Az a tipikusan idegesítő újonc, aki muffint süt a második napján, és mindenkit megkínál vele, hátha akkor megszeretik, mert negyedik osztályban ez működött, és valahol nagyon szívesen vissza is menne a negyedik osztályba, mert akkor még ő volt a király és az osztály bohóca, akit mindenki imádott, most viszont a legtöbben csak morognak rá, köztük a saját társa, akitől ezt igazán nem veszi magára, mert megérti. Egyébként hobbija az emberek megértése is, nem pszichológiai alapon, hanem úgy lelkileg, de azért ezt hobbijának mégsem mondaná, inkább adottságnak. Sok lánytól megkapta már, akikkel járt, hogy olyan jól tud hallgatni, csak valahogy ennek árnyoldala, hogy sokszor akkor is hallgat, mikor mondania kéne valamit – például, ha az előszobában eggyel több pár cipő ül a cipőtartón, mint illene, és mintha szuszogna a gardrób, de ha a barátnőd szerint nincs itt senki más, akkor csak annak árán próbálhatsz vitatkozni vele, hogy a szuszogó szekrényeddel lép le. Már nem a fickóval benne, hanem a komplett szekrénnyel, mert egyedi darab.
Végletekig idealista, és bár határozott elképzelésekkel rendelkezik néhány dologról, például egészen elvakultan hisz a rendszerben, amit képvisel, a legtöbb véleményében elég könnyű megingatni, mivel lényegében legfőbb célja, hogy kedveljék, szóval bármit hajlandó szajkózni, ha úgy érzi, a másik azt akarja hallani. Hosszabb távon persze ezt nem tartja fent, inkább amolyan udvarias társasági fogásként alkalmazza. Így lehet, hogy aki kitart barátjaként, az adott esetben szembesül a dilijeivel, például olyan részleteket is megtud a fűszerkertje aktuális növekvési állapotáról, amelyekre sosem volt kíváncsi, nem beszélve a millió kapcsolati problémájáról. Azokkal egyébként különösen nehezen szembesül; rendkívül konfliktuskerülő a magánéletében, sőt, amennyire lehet, a munkájában is. Nem szeret ellenségeket kreálni, és bár hajlamos nagyot szólni, a férfiegóját szívesen építgeti fel darabjaiból a büszkeségével együtt, ha arról van szó. Mindig szeretett legózni.
Egyébként próbálja megpróbálni az arany középutat az egészséges és fenntartható életmód és a mekis kaja között, ami az ő guilty pleasure-je. Imád enni, ezért kezdett megtanulni főzni is, de a legújabb hóbortja az egészséges ételek; amiket rendszerint elég hamar megutál, de azért egyesek nem menekülnek azelől, hogy a házilag készített lenmagos-sótlan mogyorós-mazsolás bonbonjaival kínálgassa őket. Egyébként leszokott a kávéról, mióta olvasott egy cikket a koffein káros hatásáról, így mániákusan teázik, mindig van nála néhány random filter, hogy csak egy forró csésze vizet kelljen kérnie.
Legnagyobb álma, hogy nyomozó lehessen, ezért minden követ megmozgat, például képes volt két lakótárssal együtt lakni azért, hogy a lakbéren megspórolt pénzből visszamehessen esti egyetemre és megszerezhessen egy diplomát. Az egyik korábbi barátnője okán van egy macskája, aki utálja, úgyhogy hobbiból szeret előle bujdosni a lakásban és résnyire nyitva hagyni a bejáratiajtót, hátha elmegy. A tévét elvitték, a macska maradt.
Próbál modern férfiként viselkedni, így viszont sokszor túlzásba viszi a női egyenjogúság, a politikai korrektség és a kulturális tisztelet szintjeit, amit sokan már szarkazmusnak értelmeznek. Ilyen apropók végett háromszor tört már el az orra; a keze szintén háromszor, ebből egyszer Indiana Jonest játszva próbált meg felmászni a maine-i házuk falán, egyszer Indiana Jonest játszva próbált meg leugrani a vágtató lóról, egynek pedig semmi köze sem volt Indiana Jones-hoz.

– Hallottad már, hogy "nomen est omen"?
– Igen.
– Tudod, mit jelent?
– Nem.
– Azt jelenti, a név intő jel. Sokan tévesen úgy fordítják, hogy a név kötelez, pedig az ómen szót amúgy is használjuk... A név kötelez az lenne, hogy noblesse oblige, mert igazából a nemességről szól. De a nomen est omen szerint a neved a legfőbb tulajdonságodról árulkodik, ezért gondosan kell kiválasztani.
