Mindenkinek jól jön a mellékes, ez tagadhatatlan. Mivel a hétvégéim szabadok voltak, ezért nem mindig az önkéntességnek szenteltem az időmet, hanem időnként bevállaltam plusz munkákat, hogy a lakbér kifizetése ne okozzon olyan nagy problémát. Félreértés ne essék, jól megvoltam én még a gyakornoki fizetésemmel is, de azért kényelmesebb volt, ha nem kellett annyira odafigyelni rá, hogy meghúzzam azt a bizonyos nadrágszíjat. A mostani fotózás egész hétvégére szólt. Nem voltam hivatásos fotós, ennek ellenére egész ügyesen elboldogultam a gép kattogtatásával. Végeztem néhány tanfolyamot, és úgy tűnt, amikor belevágtam ebbe a hobbiba, hogy bizony isten adta tehetségem van hozzá, akárcsak a rajzoláshoz. Volt egyébként egy lány, akivel korábban együtt jártam az egyik ilyen kurzusra, még az egyetemről ismertem. Vele voltunk olyan viszonyban, hogy időnként passzolgattunk egymásnak lehetőségeket, hogy így tágíthassa mind a kettőnk az ismeretségi körét. Még ha nem is szerettem volna hivatászszerűen ezzel foglalkozni, azért mindenhová kellettek a kapcsolatok. A mai világ már csak így működik, bár szerintem régen sem volt ez másként. A lényeg, hogy pár napja rám telefonált, hogy bevállalt egy promóciós fotózást, ám sajnos lebetegedett, és így nem tud elmenni a munkára, pedig már le van foglalva a szállás is. Mivel az én képességeimben bízott annyira, hogy nyugodt szívvel beajánljon maga helyett, így első körben rám gondolt, hogy helyettesítsem. Ha pedig én sem érnék rá, akkor majd megoldja másként. Mivel nem akadt éppen semmi egyéb elfoglaltságom, és megörültem neki, hogy kicsit kimozdulhatok a városi forgatagból, ezért némi hezitálás után végül igent mondtam. Azt nem nagyon tudtam egyelőre, hogy miről lesz szó, mert csak nagy vonalakban vázolta, de úgy voltam vele, hogy majd idővel mindenre fény derül, nekem meg amúgy sem kell annyira előre gondolkodnom ezen, majd jön az magától. Először szokásomhoz híven Shane kocsiját próbáltam meg kölcsönbe kiudvarolni, de sajnos állítása szerint neki is szüksége volt rá, így végül nem tudta átengedni nekem a négykerekűjét. Volt egy sanda gyanúm egyébként, hogy a jófejsége ellenére most egyszerűen csak nem akart segíteni, mert túl messzire mennék vele, és ez nem tetszett neki. Ha a városon belül kellett furikáznom, azzal nem volt különösebben problémája, de ennyire mégsem bízott a vezetési képességeimben. Pedig még soha életemben nem csináltam semmi galibát a volán mögött ülve, de hát az ördög nem alszik ugyebár… Végül az egyik menhelyről ismert fickó adta kölcsön a sajátját, mert volt egy cége, és a rendelkezésemre tudott bocsátani egyet az ottani autói közül. Igazán hálás voltam neki, és még némi pénzt is hajlandó voltam fizetni csak azért, hogy ne érezzem magam annyira lekötelezve. Azért így is olcsóbban megúsztam, mintha bérelnem kellett volna egy kölcsönzőből. A vészterv egyébként az lett volna. Miután pénteken végeztem a munkában, gyorsan berámoltam a bőröndömbe a cuccaimat, összekészítettem az összes felszerelést, amire csak szükségem lehetett, és bepakoltam a kocsiba. Ugyan nagyon szerettem vezetni, de 200 mérföld volt előttem, mire elérek a vermonti Brattleboroba. A GPS azonban a barátom, úgyhogy nem aggódtam különösebben. Már előre vártam a vidéki miliőt, a kellemes hegyvidéki kisváros hangulatát. Annyival másabb lesz, mint New York, hogy már csak ezért is megérte a kiruccanás. Mire leküzdöttem a célomtól elválasztó mérföldeket, már jócskán besötétedett. Igazából már eleve szürkülethez közeledve indultam el, de ez nem okozott problémát. Szerencsére a kocsit megtankolva vettem át, így ezzel sem kellett időt töltenem, amúgy is közel négy órába került, mire a végén a hegyi utakon sikerült elvergődnöm. Még az a szerencse, hogy a külvárosi, kedves kis szállót így is megtaláltam. Ráfordultam az odavezető homokos bekötőútra, egyenesen be a fák közé. Ugyan porzott utánam az út, és némi havat is felfedeztem ennyire északon, de ennek csak külön örültem. Még szerencse, hogy otthon utánanéztem roppant előrelátóan az időjárásnak, és úgy öltöztem fel. A hótaposó már be volt szépen készítve, csak vezetéshez nem akartam azt felvenni. Még besült volna a lábam út közben, az meg annyira kényelmetlen. Valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy miután leparkoltam az épület előtt, és megkerülve a kocsit igyekeztem kiügyeskedni a csomagtartóból a bőröndömet, kis híján seggre ültem a felfagyott föld miatt. Csak a szerencsén múlt, hogy meg tudtam fékezni a terpeszben kifelé csúszó lábaimat, és nem lett katasztrófa a vége. A meglepett kis sikkantásom most már röhejesnek tűnt, de még mindig úgy markoltam a kocsi csomagtartójának a szélét, mintha az életem múlna rajta. - Na, jó, akkor próbáljuk újra! – szusszantam egyet hosszan, aztán felegyenesedtem, és megpróbáltam kiemelni a csomagomat. Befelé valahogy sokkal könnyebbnek tűnt rakni, mint most kihúzni.
