Utoljára pontosan tizenkilenc éve éreztem ehhez hasonló fájdalmat. Egészen vicces, de napra pontosan. Nem mintha azóta nem érintettem volna a fájdalom spektrumának sokaságát, de ilyet... Ilyet azon a bizonyos napon fogadtam magamba utoljára, mikor az idilli család képe meghalt bennem örökre, s kilenc évesen úgy hittem, hogy a nagyapámat megszállta egy démon. Abban az időben kezdtek elterjedni az ördögűzésekről szóló filmek, amikben egy eddig ártatlannak hitt bárány hirtelen indokolatlanul farkassá változik. Pontosan ezt hittem a nagyapámra, mikor egy emberének a kése a hasamban landolt. Szinte még az arcát is láttam a távolban, ahogy a szája szélesedik aljas vigyorra, mely eléri a fülét, a szemei pedig feketévé változnak, az arca eldeformálódik... Ezt persze már az elmém tette hozzá, mielőtt még eszméletemet vesztettem volna, s a testem tompa puffanását egy pocsolya fogta fel. Mintha a történelem pontosan ismételné önmagát. Talán valamiféle ördögi kör ez? S amit láttam gyerekként, az valós volt, csupán eddig bujkált a homályban, s most újra feléledt? Röhögnöm kell. Hangosan, keservesen, de nem hallja senki. Az eső eltompítja a hangokat, az éjszaka pedig magába öleli. Kellemes ez a hűvös beton, mámorító a hideg, egyre szélesedő pocsolya, de kellemetlen a hasamat mardosó melegség. Ördögi, átkozott kör, melyből sosem szabadulhatok. Kábultságomból egy újabb, apró fájdalom ránt ki, mely karmok formájában környékez meg egy szőrös kis dög képében. Végül is sejtettem, hogy ebben a sikátorban a halaktól bűzölgő konténer mellett nem egy hercegnővel fogok összefutni, de hogy egy macska rajtam köszörülje a karmait, az azért már sok. Kezemmel legyintek felé, mire amaz hangos fújtatással rohan tova. Akkor hát, ideje indulni. Nehezen tápászkodok fel a kuka egy kapaszkodójában, de mielőtt még olyan állapotba hoznám magam, hogy meginduljak az innen nem messze levő kórház felé, előbb körülnézek alaposan, hogy követnek-e még. Hosszú percek telnek el azzal, hogy szemeimet hol jobbra, hol pedig balra emelem, de semmi mozgás. Ezért indulok el botorkálva, mintha csak egy alkohol mámorban úszó alak lennék. A hasamon tátongó szúrás persze kissé komolyabb annál, mintha sokat ittam volna... Tudom jól, hogy ezzel nincs vége. Tudom jól, hogy ez megint egy átkozott hajszának lesz a kezdete. Felkészületlen voltam. Azt hittem, hogy New York majd magába fogad, de be kell látnom most már, hogy ennek a kurva világnak nincs olyan szeglete, ahol nyugalmam lehetne. Ezekkel a sötét gondolatokkal nyomasztva jelenek meg a sürgősségi ajtajában, egyből a pulthoz esve. - Megcsúsztam, és pont úgy sikerült esnem, hogy az egyik ház aljában egy kerítésből kiálló vas hason szúrt. - húzom fel a felsőm, hogy bizonyítsam. Pár részletet és adatok még közlök, mire gyorsan leragasztja a nővér ideiglenesen a sebem, majd a sürgősségi várójába küld egy “hogy érzi, bírja még egy kicsit?” kérdés után. Bírom. Mindent is bírok. Én naiv persze azt hiszem, hogy egy orvost könnyedén meg tudok vezetni majd, így mikor behívnak egy fiatal nőhöz, már kész tervvel érkezem. Függetlenül attól, hogy úgy rogyok le a székre, mint egy marionett bábu. Az arcom sápadt, homlokomat pedig az esőáztatta fekete tincsek mocskolják, s még tengerkék szemeim is enyhe vérben forognak. Ám hogy hogyan tudok még egy ilyen helyzetben is mosolyogni az előttem levőre... Az még számomra is kérdéses.
