no thank you

is what I should've said

Oda a diétám. De ez a Brutal Brutus a szívemhez szól; szó szerint, szerintem egyből a bal pitvaromba küldi a zsírt a szalonnából.
Érzem, hogy két csepp borsos szósz utat tör magának a szám sarkából végig az államon, egyenesen az ingem gallérjára, de nem érdekel. Mármint, most nem érdekel, amúgy később érdekelni fog, mert az egyenruhát soha nem tudom rendesen kimosni, szóval muszáj leszek majd elvinni a tisztítóba, mert csak két váltásingem van, és az én szerencsémmel sosem tudom, hol van az egyik. Örökre elnyelte a mosoda.
Megpróbálom letörölni, de csak rosszabb lesz, úgyhogy aztán inkább a számba veszem és lenyalom róla. Vagy hát megtenném, ha félúton nem torpanna meg mellettem egy középkorú pár, akik elég furán néznek rám, meg az előttem lévő terülj-terülj asztalkámra, úgyhogy elengedem a gallért, és a torkomat köszörülve kihúzom magam. Miután Carlosszal elhozattam magam ide a műszak végén, azt gondoltam, hogy a kaja majd feldob. Egy ideje nem ettem már ilyen gyors cuccokat, mert olvastam egy cikkben (ami vagy Cosmopolitan volt, vagy nem), hogy mit művel a testeddel a transzzsír, de túl gyors elvágás lehetett, mert most már szükségem volt rá. Úgyhogy két külön menüt is megrendeltem magamnak, egy nagy shake-kel, és a fagyit csak azért nem, mert elolvadna, mire odaérek. De számítok rád, nagy haver! Ha már másra nem tudok. Egy biztos pont van az életben: a fagylalt.
Carlos szerint kicsit túl borúsan látom a dolgot. Na jó, ő ilyen szépeket nem mond nekem, inkább olyasmit, hogy „szedd össze magad és ne picsogj”, de nem tehet róla, az olyan boomerek, mint ő, arra lettek nevelve, hogy elfojtsák az érzéseiket. Engem pedig arra neveltek, hogy kajába fojtsam a bánatom.
Miért is gondoltam, hogy Lauren nem szerzett magának valakit ennyi idő alatt? Vagy hogy nem házas és van három gyereke, Josh, ifjabb Lauren és Magda? Jó, ez épp nem igaz, de biztos az lesz, és nekem nem lesz semmi közöm hozzá, pedig nagyon elképzeltem, hogy veszünk össze azon, Magdának nevezzük a gyereket. Gyerekes gondolat volt, a valódi gyerekkorunkból velem maradt, és az elmúlt években nem is foglalkoztam vele. Csak most valahogy… Nem tudom. Azt hittem, az, hogy visszajött, mikor épp nincs senkim, egy jel. Arra nem gondoltam, hogy ennek az egyenletnek több változója is van, de matekból mindig rossz voltam.
Mikor Sam felhívott, igazából már itt voltam, de tudtam, hogy találkozni akar majd velem, én meg a lehető legkevesebb embert szeretném, hogy lásson, miközben tömöm magam. Jó, itt van mindenki más a kajáldában, de őket nem ismerem, és most minden tisztelettel mondom, hogy nem érdekelnek.
Egészen hátul ülök, úgyhogy Sam gondolom nem vesz észre, így van időm befejezni a két burgerem maradékát és a shake-et, aztán kidobni az egyik szemetesbe, mielőtt összeszedem magam – tele hassal meg nehéz szívvel szar mozogni –, hogy megpróbáljak úgy manőverezni az asztalok között, hogy ne vegyen észre. Ez mondjuk nem nagyon jön össze, úgyhogy végül nem tudok úgy tenni, mint aki most jött be az ajtón, de… Igazából nem is akarok.
Egyszerűen levetem magam a vele szembeni székre, minden fájdalmam az arcomra írva. – Az élet egy végtelen, sötét, hideg feketelyuk és most láttam, hogy kifogytak az oreós fagyiból – közlöm, mielőtt kicsit odébb tolnám a tálcát, hogy kényelmesen megfejelhessem az asztalt. Aztán némi nyöszörgés után oldalra fordítom a fejem, hogy hallja, mit akarok mondani. És hogy betoljak egy sültkrumplit. – Laurennek van egy vőlegénye. Tudtad?

