Weiss & Lauren

Nagyon vártam már ezt a találkozást, ugyanakkor legalább annyira féltem tőle, mint amennyire kellemetlenül éreztem magam a történtek miatt. Sam ugyan nagyon ragaszkodott hozzá, hogy ne feltétlenül jelöljem be Weisst, ennek ellenére én mégsem hallgattam rá, hanem egészen egyszerűen gondolkodás nélkül nyomtam rá a kis ikonra, amivel az új ismerősöket szokás bejelölve. Illetve ő nem volt új számomra, éppen nagyon is régi volt. Az egyik legrégibb és legjobb barátom, én meg úgy gondoltam, hogy annak ellenére, amit régen megtudtam az érzéseiről velem kapcsolatban, még ebben semmi kivetnivaló nincs.
Arra azonban egyáltalán nem számítottam, hogy ezt követően egyszer csak felbukkan a küszöbönöm, szinte azonnal. Ezt vagy ijesztőnek kellett volna értékelnem, vagy pedig hízelgőnek, amiért annyira hiányoztam neki, hogy ilyen gyorsan látni is akart. Ő is hiányzott nekem, mindenesetre igyekeztem eltekinteni attól, hogy mennyire bizarr, hogy kinyomozta a címem.
Azt ugyanis már tudtam, hogy rendőr, ráadásul sikerült Jackkel összefutnia, aki természetesen azt hazudta, hogy nem vagyok otthon, mikor Don nálunk járt. Először még azt is ki akarta dobni, amit nekem hozott. A szívemet melengette, hogy emlékezett rá, mit beszéltünk meg annak idején, éppen ezért éreztem magam annyira rosszul attól, hogy ilyen csúfosan meghiúsult az első New York-i találkozásunk. Valahol megértettem Jack hozzáállását is, főleg őt ismerve, ugyanakkor sikerült nagyon összevitatkozni az egész ügy miatt.
Bosszúból már csak azért is megettem azt a bagelt, miután nagy nehezen sikerült kiszednem a kedves vőlegényemből, hogy ki hozta, és miért nem szólt nekem erről. Főleg, hogy az illető bizony azt is mondta neki, hogy régről ismer engem. Még akkor sem tértem magamhoz teljesen, amikor Samből nagy nehezen kiszedtem, hogy Weiss pontosan hol dolgozik, mikor van beosztva, és mikor lelhetek rá az őrsön.
Sokáig őrlődtem, hogy jó ötlet lenne-e, ha felkeresném, de végül a bűntudatom és a várakozás, hogy lássam ennyi év után, nem hagyott nyugodni. Szép emlékeim voltak a kis hármasunkról, és ha már mind itt voltunk újra, és minden adott volt ahhoz, hogy a banda újra együtt legyen, miért ne éltem volna a lehetőséggel? Talán rosszat teszek vele, talán hiú ábrándokat keltek vele Donban, de ezt akkor sem hagyhattam csak úgy annyiban, ha már vette a fáradtságot, hogy felkeressen.
Szóval, a Samtől megtudott időben caplattam el a Brooklynban lévő őrsre, és némi útba igazítást követően az asztalához is eljutottam. Egyelőre állítólag még nem volt bent, de direkt korán érkeztem, és egy kávét is vettem neki. A saját személyes kedvencemet, habár erről annak idején nem mesélhettem, hiszen utoljára gyerekként voltam itt, akkor pedig még nem volt szokásom kávézni. Most azonban miért is ne oszthattam volna meg vele ezt is?
Legalább annyira izgultam ott ülve az adott folyosórészen, mintha egy vizsgára vártam volna. Vajon a történtek után el fog küldeni a fenébe? Vagy örülni fog nekem? Egyáltalán mit mondhattam volna, ami nem hat idétlenül ilyen sok idő után? Borzasztóan sok kétség gyötört, pedig alapvetően nem volt szokásom bizonytalankodni saját magamban. Zavartan szorongattam hát a két papír poharat a szám szélét harapdálva, és kezdett erősen mehetnékem lenni. Vicces, akár egy zavart első bálozó…

Lauren & Weiss

"I think that I'll keep lovin' you way past 65."

– Szerinted vékonyít engem ez a cucc?
– Hogy mi a szar?
– Nem tudom, ebben a kirakatban most tökre úgy tűnik, mintha vékony lenne a karom, szerintem ennél izmosabb vagyok. Lehet, hogy a tükör görbe?
– Az orrod lesz mindjárt görbe!