Az egész napnak volt egy amolyan vihar előtti csend szaga. Már onnantól kezdve, hogy kifordultam reggel az ágyam szélére, és három sírógörcs leküzdése után összeszedtem ripityára hullott, unikornis pukiban úszó lelkem darabkáit. Morgó még bőven nyomta az ágyat, amikor én eszeveszett mód elkezdtem a szokásos reggeli káoszelméletemet a konyhában. Ameddig vártam, hogy a reggeli gyümis zabkásámhoz felforrjon a mandulatej, kitöltöttem egy "Tudd meg milyen ízű muffin leszel következő éltedben" tesztet a facebookon, és ameddig azon vacilláltam, hogy introvertált vagy inkább extrovertált vagyok, bőven volt ideje a tejnek kifutnia, majd annak rendje, s módja szerint úgy istenesen ráégni a kerámia főzőlapra. Azt már inkább nem részletezném, hogy a kávéval mi történt, mint ahogyan arra sem igazán vagyok büszke milyen hadiállapotokat hagytam magam után a konyhában. Még mindig várom Andrii dorgáló telefonhívását. Inkább fenekeljen el ha hazaértem. Bahh bárcsak elfenekelne! -Nézze, az a helyzet, hogy semmit nem érzek a hasában, ami azonnali műtétet igényelne. Teljesen puha, betapintható, nem érzékeny, defanse sincs. - Nyugtatom meg a mai napon már vagy a tizenötödik hasfájós betegemet, majd fordulok a kuka felé, gumikesztyűmmel -mintha egy csúzli lenne-, célba véve a kukában lévő zsák szélére ragadt rágót. YESS! Ezért igazán kijár már az az extra csokis muffin a büféből! -Akkor mi lehet ez? - Unott szemforgatások közepette tenyerelek rá az íróasztalra, s mint egy robot, nyúlok a recepttömb, toll pároshoz, felírva a szokásos bélflóra védőt. -Valószínűleg csak egy ártatlan gyomor-bélhurut. A legrosszabb ami történhet, hogy a következő néhány napban úgy fogja érezni, mint akinek csapot nyitottak a... khmm... - Időben harapok rá nyelvemre. Olyan erősen, hogy félő, a fogszabályozóm elmozdul a helyéről. Tudom, tudom, a modoromon még van mit csiszolni... Látva a pasi szégyenkező arckifejezését, elszégyellem magam. Alázat, te buta liba! A-LÁ-ZAT! -Oké Mr.Jacobs, nem lesz semmi baj. Igyon sok folyadékot, néhány napig egyen kicsit sósabban és szedje be ezt a probiutikumot. -És mehetek így dolgozni? - Munkakerülő kis suttyó! Khmm... -Inkább most maradjon otthon néhány napig. - Negédesen mosolygok rá a pasasra, közben köpenyem zsebében idegesen pattogtatom az unikornisos tollam. -Kösz doki! - Illedelmesen mosolygok tovább, köszönés gyanánt egy aprót biccentek felé, majd csak azután szólalok meg,hogy elhagyta a vizsgálót. -Büdös bunkó! - Csalódottan, némiképp unottan rogyok le a székbe. Nyilván nem lehet mindennap olyan, mint a Vészhelyzetben, de ez a mai... Mindig is tudtam, hogy vonzom a hülyéket, de ennyire?! Már épp ott tartok, hogy iszok egy cappuchinot a büfében mielőtt lefordulnék a székről, mikor is nyílik a vizsgáló fotocellás ajtaja, a szívem meg kihagy minimum egy ütemet. -Dr.Kingston, hasi sérült! - Gaby, az ápoló akivel ma dolgozom, sietve kíséri be a srácot a vizsgálóba. Mintha resetelt volna egyet az agyam, máris pörögnek a vizsgálatok, terápia a fejemben. Segítek Gabynak beljebb kísérni a beteget, aki erőtlenül rogy le a székre. -Oooké... jobb szeretném, ha inkább most a vizsgáló ágyra feküdne. Dr.Kingston vagyok. Hogy hívják? - A rózsaszín gumikesztyű már a kezemen, s miközben beszélek hozzá, megérintem az egyik csuklóját pulzusa után kutakodva. Hunyorogva figyelem a szembe lévő falra felakasztott óra másodperc mutatóját. Tachycardiás. Az jó is meg nem is... -Menni fog? Itt egy kicsit nagyot kell lépni. - Gabyval eltámogatjuk a szóban forgó asztalhoz, lábammal közelebb lökve a beteghez a fellépőt, amely valamennyi segítséget nyújt a könnyebb feljutáshoz. -Mi