tényleg. Nagyon kedvesnek tűnsz, szóval… - Nem is tudom, mit, vagy hogy… - Nem tudom, mi a kedvenc süteményem. A muffint eléggé szeretem. Nem tudom, elegendő válasz-e ez a kislánynak, de ez a legjelentőségteljesebb, amit képes vagyok kipréselni magamból, így talán jól is van ez így. Szóval az öreg szobája után elindulok a fürdő felé, de végül inkább meggondolom magam, mert az nem valami érdekes, és inkább a kis mini-nappali felé terelem Dee-t, mert ott vannak puha fotelek, meg egy egész kellemes kilátás a hátsókerte és Ledger különböző növényeire. - Három napja érkeztem, szóval volt már időm kipakolni. Ne aggódj. - Nem tettem, ami azt illeti. - Hát… még furcsa, de majd megszokom. - Hazudhatnék, hogy remekül érzem magam, de valamiért nem teszem. - Nagy ez a ház, és minden más… Mindegy is. Mr. Ledger tényleg nagyon kedves. - Megvonom a vállamat, mintha csak rajtakaptak volna a túl sok beszéden, és ahogy beérünk a fotelok közé, le is huppanok az egyikre, adva időt Dee-nek, hogy itt is körbenézzen. A dohányzóasztalon még egy kis tál cukorkát is talál. Habozok egy pillanatig, mielőtt megszólalnék, mert valahogyan még mindig olyan különös érzés beszélgetést kezdeményezni, de Dee annyira szeret magyarázni, én pedig… már nem vagyok többé az intézetben, hm? Ez egy más világ, teljesen más, és nem vagyok benne biztos, hogyan kell alkalmazkodni hozzá, de kénytelen vagyok rájönni. Lassan, aprónként, egyszercsak. - És... miket szoktál csinálni, ha nem Ledger bácsinál vagy?
Childhood best friends are even more special, as they have been with us from the beginnings. A childhood friend is a friend who you have known since you were both children, maintaining that friendship and remaining friends into adulthood is truly magical.
Mostmár a kezdeti érzés ellenére tényleg őszinte mosollyal pillantok Augustra és már attól egészen boldog vagyok, hogy egy nagy adag csokoládés muffinnal fogadhatom a szomszédságban, a beszélgetéstől pedig - amit szerencsére nem úgy fogad, mint Pascal szokta és nem hagy azonnal, szó nélkül magamra - szinte repesni kezdek, amit valószínűleg nemcsak Mr. Ledger, de ő is tisztán láthat rajtam, hiszen soha sem arról voltam híres, hogy leplezni tudnám a rajtam éppen eluralkodó érzést, a bácsi ajánlata pedig csak még izgatottabbá tesz - már amennyire az esetemben ez még egyáltalán lehetséges. Az emeletre felfelé szinte lelőhetetlenül folytatom tovább a csacsogást, szó szerint minden fontos - és kevésbé szükségszerű - információt megosztva magammal és a környezetemmel kapcsolatban, amire Augustnak egyszer talán mégiscsak szüksége lehet - ha mondjuk valaki, ne adj Isten, elrabolna majd a közeljövőben és az újdonsült barátom lenne az, akinek meg kellene osztania minden fontossággal bíró részletet a rendőrséggel, hogy sikerüljön a kiszabadítás. - Hogy micsoda? Ja, hogy a macska - kapom fel a fejemet a kérdésére, majd gondolkodás nélkül már ontom is magamból a választ rá. - Neeem, mert minden ablakot meg ajtót zárva tartanék, igazából még a hálószobámat se hagyhatná el, mert ott lenne a lakhelye, anyával vetetnék neki mindenfélét, lenne kiságya, kaparófája meg az a nagy valami, amire, ha unatkozna, fel is tudna mászni, de természetesen minden csupa rózsaszín lenne, mert a hófehér kismacskához az nagyon illene - bólogatok hevesen - magamnak - és egyetértést várva Augustra pillantok. - Hát, nem tudom, én nem igazán vagyok verekedős fajta, mert ha még Pascal ott lett volna, akkor ő tuti nemcsak a lábát rúgta volna meg, lehet, hogy meg is ütötte volna az arcát, mert előfordult már, hogy valaki csúnyát mondott rám a játszótéren és akkor