Ahhoz képest, hogy nem Carlos állt mellettem, Reyes megszólalásig tudta utánozni a jelenlétének negatív, erőszakos energiáit, és nem csak azért, mert mindketten latinok. (Amit azt hiszem, a jelenleg elfogadott politikai korrektségi index-követelmény szerint még gondolatban sem szabadna megjegyeznem. Hoppá!) Kicsit fájt, hogy nem válaszolt, mert teljesen komolyan értettem a kérdést, és az önérzetembe tapos a rendőrségi egyenbakancsával azzal, hogy viccnek gondolja, de nagyobb ember vagyok annál, minthogy ezen fennakadjak. Úgyhogy a biztonság esetére még pár szögből megnézem a tükörképemet a Kempton & Co. kirakatában, de mikor bentről teljes döbbenettel rám néz a tükörképem, akiről kiderül, hogy egy itt dolgozó nő, aki nem érti, miért pózolok egyenruhában a bolt előtt, inkább Reyes után siettem.
Rá akartam venni Carlost, hogy jöjjön el velem egy vega étterembe, és próbálja ki a tofut, de nemet mondott, mire én közöltem, hogy ha nem hajlandó rá, akkor nélkülem kell ebédelnie, amire mondta, hogy "jó", majd azelőtt kiesietett az ajtón, hogy mondhattam volna, ez fájt. Szóval a társam elhagyott. Lehetne rosszabb. Még nem kért áthelyezést. Kedvelem Carlost, de ha még ő is úgy érezné, hogy más társat érdemel, akkor el kéne gondolkodnom a karrierválasztásomon.
Mostanában amúgy is elég szarul viselem a negatívumokat, mert kezd kifutni az egy hónap alatti heves érzések mérőkém. Először Lauren keresett meg, aztán én őt, aztán kiderült, hogy vőlegénye van, aztán kiderült, hogy Sam tudta, hogy itt van, aztán az is, hogy mindezek ellenére... nem keresett. Mármint, nekem mit kellett volna írnom neki ezek után? Hé, Lauren, finom volt a bagel, amit a vőlegényednek adtam? Idióta. Ez a szó visszhangzott a fejemben, és nem voltam benne biztos, hogy ne érdemelném meg. Vagy hogy ne Samantha hangján szólna. (Tudom, hogy utálja, ha Samanthának hívom, de én meg azt utálom, ha titkolózik előttem, "a saját érdekemben", meg a nagy francokat, szóval megérdemli, hogy Samantha legyen!)
Szóval én nem vártam sokra, csak egy kis szójaszószos tofura, egy finom teára, meg hogy megtudjam, tényleg ennyire gizda vagyok-e, nem arra, hogy a lelkembe gázoljanak, arra ott a macskám és Carlos. Nem fűztem túl nagy reményeket a nap további részéhez, főleg, hogy ma amúgy sem járőröztünk, hanem az előző heti jelentések gépre vitelét pótoltuk be, ami elég monoton meló. Szóval nem számítottam arra, hogy bármi újdonság történik majd.
– Hé, Weiss!
Meglepetten torpanok meg, immár az őrs előterében fordulva hátra az intézőpultban álló Mannfield őrmester felé, aki a rendőri beosztásokat szokta intézni. Kicsit reménykedem, hogy kiküld terepre. – Jött hozzád valaki. Fent van az irodában.
– Hozzám?
– Süket vagy? Hozzád.
– Kicsoda?
– Úgy nézek ki, mint az anyád, hogy érdekeljen?
– Hát nem túlzottan, az ő bajsza kicsit erősebb...
– Na indulj. És zavard le gyorsan. Nincs sok időd a kicsekkolásból.
A mondata másik felét már csak elhussanóban hallom, ugyanis megindulok a lépcső felé, ami felvisz az emeletre, ahol az adatrögzítést szoktuk végezni. Semmi flanc, csak két tucat asztal kettesével összetolva és egy-egy monitorral. Nem volt igazán sajátom, mert a többi műszakkal osztoztunk rajta felváltva. Carlos mindig panaszkodott, hogy az ő váltótársa mindenhol ott hagyja a jogurt tetején lévő papírt, de az enyém meg mindig itt borotválkozott, szóval szerintem ő jobban járt, más bajusz-haja (remélem legalábbis, hogy arcszőr) elég undorító. Főleg, ha beragad tőle a "k" meg az "s" betű.
Gondoltam, talán Sam jött el, vagy Karen, a legutóbbi exem, akinek még volt nálam néhány cucca, meg egy macskája. Esetleg anya jött megnézni, eszem-e rendesen, vagy Mrs. Mendosa keresett fel személyesen, hogy megsiettesse a szomszéd huligánok (két megkérdőjelezhető jazz-ízléssel bíró WoW játékos) ellen folyó feljelentését. Bárkire, de tényleg bárkire számítottam.
Csak épp Laurenre nem.