történt magával? - Próbálok némi higgadtságot erőltetni a hangomra, ezzel együtt a képemre is, de annyira felpörögtem, hogy ez jelen pillanatban igen nehezen megy. -Gaby, le kell vágnunk a felsőjét. A vért már úgyse tudta volna kiszedni belőle. - Utóbbi mondatomat már a páciens felé intézem, még valamiféle mosolyt is sikerül kicsikarnom magamból. Gyenge próbálkozás figyelemelterelésre, mi? Béna vagyok. Oltári béna! Az időközben a kezembe került kötszerollóval végig hasítom a póló anyagát. -Wow! Szép freskó! - Vak lennék, ha nem szúrna szemet azonnal az egész felsőtestét beborító tetkó. -Még szebb bökés! - Az előbbinél valamelyest komolyabbra veszem a figurát. Steril gézlapok után nyúlok, próbálva csillapítani a vérzést, hogy lássak is valamit. -Gaby, fogok kérni egy hasi CT-t, ha nagyon gáz az eredmény, sebész konzit is, de azzal még várjunk. - Időközben a férfi karjára felkerült a vérnyomásmérő mandzsetta, ami öt percenként ellenőrzi a tensióját. Eddig príma! -Van egy eszközöm, az a neve, hogy gombos szonda. Ez olyan, mint egy fém hurkapálcika. Be kell vezetnem, hogy megnézzem, milyen mélyre hatolt a sérülést okozó tárgy. Az egész kicsit úgy működik, mint a kocsikban az olajszint jelző nívópálca. Ezt sajnos nem tudom érzésteleníteni. - Bocsánat kérően pásztázom ismerős, jeges tekintetét, majd lassan bevezetem a szúrcsatornába az eszközt, mindvégig a "bocsánat" kifejezés különböző formáit kántálva. -Nagyjából öt-hat centi mély, de muszáj lesz a képalkotó vizsgálat, hogy lássuk, odabent is minden rendben, és nem ért szervet. Mit is mondott? Kerítéselem? - Kételkedve vonom fel a szemöldököm, szemeimmel vallatóan elkapva néhány kellemetlen másodpercig a tekintetét mialatt gézlapokkal igyekszem tamponálni a sebet.
Ekkora vérveszteséggel azért nem olyan egyszerű ép és tiszta gondolatokat táplálni, bár a sürgősségin ücsörögve ennek nem is igazán vagyok a tudatában, hogy a gyorsan szőtt terveim esélyesen megbuknak. Mintha egy nyomozót próbálnék átverni a bizonyítékok ellenére, épp úgy nehezen fog menni az, hogy félrevezessek egy orvost, de persze az agytekervényeim között olyan magabiztos vagyok, mint még soha. S talán nem is érzem a helyzet súlyosságát. Botorkálva vonulok be a vizsgálóba, hogy aztán szépen az egyik széken landoljak, mint egy ittas senkiházi. Pedig aztán ha esetleg lesz vérvétel vagy szonda, remekül fog látszani, hogy annyira tiszta vagyok jelenleg, mint a frissen esett kibaszott hó. - Üdv, Dr. Kingston, Angelo vagyok, de szólítson csak Angelonak. - mert hogy így hívnak. És nem, ezt most kivételesen nem poénnak szánom, de legalább remekül megmutatom, hogy azért vannak itt bajok most épp fejben. Főleg, hogy nem épp úgy festek, mint akit annyira lesújtott volna, hogy ekkora szúrás tátong a hasán. - Persze, bárhova megyek, ahova csak akarja! - felállok a székből, s mikor segíteni próbálnak, én illedelmes módon lerázom magamról a kezeket, s megpróbálok egyedül felmászni a vizsgáló asztalra. Na nem azért, mert bunkó lennék, hanem mert az a bizonyos átkozott férfi büszkeség nem engedi, hogy ebben a kiszolgáltatott állapotban gyengének tűnjek annyira, hogy egy nőnek kelljen segítenie lefeküdni. Úgyhogy vagy egyedül, vagy ha nem hagyják, akkor mégis általuk, de végül elterülök a hátamon. - Lássuk csak... Sétáltam az utcán, közben esett az eső, én pedig megcsúsztam egy tócsában, és nekiestem egy eléggé rozoga kerítésnek, amiből kiállt egy éles darab. És magácskának hogy telik az estéje? - emelem afelé a doki felé a tengerkék, kipirosodott szemeimet, aki beszél hozzám. Meglepő őszinteséggel kérdezek vissza, mintha nem is érzékelném