Marion&Yvie

● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●

Közeleg Dae Won születésnapja, amit szeretnék emlékezetessé tenni. Jól meglehet, hogy  ez esetben nem kellene összetörnöm magam tekintettel arra, hogy pillanatok alatt megtudjuk oldani egymás társaságában azt, hogy miként érezze egyikünk-másikunk a világ legboldogabb emberének magát. Én pedig soha nem voltam híve a tárgyi ajándékoknak, sokkal inkább az élményre próbáltam fókuszálni. Arra, hogy a jövőben úgy emlékezzen vissza az adott személy arra az ajándékra, arra a napra, mint egy olyan emlékre, egy olyan valamire, ami bármikor képes lesz arra, hogy megmosolyogtassa, hogy boldog pillanatokat tudjon általa felidézni.
Ennek persze mindig voltak és mindig lesznek buktatói. Egyszer sikerül nagyot durrantani, de mi lesz a következő évben? Mi lesz akkor ha nincs ötletünk? Ha nem tudunk túlmutatni magunkon és nem sikerül felülmúlni a saját, elmúlt évi meglepetésünket? De hát erre szokták azt mondani, hogy soha ne arra törekedjünk, hogy felülmúljuk és megugorjuk a saját magunk által felállított mércét. Annál is inkább arra, hogy szívből adjuk azt a valamit… hogy a szeretetünket tudjuk vele bebizonyítani. És különben is! Egy év nehogy már ne legyen elegendő idő arra, hogy valami újabb frenetikus dolgot tudjunk kitalálni.
Na mármost a mi esetünk több szempontból is speciális. A húszas éveink elején egy pár voltunk… Akkor még tagadhatatlan, hogy nem volt lehetőségünk igazi csodákkal meglepni egymást, de végezetül mindig ott voltunk egymásnak és örültünk a születésnapi együtt töltött időnek. Azt hiszem innen is ered az, hogy soha nem veszek ajándékot, legalábbis olyat nem ami tárgyi. A születésnap szerintem nem erről szól és különben is… vehetnék én Dae Wonnak milliónyi karórát, öltönyt vagy nyakkendőt, de miért tenném, mikor tudom, hogy eleve vagyonosabb nálam, másrészt mindből van neki kismillió? Most vegyek neki plusz egyet amit majd néha felvesz, mert éppen azon akadt meg a szeme? Ugyan már.
És ami a speciális szempontokat illeti, azt is hozzá kell fűznöm, hogy több mint nyolc évig nem volt lehetőségünk igazán, szívből felköszönteni a másikat, hiszen mindenki járta a maga útját külön-külön. Én kis ideig a saját férjem mellett, ő pedig a felesége mellett, mert ugyebár ezen életbeli viszontagságokkal is meg kellett küzdenünk, ami a távolságot és az elmúltakat illeti. Egy-egy üzenetre természetesen minden alkalommal futotta, hiszen soha nem felejtettük el egymást és valahol mindig ott voltunk egymás tudatalattijában, mint ahogy azt az éppen ábrázolt példa is mutatja.
Folytatnám ott a sort, hogy az egymásra találásunk se nevezhető éppen egyszerűnek, vagy éppen hétköznapinak, de annál szerethetőbbnek és őszintébbnek amit mi sem bizonyít jobban mint maga a tény, hogy számunkra magától értetődő volt az, hogy innentől kezdve csak „MI” létezünk. Nincs külön én és nincs külön ő. Ehhez pedig nem szükségeltettek felesleges körök, megbeszélések, hogy milyen úton haladjunk, hagyjunk időt egymásnak hiszen ő egy rossz, egy végletekig romlott házasságból kecmergett kifelé, én pedig a sajátomét letudva adtam a fejemet a saját