Meg is torpanok a folyosón, amint megpillantom, ahogy ott ül az egyik padlóhoz fúrt narancssárga kagylószékben, kávét szorongatva. Nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy ne próbáljam meg a szememet dörzsölni, hátha eltűnik az illúzió; inkább csak gyorsan pislogok, mintha morzézni akarnék. De nem, még mindig itt van. – Lauren? – szólítom meg, hitetlenül rázva meg a fejemet. Észre sem veszem, mikor kúszik széles mosoly az arcomra, ahogy megindulok felé. – Hát te meg...? – Aztán megtorpanok és leolvad a vigyorom. – Ugye nem azért jöttél, hogy távoltartási végzést kérj...? Mármint... törvény adta jogod volna, csak... Kicsit túlzásnak érezném, és... Most nem erről kéne beszélnem, ugye?
Zavarban vagyok, pedig nem kéne, most én vagyok itthoni terepen, mégis úgy érzem, mintha az Ő magánszférájába léptem volna be. Fura. Majdnem olyan fura, mint hívatlanul megjelenni valaki lakásán.
Tétován engedem le a kezem, amikkel eddig hevesen gesztikuláltam, a testem mellé, és megvonom a vállam. Az egyenruha hirtelen nagyon szűknek érződik. – Én... Szia?

Weiss & Lauren

Sohasem kedveltem különösebben a feszültség érzését, és amikor csak lehetett, vagy rajtam múlt, akkor próbáltam is lelkesen elkerülni. Ma azonban én voltam az, aki önként és dalolva bevállalta, pedig tudtam, hogy mi lesz a vége, vagy legalábbis erős sejtéseim voltak a végkimenetelt illetően. Talán nem is lett volna probléma, ha nincs időm gondolkozni, de így, hogy Don nem volt az őrsön, és én kénytelen voltam várakozni, maradt lehetőségem arra, hogy elbizonytalanodjak. Ahogy az a nagy könyvben meg van írva, én szépen el is vesztettem a határozottságomat a találkozó kapcsán.
Valószínűleg a sors keze volt, vagy épp a gonosz tréfája, hogy éppen akkor bukkant elő az általam várt, rég nem látott ismerős, amikor már kis híján felpattantam arról az amúgy is kényelmetlen műanyag székről, hogy menekülőre fogjam. Elég szégyen lett volna, mert abban a pillanatban, amikor elhatároztam, hogy eljövök meglátogatni, még remek ötletnek tűnt. Sőt, a világon semmi mást nem akartam annyira, de akkor mégis mi változott most hirtelen? Miért záporoztak a fejemben kérdések arról, hogy valóban jó ötlet volt-e?
Lehet, hogy Sam rosszallása jutott eszembe ismét, vagy csak tartottam attól, hogy annyi év után most hirtelen belegázolok majd szerencsétlen lelkivilágába. De, ahogyan én változtam, úgy ő is biztosan. Egy baráti csevejben még nincs semmi, igaz? Miért kellene kellemetlenül éreznem magam?
Gondolataimból végül ugyebár Weiss hangja zökkentett ki, mire olyan hirtelen rezzentem össze, hogy kis híján még a poharakat is elejtettem a kezemből. Ez azért lett volna igazán nagy teljesítmény, mert egyébként egy karton tartóban voltak, mint amilyet ilyenkor szoktak adni, hogy ne bénázzon az ember, és a kezét se égesse szénné a forró italt rejtő papír.
- Ó, szia! – pislogtam néhányat, és ugyan láttam már a Facebookra feltett képeken, de az nem olyan volt. Ide, s tova lassan tíz éve, hogy utoljára láttam ezt az arcot. A szívem hevesebben kezdett zakatolni, de most már nem a feszült várakozástól, hanem a viszontlátás örömétől, és igazából az izgalomtól is, hogy mit fog szólni. – Én csak… - azért az a széles mosoly kicsit megnyugtatott, mert bizonyára mégsem haragudott rám annyira, mint amennyire én számítottam rá. Vagy mégis? Az a leolvadó mosoly határozottan nem erre a megállapításomra erősített rá.
- Szóval én hozzád jöttem. – böktem ki végül, még mielőtt ő kezdett volna el szabadkozni. Istenem, mint két ostoba, egymást kerülgető tinédzser, akik nem tudják, hogy mit kezdjenek a helyzettel. Meg egymással. Meg a világgal úgy általánosságban. – Nem, azt hiszem tényleg nem! – ezúttal már megkönnyebbülten nevettem fel, miközben végre feltápászkodtam. – És nem is ezért jöttem. – legalább annyira zavarban voltam, mint ő, de arról elképzelésem sem volt, hogy vajon az én arcomra is annyira kiült-e, mint az övére.
- Jaj, hát ölelj már meg, a fenébe is! – fakadtam ki végre, és mielőtt leküzdöttem volna azt a pár méternyi távolságot kettőnk között, leraktam a poharakat biztos helyre, a székre, ahonnan felálltam az imént. – Már idejét sem tudom, hogy mikor láttalak utoljára, és te távolságtartásitól félsz?! – mielőtt kettőt pisloghatott volna, kis híján szó szerint is a nyakába vetettem magam, hogy szorosan megölelhessem. – Te jó ég, de hiányoztál! – kicsit még lábujjhegyre is álltam, hogy még jobban odaférkőzhessek. – Szia! – üdvözöltem végül, halkan szipogva egy párat. Kicsit jobban elérzékenyültem, mint ahogy vártam.