pont ott volt a testvérem is és a gyerek végül felszakadt szájjal ment haza, hát, anya nem volt túlságosan boldog, Pascal még büntetést is kapott a mostohaapánktól - húzom el a számat oldalra, kifejezve az egyet nem értésemet ezzel a cselekedettel kapcsolatosan. - De azóta is sokan, sokat bántanak, néha azt mondják, hogy nem vagyok elég vékony meg hogy a hajam is miért nem egyenes inkább, ahelyett, hogy ilyen loknis. A gyerekek elég kegyetlenek tudnak lenni egymással, az az igazság, de engem annyira nem szokott meghatni a piszkálódás, igyekszem az egy-két barátommal ellenni és kerülni a bajt - ha Johnie nem jön például a két méteres közelembe. Amúgy egy angyal vagyok mindig - kár, hogy ezt a bátyám már nem pontosan így látja. - Azt mondod? Hát, remélem is - reagálok a kedves megjegyzésére és szélesen elmosolyodok cserébe. - Mondjuk, az azért elég furcsa lenne, ha a nagy ágya helyett a kanapét választaná éjszakára, nem? Mármint, lehet, hogy az kényelmesebb, mint ez itt, - mutatok az említett fekhelyre - de ki akarna inkább lent aludni a nappaliban a saját kis hálója helyett? Mert én aztán biztos, hogy nem, pláne, hogy egy kicsit mindig is féltem az éjszakai sötétbe burkolózó földszinttől, az olyan... ijesztő - és egy kicsit meg is borzongok márcsak a gondolattól is. - Akkor legközelebb mindenképpen rajzolok neki egyet, szép, hosszú, szőke hajjal meg habos-babos ruhával - bólintok rá. Aztán egészen hamar eltörik az a bizonyos mécses és hiába próbál meg August a kedvemben járni, kell még legalább egy harmadik felvonás is a megerősítések tekintetében, mire kicsit abbahagyom végre a sírást azért, hogy felpislogva rá, még jócskán könnyes szempárral, hirtelen mozdulva átöleljem a derekát és a mellkasába fúrjam az arcomat. - Te is nagyooon kedves vagy - szipogom a felsője anyagába, elnyújtva a szótagot és egészen addig el nem engedem, amíg le nem fejt magáról ő maga. - Akkor legközelebb is kapsz egy nagy adag csokoládés verziót belőle, rendben van? Már csak a barátságunk kedvéért is. És igen, már ténylegesen az egyik legjobb barátomnak tekintem ezután August-ot. - Ó, rendben van - nyugtázom bólogatva a feleletet és igyekszem nemcsak a szemeim elé táruló látványra figyelni - de be kell, hogy valljam, elég nehezen megy. Ledger bácsi háza annyira érdekes és izgalmas, pláne egy tízéves számára, hogy alig tudok elszakadni a sok, felfedezést ígérő dologtól. - Ennek örülök, fontos nagyon, hogy jól érezd magad ott, ahol vagy, ezt anya mondja nekem mindig, viszont én meg nem szólok neki arról, hogy az iskolában nem igazán érzem magam jól, ellenkezőleg, nem szeretek ott lenni meg a többi diákot sem szeretem, mert nem túlságosan kedvesek - biggyesztem le az ajkaimat és megvonom a vállaimat. - De Ledger bácsival neked nem lesz problémád, ebben biztos vagyok meg abban is, hogy már most nagyon szeret téged - és szívet melengető, őszinte mosolyt ejtek meg felé. Aztán a dohányzóasztal felé fordulok, kikapok egy marék cukrot a tálból és szinte belevetem magam az egyik, puha fotelba. - Hááát, Pascal erre azt felelné, hogy az idegeire menni az egyik kedvenc elfoglaltságom, - kuncogok fel - de szeretek még olvasni, rajzolni meg modelleset játszani. Tudod, az olyan, hogy kiszedem az összes ruhámat a gardróbszekrényből és egyenként felveszem őket, keresek hozzájuk kiegészítőket meg minden mást, cipőt is és aztán végigvonulok a házon, hogy megmutassam az éppen aktuális öltözéket anyáéknak. Na, és te mit szeretsz csinálni? Tényleg érdekel August, ezért nemcsak illedelmességből teszem fel a kérdést, oldalra hajolva pedig egy adag cukrot ejtek a fiú ölébe.
