A legtöbben ferde szemmel néznek rá, amikor választ ad a klasszikus kérdésre, mi szerint miért döntött az orvosi pálya mellett. A pénz motiválta és ezt egy percig sem szégyelli. A feltételezésekkel ellentétben nem tehetős családból származik, sokat kellett nélkülözniük gyerekkorában, a szüleinek rengeteg adóssága gyűlt össze a bedőlt családi biznisznek köszönhetően és hozzáértés híján nem a legjobb pénzügyi döntéseket hozták meg. Minden tőlük telhetőt megtettek, ennyire tellett és ő jobban akart teljesíteni náluk, színvonalasabb életet élni, egyben biztosítani számukra. Az első dolga volt lerendezni a fennálló tartozásaikat és meggyőzni őket arról jöjjenek Amerikába, azt követően kifizetni a saját tandíjának hátralékát, ami mellett tőle telhetően folyamatos anyagi támogatásban részesítette felmenőit. Amint lehetősége nyílt rá hitelt vett fel, hogy a pénzből házat vásároljon a számukra, amiből egy kis összeget elkülönített befektetésre.
Mára elmondhatja, hogy semmilyen anyagi problémával nem rendelkezik se ő, se a családja. Nem kell semmiről sem lemondaniuk, hogy kihúzzák a hónap végéig. Nem kell hónapokon át félretenniük egy elromlott hűtő pótlására, ha valami elromlik azonnal javíttatni, cserélni tudják. Nem kell kínosan ügyelni az akciókra, számolni a pennyket, görcsösen takarékoskodni. Nem kell többször megfontolni megéri-e elmenni az orvoshoz vagy húzzák, halasztják a dolgot a számla miatt. Nem, egy percig nem érzi a mai világban bármi megvetendő lenne abban, ha az ember egyik mozgatórugója a pénz. A vele kapcsolatos másik tévhittel ellentétben nem a tehetségének köszönheti a karrierjét vagy szerencsének, rengeteg időt, energiát ölt bele ott tartson ma ahol és nem ostoba, hogy mindezt olcsón tegye meg. A munka szeretete számára éppen ezért sokadlagos, élvezi a hatszámjegyű éves fizetését, elégedettség tölti el a keze alól kikerülő, precíz beavatkozások látványa és mindattól függetlenül, hogy nem mások gyógyításának, megmentésének vágya vezette a szakmába, halk zöngéjű örömmel tölti el, ha egy egyszerű szépészeti műtétnél többel járulhat hozzá egy páciens életének gyökeres megváltoztatásához.

Nem tartja magát munkaholistának és nem vágyik az átlagosnál több óraszámra a kórház falain belül, igénye van a szabadidejének kihasználására, az aktív pihenésre, a minőségi időtöltésre, a társaságra, a hétköznapi beszélgetésekre, amik nem kanyarodnak vissza a praxisának részleteire. Kialakított egy egészséges munkahelyi, magánéleti egyensúlyt, aminek köszönhetően őszintén elmondhatja, hogy élvezi az életét. Minimum negyedévente külföldön tölti a szabadságát, igyekszik havi szinten, ha csak pár napra is, de kikapcsolódást keresni a környező államokban vagy városokban és újdonságokat kipróbálni, mert nem csak azért él, hogy bankszámláján lévő összeg minden áron gyarapodjon, nem azért izzadt vért a rezidens évei alatt, hogy mára ne tehesse meg azt, amit meg akar. A sikerrel önmagában semmire nem megy, ha nem élvezi ki mindazt, ami vele jár és csak a kórház és a lakása között mozog.
Akárcsak a pénzszerzéssel, a költésével sincs gond a véleménye szerint és nem érzi azt ne költhetné a saját vagyonát arra, mire akarja. Nevetségesnek tartja azokat, akik jogosultnak érzik magukat megvessék érte. Túlzásokba nem esik, de a minőségért, a ritka lehetőségekért bármikor a zsebébe nyúl és a csuklóján pihenő, drága karóra nem nagyzolás a részéről, számára szimbolikus értékkel bír, mert nem csak úgy pottyant az ölébe, ahogy a Maserati kulcsait sem vágták hozzá.