– Ezért neveztek el téged Donaldnak?
– Csak hogy tudd, a Donald egy teljesen jó név!
– Aha. Eszembe is jut rögtön kettő: Donald kacsa meg Donald Cheetos.
– Ugye tudod, hogy rendőrök vagyunk, és lényegében ő a főnökünk főnökének a főnöke?
– Miért, nem értesz egyet velem?
– Nem ezt mondtam.
– Sosem ezt mondod.
– Mindegy. Igazából a középső névre gondoltam. Neked van?
– Sose tudod meg.
– Az enyém Magnus.
– Mert úgy érezték a szüleid, a Donaldért nem vernek meg majd elegen?
– A Magnus nagyon népszerű név!
– Hol?!
– Norvégiában.
– Norvég vagy?
– Nem. Miért lennék?
– Tudod mit? Most egy kicsit nincs kedvem beszélni veled. Hozz inkább még egy kávét.


Az albérlet évtizedes fapadlója kemény és göröngyös, Sam kólája halk sistergéssel engedi ki magából a szénsavat, én pedig óvatosan belekortyolok szívószállal a teámba, majd még épp idejében pillantok fel, hogy a kezem automatikus mozdulatait a kontrolleren átvariáljam, és kitérjek a felém érkező gránátvető elől.
– Szóval mi a szitu az új társaddal?
Először csak a fejem fordítom Sam irányába, a tekintetem még a képernyőre tapad. – Carlosszal? Semmi. Mármint, semmi nagy. Még nem kedvel, de szerintem csak idő kell neki.
– Vagy csak nem kedvel – vonja meg a vállát nemtörődöm módon, aztán egzaltált sóhajt hallat. – Az emberek nem menhelyi kutyák, Donnie, hogy ha elég ideig érzik a szagodat, majd megszoknak!
– Na képzeld, pont nemrég olvastam egy cikket arról, hogy a nazális receptorok miként…
– Kapd be a receptoraid. És inkább figyelj a játékra!
– Figyelek!
– Nem figyelsz! Ha figyelnél, akkor nem… Óóóó, igen! Nem robbant volna le a fejed!
– Ne már, Sam! – Csalódottan ejtem az ölembe a kontrollert, míg az osztott képernyő alsó sávja, ami engem reprezentál, elhomályosul, középen pedig az ominózus KILLED felirat villog. Duzzogva pillantok rá, míg az újjáéledést várom. – Egy csapatban vagyunk!
– Unalmas csapattárs vagy.
– Te meg felrúgod a szabályokat.
Samantha röfögő nevetéssel állt fel a padlóról, a konzolt a párnára rakva. Valahol felvillant bennem a vágy, hogy bosszúból megöljem a karakterét, míg nem figyel, de végül mégis rányomtam a SZÜNET opcióra, és követtem őt a konyhába. A lábaim amúgy is teljesen elmacskásodtak már a sok üléstől.
Sam a hűtőhöz lép, előbb a meleget engedi kicsit magára – őszhöz képest elég meleg van, de tudja, mi a véleményem a felesleges energiahasználatról, egy hűtőnyitással közelebb vitte a bolygót a halálhoz –, aztán kivesz belőle egy adag itthon készített tejfölös-hagymás szószt, és átáll a chips keresésére. – Amúgy is, miért fokozták le? Még mindig nem tudod?
– Nem vájkálok a magánéletében.
– Mindenki életében vájkálsz. Múltkor megkérdezted, hol veszi az alsógatyáit!
– Az egy teljesen természetes és praktikus téma! – vonom össze a szemöldökeim felháborodottan. Ha férfi lenne, megértené, hogy nem egyszerű jó alsót találni, főleg egy olyan aktív élethez, mint a rendőri munka, ahol folyamatosan futsz, a dolgok pedig… izzadnak. Tipikus, bezzeg akkor is basztatna, ha büdös lennék. – Amúgy… Szerintem valami személyes dolog volt. Lefeküdt a főnöke nejével! Tutira!
– És szerinted ezért megfosztották volna a rangjától?
Megvonom a vállam. – Én nem örülnék, ha a beosztottam a feleségemmel kavarna.
– A beosztottad már odahaza a Walmartban is a barátnőddel kavart! Ráadásul munkaidőben!
– De nem is örültem…!