munkahelyem és hivatásom felépítésére. Azt hiszem semmi nem ment még olyan könnyen, olyan jól és ennyire gyorsan, mint a vele való viszont találkozás. Gyakorlatilag néhány kezdetbeni kerülőt követően onnan folytattunk mindent, ahol korábban abbahagytunk, és az, hogy innentől kezdve egymáséi vagyunk, az adott volt. Mire kettőt pislogtunk már együtt éltünk, és most közel nyolc hónap elteltével – noha ezt még ő se tudja biztosra – de az ő gyerekét várom úgy, hogy korábban az orvosok úgy vélték, a teherbeesés számomra mint olyan, a korábbi vetélésemet illetően nehéz lesz. Már akkor nehezen fogant meg az a baba és valljuk be, talán nem is lett volna szabad próbálkozni annak reményében, hogy majd minden megváltozik a házasságomban.
Most viszont, mintha újra megtaláltam volna az „én emberemet”, a lelki társamat, csupán ennyire volt szükségem… a boldog, együtt töltött időre, Dae Won szeretetére, boldogságra és lelki megnyugvásra. Máris becsengetett a gólya….
És tudom, talán ostobaság, ráadásul sokak szerint rossz ómen egy születésnaphoz kötni bizonyos alkalmakat, így a lánykérést, esküvőt és hasonlókat… de én mégis Dae Won közelgő születésnapját érzem a legalkalmasabbnak arra, hogy vele is közöljem, apai örömök elé fog nézni. Ez egy olyan valami, amit tök mindegy, hogy mikorra időzítek, akkor is így lesz. Ráadásul egyre látványosabbak a külső változások is, ezt pedig még egy pasi elől se fogom tudni rejtegetni… a jelenlegi nem kívánt szexet pedig mire foghatnám minden egyes alkalommal, ugyebár.
Így hát magamhoz hűen, a tárgyi születésnap elmarad a hivatalos formában, mert Joe – legjobb barátom és a divatcégünk egyik legjobb tervezője – maga vállalta, hogy készít egy mini cipőt, amivel meglephetem Dae Wont. Szóval ilyen-olyan módon fog kapni kézbe is valamit, de ez  inkább jelképes, egy szép kis valami, mintsem valódi ajándék, aminek majd a hasznát fogja venni.
Ezen örömteli gondolatoknak köszönhetően, és a mai találkozásból eredő bazsalygásnak hála mondhatjuk azt, hogy madarat lehetne fogatni velem abban a pillanatban, mikor betérek a Marionnal megbeszélt kávézóba.
Marion egy nagyon kedves barátnőm régebbről, még a Franciországi „életem” és pályafutásom idejéről. Az ő édesanyja jóvoltából sikerült eljutnom oda, ahol most vagyok, ő pedig mindig is egy üde foltja volt az életemnek, mikor arról volt szó, hogy egy kis lazításra, beszélgetésre vágyok. Meglehet van néhány év kettőnk között, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudtunk volna bizonyos témák tekintetében közös nevezőre jutni, vagy ne lettünk volna képesek barátként tekinteni egymásra.
Az esernyőmet még néhányszor megrázom az ajtó előtt, majd betérek a kellemes illatoktól és annál is inkább jóleső melegtől otthonossá váló kávézóba.  Nem sokkal ez után szúrom ki Marion aranyló üstökét, és határozott léptekkel igyekvőn közelítem meg őt, jókedvű mosollyal köszöntve.
- És nézz oda, azt hiszem, ilyenkor mondhatjuk azt, hogy „kicsi a világ!” De jó újra látni téged! - ha feláll az előmelegített helyéről, szívélyesen, őszinte örömmel és szeretettel ölelem őt magamhoz, ezzel is hűen fejezve ki a személyét illető boldogságomat.

