- Szóval, ez a sok férfi meg nő össze vannak zárva egy trópusi szigeten egész nyáron, és még csak nem is csókolózhatnak, különben levonásra kerül egy adott összeg a nyereményükből attól függően, mekkorát vétettek a szabályok ellen. Se csók, se kamatyolás a paplan alatt, semmi, így megtanulják, hogyan kell mélyebb, lelki kapcsolatokat kiépíteni. Legalábbis ez lenne a cél. - Már nem is emlékszem, hogy jutottunk el Weiss "van programod mára?" kérdésétől odáig, hogy az éppen nézett Netflix sorozatot kezdjem el taglalni neki. Nos, más programom nem nagyon van mára amúgy sem, mint haladni az első évaddal, úgyhogy a trükk valahol itt lehetett.
A müzlis tálammal az ölemben ücsörgök a kanapén, melegítőben és egy sima pólóban. Sam épp nincs itthon, így nem kell megküzdenem senkivel a TV-ért, egész nyugodtan befoglalhattam a reggelimmel. Ahogy végigmérem Weisst, úgy tűnik, ő is épp indul valahova, így legalább neki sem leszek útban, ha nem a szobámban gubbasztok egy darabig.
- Hé, mi ez a futócucc? Csak vicceltem, mikor arra célozgattam, hogy meglátszik rajtad a nassolás. - Azért kritikusan szemügyre veszem, hosszában, fentről lefelé végigfuttatom rajta a pillantásom, majd vicceskedve hozzáteszem:
- Habár, fordulj csak oldalra... Mintha eresztettél volna egy kis... Nem, nem, semmi. - Ártatlan mosollyal a számba kanalazok egy nagy adag, mézes gabonapelyhet, és visszafordulok a képernyő felé. Lenémítottam ugyan a műsort, hogy halljam, mit szeretne Weiss, de még mindig megy. Irigykedve figyelem a bikiniben flangáló, modell alkatú nőket és férfiakat, akiknek azért fizetnek több százezer dollárt, hogy ne szexeljenek hónapokon keresztül egymással. Se számlák, se megélhetési gondok, se munkanélküliség, csak napfény, homok, tenger és önmegtartóztatás. Nekem bezzeg milyen jól menne!
- Mit is akartál kérdezni? - érdeklődöm, ha már az imént olyan rútul belé fojtottam a szót. Mentségemre szóljon, szeretek beszélni, ami azzal jár, hogy sajnos néha öntudatlanul is elnyomom a körülöttem lévőket. Ez sosem szándékos, most is igyekszem odafigyelni, bár azért a fél szemem a tévén, mert érdekel, a többiek vajon rájönnek-e maguktól, melyik páros szegte meg a szabályokat és kamatyolt a jakuzziban az előző részben, mikor azt hitték, senki nem látja őket.
Igen, az életminőségem elég sokat zuhant mostanában. Néha még én is elszörnyülködöm azon, mennyire nincs ez így rendben...

szeretettel~ | ⚶

– Szóval az a pasas – mutatok a tévére, ahol épp valaki, ha jól értelmeztem a korábbi kommentekből, akkor Harry, épp azon veszekedett Francescával, hogy kell ejteni az oregánó szót – ott van egy luxusnyaralóban egy csomó dögös csajjal, és azért, hogy egy rakat pénzt nyerjen, csak annyi a dolga, hogy ne feküdjön le egyikükkel se? – kérdem továbbra is hitetlenkedő hangnemben. Egészen nagyra tágulnak a szemeim, ahogy rácsodálkozom, ismét. Pedig már láttam, hogy Ada ezt nézi. – Hol voltam, mikor ment a casting? – mormolom az orrom alatt.
Egész életemben erre a műsorra készültem, csak nem tudtam róla! Én vagyok a szexmentes női-férfi kapcsolatok koronázatlan királya, de sosem gondoltam, hogy ezért pénzt is lehet nyerni! Persze a válasz az, hogy nem Angliában, bár ha engem kérdeznek, akkor nagyon elitista dolog, hogy a világ legszexibb embereinek kiáltják ki magukat, de mind egy országból jöttek. Nem azt mondom, hogy ha valóban a világ legszexibb emberét keresnék, akkor lenne rá esélyem, de tök lelkesen szurkolnék mondjuk valamelyik Hemsworth-tesónak.