"Every once in a while you meet someone Whom you think is the answer. Till that person becomes a question."
A tehetetlenség olyan méreg, mely képes megfertőzni az elmét, s hamis illúziókat gerjeszt bennünk, amik elfedik előlünk az élet lehetőségeit. Én is kesereghetnék azért, mert évek óta egyetlen pankrátor társulatnál dolgoztam Rómában, amit egyetlen éjszaka alatt magam mögött kellett hagynom, de én mindig is olyan beállítottságú voltam, aki inkább kereste a lehetőségeket a jövőben, semmint a kudarcokat a múltban. Mert hogy egy hatalmas kudarcnak könyveltem el azt, ami Rómában történt... Az már biztos. Mégis mi másnak nevezhetném a tényt, hogy a puszta jelenlétem veszélybe sodorhatja a családom életét, mert a nagybátyám képtelen engem megtűrni magával egy városban? Ez persze nagyon lesarkított magyarázat az egész helyzetre, de a lényeg ugyanaz, bárhogy csűrjük és csavarjuk a szavakat: száműzetésben vagyok. Hogy meddig? Azt talán még az istenek sem tudhatják. Na, ez az igazi kudarc. Ám ahogy mondtam, jobb előre tekinteni, s keresni és megragadni a lehetőségeket, semmint elveszni a kétségbeesés végtelen és fekete katlanjában. Ezért már azon a repülőn elkezdtem keresgélni új társulat után, amivel először érkeztem New Yorkba. Nem akartam magamnak időt hagyni arra, hogy megszokjam az új lakásom, sem pedig arra, hogy megérintsen a depresszió és a fájó magány csábító szele. Így kötöttem ki ezután talán két napra egy híresebb társulatnál a városban, ahova nem volt nehéz bejutnom, hiszen Olaszországban pankrátor körökben már sikerült egy kis hírnevet szereznem. Persze, nem olyat, mint Hulk Hogannek, de szerintem egyáltalán nem haladok rossz úton ahhoz, hogy nagyobb közönséget vonzzak be az előadásokkal. New York pedig talán alkalmasabb erre, mint Róma. A hetek pedig azóta teltek és múltak, egyre több próba lett terítéken, amin részt vehettem, mígnem elém toltak egy vaskos szerződést egy tévés szereplésről a jövőben. Élőben adnák le az egyik fellépésünket az egyik híresebb sportcsatornán, s a többi híresebb pankrátor mellett bemutatkoznék én is, mint az újonc. Ehhez persze bőséges promóció szükséges, nem elég csupán egy Facebook-esemény. Egy jó fotó pedig tömegeket képes megmozgatni... Így zúzza hát fel Brattleboro magányos kis útjainak a porát egy mattfekete Yamaha, melynek hangos dübörgése még az éles hegyi kanyarokban sem csitul. Mióta elindultam, azóta nagyjából minden ötvenedik kilométernél eszembe jut, hogy a szél mintha hűvösebben kapaszkodna bele és szökne át ruhám apró résein, de hát ez nem véletlen, hiszen nem elég, hogy északra haladok közben, még a lejtők is emelkednek. A kifüggesztett GPS hamarosan jelzi már az út végét, azt a kis szállót, ahova a társaságot helyezték el az elkövetkezendő napokra. Természetesen mindannyian emberek vagyunk, ezért sem volt annyira konkrétan megszabva, ki mikor érkezzen. Annyi kikötés volt, hogy szombaton délre mindenki álljon készen a szálló előterénél. Így van, aki holnap érkezik csupán, de mivel a mai délutáni óráktól vannak lefoglalva a szobák, így páran, mint például én magam is, jobbnak láttam, ha az éjszakát már itt töltöm, s kipihenem az út fáradalmait. Mert hát hiába szeretek motorozni, lássuk azért be, hogy egy kétszáz kilométernyi vezetés fárasztó tud lenni egy mozgalmas, munkával teli nap után. A motor elhalkul a parkolóban, én pedig kihalászom a málhám annak tartójából, a kulcsot zsebre vágom, majd megindulok a parkoló túlsó oldala felé, hiszen ott helyezkedik el a szálló. A föld eléggé felfagyott már, de ez a rettentően apró tény akkor tudatosul bennem igazán, mikor kilépek az egyik kocsi takarásából, s a bakancsom megadja magát egy befagyott tócsán. Így hát a csomagtartónál matató leányzó annyit láthat, hogy egy megtermett, fekete ruhás alak kiterülve