Kedveli az egyenességet, az egyszerűséget, ha nem kell úton útfélen más cselekedetei, szavai mögötti másodlagos vagy hátsó szándék után kutakodnia. Ha problémája van azt nem fogja a szőnyeg alá söpörni, a konfliktusokat nem kerüli el pusztán azért, mert kényelmetlenek lehetnek a másik fél számára, de értelmes beszélgető-, vitapartnerként kezd bele, aki nem támadást indít az esetlegesen érzékenyebb téma szóba hozásával. Szereti megérteni, körbejárni a dolgokat és a türelme nem mindig tart ki odáig, hogy kisebb játszmákba kezdjen vagy felesleges bájcsevelybe, amin keresztül kipuhatolja, elnyerheti a részleteket. Se a saját, se más idejét nem pazarolja szívesen ilyenekre és éppen ezért nem tűri jól, ha valaki alaposan körbeír valamit ahelyett kereken kimondaná. Egyedül a munkája során tolerálja, magánemberként előbb fog kiülni az arcára a sürgetés vagy előbb fogja összefoglalásra felszólítani az illetőt, minthogy az magától a lényegre térne. A köntörfalazás nem a kenyere, így mástól sem viseli el, ha lenyomja a torkán. A döntésképtelen egyének is ebbe a nehezen megtűrt halmazba tartoznak, egyszerűen nem tud azonosulni velük, mint valaki, aki egészen fiatal korától kezdve közel mindig tudta mit akar és ha dilemmába is bonyolódott, logikai oldalról megközelítve előbb vagy utóbb, de választáshoz jutott, egyről a kettőre, amire ha más egy kis lökés segítségével sem jut, a jövőben biztosan nem fogja keresni a társaságát.
A nyersebb stílusába egyfajta udvariasság keveredik, érezhető távolságtartással azok irányába, akiket nem ismer és hatalmas hazugság lenne azt állítani, hogy minden ember életére kíváncsi lenne. Megvan a maga köre, amiben mozog, a közelebbi barátai, ismerősei és pár kedves, érdekes szót követően nem feltétlen fog az ismeretség elmélyítésére késztetést érezni, bárminemű kapcsolat kialakítását kezdeményezni. Bélyegezhető magának valónak, zárkózottnak ennyiből kiindulva vagy barátságtalannak, de egyszerűen nem vágyik a társaságának feltétlen bővítésére, tökéletesen elégedett a meglévővel. Számukra egy flelősségteljes, hűséges, szarkasztikus humorral megáldott férfiként ismert, akire bármikor lehet számítani és bizonyos idő kihagyása után is ugyanolyan könnyen képes felvenni a fonalat, mintha csak előző nap találkoztak, beszéltek volna. Ezeket a kapcsolatait nem veszi magától értetődőnek, megbecsüli valamennyijüket és ápolja a hozzájuk fűződő szálait, akár nyíltan, akár a háttérből, semmit sem várva cserébe. Az első benyomással ellentétben sokkal kevésbé arrogáns vagy beképzelt, a sarkos nézetei is polírozottabbak, de a makacsságát és büszkeségét még a hozzá közelállók sem tudnák kedvességből letagadni.

Fizikai megkönnyebbülést éreztem, amikor a sapkát bedobtam a táskába a többi mosásra szánt ruha mellé és ismét, amikor magam mögött hagytam az öltözőt, hogy a kora délután óta elfogyasztásra váró, kihűlt, megkezdetlen kávéval a kezemben induljak meg a parkoló felé. Jócskán kifogytam mára a türelemből, a folyosón is csak némán, vérszegényen megerőltetett mosollyal a képemen intettem a velem szembe jövőknek. El akartam kerülni minden további kommunikációs lehetőséget és a szükségesnél egy perccel sem több időt tölteni az épületben. A lifthez közeledve, órák óta először jutott eszembe ellenőrizni a telefonomat, aminek képernyőjén egy nem fogadott hívás és egy hangposta üzenet értesítése fogadott és aminek köszönhetően sikeresen elsiklott a tekintetem az egyik kollégáétól, megúszva a hátam közepére sem kívánt csevegést. A szemem sarkából láttam, hogy a visszahívás megkísérlésének pillanatáig megvolt benne a szándék, felém tartott mondjon, kérdezzen valamit, de amint a fülemhez emeltem a készüléket meggondolta magát.
