- Adj két percet és száguldok - mondtam, majd leraktam a telefont. Felpattantam a kanapéról, és beviharzottam a szobámba átöltözni. Miközben a sárga nyári toppomat kerestem, végiggondoltam, vajon hogyan adjam be Weissnek, hogy én már egy jó ideje tudom, hogy Lauren a városban szaladgál. Nem is említette, hogy mostanában szeretné felfedni magát a lakótársamnak. Aláírom, korábban szólt már, hogy bejelölte ismerősnek facebook-on, de ki gondolta volna, hogy ilyen hamar, egyszerűen csak besétál Weiss munkahelyére, és beköszön, hogy "Heló, ezer éve nem találkoztunk, mizu?" Nem is akarom elképzelni, drága lökött haverom most mit gondol. Mondjuk van fogalmam róla, hogy mégis hol jár az esze. Főleg, ha azt vesszük, hogy a McDonald's-ban szeretne találkozni. Miután ez a drága ember nem volt hajlandó válaszolni az üzeneteimre, így inkább idegességemben felhívtam, amit nagyjából az első csengetésre fel is vett. Finoman leszúrtam, hogy ez nem a megfelelő alkalom, hogy elfeledkezzen a telefon létezéséről, majd megkérdeztem, hogy vigyek-e neki áfonyás muffint. Erre csak rávágta, hogy felveszi a kabátját, és találkozzunk a pár sarokra lévő mekiben. Nekem több se kellett, levágtam a telefont, és beviharzottam a szobámba. Most itt vagyok, tökéletesen nyári időhöz öltözve, és azt a nyamvadt pénztárcát keresem, amit tudom, hogy utoljára csak bevágtam a sarokba, de most hirtelen nem tudom, hogy melyikbe. - Megvan! - kiáltottam föl, majd beledobtam azt a kis, vállra akasztható táskámba, felkaptam a mobilomat meg a kulcsomat az asztalról, és rohantam is le a lépcsőn. Természetesen a "veszem a kabátom és a Mekiben várok rád" mondat egy kicsit félrement. Körbejárattam a szememet az asztalokon, de Weiss sehol sem volt. Megvontam a vállam, és beálltam a sorba. Kértem két extra nagy sültkrumplit, kettőt a kedvenc szendvicsünkből és két nagy, csupa cukor kólát. Weissnek kértem egy áfonyás muffint, magamnak meg egy csokoládés pitét desszertnek. Fizettem, majd leültem az ajtóhoz legközelebbi asztalhoz, hogy tuti észrevegyen a srác, mikor belép az ajtón. Ahogy ismerem, most tuti, hogy ábrándozik, és az se tűnne fel neki, ha Britney Spears sétálna el mellette az utcán. Pedig öregem, az azért nagy szó lenne.
Oda a diétám. De ez a Brutal Brutus a szívemhez szól; szó szerint, szerintem egyből a bal pitvaromba küldi a zsírt a szalonnából. Érzem, hogy két csepp borsos szósz utat tör magának a szám sarkából végig az államon, egyenesen az ingem gallérjára, de nem érdekel. Mármint, most nem érdekel, amúgy később érdekelni fog, mert az egyenruhát soha nem tudom rendesen kimosni, szóval muszáj leszek majd elvinni a tisztítóba, mert csak két váltásingem van, és az én szerencsémmel sosem tudom, hol van az egyik. Örökre elnyelte a mosoda. Megpróbálom letörölni, de csak rosszabb lesz, úgyhogy aztán inkább a számba veszem és lenyalom róla. Vagy hát megtenném, ha félúton nem torpanna meg mellettem egy középkorú pár, akik elég furán néznek rám, meg az előttem lévő terülj-terülj asztalkámra, úgyhogy elengedem a gallért, és a torkomat köszörülve kihúzom magam. Miután Carlosszal elhozattam magam ide a műszak végén, azt gondoltam, hogy a kaja majd feldob. Egy ideje nem ettem már ilyen gyors cuccokat, mert olvastam egy cikkben (ami vagy Cosmopolitan volt, vagy nem), hogy mit művel a testeddel a transzzsír, de túl gyors elvágás lehetett, mert most már szükségem volt rá. Úgyhogy két külön menüt is megrendeltem magamnak, egy nagy shake-kel, és a fagyit csak azért nem, mert elolvadna, mire odaérek. De számítok rád, nagy haver! Ha már másra nem tudok. Egy biztos pont van az életben: a fagylalt. Carlos szerint kicsit túl borúsan látom a dolgot. Na jó, ő ilyen szépeket nem mond nekem, inkább olyasmit, hogy „szedd össze magad és ne picsogj”, de nem tehet róla, az olyan boomerek, mint ő, arra lettek nevelve, hogy elfojtsák az érzéseiket. Engem pedig arra neveltek, hogy kajába fojtsam a bánatom. Miért is gondoltam, hogy Lauren nem szerzett magának valakit ennyi idő alatt? Vagy hogy nem házas és van három gyereke, Josh, ifjabb Lauren és Magda? Jó, ez épp nem igaz, de biztos az lesz, és nekem nem lesz semmi közöm hozzá, pedig nagyon elképzeltem, hogy veszünk össze azon, Magdának nevezzük a gyereket. Gyerekes gondolat volt, a valódi gyerekkorunkból velem maradt, és az elmúlt években nem is foglalkoztam vele. Csak most valahogy… Nem tudom. Azt hittem, az, hogy visszajött, mikor épp nincs senkim, egy jel. Arra nem gondoltam, hogy ennek az egyenletnek több változója is van, de matekból mindig rossz voltam. Mikor Sam felhívott, igazából már itt voltam, de tudtam, hogy találkozni akar majd velem, én meg a lehető legkevesebb embert szeretném, hogy lásson, miközben tömöm magam. Jó, itt van mindenki más a kajáldában, de őket nem ismerem, és most minden tisztelettel mondom, hogy nem érdekelnek. Egészen hátul ülök, úgyhogy Sam gondolom nem vesz észre, így van időm befejezni a két burgerem maradékát és a shake-et, aztán kidobni az egyik szemetesbe, mielőtt összeszedem magam – tele hassal meg nehéz szívvel szar mozogni –, hogy megpróbáljak úgy manőverezni az asztalok között, hogy ne vegyen észre. Ez mondjuk nem nagyon jön össze, úgyhogy végül nem tudok úgy tenni, mint aki most jött be az ajtón, de… Igazából nem is akarok. Egyszerűen levetem magam a vele szembeni székre, minden fájdalmam az arcomra írva. – Az élet egy végtelen, sötét, hideg feketelyuk és most láttam, hogy kifogytak az oreós fagyiból – közlöm, mielőtt kicsit odébb tolnám a tálcát, hogy kényelmesen megfejelhessem az asztalt. Aztán némi nyöszörgés után oldalra fordítom a fejem, hogy hallja, mit akarok mondani. És hogy betoljak egy sültkrumplit. – Laurennek van egy vőlegénye. Tudtad?
Kezdőlap
Oda a diétám. De ez a Brutal Brutus a szívemhez szól; szó szerint, szerintem egyből a bal pitvaromba küldi a zsírt a szalonnából. 