You are made of magic, Don't you dare allow yourself to be treated like you are any less.
! nyelvezet
Azt hiszem, egy kicsit alábecsültem a kislányt, amikor azt hittem, lesz olyan kérdés, amire nem tud válaszolni bármilyen módon is. De elég egyetlen szó, ő pedig már mondja és mondja és mondja, és biztos vagyok benne, hogy ez az emelet nem zengett ennyire az élettől, mióta én idekerültem. Persze, Mr. Ledger próbál cseverészni, de ha visszavonulok a szobámba, akkor nem igazán zaklat, amit azért értékelek. Olyan érzés, mintha megvolna a magánterem, ami valószínűleg nem igaz, vagy legalábbis, annyira elszoktam tőle, hogy nem is tűnik már valóságnak, de… Sosem volt saját állatom sem, nyilvánvalóan, de Ledger macskája mindig mindenhol ott van, amikor épp nincs. Fogalmam sincs, merre járkál azokban az órákban, amikor felszívódik, és mondjuk engem annyira nem is érdekel, de az öreget már biztosan sokkal inkább. Nem is gondoltam bele igazán eddig, hogy szeretem-e az állatokat, mármint… nyilván szeretem őket, de sosem vágytam egyre - vagy talán annyira elérhetetlennek tűnt már egészen kicsi korom óta, hogy meg sem született a fellángolás. Mindenesetre, Dee-nek igazán vehetnének egy macskát, már nem azért, de elég szenvedélyesnek hangzik és csak elképzelni tudom, milyen lehet ezt otthon a szüleinek napi nyolc órában hallgatni. - Akkor is, ha fiú lenne? - kérdezek vissza a rózsaszín témára, mert eddig nagyon úgy tűnik, hogy a lányzó nem retten meg a kérdésektől, és talán. Egy egészen kicsikét még bájos is az, ahogy darálja rájuk a választ konkrétan levegővétel nélkül. Persze, hiszen van egy bátyja! Nem néztem meg magamnak különösebben a srácot, de abból a pár pillantásból is pont olyannak tűnt, aki mindenkit is szétver akármiféle indokból. És aztán persze nem kerül bajba, mert azt mindig a lúzerek szívják meg, ő pedig elegánsan elsétál a következő órára. Oké, túl hamar ítélkezek, tudom. De az intézetben ez valamelyest mindennapossá válik; sosem tudhatod igazán, mire számíts a másiktól, szóval inkább felkészülsz bármire is. - Hé, ha valaki csúnyát mond rád, meg is érdemli, hogy felszakadt szájjal menjen haza. - Lelassítok és a szőkeség felé fordulok. - Komolyan? Komolyan a hajad a legnagyobb problémájuk, és… - Végigpillantok a kislányon, de aztán gyorsan vissza is az arcára, mert nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. - Ne is hallgass azokra a segg…aazokra a bunkókra, fogalmuk sincs, miről beszélnek. Valószínűleg csak zavarja őket, hogy sokkal szebb vagy, mint amilyen lányok velük valaha is szóba fognak állni. Aztán tovább is indulok, nem mutatva ki, hogy továbbra is érdekelne a téma, de valójában… Kurvaélet, utálom a gyereket. Valójában szinte az összeset, de akik ok nélkül bántanak másokat, azokat méginkább. Meg kellene értenem az ilyesmit, pont, mert belelátok, milyen az, ha egy gyerekkel kurvára kibasznak már élete első pár évében, de nem. Az ilyesmire nem magyarázat az sem. Mr. Ledgerre ránézve, rajongana azért a kis habos-babos hercegnő rajzért. Egy tipikus nagypapa típus, még akkor is, ha rendszerint cigarettaszag lengi