Ellököm magam a kanapé háttámlájától, amire eddig könyököltem, magamba szívva Ada gyorstalpalójának tudását, és visszatértem a konyhába, ahová egyébként eredetileg indultam. Azon ritka alkalmak egyike, amikor nem kell már korán az őrsön lennem; igazából ma éjszakai műszakban leszünk Carlosszal, úgyhogy az egész nap az enyém, az éjjelt meg majd kibírom egy adag… jószándékkal. A francba, ilyenkor azért hiányzik a kávé! Majd nyomok egy power napet délután.
Egyik kezemben a mixelő poharamat fogom, a másikban meg a fehérjeporos zacskóból kimert adagolókanálnyi mogyoróvajas-csokis port, és épp önteném bele a tejbe, amikor megint hozzám szól. Nem mintha baj lenne, csak próbáltam kiszámolni, vajon a víz-tej közti sűrűségkülönbség mennyire számíthat bele a javasolt mennyiségbe, és így kicsit kizökkentett. – Hmm? – Ezzel az egyetlen hanggal majdnem sikeresen kiborítottam a port, csak még épp időben alákaptam a tejet. Ne viccelj magaddal, Weiss, ötven dollár kilója, te meg ötvenezret keresel egy évben és tele vagy diákhitellel!  Hát futni megyek. Ráérek, és egyébként is fontos a jó kondi a… Na várj, ez most célzás volt?
Rásimítom a hasamra a szürke pólót, aztán elkezdem nyomkodni. Nem mondom, a télen hibernálás alatt többet felszedtem, mint amit… elhibernáltam volna. Főleg azért, mert nem hibernáltam. A fókák cukik, de nem túl dögösek.
Belecsípek a hasamba és megállapítom, hogy tényleg el kell mennem futni. Meg mondjuk zumbára, de ezt nem vallom be egy lánynak, akkor sem, ha nem akarok tőle semmit. Hát… most már. – Ez csúnya volt, csak hogy tudd. A férfiak önképének védelme ugyanolyan fontos, mint a nőké, és méltatlanul mellőzött tabutéma! – emelem fel az ujjam kiokító stílusban, aztán rájövök, hogy úgysem engem néz, szóval nem látja. Inkább összerázom a fehérjeturmixomat. Ez is egyfajta edzés. – Hát nem tudom, hogy megérdemled-e, hogy továbbra is szóba álljak veled – jegyzem meg teátrálisan – , de azt akartam kérdezni, nem-e jössz el velem futni. Már ha… Nincs sürgős dolgod. – A tévére pillantok, hunyorogva, hátha akkor megfejtem, hogy Frenceska hány százalékban gondolja őszintén, amit mond. És hány százalékban igazi. Meg hogy tényleg hogy a fenébe lehet ilyen műsorokba bejutni?
– Jobb csapatban csinálni. Kettő pedig lényegében már csapat. Tudom, mert annak idején Portlandben Sam meg én hivatalosan is megalapíthattuk a suli pingpong-csapatát. Csak az akkor még nem volt túl menő sport, és a négyes játszmánál diszkvalifikáltak az állami versenyen, de az szerintem nem volt érvényes. Senki nem mondta nekünk, hogy a két páros nem lehet ugyanaz a páros. Biztos Massachusettsből volt a bíró – én ezen jót nevetek. Ada meg gondolom nem érti, úgyhogy csak legyintek. – Viccesebb, ha Maine-ből vagy… Szóval? Van kedved jönni? Viszek rizspuffancsot.