I should be in bed | ⚶

Please be patient

I'm fucking things up as fast as I can

Ha elég sokszor veti magát az ember pillanat szülte döntések által nem feltétlenül meggondolt, opcionálisan egyenesen random helyzetekbe, egész patent szintre fejlesztheti a megérzéseit. Nem csak azért, mert ha kétszer esel hasra illuminált limbózás közben, harmadjára valószínűleg talán leveszed a magassarkúdat (hogy aztán ne tudd mire fogni, ha pontosan ugyanabban a szögben fordul ki alólad a lábad, és pontosabban ugyanabba a pozícióba érkezel a földön), hanem mert idővel a „well, shit” szenzoraid is level uppolnak. Vagy csak az őrangyalod józanodik ki részlegesen – csak azért, hogy aztán ő kiabálhassa a leghangosabban, hogy „SHOT, SHOT, SHOT, SHOT”, amikor valami barom azt mondja, hogy „áááá, azt már úgysem mered lehúzni!”; bitch, lehet, hogy kicsi vagyok, de ha asztal alá iszlak, még mindig én jövök ki magasabbként.
Szóval, amikor Weiss a telefonban úgy hangzott, mint akinek a szeme láttára rugdostak meg egy kiskutyát, tudtam, hogy szar van a palacsintában. Oké, abban éppenséggel nem voltam 100%-osan biztos, hogy a dologhoz Laurennek is köze van, mert nyilván nem lehettem, de azért úgy 98.9%-os rátával már több mint valószínű, hogy pénzt is mertem volna rá tenni. Vagy vodkát, ami voltaképpen ugyanaz.
Van az a pont, amikor már egy ideje fő benned az érzés, hogy ezt eléggé elbasztad, de közben azt is tudod, hogy már túlzottan a dolgok sűrűjében vagy, hogy most próbálj meg visszakozni, ezért voltaképpen annak tudatában süllyedsz egyre mélyebbre és mélyebbre a saját szarkavarásod és hazugságaid tengerében, hogy tudod, másképp is lehetett volna, ha nem vagy akkora önző állat, amekkora. Na, én már egy pár hónapja elég élesen úgy érzem, hogy egyrészt süllyedek, másrészt csak idő kérdése, amíg megfulladok (már megint), pontosabban azóta, amióta tudom, hogy Lauren New Yorkban van, de a McDonalds ajtajában vág fejbe úgy igazán a tudat, hogy jó eséllyel vége. Hogy minek? Kibaszottul mindennek! A barátságomnak Weiss-szel, talán Laurennel is, akkor pedig gyakorlatilag az életemnek is, mert három dologban voltam biztos kamaszkorom óta: Weissben, Laurenben, és abban, hogy Han lőtt előbb. Felőlem további hatvanszor is átszerkesztheti a jelenetet a Lucasfilm (vagy már a Disney? ki tudja ezt követni?), egyrészt tudom, mit láttam, másrészt ismerem Hant. Harrison Ford, ha olvasod a gondolataimat, hívj fel!
Szóóóóval… yepp. Ha okosabb vagyok, összedobok valami megnyerő védőbeszédet, amiben megható érvekkel előadom, hogy miért is árultam el a legjobb barátom bizalmát, esetleg megdobom egy improvizált musicales szerelmi vallomással (Weiss odáig van a musicalekért, ha épp nem néz fiúnak, azzal máris félig nyert ügyem lenne), de nem sokszor kapom magam azon, hogy „hé, tervezzünk előre, mert az nem árthat!”, úgyhogy rip. Press f for respect.
Alternatív megoldásként talán fel se kellene bukkannom. Nem flörtölgetek viszont túl sokáig ezzel az ötlettel, mert még én is tudom, hogy nem vagyok gerinctelen. Lehet, hogy az anyám egy idióta csalódást nevelt, de nem egy olyan idióta csalódást, aki nem mer szembenézni a saját tettei következményeivel, duh!
Elsőre azt hiszem, hogy Weiss még szimplán nem ért ide, úgyhogy kérek magamnak egy BigMac menüt (hahó, éhes vagyok, és ha már úgyis hányingerem lesz az idegtől, legalább használjuk ki; nem, ez amúgy nem vicces, nem vagyok bulimiás), és letelepedek egy random, üres asztalhoz, és teli szájjal vigyorgok bárkire, aki meg akarná kérdezni, hogy bocsi, szabad a melletted lévő hely? Rögtön nem akad annyi jelentkező.