A megkeresés anyámtól származott, aki mivel nem ért el, rögtön az üzenet hagyása mellett döntött – ahogy magyarázza azt kifogásokkal körbebugyolálva, összevisszacsapdosó gondolatmenettel az első két percben, mielőtt kitérne a lényegre. A vérnyomásom hirtelen emelkedik meg a nagybátyám nevének említésére, ami mióta az eszemet tudom rossz ómen volt és csak egy rakás keresetlen bajt akasztott a nyakunkba. Észre sem veszem, ahogy a liftbe már beszállva, jobb híján a papírpohárra szorítok rá, meglazítom a fedelét az óvatoskodón, ismét, mint macska a forró kását körbejáró stílusának hallatán, amivel ecseteli miért hozta szóba a bátyját. Újfent segítségre van szüksége és nagy meglepődésemre pénz formájában. Megint. Csak kölcsönről van szó, vissza fogja fizetni, nem fog csalódást okozni – holott az előző alkalommal kölcsönzött összegnek egyetlen törlesztő részletét sem fedeztem fel a szüleim bankszámlakivonatai között. A levegőt fogalmam sincs milyen hosszan tartottam vissza, a mellkasom látványosan süpped a fújtatássá nőtt kifújásakor. Elmondtam neki és apámnak is ezerszer, hogy felejtsék el azt az embert mindegy mivel keresi fel őket. Kétszer semmizte ki őket, háromszor vettek fel kölcsönt az ő kérésére a számtalan krízishelyzetének kezelésére. Hogy lehet az még mindig nem tanultak semmit, sőt, újból fontolgatják, hogy segítenek rajta? Fel nem fogom ésszel és mindennek tetejében az üzenet végén az fogad le kell tennie, mert hamarosan sorra kerül a bankban. Már a bankban van? Az idegtől megfeszült állkapoccsal fejezem be a hangposta hallgatását, rögtön hívom és türelmetlenül várom, hogy a kicsöngést a hangja váltsa fel.
- Mondd, hogy nem adtál megbízást a tranzakcióra. – Köszönés nélkül szólok bele a vonalba és biztos vagyok benne még számára sem okoz problémát kiérezni a hangomból a feszültséget. Pont ez a cirkusz hiányzott ahhoz teljes legyen a napom..
- Azt mondta szűkös határidőn belül kell neki a pénz, nem mondhattam nemet Roman. A bátyámról van szó. Azt mondta elveszíti a házát, az üzlet csak a pénzt viszi és rengeteg adóssága felgyülemlett. A bank sem volt hajlandó segíteni neki. – A készüléket elemelem a fülemtől, a tekintetem a plafonra szegezem, ahogy egy sornyi német káromkodás némán hagyja el a számat és a rövid fordításuk lényegében annyi lenne, ezt nem hiszem el. A szerkezet jelzőhangjára gondolkodás nélkül indulok meg, csőlátással, mert a méreg annyira elöntötte az agyam kevésbé figyelek a környezetemre és pont ahogy válaszba kezdenék, sikerül belerohannom valakibe. A kávé nagy része rajta landol, csak egy kisebbet szív magába a kabátom és az ingem. Nem néztem melyik emeleten állt meg a lift, meg se fordult a fejemben nem a földszinten, hanem valójában az elsőn és ahogy a tekintetem feljebb emelem a kiömlött ital foltjairól, Laurel-lel találom szembe magam – nem, nem lehetett volna hova fokozni a jelenetet.
- Ugye most viccelsz velem? Ilyen egyszerűen nincs.. – Az utcai öltözékéből arra következtetek nemrég végzett, pont hazaindult volna és a gyors távozás helyett egy koffeintől tocsogó balesettel kell foglalkoznia. Csodálatos. Ha nem lenne tele mindkét kezem legalább a nálam lévő zsebkendőt elő tudnám szedni a kabátom zsebéből.
- Ne haragudj, nem néztem magam elé. Hadd segítsek. – Lehajolok, miközben ő az arcára is került cseppeket törölgeti, hogy letegyem a poharat, az ujjaim végéről lerázzam a maradék kávét. - Nagyszerű, hogy utólag hívtál. Most le kell tegyem, később hívlak.
- Jól hallottam Laurel volt az? Ismét együtt vagyto.. – A fejemet csóválva nyomom ki a hívást, a telefont, pedig elteszem. Hihetetlen, hogy egyik pillanatról a másikra miként változik meg a hangszíne és milyen könnyen vált témát, amivel ismét jól megtépázza az idegeimet. Ilyenkor óhatatlanul gondolkodok el rajta miért is próbálkozom azzal rendszeresen ellenőrizzem, rendben tartsam az ügyleteiket, ha egyik szarból lelkiismeretfurdalás és gondolkodás nélkül lépnek bele egy másikba.