körül - de mentségére szóljon, az általában (már amennyire a három napos ismeretségemmel magyarázhatok bármiféle általábanokról) keveredik hozzá egy kis sütemény is, vagy akármi, amit aznap főzött. Halványan elmosolyodok azon, hogy megjegyzi, milyen ijesztő a sötét földszint, de aztán a jókedvemet hamar felülírja a következő, sírós hangulat. Egyáltalán nem akarok az a fajta ember lenni, aki tízéves, szőke kislányokat sirat meg, Dee meg, voltaképpen, tényleg aranyosabb, mint az átlag. Vannak öntelt és undok kislányok is, de ő tényleg kedvesnek tűnik, és lehet, hogy egy kicsit sokat beszél, de hé. Ez még igazán elnézhető neki, nem? - Oh… - Azért váratlanul ér, ahogy hirtelen körém fonja a karjait és szorosan átölel, és egy pillanatra nem is tudom, mit reagáljak. Szánalmas gondolat, de azt sem tudom, mikor ölelt meg valaki utoljára - Dee viszont úgy bújik hozzám, mintha ennél természetesebb dolog nem is volna a világon. Beharapom az alsó ajkamat és végigpillantok a szőke fürtökön, amik végigterülnek pulóveremen, végül pedig finoman megsimítom Dee hátát, mielőtt finoman, de teljesrangúan viszonoznám az ölelését. - Oké, oké. Köszi. Végülis ez a nagy adag csokis muffin nem is hangzik rosszul. Ha meg jár hozzá egy kis beszélő barbie-baba aki csak mondja és mondja és mondja… hát. Lehetne sokkal-sokkal rosszabb is. Szinte hiányzik a mellkasomról Dee meleg kis jelenléte, ahogy már ismét a folyosón vagyunk. A nap besüt az aprócska kis nappaliba és kellemes melegként verődik vissza a fabútorokról, aranyozott fényként játszik Dee hajában, én pedig követem őt a pillantásommal és hallgatom, ahogy magyaráz. - Miért nem mondod el neki? - kérdezek vissza. - Lehet, hogy megértené. Nincsenek más iskolák a környéken? Nem, mintha máshol kedvesebbek lennének a gyerekek, de azért reménykedni lehet, nem? Meg próbálkozni. Fene se tudja. Egy kicsit megvonom a vállamat Ledger meg a szeretet témájára, és nem azért, mert ellenkezni akarok, inkább csak az okokat nem értem, de ez nyilván nem olyasmi, amit Dee-nek elmesélnék vagy esetleg őt kérdezném meg. Ő túl kedves ahhoz, hogy belegondoljon, mégis mi vihet rá egy embert arra, hogy magához vegyen egy tizenöt éves árva kölyköt? Mert ez az egész egyszerűen csak nem logikus, és tényleg, őszintén fogalmam sincs, hogyan érzek a dologgal kapcsolatban. Halvány mosolyra húzom a számat, ahogy a kislány újabb mesélésbe fog, és figyelem, amint torpedóként érkezik az egyik fotelbe. - Aha, hát ez nagyon érdekesen hangzik. A bátyádnak nem szoktál modell bemutatót tartani? - Kicsit szélesebbre rándul a mosoly a számon. - Én is szoktam olvasni, meg… - Megvonom a vállamat. - Hát, igazából nincsenek nagyon hobbijaim. Elég unalmas ember vagyok, elvagyok a könyveimmel, és kész. Közben felveszek egy darabkát az ölembe ejtett cukorkák közül és elkezdem kibontogatni, pillantásom elréved az ablak felé. Igaz, Ledger azt mondta, hogy vezessem körbe az emeleten, de azért nincs itt annyira sok érdekesség, csak ilyen-olyan szobák. Nem is ez volt igazán a célja, hm? Hogy Dee konkrét képet kapjon arról, milyen a ház és pláne, milyen az emelet. Sunyi