Csak akkor jövök rá, hogy tévedtem, amikor Weiss kikóvályog a kajálda belsőbb terei felől. Áááá. Nem jó jel. Néhány ember leissza magát, ha szomorú, néhányan sírnak, Weiss kajakómába eszi magát ÉS utána sír. Na jó, nem mindig. De azért… Előkerült már vajon a jégkrém is?
Megtörlöm a számat, szippantok egyet a kólámból, és felkönyöklök az asztalon.
- Oké, lúzer, kit verünk meg? A dolgozókat vagy a fagyiautomatát? – kérdezek vissza. Azt mondtam, hogy vállalom a tetteim következményeit, nem azt, hogy beismerő vallomást teszek bármiről is, mielőtt tudnám, hogy pontosan miről van szó!
„Laurennek van egy vőlegénye, tudtad?”
Well, shit. Reménykedni szabad, na!
Egy pillanatig hallgatok, amíg felmérem az előttem álló lehetőségeket. Aztán elvetem az ötletet, mert alapból azért tartok ott, ahol, mert gondolkodtam, ahelyett, hogy rögtön nyitottam volna a számat, hogy elhadarjam Weissnek a hírt, amint megtudtam Laurentől. Úgy egy éve.
- Tudod, ha most filozófiát tanulnánk, ez egy nagyon érdekes téma lenne – kezdek bele, a jobb tenyerembe hajtva a fejemet. Ha nagyon hunyorgok, a bal csuklómon még mindig látom a lézeresen eltávolított tetoválást a nem is tudom hány évvel ezelőtti exem nevéről. „Dean” –nek hívták, és Comic Sansszal jelölte meg magát a testemen, ami egy kicsit undorítóbb, mintha rám pisilt volna, szóval köszi, Dean, undorító vagy! Dean amúgy is egy seggarc volt, mert egyrészt részegen vitt tetováltatni (nem érdekel, hogy ő is az volt!), és elfelejtett artikulálni, amit onnan tudok, mert kissé túlságosan is élesen emlékszek rá, hogy azért engedtem meg az egészet, mert úgy értettem, azt mondja, hogy „Don”. Egheeeen. Tisztában vagyok vele, hogy ez a „szánalmas” tankönyvbeli példája.
Egészen megszerettem a halvány foltot, amit maga után hagyott. Földhöz köt, vagy mi a halál. Ha rémálomból ébredek, ránézek, és megnyugszok. Fura, de működik.
- Már úgy értem, a tudás maga – intek körbe drámaian kajáldában, mintha legalább az univerzum titkairól tartanék előadást a Columbián. – Olyan, mint a szépség; valahol relatív. Gondolj csak bele! Egy csomó ember azt hiszi, hogy a Föld lapos; egy csomó ember pedig azt, hogy kerek! Mint ahogy nekem jobban bejönnek a szőkék, mint a feketék, érted? Minden véleményalapú, még az is, aminek történetesen ténynek kellene lennie! És mindezt miért? Mert a YouTube algoritmus egy halom embernek bedobta egy csomó beállt tag összeesküvés elméletes videóját, és nem csak a Föld formája kapcsán, na-ah!
Néha egészen lenyűgöz, hogy milyen stand up comedyt tudok fű nélkül is előadni. Nem is értem, miért nem kapták fel soha az ÉN YouTube csatornáimat. Tiszta szégyen.
- Hallottál mostanság a gyíkemberekről? Megint trendingeltek valamelyik nap, és amúgy eddig én se hittem bennük, de azért Zuckerberg jobban hasonlít egy gyíkra, mint emberre, vagy csak én látom a hasonlóságot? Olyan gülü szemei vannak, és olyan típusnak tűnik, akinek mindig hideg a bőre, akkor is, ha fagyban nyúlsz hozzá, és akkor is, ha kánikulában. – Egyre gyorsabban és gyorsabban beszélek, lehet, hogy Weiss már követni sem tud, de én nem bánom, sőt igazából erre gyúrok. – Amivel csak azt akarom mondani, hogy egészen relatív, hogy tudtam-e róla, de ha nagyon konkrét akarok lenni, ami amúgy nem akarok, akkor igentudtamróladeelfelejtettemegypárszorezmentség?
Még azelőtt megköszörülöm a torkomat, hogy Weiss szóhoz juthatna, ami nagyjából annyit tesz, hogy azonnal. – Ömh, mellesleg, honnan tudod?
Lauren nem egy közösségi médiás valaki, de amikor legutóbb találkoztam vele, azt mondta, hogy még nem tervez összefutni Weiss-szel, és tudom, hogy sose mondaná nekem ezt, csak azért, hogy aztán mégis találkozót szervezzen vele, szóval felmerül a kérdés, hogy amúgy ez honnan is került most hirtelen napirendre?