- Igazából bocsánatot kérni jöttem… - vallottam be töredelmesen. – Azt is béke ajándéknak hoztam. – böktem hátra a kezemmel a kávé felé. - Remélem nem baj. – bár, azok után, hogy ő a lakásomon tört rám, igazán nem lehetett gond.

Lauren & Weiss

"I think that I'll keep lovin' you way past 65."

Menthetetlenül romantikus alkat vagyok. Oké, anya szerint csak kicsit túl bizonytalan, a bátyám szerint papucs, Sam szerint pedig szimplán nyálas idióta, de tudom, ogy igazából engem szeret azért, mert megvan bennem az az érzékenység, amit belőle kispóroltak. Annak ellenére, amivel a bátyám szeret viccelődni, igencsak alpári és nem túl korrekt módon: nem, nem kívánok nő lenni, nagyon is jól megvagyok férfiként, csak épp nem tudom, miért baj az, ha valakinek a tesi vonzalmon túl egy kicsit több is kéne. És hogy miért baj ha egy férfi azt mondja, hogy szerelmes. Nem értem a nőket se, mert általában az a bajuk, hogy a férfiak hímsoviniszta disznók, aztán meg mikor valaki megpróbálna megnyílni nekik, akkor máris síró-picsogók lesznek, és azt mondják nekünk, hogy man up, ami a legszexistább dolog a világon. Én büszkén hiszek az emancipációban és a feminizmusban is, meg abban, hogy a toxikus maszkulinitást el kell törölni, legalábbis a Glamour egyik kérdőíve szerint, amit Karen kitöltetett velem, ez a helyzet. A Glamour írói szerint, kérem szépen, én maximálisan érett és előrehaladott gondolkozású férfi vagyok!
Szóval mindennek ellenére, és bár többször voltam azóta szerelmes, mint azt be illene vallanom – azt hiszem, kicsit könnyedén esek bele ebbe a hibába –, Lauren még mindig… Lauren volt. Az első, hogy úgy mondjam. Így pedig egészen érthető, hogy egy kicsit lefagytam őt meglátva, ugye?
Ő sem tűnt sokkal magabiztosabbnak hirtelen, pedig rajtam elég könnyű túltenni. Én a konstans döntésképtelenség végtelen pusztáin állok, mert nem tudom eldönteni, jobbra vagy balra menjek-e, ezért inkább éhen halok. (Egyébként éttermet se nekem kelljen választanom. Köszönöm!)
– Ó. Hozzám! Az jó, az jó… – bólogatok nem épp a legnagyobb meggyőződéssel és úgy, mintha amúgy lent nem szólt volna már az Őrmester. Nem tudom, mit gondoljak, ezért jut eszembe mentő övként, hogy talán nem személyes látogatást tesz, hanem inkább hivatalos okból van itt. Bár nem lenne épp precedens-stílusú az, ha azzal akar távoltartási végzést kéretni, akitől kéri. És azt hiszem, a kerületi ügyész sem ugyanúgy nézne rám.
De a nevetése még mindig káprázatos. És ő maga is, nyilvánvalóan. Csak nagyon erőszakosan próbálok nem erre koncentrálni, hátha akkor legalább egy ép agysejtem marad, aki tud helyettem gondolkozni. – Jó. Bár ha bárki más ellen szükséged lenne rá, vagy arra, hogy kicsit több járőr járjon a környéketeken, akkor nyugodtan keress meg, tuti tudok intézni valamit. – Ezt fogalmam sincs, hogy miért jegyeztem meg, mert igazából még azt sem tudom elérni, hogy a százados megjegyezze a nevemet, de valamivel mégis kell menőznöm előtte, nem? Utoljára akkor láttam, mikor a menőzés szó még elvárt volt. És a menő szó se volt olyan kínos.
– Hogy micsodát? – Mi az az ölelés? Hirtelen eszembe se jut, mert épp olyan szögben hajol le, hogy túlzottan a fókuszomba kerüljön néhány stratégiai testrésze, amik egyáltalán nem lógnak ki, csak hát mégis ott vannak, és muszáj megnéznem, de… De aztán arra jutok, hogy talán nem is tudom, mi az az ölelés, legalábbis ebben a pillanatban határozottan úgy érzem, hogy az eddigiek nem jelentettek semmit. (Kivéve, amit anyától kaptam. Róla még úgy sem feledkezhetem meg, hogy nagyon meg kell merevednem, ne mocorogjak túl sokat, nehogy valami olyan mozogjon túl sokat, aminek nem kéne.)