közben, ahogy a menő felsőmet szétszabdalják. Az olló hidegségét meg sem érzem, hiszen az esőáztatta hűvösséget átvette a bőröm. A szavakra enyhén felbiccentem a fejem, mintha még sosem láttam volna a testem átszövő fekete hálózatot. - Ne is mondja, üttethetem újra, ha kihegesedik és eltűnik a tinta. - egy kis tompa szürkeség azért erősen érződik még a hangomban. Túlságosan nyugodt. - Hasi CT és sebész konzi? Ezek meg minek? - vonom fel kérdőn sötét szemöldökeim. Na azért álljon meg a gyászmenet, nem kell itt engem agyonműtögetni, csak fertőtlenítsenek le, kötözzenek be, mint egy múmiát, aztán itt sem vagyok. - Na álljunk csak meg! - emelem fel kezem teljes felháborodással. - Már elnézést, de eddig sem ment be senki a hátsó felemen, és ezután sem fog, hölgyem, nem lesz itt semmiféle nívópálca! - és ekkor érezhetően a sejhajomat az asztalnak feszítem, sőt, még ujjaimat annak szélére is ragasztom, nehogy véletlenül megfordítsanak, mert az istenekre esküszöm, hogy ha ezzel próbálkoznak, akkor én felsírok, mint egy újszülött csecsemő. Erre is koncentrálok, ezért ér váratlanul, hogy hát bizony nem az alfelemben akarnak matatni, hanem a szúrásban... Hát persze. De gyökér vagyok. - Úgy van. Egy éles darab a kerítésből. Amúgy semmi gáz, teljesen jól vagyok. De hát ezt láthatja magácska is. - igen, mert ez a sápadt pofa pontosan erre utal. - Tudja, megy a buszom, szóval mit kell tennem azért, hogy ezt gyorsan lezavarjuk? - majdnem azt mondtam, hogy kinek a lábát kell meghágnom, hogy hamar szabaduljak, de szerencsére ezen a szinten még nem tartok. Még.
Ha nem bugyogna ennyire eszeveszetten a hasából a vér, talán még jót is mosolyognék ezen az Adam Sandler filmek valamelyikébe illő béna bemutatkozásán. Mindenesetre felhőtlen jókedvem elillanni látszik. Ennek két oka is van. Az egyik, hogy akárhogy is matekozok, az a nyamvadt óra ott a falon éjjel kettőt mutat, s ez igen csak fájón érint. A másik, hogy zavart beszéde, a tachycardia, arcának sápadt szürke színe mind a shockolódás előszobája lehet, hacsak nem cselekszem idejében. Ezért is sürgetem annyira azzal a vizsgálóággyal, tépem le róla a pólót. Azt a hét meg a nyolcát! Meg nem tudnám mondani, hogy mikor volt utoljára ennyire erotikus élményben részem! -Okkkéés CSAK Angelo. - Ez bénább volt, mint a belgyógyász szakdolgozatom a perianális tályogok jellegéről és ellátásukról. -Remélem nem fogja túlságosan elbízni magát, de egyértelműen maga az éjszakám fénypontja. Annyi rektális vizsgálatot csináltam csak a mai műszak folyamán, hogy félő, örökre megutáltam a csokis fánkot. Tudja, ami meg van szórva színes dekorgyöngyökkel és lyukas a közepe. - Segglyukhoz hasonlítani a világ egyik legnagyszerűbb cukrász találmányát elég nagy hiba, arra viszont tökéletesen alkalmas, hogy itt tarthassam Angelot. -Nem mondom, hogy örülök a kínjának, de a szúrás a hasán tankönyvbe illő. - Hozzátehetném még azt is, hogy sírni tudnék a gyönyörtől, de az már tényleg túlzás lenne. Még a végén kiverné a palávert, hogy másik orvost követel. El kell hogy szomorítsam, én azért annál önzőbb vagyok -pláne így hajnali két óra tájt-, minthogy egy ilyen gyönyörű szúrtsebet csak úgy átadjak másnak. Elmosolyodom a tetkójára tett megjegyzésén. Eszembe jut Morgó, az a bizonyos karácsony, amikor a mézeskalács sütés részeg kamatyolásba fulladt. Illetve, csak fulladt volna, ha nem okádok be a karifa alá. Andrii Angelohoz hasonlóan szénné van tetoválva, ő is legalább ugyanannyira kényes a külsejére, mint az előttem fekvő. Ez a rohadt karma állandóan baszakodik velem! -Gaby, ha feladtad a CT kérést, biztosíts neki egy használható vénát, kérlek! De