| ⚶

Bár valószínűleg költőinek szánta a kérdést, azért drámaian felsóhajtok. - Valószínűleg ott, ahol én. Gondolj bele, a tengerparton nyaralhatnánk, és mikor hazajönnénk a több tízezer dollárunkkal... Nos, én folytathatnám a kanapén gubbasztást, neked meg adieu, éjszakai műszak. - Ki kell picit tekernem a nyakam, hogy egyszerre tudjam a tv-t nézni és hátrafelé magyarázni neki. A hangom mindenesetre megemelem picit, hogy a konyhából is hallja, és közben eszembe jut, hogy talán lesz második évada a sorozatnak. Talán még nincs is veszve minden reményünk, habár a castingra ki kéne találnunk valami ütős extrát magunkról, amivel felkeltjük a többiek érdeklődését. Kellően intelligensnek és kedvesnek lenni ehhez a műsorhoz nem elég. Elgondolkodva kocogtatom a kanalam végével az állam, ám abban sem vagyok biztos, hogy Weiss egyáltalán hallja az ötletelésem. Igyekszem hamar túllépni a témán, habár a gondolat már beépült a lebenyeimbe; mint az a jelenet az Agymanókban, amikor a villanykörtét elnyeli a vezérlőpult.
- Dehogy, jaj, nem, dehogy - Hupsz, ez túl sok dehogy egy mondatba, de annyira bökdösi a hasát, hogy talán észre sem veszi. A nők amúgy is mesteri manipulátorok, legalábbis a nagykönyv szerint, mert hogy nekem még a kegyes hazugságok sem mennek. Újabb bizonyítéka annak, hogy a három fiú testvér mellett kicsit génhibásak lettek az ösztrogéneim. - Agglegényhez képest, aki két nővel él együtt, jól nézel ki, hidd el. - igyekszem menteni a menthetőt, békíteni a békíthetőt, és csak reménykedem benne, nem gázoltam túl mélyre a lelkében. Ahogy megjegyzi, hogy kételkedik abban, méltó vagyok-e a nagy kérdésre, elszakítom a pillantásom a képernyőről és ártatlanul, bocsánatkérőn rámosolygok. Meglep, hogy futni hív, nem azért, mert távol állna tőlem, hogy kimozduljak, hanem mert eddig még nem nagyon sportoltunk együtt, ám mielőtt reagálhatnék, rögtön beleéli magát a mesélésbe valami ping-pong csapatról, amiből őszintén szólva nem sokat értek, de aranyos, mikor így mesél, és ezzel máris megnevettet.
- Hogy mondhatnék erre nemet? - Elhivatottságom jelzéseként lekapcsolom a tv-t és feltápászkodom a kanapéról a müzlis tálammal együtt. - Gyorsan átöltözöm, öt perc és mehetünk. - viszem magammal a tálat is, majd ha hazaértünk, elmosom. Nem szorulok túl sok szépítkezésre sem, épp csak nadrágot és pólót váltanék, meg felkötném a hajam, viszont a szobám ajtajából még visszafordulok egy gyors közlendőre.
- Addig melegíts be, ha gondolod, én meg majd menet közben. - Ha mondana még valamit, azt megvárom, aztán a félfára csapva eltűnök az ajtó mögött. Tényleg csak néhány percet vesz igénybe, nem időzöm túl sokat tudván, hogy vár. Előkerítem az ágy alól a futócipőmet és abba bújok bele kifelé menet, a fogaim közt a pulzusszámláló órával, amit majd akkor csatolok fel, amint sikerült megigazítanom a lófarokba fogott fürtjeimet. Pfehh. És még el sem indultunk!
- Tudod, eszembe jutott, hogy ha bejutnál a castingon, amikor felkonferálnának, lehetne valami olyan szöveged, hogy "ez a dögös rendőr téged is a képernyőhöz bilincsel". Tudod, ezt írnák ki szalagban a képernyőre. Vagy ez lehetne a promo, amivel reklámoznak. De mi a fétised? Kell valami fétis. Bukhatnál a szőkékre. - Marketingesnek kellett volna inkább mennem. A végén még kiderül, hogy rejtett tehetségem van olyan dolgokban, amik egyáltalán nem érdekelnek. Azért Weissre vigyorgok, nehogy túl komolyan vegyen, majd az órám felcsatolásával lelkesen összecsapom a két tenyerem.
- Mehetünk! Merre kezdjünk? Visszafelé ismerek egy jó kávézót, ha beugranál egy fánkra. - Fogalmam sincs, mi az általános protokoll futásnál, én legtöbbször mindig valami boltban kötök ki, hogy megjutalmazzam magam a kemény munkáért.