az öreg, roppantul sunyi. Visszapillantok Dee-re, és végül felmarkolva az ölemből a cukorkákat - amik aztán mennek a zsebembe, nem a tálba - felállok, hirtelen ötlettől fogva meg kinyújtom felé a kezemet. - Hé, még meg sem kóstoltam a csokis muffinodat. Menjünk, mielőtt a többiek megeszik mindegyiket. Ha nem ellenkezik, akkor elindulok vele visszafelé, cserébe azért még beengedem néhány vendégszobába, ha kíváncsi. Végülis mindegyik be van rendezve, meg nem mondom, én is körbejártam őket kíváncsiságból, szóval… - Mr. Ledger megmutatta már neked a hátsókertet? - kérdezem a lépcsőhöz közelítve. - Tele van gyümölcsös-bokrokkal meg van egy medencéje is, biztosan tetszene.
Childhood best friends are even more special, as they have been with us from the beginnings. A childhood friend is a friend who you have known since you were both children, maintaining that friendship and remaining friends into adulthood is truly magical.
A macskával kapcsolatos kérdése egy kicsit váratlanul ér, el is kell rajta gondolkodnom, hogy pontosan mit is csinálnék, ha anyáék nem egy kislány cicát ajándékoznának nekem, de aztán megvonom a vállaimat a válasz előtt. - Hát, anya tudja, hogy csak lányt szeretnék, szóval a másik opció kétlem, hogy egyáltalán szóba kerülne, ha úgy alakulna, de amúgy sem nagyon szeretnék, hogyha lenne egy kisállatom, mert azt mondják, hogy nem tudnék rá vigyázni, pedig de, Pascal volt az, aki miatt Csicsi, az aranyhörcsög is megszökött, nem én, én vigyáztam rá is nagyon, csak hát mindhiába, mert egyszer üresen találtam meg a ketrecét - a szüleim pedig azt mondták, hogy valószínűleg kimászott onnan és megtalálta a kijáratot a házból. - Aztán a testvérem azt mondta, hogy kinyiffant, szó szerint így, de én nem hittem neki, mert mindig annyi hülyeséget beszél, biztos akkor is csak engem akart felidegesíteni és a hörcsög most is valami jó kis helyen pihen - mosolygok kedvesen és... naivan. Aztán, ahogy az iskolai csúfolódásra terelődik a szó, kicsit elkedvetlenedek igaz, de azért elég hamar elfoglalja a helyét egy vérszegény mosoly az arcomon. - Anya szerint is csak azért viselkednek így velem, mert irigyek rám, de nem értem, hogy egyáltalán miért lennének azok? Én is ugyanolyan vagyok, mint bárki más, meg van egy másik lány az osztályban, aki hasonlít is rám és őt mégis nyugton hagyják - értetlenségemben megrázom egy kicsit a fejemet, majd a majdnem kiejtett csúnya szóra meg is illetődök, de gyorsan túlteszem magam rajta. - Milyen aranyos vagy! De biztosan csak azért gondolod így, mert barátok vagyunk és úgy érzed, hogy mindig kedvesnek kell velem lenned, pedig nem muszáj ám, nem sértődöm meg, hogyha azt mondod, hogy nem kellene annyi édességet összeennem, a tanár néni szerint is így van - emlékeztetem magam arra, amit pár nappal ezelőtt az osztályfőnök mondott nekem az egyik szünetben és ami akkor bár elég rosszul esett, de mostmár egészen normális véleménynek gondolom. Akkor viszont még sírtam is rajta, pontosan úgy, ahogy az előbb is tettem Augusttal szemben. Viszont az ölelés, amivel megajándékozom lényegében csak azért, mert éppen