Nagyon finom illata van a hajának. Meg igazából mindenének, feltételezem. Kicsit áldom az eget, amiért munka előtt voltam fürdeni. Kicsit olyan érzésem van, hogy most pár napig nem lesz kedvem; mint mikor egy kávézóban találkoztunk Beyoncéval, és csináltunk egy közös szelfit, bár az inkább a társam miatt volt, még Carlos előtt. Hozzám ért, én pedig gyatra halandó vagyok hozzá képest, aki nem moshatja csak úgy le az ólommal teli New York-i tusvízzel a Királynő jelenlétét…!
– Én… Te is nekem. Nyilvánvalóan. Bár egy kicsit… bocsi…! Belenyomod a rádióm a… Nem fontos. – Nem mondhatom, hogy a lágyékomba, mert nem használhatom előtte ezt a szót. De az övem eléggé tele van pakolva holmikkal ahhoz, hogy ilyenkor egy egészen kicsit kellemetlenül essen az ölelés. De ezt inkább nem kéne bevallanom. – Tényleg nem fontos. Csak megleptél.
Mint gondolom én is megleptem őt azzal, hogy megjelentem nála, hivatlanul, mint valami zaklató. Már ha a vőlegénye egyáltalán átadta az infót. Úgy tűnik, igen. – Ó… Szóval megkaptad a bagelt? – nevetek fel kényelmetlenül, a kezem ösztönösen a tarkómra csúszik. – Nem tudtam, hogy még emlékszel-e rá, és… Meg kellett volna kérdeznem. Akkor talán azt is megmondtad volna, hogy várható egy Cerberus az ajtódban, mi? – Először nevetek, de aztán eszembe jut, hogy ez nem feltétlenül bók. – Mármint, nem… Nem kutyának hívtam a vőlegényed. Mármint, bírom a kutyákat, bár nekem épp macskám van, de nyilván egy embert nem lehet hozzájuk hasonlítani, főleg, ha nem olyan szőrös és büdi… Nem mintha a vőlegényed büdös volna. Igazából kifejezetten kellemes illata volt. Mi az, Old Spice?
Carlos a tenyerébe csapja majd az arcát, ha elmesélem neki. És nem kérdés, hogy elmesélem neki. Nem tudom, ki másnak lehetne, tekintve, hogy Sam… Szóval ő nem volt olyan lelkes, mint én. Nem is értem.
– Mármint a kávé? Neeem, dehogy baj, nagyon örülök neki! Bár hogy őszinte legyek, nem iszok kávét már egy ideje. Tudtad, hogy a kávéban lévő koffein növeli a stresszhormonokat? Megnő tőle az inzulin-termelés, amitől begyullad a szervezeted, és ha elég sokáig iszod, akkor a megnövekedett inzulin végett nem reagál majd jól a szervezeted a vércukorra, és… A vizelési inger növelésének veszélyeinél kéne megállnom, ugye? Jó. Akkor most megálltam. – Igazából magammal beszélem meg a dolgot, bólogatva, aztán teszek egy fordulatot a sarkam körül forogva, ide-oda, mintha elvesztettem volna az anyámat a bevásárlóközpontban. És úgy kilenc évesen. Véletlenül sem tavaly. Most viszont csak azon gondolkodom, hová ülhetnénk le, hogy ne a folyosón legyünk. – Öhm… Van kedved maradni egy kicsit? Van még úgy húsz percem az ebédszünetemből mielőtt meg kéne keresnem Carlost a következő körre, de addig leülhetnénk… Valahová. Ha van kedved. – Még nem tudom, hová. És ösztönös mozdulatént csúszik a zsebembe a kezem, ahol csörren valami.
Szinte megvilágosult arckifejezéssel veszem elő a zsebemből a kiosztott rendőrautó (a 46-os) kulcsát. – Ültél már rendőrautóban? Már elől. Nem mintha feltételezném, hogy hátul ültél már, de… Elől kicsit több hely van a lábnak.

Weiss & Lauren

A zavaromat továbbra sem nagyon tudtam hová tenni, az meg különösen bosszantott, hogy pont az egyik legrégebbi és legjobb barátom miatt születetett meg ez az érzés bennem. Felhőtlenül kellett volna örülnöm annak, hogy ennyi év után végre tényleg találkozhatunk, nem? Bár Sam szavai, amikkel le akart beszélni valamilyen oknál fogva, továbbra is ott zakatoltak a fejemben, ám ahhoz túl makacs voltam, hogy hallgassak rá. Mi baj lehetne?