szeretettel~ | ⚶

Anya szerint mindig is kissé érzékeny voltam, a bátyám szerint pedig simán csak a rossz hurkát vágták el nálam a születésemnél, és lássuk be, minél erőszakosabban próbálod bizonyítani, hogy még nagyon is megvan a péniszed, annál egyértelműbb lesz, hogy kéne valami új hobbi. Különösebben nem zavart soha, ha valaki ezzel piszkált, mármint, én is tudom, hogy Samben több tesztoszteron van, mint bennem, de azért kövér nem szeretnék lenni. A végén még erősítem a rendőrök fánkzabáló sztereotípiáját!
Úgyhogy Ada kommentje egyáltalán nem nyugtat meg, annak ellenére sem, hogy visszakozni próbál. – Ez kábé olyan, mintha azt mondanád, hogy nekem vannak a legtáncosabb lábaim egy idősek otthonában. Szép tőled, de nem olyan jól eső, mint gondolnád. – Bár ki tudja, igazából a mai csípő-technológiával az is lehet, hogy Magda meg Ella May letáncol a parkettről a twist közben, mert ők egymást dobálják vállon a bogyóktól meg a terminátor-csontvázuktól, az én bokám meg kibicsaklik már akkor, amikor a cipőfűzőmet kötöm. (Múltkor tényleg begörcsölt a vádlim. Nem volt vicces!)
– Nem tudom. A legtöbb lánynak elég könnyen megy. Kérdezd meg a volt barátnőim. – Megvonom a vállam, és őszintén nem vagyok benne biztos, most ezt beleegyező válasznak vegyem-e mindaddig, míg el nem kezd felállni a kanapéról. Ha ott hagyja a tévét, az nála már jelent valamit. Nem mintha folyton a tévé előtt ülne…! Mármint, technikailag igen, de na, nem akarom emiatt leszólni.
– Most ezzel arra akartál célozni, hogy jobb kondiban vagy nálam? – kiabálok utána felháborodottan. Mert amúgy lehet, hogy igaza van, csak jó lenne tudni a választ. Mindenesetre azt az időt, míg várom, hogy összeszedje magát, azzal töltöm, hogy a lehető legnagyobb ívben elkerülöm Elvist, aki a konyhapulthoz tolt bárszékek egyikén ül (az enyémen, természetesen, ami igazából csak addig volt az enyém, míg átvettem a csomagfutártól, mert amint a lakásba került, Elvis tulajdonává vált, mint minden), és felettébb gyilkos tekintettel méreget.
Gyorsan írok egy „futni mentünk, hamarosan jövünk” üzenetet, ha esetleg Sam véletlenül hazaérne. Nem hiszem, de ki tudja. Zárójelben, apró betűvel azt is hozzáteszem, hogy Elvis már kétszer is kapott kaját, egyszer mert kell, kétszer mert megijedtem tőle és a nyávogásától, szóval ne hagyja, hogy átverje. Óvatosan rásandítva tettem mindezt, mintha attól félnék, olvas a gondolataimban. Mintha.
Épp kiragasztom a post-itet a hűtőre egy Nicolas Cage meme-fejet ábrázoló hűtőmágnessel, amikor Ada visszatér, és így már némileg fellélegezhetek. Ismerem Elvis észjárását. Ha megöl, biztos nem szemtanúk előtt teszi. Úgy nem tudja balesetnek álcázni.
– Hmm? – fordulok felé mosolyogva, ami viszont gyorsan le is hervad. – Az rendőri túlkapás lenne. Szerintem ha hazaérnék, Carlos a saját gerincemmel verne halálra, amiért idióta voltam… Bár ha megnyerem a főnyereményt, felfogadhatok egy testőrt, aki megvéd ellene. – Majdnem annyira sikerült ebbe a gondolatmenetbe beleméllyednem, hogy elhussanjon a fülem mellett a fétis szó. De csak majdnem. – Én… Szeretek romantikus sétákat tenni a parton? Jó, csak vicceltem, na! – A parkban szeretek sétálni. Felkapom a telefonomat és a karomra húzott tartóba rakom. Máskor zenét is hallgatok, de így, hogy Ada itt van, csak a pulzusomat mérem majd vele. Meg a lépésszámot. Napi tízezer a minimum.