– Balfácán vagy – mondja röhögve, de amúgy már majdnem szeretetteljesen. Ez még a legszebb dolgok egyike, aminek néhanapján hív, úgyhogy nem ellenkezem. Néhány pillanatig oldalra biccentett fejjel figyelem, ahogy megpróbál felpipiskedni a konyhaszekrényhez, hogy elérje a felső polcra száműzött nachost, aztán sóhajtva odalépek és leemelem neki. – Könnyű annak, aki két méter magas!
– Nem vagyok két méter. – Bár mondták már, hogy olyan nyurga vagyok, hogy többnek nézek ki annál, amennyi vagyok. – Ezt kéred vagy a barbacue-st? – Felvont szemöldökkel várom, hogy döntsön, és miután rábök a barbacue-sra, a sajtosat visszateszem a helyére, és nem törődöm a nyelvöltésével. – Szerintem Carlos jófej – mondom végül. – Összecsiszolódunk majd. Amúgy is tök jó, hogy a társam ilyen tapasztalt, talán elleshetek tőle pár dolgot, szereti kommentálni, mennyi mindent elbasznak a nyomozók, akik kijönnek a helyszínekre, ha épp mi zárjuk le. Most min mosolyogsz?
Sam úgy vigyorog, mint aki a világ legviccesebb mopszos videóját látta egy temetés közepén, és nem mer nevetni. – Semmin. Csak annyira tipikus, hogy te vagy az egyetlen ember az egész városban, akivel szánt szándékkal kibaszhatnak, és még akkor is a pozitív oldalát látja…!
– Ez miért lenne kibaszás? Új társat kaptam. Megesik.
– De nem évente kétszer – Aucs. Ez egy kicsit fájt azért, és meglehetősen övön aluli ütés volt. Nem tehetek róla, hogy Whitehall után új társat kellett kapnom, aztán Berger tényleg beváltotta a fenyegetését, és újat követelt magának! – Ez a Carlos fazon csak büntetés.
– Miért büntetnének meg?
– Mert csökkented a munkamorált azzal, hogy mindenki agyára mész?
– Kapd be!
– Na de kérem, ez szexuális zaklatás!
– Ezzel ne viccelj.
– Kibaszott zsiráf.
– Nagyon nőies vagy.
– Bébi zsiráf…!


Sam a legrégebbi barátaim egyike. Egészen konkrétan olyan régi, hogy még közös habfürdős képünk is van babakorunkból; szomszédok voltunk, az anyukáink lényegében legjobb barátnők, úgyhogy igazából nem is sok esélyünk volt mások után nézni, mert eléggé kint éltünk a városból, a farmosabb vidéken; úgyhogy a szomszédságunk eleve azt jelentette, öt mérföldre voltunk. Biciklivel az semmi. És mivel akkoriban még videójátékunk sem nagyon volt, így még gyalog is.
Sosem volt kifejezetten... Lányos lány. Igazából fiúsabb volt, mint én, és elég sokszor megvert; az egyik harapása a lábamon még mindig látszik, mert megettem az utolsó corndogot. A dolgok valahol a középiskola alsóbb osztályaiban változtak meg, tizenkét éves korunkban, amikor összebarátkozott más lányokkal. Egyszer még szoknyában is láttam, ami teljesen sokkolt, és azóta sem hevertem ki. De a legnagyobb változást az életünkbe Lauren hozta.
A családja gazdag volt, ő pedig már tizenkét évesen is okos és csinos, ráadásul kedves is, úgyhogy egészen döbbenetes volt, miért csapódott hozzánk. Vagy legalábbis engem ledöbbentett; akkor és ott pedig megfogadtam, hogy ő lesz a feleségem.
Sosem lett köztünk semmi. Aztán a középiskola végével őt is és Samet is felvették egyetemre; Lauren a Sorbonne-ra ment, Sam pedig az NYU-ra. Úgyhogy én is New Yorkba költöztem. Sammel lakótársak lettünk, de Laurennel megszakadt a kapcsolatom.
Egészen addig, míg 2020. januárjának legelején a telefonom fel nem dobott egy értesítést engedélykérésről.
Ő volt az.
Tíz éve Maine-ben a Facebook nem volt túl elterjedt dolog, és mikor utólag megpróbáltam megkeresni, egy csomó profilt feldobott, ami nem ő volt. Akkor egy kicsit feladtam a dolgot. De most itt volt, a telefonomban!
– Itt van! – kiáltok fel örömömben
Lou a nikotinos rágóját csócsálva pillant fel a gépből. Épp az íróasztalának szélén ülök. – Ki?
– Lauren!
– Lauren?
– Lauren! Meséltem már róla?
– Az a Lauren, akibe halálosan szerelmes voltál kölyökként?
– Igen!