nagy kedvem volt hozzá, minden korábbi rosszérzést elfeledtet velem. Csak kiélvezem a pillanatot - meg azt, hogy lassan, de viszonozza a cselekedetemet -, lehunyt szempárral kapaszkodok a pólójába, mosolyogva és egészen addig el sem eresztem őt, amíg nem merül fel témaként a csokoládés muffin. - Ugyan, nagyon szívesen csinálok majd neked egy adagot, ha éppen nálunk jársz, csak azért jó lenne, ha olyankor anya is otthon lenne, mert nem szeretné, ha felgyújtanám a konyhát, ezt pont ma délelőtt mondta, mielőtt átjöttünk volna Ledger bácsihoz meg hozzád. - Hát, nem is tudom, talán azért nem, mert nem szeretnék panaszkodni neki, Pascal szerint úgyis mindig felesleges hisztériázok minden hülyeségen és nem akarom, hogy megint ugye megmondtam pillantással illessen, amikor majd egyszer erről beszélek, szóval inkább hallgatok róla még egy kicsit. Meg talán majd később már kevésbé lesz rossz az egész szituáció - vonom meg a vállaimat és továbbkövetem a folyosón, egészen a fényárban úszó nappaliféleségig. - Te szereted az iskolát amúgy? - Pascalnak? Szerintem inkább bezárna a szobába, még mielőtt egyáltalán lehetőségem lenne kivonulni elé - nevetek magamon és a szerencsétlenségemen, ahogy elképzelem a testvéremet, amint végig sem nézi a felvonulást, amit rendeznék neki. - Unalmas? Szerintem, aki az olvasást szereti, az rossz ember nem lehet, pláne nem unalmas. Esetleg majd megnézhetem, hogy mik vannak a könyvespolcodon? Persze, én is megmutatom szívesen, ha szeretnéd. Éppen behajítok egy kibontott cukorkát a számba, amikor August hirtelen felkel és a kezét nyújtja felém, a földszintre invitálva általa. - Ú, igen, tényleg meg kellene kóstolnod, mert a végén egy darab sem marad a tálcán, aztán azt nagyon sajnálnám, ha nem ennél egy falatot se belőle - és hatalmas mosollyal az arcomon fogom meg a kezét és onnantól kezdve igazából el sem engedem - már ha August nem ellenkezik ellene. - Van medence? Ha tudtam volna, akkor elhoztam volna a fürdőruhámat és strandolhattunk volna egyet - egy nagy sóhajjal álmodozok a majdnem megvalósult hirtelen kis nyaralásról, mialatt hűen követem az újdonsült barátomat le a lépcsőn és mielőtt az ebédlőbe érnénk, ahol valószínűleg mindenki más tartózkodik, kicsit lehúzom magamhoz és a fülébe suttogom. - Amúgy, ha Pascal kicsit undok veled, ne vedd magadra, általában mindenkivel ilyen. Jobbnak látom, ha előre felkészítem rá, hogy mire is számítson a bátyámtól, már ha egyáltalán szóba akar vele állni. Mondjuk, éppen nem látom sehol sem a testvéremet, nincs a szüleink, sem pedig Mr. Ledger mellett, ami elég gyanús dolog, ismerve őt. De az aggódás helyett inkább elpattogok az asztalig, ahol a tálca sütemény foglalja a helyet, kiveszek kettőt és már egyből indulnék is vissza August felé, mikor meghallom a mostohaapám hangját. - Yolande, nem eszünk állva, mint a lovak, inkább ülj csak le, Ledger bácsi sem szeretné, ha szétmorzsálnád a házat. A számba harapva, kicsit csalódottan nézek az ajtóban álló fiúra és egy egyszerű mozdulattal felé nyújtom a muffint, abban reménykedve, hogy leül velem az asztalhoz ő is majd.
Kezdőlap