De akkor most miért voltam mégis ilyen bizonytalan? Miért lett kedvem csak úgy szó nélkül lelépni, vagy legalábbis egy cetlire firkantott üzenettel a hátam mögött? Ostobaság lenne, és cseppet sem felnőtt emberhez méltó megoldás. Ennyiben egészen biztos voltam, és nem is szabadott megfutamodnom. A korábbiak után az már pláne nagyon kellemetlen lenne, még ha ki is tudnám magyarázni azzal, hogy nem találtam itt, nekem pedig sietnem kellett.
- Ne aggódj, nem csuktak még le… - azért egy halovány kis mosoly most már játszott a szám szegletében, mert az, hogy ő még rajtam is túltett, egy egészen kicsit mégis megnyugtatott. Ketten lettünk ebben a fura helyzetben a korábbi magányos gondolataim helyett. – Hát, ez nagyon kedves tőled, igazán, de azt hiszem, még nem lakom olyan rossz környéken, hogy szükséges legyen. És őrült parkrajongó sem akadt még körülöttem! – hogy értette-e, mire mondom, abban nem voltam biztos. Nem is számított, bár ha tudta a címem, akkor bizonyára a foglalkozásomat is.
Az ölelésem szívből jövő, és őszinte volt, mégis egy kicsit elbizonytalanodtam, mikor érzékeltem, mennyire merev. Nem kedvelné már az érintést? Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik rosszul vannak ettől, de nem gondoltam volna, hogy ő is olyan lett. Így aztán, jobb híján végül hátrébb húzódtam, hogy ne rohanjam le annyira.
- Ne haragudj, csak tényleg olyan régen láttalak… - szabadkoztam egyből, mert én igazán nem akartam ennyire belegázolni az intim szférájába, csak tényleg örültem neki, hogy látom. – Te is, amikor kiderült, hogy jártál nálunk. Sajnálom, hogy nem szóltam, hogy a városban vagyok, csak olyan rég volt már, és… - nem, erre igazából nem létezett megfelelő magyarázat. Az ember, ha akar találkozni valakivel, akkor szól neki. Nem telnek el hónapok úgy, hogy csendesen meghúzza magát, mintha ott sem lenne. Nem volt részemről sem szándékos, de azért mégiscsak szégyelltem magam.
- Igen, végül sikerült megszereznem, nagy harcok árán. – vallottam be, mert ha így meglepődött rajta, akkor bizonyára sejtette, hogy nem feltétlenül jutott el hozzám a kis csomagja. – Nos, igen… vagy, ha szóltál volna, akkor én nyitok ajtót. – mosolyogtam rá ártatlanul. Nem volt az titok, hogy vőlegényem van, de nála valahogy mégsem ezzel indítottam volna. Magam sem tudom megmondani, hogy miért éreztem késztetést arra, hogy elhallgassam, mintha szégyellném a dolgot. – Jézusom, zavarodban még mindig sokat beszélsz! – állapítottam meg, újra jókedvűen nevetve fel. Határozottan kezdte elűzni belőlem a kellemetlen érzést, ahogy felrémlett rengeteg közös emlék. Mintha el sem váltunk volna, csak egy évtized bölcsessége ült ki az arcunkra. Már, ha lehet ezt mondani esetünkben, hiszen sosem voltunk túlzottan komolyak.
- Roppant tájékozott vagy a témában. Aggódnom kellene? – ráncoltam enyhén a homlokom, de igazából remekül szórakoztam. – Akkor én veszélyesen élek, mert minden reggel betérek a kedvenc kávézómba út közben. – árultam el az ezek szerint hatalmas hibámat. – Persze! – vágtam rá szinte gondolkodás nélkül. Ha már eddig eljöttem, és találkoztunk, nem akartam csak úgy elsietni. És, ha valaki azzal hozakodna elő, hogy mindezt pár perccel ezelőtt még nem így gondoltam, akkor letagadnám kapásból.
- Van kedvem! – bólogattam lelkesen, hogy aztán ismét kibukjon belőlem egy ostoba vihogás. – Szerencsére még semmilyen formában nem ültem rendőrautóban. – kuncogtam tovább, bár egyszer majdnem sikerült, de az tévedés volt. – És megnyomhatom a szirénát is, Biztos úr? – pillogtam ártatlanul, és ha közben elindult, akkor követtem őt a kávés poharakkal felszerelkezve. – Carlos egyébként a társad? – érdeklődtem kíváncsian, hol felpillantva rá, hol az előttünk húzódó folyosót nézve, nehogy nekimenjek valakinek lányos zavaromban.
- Szóval New York… - állapítottam meg mintegy mellékesen, nem túl frappánsan kezdve a csevegést. – Hogy bírjátok Sammel egy fedél alatt? – most már nem is titkoltam, hogy ő tudja, hogy itt vagyok. Biztosra vettem, hogy beszéltek róla.

Lauren & Weiss

"I think that I'll keep lovin' you way past 65."