– Akinek az illata, mintha egy cseresznyefa süteményt sütne tele szeretettel?
– Igen!
– Aki New Yorkban született, és ő beszélte tele a fejed a városról, ezért költöztél ide tíz éve?
– Igen!
– Akit még ma is pótolni próbálsz a sok béna randiddal, mert tíz éve elbaltáztad az esélyt, hogy elvidd a szalagavatóra?
– Igen!
– Nem, még sose meséltél róla.
Nem foglalkozom Lou-val, elég zsémbes, mióta a menyasszonya rávette, hogy szokjon le a cigiről, pedig tényleg jót tesz majd a közérzetének, amint túllendült a nikotin-megvonáson. Ezeket a megállapításokat nem maga tette nyilván, én diagnosztizáltam magam, mikor épp együtt ebédeltünk. Rendszerint csak én beszéltem, előbb-utóbb kifutottam az érdekes cikekkről amit a veseműködés témájában olvastam, és muszáj voltam személyes eszközökhöz nyúlni!
De most nem tör le.
Természetesen elfogadom az engedélykérést és a barátfelvételt is, és rögtön vissza is írok. A szívem majd' kiugrik a helyéről, mikor meglátom, hogy online lett, és már olvassa is az üzenetem.
– Ez a sors. Én mondom. Tegnap épp rágondoltam...
– Te mindig rágondolsz, csak most meg is keresett, ezért ül ez a béna vigyor a képeden.
– Most mondd, hogy nem gyönyörű! – Lou arcába nyomom a telefonomat, rajta Lauren profilképével. A hirtelen orra elé került tárgytól hátrahőköl, és majdnem kiesik a forgószékből, de aztán hunyorogva nézegeti pár pillanatig.
– De. Jó csaj – bólint, aztán visszatér a jelentése gépeléséhez.
– Jó csaj?! Csak ennyi?
– Weiss, baszd meg, mit akarsz, olvadjak el a szívszerelmedtől? Amúgy is el vagyok jegyezve.
– Christine nincs itt.
– Ezt megérzik. Szerintem külön radarjuk van rá, haver, ezt nagyon komolyan mondom.
Lou alighanem tovább is fejtegeti a gondolatot, de Lauren visszaírt. Laurennel beszélek. Lou labdája se rúghat emellett! Örül, hogy megtalált, hogy jól vagyok, ő jól van, igazából nem nagyon használ Facebookot, sajnálja, hogy elvesztette a telefonszámom...
Visszaköltözött New Yorkba fél éve.
Itt van!
– Lauren itt van!
– Ezt már mondtad.
– Nem, úgy értem, hogy itt-itt! New Yorkban! Ő is itt lakik, már fél éve... Jó ég, mi van, ha már láttam?!
– Az agglomerációval együtt New York lakossága huszonkét millió. Szerintem jó esély van rá, hogy nem láttad. Bár én havonta legalább egyszer látom Maury Povichot.
Aztán beugrik valami. Itt lakik a városban; a városban, ahol én rendőr vagyok. A számítógépre nézek Lou asztalán, Lou pedig fel rám. Azt hiszem, tudja, mire készülök, és elhatározta, hogy megakadályoz benne – egyszerre mozdulunk meg, én a billentyűzet irányába, ő pedig próbál távol tartani.
– Engedj oda!
– Tűnj innen, Weiss!
– Muszáj megkeresnem...!
– Lófaszt muszáj! Idióta vagy!
– A nők szeretik a nagy, nem várt romantikus gesztusokat!
– Ezért van most is ilyen sok barátnőd, mi?
– Belenyúltál az orromba!
– Nyugodj már le! Az a sípcsontom!
Igazából nem nagyon mozdulunk se erre, se arra, mert kábé egymagasak és egysúlycsoportból valók vagyunk, szóval úgy festhetünk, mint két tekergőző hernyó. Egészen addig, míg a kollégák elfojtott vagy nem leplezett röhögésén túl hirtelen felcsattan az őrmester hangja: – Reyes! Weiss! Befejezni!
Úgy hagyjuk abba, mintha külső erők rántanának minket odébb. Az őrmester tud jófej lenni. De általában nem akar. Hármasikres újszülöttekkel a hátam mögött talán én se akarnék. – Ez egy munkahely! Mit képzelnek? Ha még egyszer meglátom, slozitakarításra ítélem magukat!
Csak azután fújom ki a levegőt, hogy kisétált az adatrögzítő helyiségből, ahol a járőrök számára elérhető gépeket tartották. Az egyik, Reyes-től nem messze, épp ekkor szabadul fel, az onnan felkelő női járőr (azt hiszem, Lowenstein a neve) csak somolyogva csóválja a fejét. Tuti nekem szurkolt.