csúszik el mellette, mint egy kicseszett szánkó. S ha ez nem lenne elég, így mikor kapaszkodót keresek, hogy ne folyjak le konkrétan a parkoló rohadt közepére, akkor reflexből ráfogok az első dologra, ami a kezem ügyébe kerül. Az pedig nem más, mint egy női boka... Rántok rajta egyet, de szerencsére hamar érzékelem, hogy ez egy igazán rossz ötlet, így amint kapcsolok, el is engedem a leányzót. Na de az már más kérdés, hogy voltam-e olyan kedves, és sikeresen kihúztam alóla a lábát, vagy sikerült megkapaszkodnia az autóban. Bárhogy legyen, az eső lendületem megszűnik pillanatokon belül, de ahelyett, hogy egyből felugranék, mint egy büszke férfiállat, inkább elkezdek röhögni saját magamon. - Na látod, így kell csinálni egy hatásos belépőt! - pillantok magam mögé, miközben most már igyekszek feltápászkodni, remélve, hogy a leányzó nem kötött ki a betonon hozzám hasonlóan.
Nagyon igyekeztem kiműteni a bőröndömet, méghozzá a lehető leggyorsabban, és legegyszerűbben. Sajnos ez a művelet egy kicsit nehezebbnek bizonyult, mint amire én számítottam, úgyhogy szépen feladta a leckét. Az ember azt gondolná, hogy meg sem kottyan a hasonló feladat egy magamfajta, edzett – szerettem volna ezt hinni – lánynak, de tévedtem. Mivel teljes mértékben erre koncentráltam, így nem volt meglepő, hogy szinte észre sem vettem az érkező motort. Valami távoli zajnak tűnt csupán, és mire eszméltem, már el is hallgatott. Elgondolkozva néztem körül, de mozgás nem volt a látóteremben, úgyhogy már vissza is fordultam, hogy félig behajoljak a csomagtartóba. Ezzel nem is lett volna semmi probléma, egészen addig, amíg valaki meg nem ragadta a bokámat. A surrogó hang csak most jutottam el az agyamig, de nem volt időm beazonosítani, mert szó szerint kicsúszott a lábam alól a talaj. Mivel ijesztő volt, és váratlanul is ért, természetesen velőtrázó sikollyal vertem fel az éjszakai erdő csendjét. Teljesen olyan volt, mint valami horrorfilm. Az embernek nem szokták csak úgy megragadni a bokáját, mikor gyanútlanul pakolászik a kocsijából. Abszurd! - Tuti meghaltam… - dünnyögtem az orrom alatt kábán, mivel hiába próbáltam megkapaszkodni, már késő van. Így nem meglepő módon hamarosan a földön fekve találtam magam. Bevertem a fejemet, és a fenekemet is, egyáltalán nem hiányzott ez nekem mára, hogy leamortizáljam magam. Néhány pillanat múlva kényesen ügyelve a mozdulataimra, lassan a szememhez nyúltam, és rászorítottam az ujjaimat. Kicsit megnyomkodtam, hátha csökken a nyomás a fejemben. A nevetés már csak hab volt a tortán. Ismerősnek találtam, de az istennek sem tudtam rájönni, hogy hol hallottam már ezt a hangot. Annyi legalább biztosnak tűnt, hogy nem őrültem meg, és nem valami szellem vagy erdei rém támadott meg az éjszaka közepén. - Ma lehet itt éjszakázok. – hogy volt-e egyáltalán, aki hallotta, amit mondtam, azt nem tudtam. Próbáltam a felettem előbukkanó csillagokra fókuszálni, de még mindig kicsit homályosnak tűntek. Vagy felhők úsztak volna az égboltra, amik kitakarták őket? Hunyorítottam hát egy kicsit jobb híján, hátha ezzel választ találhatok a fel sem tett kérdésemre. Közben az egyik lábamat felhúztam egy kicsit, mivel kezdtem fázni és elérkezettnek láttam az időt arra, hogy megkíséreljek egy feltápászkodást. Csak olyan légiesen, és nőiesen. Most már az is ment, hogy oldalra fordítsam a fejemet, és felkönyököljek. Hamarosan meg is találtam a hozzám hasonlóan mozgó férfi egyedet, de az arcát még nem láttam. - Az emberek általában mást értenek az alatt, hogy hogyan vegyél le egy lányt a lábáról! – reagáltam kissé megkésve a valószínűleg hozzám intézett szavakra. – Ó, te jó ég, ezek biztos, hogy baromi lilák lesznek holnapra! – néhány szemembe hulló hajszálat megpróbáltam elsimítani, félig-meddig kifújni az arcomból, a jobb kilátás érdekében.