Nem mondom, hogy nem esett rosszul, mikor megtudtam, hogy nem épp aznap landolt a gépe A JFK-n, mikor rám írt. Úgy is mondhatnánk, hogy egy fél napra összetört, de na, tény és való, hogy engem sokszor elég könnyű összetörni, mikor először láttam a Cocót, egy hétig használhatatlan voltam. Ha azt valaki megnézi, és nem sírja el magát, nincs lelke. Lehet, hogy mostantól így kéne barátot választanom; előbb kötelező Coco-nézés. Carlos is megtörne rajta, én tudom, és nem csak azért, mert mexikói.
(Legalábbis… Azt hiszem, hogy az. Mintha említette volna. Vagy csak képzeltem? Majd megkérdezem tőle, tud-e valami jó autentikus mexikói éttermet a környéken, és ha a válasza az, hogy az abuelája tortillájánál senki sem csinál jobbat, akkor tutira az. És el kell vinnie az abuelájához.)
De azért megértettem, hogy Lauren hogy érti. Mármint, nem rosszból, csak hogy… Azt gondolta, már nem érdekel. Én is kereshettem volna, de nem tettem, szóval végülis nincs miért magamra vennem, ugye? Főleg, hogy anya szerint a nők azt szeretik, ha kezdeményezel, kivéve, hogy az én kezdeményezéseim általában instant bukások. Általában engem szoktak felszedni, azt hiszem, ami nem baj, csak hát Lauren meg nyilván nem fog, úgyhogy…
Bár miért is kéne? Van barátja. Élettársa. vŐLEGÉNYE, na! Aki úgy tűnik, nem szimpatizált a bagelemmel. – Hát, ha szóltam volna, akkor nem lett volna meglepetés, nem? – teszem fel a kérdést, bár én is rájövök, hogy itt a meglepetés ereje eleve eléggé elveszett, és még kínos is volt. – Én csak… Szóval a profilodon nem volt sok minden, és nem gondoltam volna, hogy bárki mással találkozok ott rajtad kívül. Bár igazából arra sem számítottam, hogy bárhol máshol lehetsz, ami elég rossz feltételezés volt, mert hát mondtad, hogy dolgozol… – Még ha nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy igazából hol is dolgozhat ebben a városban tájépítészként, de lehet, ez olyan munka, amit nem kell feltétlen helyben végezni. Mármint, lehet online is, nem? A lényeg úgyis a rajz meg az ilyesmi. Én elég nehezen végezném a saját munkámat képernyőkön keresztül. Megígértetném a tolvajjal, hogy többé nem csinálja, és nem is látom, hogy csuriban van a keze, mi?
Fókusz, Weiss, fókuszálj! Muszáj összeszednem magam, ha már ő is észrevette, hogy már megint sokat pofázok. – Ó, pedig a nagyját már ki se mondom. Hallanod kéne a fejemet, olyan, mint egy középiskolás menza, legalább ötszázan beszélnek egyszerre, és egy kicsit spagetti-szag is van. – Tényleg igaza van Carlosnak, és be kéne fognom.
– Hát, amikor csak leparkoltatnak minket valahová, hogy figyeljük az utcát, elég sok időm van olvasni – magyarázom vállvonva. – Eleinte hangoskönyveket akartam hallgatni, mert képtelen lennék a hosszabbakat elolvasni, de hallgatni simán, csak az meg Carlosnak nem tetszett. És gondoltam fontos, hogy jól kijöjjünk, úgyhogy a súrlódások elkerülése végett rábízom a döntések nagyját. Abszolút közös megegyezés volt. – Akkor is, ha ő máshogy állítja, bár nem hiszem, hogy állítja, mert alapból egészen keveset beszél, ha nem kérdezik, és hát ki kérdezné arról, miért nem hallgatunk Hemingwayt a kocsiban? – Hát, egy még nem árthat. Párizsban. Csak tudod egy átlag New York-i legalább három-négyet iszik, mire felébred, és hát az már erős túlzás.
Meglep, hogy ilyen könnyen belemegy a maradásba, bár… Hát, igazából miért jött volna? Már a kávén túl. Mondjuk lehetne éppenséggel dolga, biztos vagyok benne, hogy vannak helyek, ahol most lehetne, de inkább itt van, ezen a fenyő illatú fertőtlenítőszagú, csempézett folyosón, néhány szobával odébb meg egy kétszeres anyós-gyilkost hallgatnak ki. Mármint, igazából nem, de a dramatizáció a hangulatot szolgálja. – Remek! Akkor… Én leszek az első. Mármint, ez lesz az első. Neked. Nekem nyilván nem. Nem mintha baj lenne. Vagy hogy… Érted. Annyira azért nem izgalmas, de örülök. Olyan, mintha beülnél az irodámba. Csak az irodának thai kaja szaga van, nem miattunk, de múltkor az egyik részeg, akit be kellett vinnünk rendháborításért, kicsit… Szóval bevont minket a buliba.