Miután meggyőződtem róla, hogy lekapcsoltam a tévét és az ablakok is csukva vannak, bezárom magunk után az ajtót. – Nem hiszem, hogy van fétisem, elég normális vagyok. Lehet, hogy ezért nem jutok be soha ilyen műsorokba? Mert nem szeretem a szado-mazo szexet?
Természetesen ezt a pillanatot választja a szomszédunk, hogy kilépjen a lakásából, és a maga 75 éves bácsi bozontos szemöldöke alól meresszen rám rosszalló szemeket. Már köszönnék neki, amikor inkább sarkon fordul és visszamegy a lakásába.
– Tudod, a szüleim reménykedtek abban, hogy ha egyedül élek majd, talán megtanulok csendben maradni. Tényleg én vagyok a család szégyene, mi? Pedig a bátyámat elkapták, hogy cracket kotyvaszt. Már nem direkt! Tök véletlen volt. Legalábbis, ha bárki jogilag kérdezi, akkor sütit akart csinálni, a kokaint meg véletlenül vette. – És ehhez a mai napig nem akarok nagyon hozzászólni, mint rendőr. Szerencsére jó pár állammal odébb vagyok, és amúgy is régen volt, idén hálaadáskor lesz pont… három éve. Azóta csak azért tartóztatták le, mert megrúgott egy jávorszarvast. Az már semmi, nem? Inkább megrázom a fejem, és elkezdek egyhelyben futni. – Nos, a kedvenc útvonalam az, ahol… ÉN NYEREK!
Ha Ada fiú lenne, elgáncsolnám. Legalább egy kicsit. Így viszont csak hatalmas hévvel indulok meg előre, a lépcső felé, hogy jószerivel egész hosszokat leugorva én lehessek az első, aki leér. Nem mintha lenne bármi lényege annak, ki nyer, mert hát… Nem is tudom, hogy hol a vége. Én mindenesetre megállok a lépcső alján, és csak részben azért, mert majdnem elsodrok egy babakocsis nőt és a komplett ovicsoportos baráti körét.
– Bocsánat, bocsánat, rendőrségi vészhelyzet, bocsánat…! – Úgy oldalazom el mellettük, kézfeltartva, mintha félnék, hogy megharapnak. Igazából félek is.
Végül pedig kijutok az utcára. Nem tudom, hogy időközben Ada nem előzött-e meg, de igazából nem nagyon számít. Többek között azért örültem meg ennyire, mikor Sammel megtaláltuk ezt a lakást, mert a Herbert Von King Park szó szerint itt van az utca túloldalán; ő meg azért, mert így néha lehoz, és kifutkosom magam, gondolom. Azt nem mondanám, hogy túl nagy lenne, főleg Maine végtelenségéhez képest, de New Yorkon belül ez a kevés zöld felület is teljesen elfogadható.
– Igazából nincsenek konkrét terveim – mondom végül, mikor megint egymás mellett kötünk ki. – Általában futok, míg el nem fáradok, aztán megállok sütizni egyet. Carlos szerint olyan vagyok, mint egy mérgezett egér vagy fejetlen csirke, de szerintem csak irigyel, mert az ő dereka már húsz perc ülés után fájni kezd. Vagy az aranyere. Ezeket az infókat nem osztja meg velem, pedig úgy érzem, partnerként tudnunk kellene a mási bajairól. Mármint, ha egyszer összeesik nekem, honnan tudjam, hogy allergiás rohama van-e vagy stroke-ja? Azt se tudom, allergiás-e valamire. A végén egyszer véletlenül megmérgezem.
A fejemet csóválva sietek át az úton, lehetőleg a nyomomban Adával, míg épp piros van, elszlalomozva az álló kocsik között. Néhány sofőr még így is magára veszi, hogy átmegyek előtte. Mások talán rácsapnának a motorháztetőre és leállnának veszekedni, én viszont csak bocsánatkérően felemelem a kezem és elkocogok a park bejáratáig.
– Neked megy az, hogy hátranyúlsz és megfogod a bokádat, aztán felhúzod a lábad? Mert nekem nem, de nem tudom, azért, mert húzódok here-tájon, vagy mert csak bekövesedtek az ízületeim.

 | ⚶