"Every once in a while you meet someone Whom you think is the answer. Till that person becomes a question."
Vártam már ezt a hétvégét attól a pillanattól kezdve, amióta csak bejelentették. Nem szeretek megülni, mint az iszap, s az ilyen lehetőségeket mindig ki kell használni. A világunk hatalmas, kár beposhadni a négy fal közé egy telefonnal, és szépen lassan megszakítani az összes emberi kapcsolatot. Azokat bizony nem pótolja a messenger... A munka mellett ezt a hétvégét a szórakozásra és a kikapcsolásra akarom fordítani, amikor egy kicsit ellazíthatom a gondolataimat, s elengedhetem pár órácskára az otthoni dolgokat. Természetesen a hatásos belépőm nem maradhat el, hiszen egy ótvar nagy bakival indítom el az estét, melybe egy leányzót is sikeresen bevonok. Nem állt szándékomban magammal rántani őt, de úgy látszik, hogy a sors neki sem kegyelmezett, hiszen pillanatokon belül kiköt mellettem a földön. Próbálom némi poénnal oldani a helyzetet, de hát nagyon úgy tűnik, hogy nem úszta meg a leányzó épen. - Ohh, akkor nem így értették, amikor mondták, hogy vegyek le egy lányt a lábáról? - bűntudattal telített mosollyal tápászkodok fel a földről, s nyújtom kezem az alant fekvőnek. Most már azért ügyelek arra, hogy ne egy felfagyott tócsán ácsorogjak, mielőtt még a segítségnyújtásból egy újabb balesetet kreálnék, s a leányzón kötnék ki. Azért bőven száz kiló körül mozgok, és egy ilyen izomtömeg egy ilyen törékeny testen... Veszélyes játék. - Sajnálom, nem állt szándékomban az, hogy leamortizáljak itt bárkit is. De talán a szállón adnak jeget, azzal segíthetünk rajtad. – biccentek az épület felé. Ha a segítségemmel, vagy anélkül, de álló helyzetbe keveredik, akkor a holmija felé bökök. - Segítsek behozni a cuccod? Jó nagy pakkal érkeztél. Te is a fotózásra jöttél? – kérdem tőle csípőre csapott kézzel. Azt tudom, hogy dolgoznak jó páran a fotózáson, de a „stábból” én személy szerint nem ismerek senkit. S ha ilyen lesz még pár embernél a belépőm, akkor lehet nem is fogok... - Angelo vagyok amúgy. És te? – mutatkozom be végül, mert hát az illem azért illem. Mondjuk kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen vidéken milyen hangulatú képeket akarnak készíteni a társulatról. Komorabbra és titokzatosabbra tippelnék elsőnek, de hát azzal a sok programmal ki tudja, mit varázsolnak körénk a hozzáértők. Nekem végül is mindegy, nem vagyok túlságosan kritikus. - Szar időt mondtak? Vagy a magasabb vidékek felől jön ez a morgás? – kettőnk közé váratlanul valami fura moraj férkőzik, amit nem igazán tudok beazonosítani, honnan érkezhet. Nem lenne szerencsés, ha az eső bekavarna a munkánkba. - Na mindegy, indulhatunk? – mert hát mégsem vagyok akkora fasz, hogy magára hagyom őt ezek után. Úgysincs semmi dolgom holnapig, hiszen azért érkeztem ma, hogy kipihenjem magam holnapig, s lazuljak egy keveset.
Kezdőlap
Mindenkinek jól jön a mellékes, ez tagadhatatlan. Mivel a hétvégéim szabadok voltak, ezért nem mindig az önkéntességnek szenteltem az időmet, hanem időnként bevállaltam plusz munkákat, hogy a lakbér kifizetése ne okozzon olyan nagy problémát. Félreértés ne essék, jól megvoltam én még a gyakornoki fizetésemmel is, de azért kényelmesebb volt, ha nem kellett annyira odafigyelni rá, hogy meghúzzam azt a bizonyos nadrágszíjat.