1096;   | ⚶

no thank you

is what I should've said

Ostobaság volt azt várni, hogy Lauren vár rám. Miért is tenné? Azt se tudta, hogy van oka bármire várni, és amúgy is milyen jogon kérnék tőle bármi ilyesmit? Mármint ha azzal, hogy titokban szerelmes vagyok valakibe le is stipi-stopizhatnám magamnak, nem csak szexista lennék és feminizmus ellenes, de soha egyik nő se lenne párkapcsolatban, mert nagyjából mindenkibe beleesek egy kicsit akivel találkozom. Nem tehetek róla, hogy olyan csodálatosak!
Ezzel Sam is egyetértene, biztos vagyok benne; nem csak azzal, hogy a nők csodásak, de azzal is, hogy ostobaság volt ilyet várnom. Majd lehet, hogy még egy taslit is kioszt, hátha attól helyre jön a fejem. Mit rimánkodsz itt, te töketlen? Egyáltalán nem azt mondom, hogy Samnek ne lettek volna érzései, mert biztosan voltak, különben a pirosbetűs napokon nem sírt volna azokon az oroszlános dokumentumfilmeken ahol meghalnak a kölykök. Nem mintha a menstruáció kéne hozná, nekem anélkül is megy. Ahogy odamegy hozzájuk az anyuka és megböködi őket az orrával, hogy mozduljon…!
Fókuszálj!
Tényleg indokolatlan hogy ennyire lehozott az életről ez a szituáció. Nem mintha mást sem csináltam volna az elmúlt tíz évben mint azt vártam mikor jön majd haza és omlik a karjaimba, igazából szégyellem, de a legtöbbször eszembe se jutott, csak mikor valamelyik barátnőm emlékeztetett rá ő miért és mennyire nem Lauren. Mármint nem ezt mondták nekem, csak csináltak valamit, belém meg villámként hasított a felismerés és a gondolat, hogy Lauren would never… Nem tudom miért szégyelltem magam ilyenkor jobban, azért, mert addig nem jutott eszembe, vagy mert egy olyan nőnek hazudtam hogy szeretem akinek a társaságában aztán ilyenekre gondolok. Pedig én nem az a fajta vagyok, aki csak úgy dobálózik ezzel a szóval…! Na jó, talán csak egy egészen kicsit. De akkor és ott teljesen komolyan is gondolom, és nem azért csinálom hogy lefeküdjenek velem, mert pont szex után szokott előfordulni. Néha még sírok is. Bevállalom, mert a modern férfi nem fél sírni ha szomorú vagy ha épp valami nagyon jó.
Sam biztos kinevetne érte, de elfogadom. A teóriám hogy a méhben volt egy fiú ikre akit magába olvasztott, és így a méreteihez képest aránytalanul sok benne a tesztoszteron.
– Senkit sem akarok megverni – sóhajtom. – Szomorúan nem megy. – Nem mintha anélkül menne. Így csak a sültkrumplin tudok nyammogni, és Sam első kérdése se igazán jut el a tudatomig. Képtelen vagyok elengedni a gondolatot, hogy Lauren együtt él egy férfival (aki tök öreg!), akihez hozzá fog menni, és az nem én vagyok. Vagy Keanu Reeves. Őt még el tudnám fogadni.