☾

Marion&Yvie

● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●

Olyan mérhetetlen lelkesedéssel vettem uralmam alá az új életemet, annak bonyodalmait, csodáit, hogy hajlamos vagyok teljes egészében megfeledkezni nem csak az otthoniakról, de a tulajdon szüleimről és a testvéremről. Önszántamból már nem keresem őket, hiszen biztos vagyok abban, hogy ők is tökéletesen eléldegélnek nélkülem. Mindannyian tudjuk, hogy az aki távol van tőlünk, jelen állás szerint rendben van, boldogan éli a maga életét és halad abba az irányba, ami neki elrendeltetett.
És ezt nem csak az elhavazottságnak tudhatom be. Annak, hogy nincs érkezésem leülni egy gyors, pár perces telefonbeszélgetést ejteni a saját anyámmal. Mert való igaz, hazugság lenne azt mondani, hogy soha nem alkalmas számomra egyetlen egy perce se a napoknak. Egyszerűen nem vagyok magányos. Nem érzem magam egyedül, mindig van valamivel és valakivel eltöltsem a rendelkezésemül szolgáló időt, aminek okán hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy nekem van olyanom, hogy anyám és apám. Na nem, mintha ők kimerülés jeleit mutatva próbálnának minden lehetőséget megragadni, hogy beszélhessünk egymással.
Azt viszont nem rejtem véka alá, hogy nekik ilyen módon már nem köszönhetek semmit. Mind az amit itt ijesztően rövid idő leforgása alatt megteremtettem magamnak, és amiben segítségemül a számomra legfontosabb személyek voltak, kiteszik az egész életemet. Már tudom, hogy ők számítanak nekem igazán… a szalon tagjai, a tervezőim, és természetesen maga a nagybetűs férfi, aki kerek egésszé tett mindent. Ha ők nem lennének, na akkor igen… azt hiszem már ásnám a saját síromat de legalábbis remeteként élném az életemet azért jajveszékelve, mert nincs mellettem senki ebben a csúnya nagy városban.
Viszont most nem érzem magam elveszettnek. Nem érzem úgy, hogy nekem bármi közöm, bármiféle kötődésem lenne azokhoz, akik annak idején próbálták tönkretenni az életemet, elvenni a lehetőségeimet. Férjhez adtak egy olyan emberhez, aki inkább volt barátom, mintsem valós szerelmet és valódi kötődést tápláltam volna az irányában. Számomra Amerika egy új lehetőség. Egy új lehetőség arra, hogy tovább lépjek, fejlődjek és a saját boldogságomért küzdve akarjak minden egyes nappal jobb és jobb ember lenni. És azt hiszem, hogy végre révbe értem és az, amit mindig szerettem volna, amire mindig vágytam, most megadatik nekem.
De ez még nem jelenti azt, hogy megfeledkezhetek arról aki vagyok és ahonnan jöttem… azokról, akik egykor jelentős részét képezték az életemnek.
Ez alól pedig nem kivétel Marion sem. Legszebb álmaimban se mertem gondolni, hogy majd pont itt fogok vele újra találkozni, elvégre amennyire engem vérbeli, született, büszke franciának tartottak egész életemben aki soha nem lenne képes kitörni a mi berögzült életünkből, ez talán ő rá is elmondható volt. Most mégis itt van. Bocsánat, itt vagyunk mind a ketten.
Mosolyogva, szívélyes örömmel szorítom őt magamhoz, majd távolodok el tőle egy kis idő elteltével, hogy alaposabban szemügyre vegyem.
- Ez viszont nem mondható el rólad. Milyen dögös nőszemély lett belőled, ez igen! – fülig érő vigyorral, elégedett bólogatással méregetem őt – egészen biztos bomlanak utánad a pasik – és ezzel nem azt mondom, hogy egy rút kiskacsa lett volna hajdanán, aki csak arra várt, hogy végre feslő rózsaszál legyen belőle. Egyszerűen megváltozott a kisugárzása, úgy alapjában véve van egy felnőtt, erős nő benyomása, ami akkoriban talán a zsenge kora miatt még nem tudott úgy kibontakozni.
Az eddig kezemben tartogatott esernyőt óvatosan csak, hogy ne csapjak össze senkit és semmit a redőiben megálló esővízzel, kinyitom, majd egy tőlünk távol eső üres részre viszem, hogy ott legyen lehetősége megszáradni. A hosszú kabátomból csak ezután hámozom ki magam és kerül fel ugyan csak itt a fogasra. Tenyereimet finoman dörzsölöm össze, hogy a kis nedvesség eltűnjön róla, s felsőm igazgatásával – ma kötöttet vettem fel csak, hogy a kis domborodást óvjam a hidegtől – le is huppanok Marionnal szemben.
- Mhmm Mocha Pots de Crème – legyezem magam felé az ital kellemes párafelhőjét - tökéletes választás, köszönöm. Rég ittam már – húzom közelebb magamhoz az öblös csészét, arcomon mindvégig letörölhetetlen, jó kedélyű mosollyal.
- Ne is mondd… bevallom már meg is feledkeztem arról, hogy milyen érzés olyan emberekkel találkozni, akik régről igazán fontosak nekünk. Nagyon örülök neked, Marion – vallom őszintén, miközben az ajkamhoz emelem a csésze peremét egy kis korty reményében.
- Hmm… hát… pörög az élet. Itt is megnyitottuk a Lotust – hallhatott már róla otthonról. Párizsban egy egészen kicsi szalont nyitottunk csak, elvégre nemzetközi terveim voltak vele, főként Amerikát érintően – jóval nagyobb, mint az otthoni és eddig messzemenőbb tervekkel is tudtunk számolni. Most két új projekten dolgozunk, egyikhez szorosan kapcsolódik az Unicef is. Szóval jelen állás szerint két ponton mozgunk. Ténylegesen kifutókra és címlapokra szánt ruhák, valamint jótékony célú felhasználása ezeknek a daraboknak. Ehhez a párom is hozzájárul, igazából együtt, Unicef nagykövetként rengeteg dolgot tudunk végrehajtani. Úgyhogy kijelenthetem, hogy robog az élet és az üzlet is… most majd lehet, hogy lesz pár hónap múlva egy kis leállás, de… az még odébb van. És te? Hogyhogy erre? Nem gondoltam volna, hogy itt New Yorkban foglak viszont látni, bár… magamról se képzeltem el, hogy itt fogom megtalálni a boldogságot – halk nevetgéléssel húzom be a nyakam, mert be kell vallani, nem ő az egyedüli, akinek az ittléte meglepő lehet mások számára.

☾