Az ember azt hinné, hogy egy olyan állami szervnek, mint a rendőrség, megvan a maga módszere arra, hogy a rendszeres takarításokat elvégezzék. Mármint, még a buszjáratokon és a metrókon is vannak állandó takarítók. Nos, mint kiderült, a mi állásszerződésünk apróbetűse szerint mi vagyunk az állandó takarítók, és legjobb barátunk Rufus, az ezeréves gőztisztító. Amiből, mellesleg, csak kettő jut kerületenként.
– Hát, igazából azt úgy nem nagyon szabad piszkálni – vallom be kissé hunyorogva. – Mármint ok nélkül, mert megbüntethetnek érte, meg ilyenek. Nem azt mondom, hogy megtörtént már, de azt sem, hogy nem. – És azt sem, hogy a lányt nem-e Karennek hívták, aki a legutolsó ex-barátnőm volt, és akinek még mindig nálam volt a macskája. Kicsit fura volt, de tetszett, hogy ennyire merész, csak aztán véletlen pont arra járt a százados, és látta, hogy ott ül a vezetőülésben a sapkámban, és… Hát, szóval ő sem örült neki, meg Carlos sem, miután közösen kiraktak minket az egyik parkba a toi-toi vécéket őrizni. – Igen. Most már majdnem egy éve – bólogatok. – Kicsit makrancos fazon, de érted, szerintem csak azért, mert öreg-ebb, és haragszik a világra, mert lefokozták nyomozóból, de amúgy tök jófej tud lenni, csak leszokhatna a cigiről.
Fura érzés Carlosról mesélni Laurennek, mármint fordítva elég sokszor megtörtént már a dolog, de így olyan fura. Eleve nem képzeltem, hogy a néha megjelenő képzelgéseim helyett a valóságban bármikor újra beszélek Laurennel. De főleg nem a munkahelyemen. Az olyan… Más.
Csak egy fordulónyi lépcsőn kell lemennünk, hogy aztán a főbejáraton át még lesiessek a lépcsőn. Út közben elhaladunk néhány kint dohányzó-kávézó kollégám és egy öltönyös nyomozópáros mellett, akiknek mind próbálok inteni és biccenteni, aztán nem törődni azzal, hogy az egyik rendőr a hármasból – Ruiz – a kelleténél jobban megnézi a tényt, hogy nem egyedül vagyok.
– Hát, elég jól. Mármint, már vagy tíz éve együtt lakunk, érted, többé-kevésbé, úgyhogy ha nagyon akart volna, már megfojtott volna álmomban – magyarázom, miközben oldalra fordulok, az épület melletti parkolóhoz, a saját kocsinkat keresve. Eredetileg csak arra gondoltam, hogy beülünk, de nem számítottam rá, hogy ennyien vannak kint, meg ennyien lógnak az ablakokban, úgyhogy talán megyünk egy-két kört a tömb körül vagy ilyesmi, húsz percbe belefér. – Örülök, hogy ott van. Néha észhez térít, én meg őt, meg ilyenek. És ha nem lenne, nem tudnék ki mással Super Mario Brotherst játszani Karácsonykor. Ez már tradíció, hiányozna, mint a gesztenyés pulyka.
A miénk az egyik utolsó Ford Crown Victoria, nem annyira régi, mármint van benne légkondi, ami néha működik is, úgyhogy lehetne rosszabb, de azért néha irigykedve nézem a Chevyket meg az útforgalmisok Dodge-jait. – Egyszer remélem, lesz egy olyanom – mutatok a parkolóban álló egyetlen Chevy Tahoe-ra. – A nyomozók kapnak olyat, ha nem saját kocsival vannak, van benne pohártartó is. Én legalább heti kétszer kiöntöm a kávémat. Carlos ragaszkodik hozzá, hogy a többiek miatt fékez olyan nagyot, de szerintem direkt csinálja. Vagy rosszul vezet.
Kinyitom az ajtaját, aztán gyorsan még behajolok, mert az anyósülésen hagytam két irattartót kábé ezernyi formátummal, amiket majd szét kell válogatnom a csoamgtartóban lévőkhöz, meg egy adag friss gézzel, amivel pótolnom kell az elhasználtat.
– Volt egy kis balesetem múltkor. Egy gyanúsított elszaladt, aztán… dulakodtunk egy sikátorban. Elmenekült, de azért aztán elkaptuk. – Próbálom bevezetni, amit Carlos tanított az enyhe elnagyzolásról. Bár lehet, azt kellett volna mondanom, hogy két-három ember volt, és még jobb lenne. – Nagydarab volt, és nagyon mérges. Betörte az orrom, de már semmi gáz, csak két hétig nem nagyon éreztem illatokat. Hidd el, szaglás nélkül mindennek ugyanolyan az íze. Ami néha mondjuk egészen jól jön, mert Sam még mindig nem tud főzni…