– He? – emelem fel lassan a fejem. Nem fogok hazudni, a monológja nagy részét nem értem meg. A Föld Lapos, a Youtube egy algoritmus, Lauren pedig nem szeret. A Gyíkemberek pedig kihalófélben vannak, gondolom. Titkolni se nagyon akarom, mert nagyon laposakat pislogok rá az asztal túloldaláról; kell némi idő és két korty Sam kólájából mire beindulni látszik az agyam és ráeszmélek, hogy Sam mikor beszél annyit, mint én szoktam: mikor kínosan érzi magát vagy ki akarja dumálni magát egy helyzetből. Jelenleg akármelyik szituáció életképes volna, és nem tetszik amire vezet.
Sam tudta, hogy Laurennek vőlegénye van.
Tudta, és nem szólt. Ez nem csak azt jelenti, hogy tudott róla, de hogy valamilyen formában kontaktban volt Laurennel. A facebook profilja elég új, úgyhogy biztos nem ott stalkolta le mint minden normális ember. Határozottan érzem, ahogy duzzogóan lekonyul a szám széle és morcosan ráncolom a szemöldököm. Az emberek azt hiszik könnyű, pedig hosszútávon fenntartani tökre nehéz, ugyanúgy elfárad mint a többi izom. Carlos szemöldöke biztos rohadtul ki van gyúrva.
– Hogy érted azt, hogy tudod? És hogy elfelejtetted? PÁRSZOR? Mégis mióta tudod? – Sam szeret úgy tenni mintha buta lenne, pedig nem az, csak gondolom ez passzol az imidzsébe. Azt nem mondom, hogy nem felejt el dolgokat, olyan apróságokat, minthogy a postára indult csekket befizetni, nem lámavásárra, vagy hogy a piros gyalogló emberke a járdán azt jelenti, állj. Na dehogy Laurent, akit tiznekét éves koromban eljegyeztem csak ő nem tud róla?! LAURENT?!
– Samantha Felicia Nelson! Most hatalmasat csalódtam benned – jelentem ki. – Nem, még rosszabb: összetörted a szívem. Hogy titkolhattad el előlem? Nem csak azt, hogy vőlegénye van, mert az egy dolog, de… Te honnan tudod? Mert gondolom, te nem kerested ki illegálisan az NYPD rendszeréből hogy aztán bekopogtass egy bagellel és egy random francia muksó nyisson ajtót…! Nem mintha én ezt csináltam volna, persze. De gondolom ez is relatív. – Ellopom az egész zacskó sültkrumpliját. Nem érdemel transzzsírt! Azt dédelgetve dőlök hátra az ülésben, a műbőr kényelmetlenül nyikkan alattam. – Miért nem mondtad hogy beszéltél vele? Ne már, tudod milyen hülyén érzem magam most? Az üzenetben is mondattad volna, hogy…! Nem! Előbb kellett volna. Jó, lehet, hogy Karen nem örült volna neki, de amúgy is mindketten látjuk, mi lett abból a kapcsolatból másodjára is. És harmadjára. Meg most negyedjére se volt jobb, és még a macska is nálam maradt, de… Akkor sem volt jogod ezt eltitkolni előlem! Nem csak a te barátod.

I should be in bed | ⚶