- Nem tudok elégszer elnézést kérni. Tessék. – Előhalászok két tiszta zsebkendőt a részére, ami összességében nézve nem sok, messze nem fogja felitatni az összes folyadékot, amit még nem szívott magába a ruhája. A kezemet a táskájáért tartom. - Add ide, megfogom. – Az állammal bökök a vállán lévőre, mert a döbbenettől fáradtan eltorzult arcáról sikerül leolvasnom, hogy nem érti elsőre mire célzok és még mindig abban a fázisban tart, ahol nem hiszi el telibe öntöttem. Nem tudom hibáztatni érte, ezáltal automatikusan veszem át tőle a gondolkodást, akárcsak a táskájának pántját.
- Mi az isten kötött le ennyire, hogy nem voltál képes figyelni mi van az orrod előtt? Egy élmény lesz így felszállnom a metróra. – Morog, de leginkább a kínkeserves él hallatszódik ki a hangjából és tükröződik a vonásain. Ismerem annyira, hogy ennyiből és a sóhajtásából tudjam nem csak az én napom volt minősíthetetlen, aminek a megkoronázásáról igazán lemondtam volna.
- Család. – És ő is ismer annyira ne kelljen többet mondanom ennél. - Figyelj az a legkevesebb, hogy hazaviszlek. Ragaszkodom hozzá, az én hibám volt az egész. – Nem fogom a telefonra, nem magyarázkodom a részletekkel és nem hagyom makacsságból elsőre elutasítsa a felajánlást, ami nem üres udvariasságból született, sejtve, hogy úgysem fogadná el.
- Nem tudom megköszönjem-e, de inkább kihagyom, hívok egy taxit. – Egy lélegzetvétellel később hozzáteszi. - Ne haragudj, csak ez egy duplaműszak végén ömlött a nyakamba és nagyon elegem van mára. Mindenkiből. A kórházból, a főnővérből, a betegekből, belőled, belőlem. – Az utolsó törlőmozdulatát végzi el, ennek a lendületével adja fel egészében, hogy két darab papírzsebkendővel próbálja meg hellyel-közzel tisztává avanzsálni a külsejét. A bosszús összegöngyölésük, elhajításuk az alig két méterre lévő kukába csak a pont volt az i betűn, amikor lepattant a pereméről a szemétgalancsin. A takarító közeledését észreveszem mögötte és a felkarjára ráfogva terelem odébb, hogy helyet adjunk a tócsában álló ital eltűntetéséhez. Az a mellé ment dobás már nem oszt nem szoroz a helyzeten.
- Hagyd.. – Célzok a földön heverőre, hogy ne hajoljon érte. – ..és feleslegesen mentegetőzöl. Nem tudok sokat javítani a napodon, de mint mondtam, az a legkevesebb, ha hazaviszlek. Az autóban kényelmesen moroghatsz, ingyen van. – Átvételre nyújtom eközben a táskáját és egy lépést teszek a lépcső irányába, onnan nézek vissza rá, némán szuggerálom ne kelljen reklámszöveget gyártanom, csak fogadja el a felajánlást.
- Oké, oké, így összefoglalva nem hangzik olyan rosszul. Legalább nyugodtan alhatsz este. – Gyér poén volt, kicsit jobban fájt, mint amennyire humorosnak nevezhető volt a kísérlet, de egynek elment, aminek fáradt, visszafogott mosolyba hajló jeleit leolvashat a vonásaimról. Azzal együtt, hogy azért ne szálljon el magától és lehetőleg ne ismételje meg az autóig vezető úton.
- Még mindig ugyanott laksz, ahová a dobozaidat vittük a költözéskor? – Lehet normálisan tudtunk beszélni az eljegyzés felbontásáról, közösen egyeztünk meg róla és a viszonyunk nem nevezhető rossznak, sem ellenségesnek, de lényegesen kevésbé vagyunk egymás életének a részesei, kevésbé bizalmasan. A lakcíme, pedig ebbe kategóriába esik, ha azóta változott.
- Igen és kihasználnálak egy kitérőre a boltba, ez a legkevesebb, ugye? – A szavaim visszaidézésére csak némán, aprókat bólogatok és halkan elmormolok egy touché-t.