– Ez egy hülye ötlet – szólal meg végül Reyes, megint nekifogva a jelentéséhez.
– Nincsenek hülye ötletek, csak átgondolatlanok.
– Dehát egy cseppet se gondoltad át!
Figyelmen kívül hagyom, mert a gép kiadott jó pár találatot Lauren nevére. A születési dátuma alapján böngészem ki; azt tíz éve is pontosan tudom. Épp idejében írom be a telefonomba a címet, mikor Carlos megjelenik az ajtóban a Westtel való titkos, akarom mondani, teljesen szűkkörű és legális megbeszélése után, és türelmetlenül int a fejével.
Reyes még azután is a fejét csóválja, hogy már magamra kaptam a szolgálati dzsekimet és elloholtam a társam után.


Rányomok a társasház hívógombjára Lauren vezetékneve mellett. Vagyis, nyomnék, mert épp ekkor jön ki egy csivaváját sétáltató öreg hölgy, aki után mosolyogva becsusszanok az ajtón. Sietve veszem a lépcsőfokokat, és nem tudom, azért-e, mert már nem bírom türtőztetni magam, vagy mert Carlos pontosan öt percet adott nekem, amíg hajlandó várni rám a kocsiban, aztán elhajt én meg futhatok utána.
Megérkezem a megfelelő emeletre, és úgy sétálok végig a folyosón, mint egy holdkóros. Ha nem lenne rajtam egyenruha, alighanem rám hívnák a zsarukat.
Megtalálom az ajtót. A gyomrom hirtelen baromi nehéz lesz, ahogy bekopogok, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapad, a kezemben tartott doboz viszont szinte már elszáll – bagel van benne. Hagymakarikás-ranchszószos, amit szeretett, és amit annak idején csak Maine.verzióban tudtunk megcsinálni. Megígértette velem, hogy ha New Yorkban járok, eszem igazi bagelt. Én meg azt, hogy ott lesz ő is. Találkozunk New Yorkban.
Lépteket hallok az ajtó mögül. Hirtelen kiszáll a vér a fejemből – mi van, ha Lounak igaza van? Ha nem jó ötet? Ha idiótának néz majd? Vagy mondjuk megijed, mert hivatlanul állítottam ide? Már négy órája is megvolt, de azért... Jó ég. Abort mission! Abort mission! De már nincs időm rá. Az ajtó nyílik, annyira, amennyire a biztonsági lánc engedi – és a feltűnő arc nem ismerős.
– Lauren...? – kérdezem sután, hunyorogva.
– Laurennek nézek ki? – dörren rám a pasas.
Ezt nem akarom megválaszolni.
Elmondom neki a címet. – Jó helyen vagyok, nem?
– De. Lauren itt lakik. Miért keresi?
– Maga kicsoda?
– Maga kicsoda! Van valami oka? Parancsa? Mutasson egy jelvényt!
– Jaa, hogy úgy...! Nem, nem hivatalos ügyben keresem.
– Akkor?
– Hát... személyesben.
– Most becsukom az ajtót.
– Ne, ne, ne, várjon! – Nem sokon múlik, hogy nem próbálom becsúsztatni a szolgálati bakancsom orrát a résbe. – Legalább... Szóval odaadná ezt neki?
– Azt akarja, adjak neki ételt egy ismeretlentől?
– Nem vagyok ismeretlen! Egy... régi barátja vagyok. Maine-ből.
A fickó erre elvigyorodik. Azt hiszem, nem csípi Maine-t. Biztos vagyok benne, hogy Maine se csípné őt. A tekintete az aranyszínű kitűzött táblácskára ugrik a mellkasomon. – Nos, D. M. Weiss járőr... Majd megmondom Laurennek, hogy kereste. Most nincs itthon.
Sután felé nyújtom a dobozt, mire sóhajt, és előbb bezárja az ajtót, majd hallom, hogy kiakasztja a láncot, hogy végül anélkül tudja ismét nyitni. Épp csak annyira, hogy a rózsaszín kartondobozért tudjon nyúlni.
– Szóval... Nem mondja meg, kicsoda?
– Milyen régóta nem beszélt Laurennel? – horkant fel. – A vőlegénye vagyok.
Ó!
Ó. Talán mégis hallgatnom kellett volna Reyes-re. És Carlosra. És Samre, akit felhívtam időközben. Mind a hárman nagyon bosszantóak, ha igazuk van.