ne a legkisebb branüllel. Azon jövő karácsonyra sem folyik le a vér, ha esetleg trafóra kerülne a sor. - Miután kijöttem az egyetemről, az első gyakorlati napomon az ágytálcserén kívül amit még megtanultam, az nem más, mint: mindegy a beteged milyen állapotban van, mindig legyen neki véna biztosítva, ha szükség lenne váratlan beavatkozásra! -A hasi CT azért kell, hogy lássuk, nem sérült-e meg valamelyik hasi szerve, a sebész konzi pedig abban az esetben, ha nagyobb a gáz, mint gondoltuk. Akkor viszont irány a műtő. De azt már nem én fogom eldönteni. - Magyarázom a lehetséges következő lépéseket, rosszallóan ráncolva szemöldökeimet, egyre sűrűbben és sűrűbben törölve a szúrcsatornába a kezemben lévő gézkötegekkel, ami csak egyet jelent, a vérzés koránt sem akar csillapodni. Mondanom sem kell, Angelo nem igazán könnyíti meg a dolgom váratlan ellenkezésével. Már ami a szondát illeti. -Ezt NE! - Parancsolok rá határozottan. -Köss fel neki légyszíves egy infúziót, mehet gyors cseppszámon. Nem lenne jó, ha hypovolaemiás shockot kapna. - Áthágva a szigorú higiéniás szabályokat, nyúlok vértől szennyezett kesztyűs kezemmel a fölöttünk lévő vizsgálólámpa kapcsolója után, remélve, hogy így végre többet fogok látni. -Megvan a kis ge... khmm mocsok. Gaby, nullás fonalat kérek! - Újabb adag gézzel tamponálom a vérzésforrást ameddig kesztyűt cserélek. -Angelo, megsérült egy kis véna a bőr alatt, teszek bele felszívódó öltést. Nem tudom érzésteleníteni. - Unalmas lehet már ez a szado-mazo duma, de tényleg így van. Nem áll szándékomban kínozni a betegeimet. Hacsak nem érdemelték ki... Mielőtt megejteném az első mozdulatot a tűvel, kell vennem egy mély lélegzetet, így csillapítva kezem remegését. Csináltam már ilyet, sőt, ennél komolyabb dolgokat is, most mégis jobban izgulok, hiszen nincs mögöttem szakorvos, aki vezessen. Leküzdve a kezdeti idegességem, minden öltéssel egyre higgadtabbá válok, így már arra is szakítok időt, hogy elmosolyodjak. Milyen sietős lett hirtelen! -És hova megy az a busz? A Grand Canyonhoz? Mert akkor én is felszállok. Nem gáz, ha már nincs hely, olyan kicsi vagyok, hogy elférek a csomagtérben is. - Gaby némán elmosolyodik, miközben újabb vérnyomást mér. -Vérnyomás kilencvenöt, pulzus százhúsz. - Hangja vészjósló, s ahogy az ő arcáról is lassacskán eltűnik a mosoly, úgy az én kedvem is pillanatok alatt ötven emeletet zuhan. -Szólj a CT-nek, hogy mindjárt megyünk! Ezt még muszáj befejeznem. - Ezzel kissé -már amennyire egy ilyen beavatkozást el lehet sietni-, megsürgetem a mozdulataimat. -Mivel foglalkozik Angelo? Van családja? - Ki ne fingj nekem, mert esküszöm utánad megyek és megcibállak! Amennyiben dezorientálttá, bódulttá válna, megpaskolom néhányszor két öltés között az arcát. Remélem nem kapok én is egyet visszakézből. -Rendelj még egy egység nulla negatív vért is, most! -
- Igazából én szívesen betolnék most egy csokis fánkot, szóval, ha annyira megutálta, nem akar nekem kilopni egyet? - tengerkék szemem fakó szürkeségében enyhe boldog csillogás gyúl fel, ahogy végigpörög lelki szemeim előtt az édesség. Nem mostanság ettem, és ez a szervezet bizony igényli a gyakori kalóriabevitelt. Lehet, hogy most a vérveszteség hatására inkább étvágytalannak kellene lennem, de hát a csendes szobán átívelő halk korgás teljesen másról árulkodik. - Tankönyvbe illő? Ennyire szar semmilyen, vagy ennyire gázos? - vonom fel kérdőn a tekintetem, s enyhén lepillantok a hasam felé, de hát túlságosan sok mindent nem fogok fel a látottakból. Most épp úgy fáj, ahogy régen, csupán tizenkilenc év alatt képes lettem arra, hogy ne rogyjak össze zokogva. És igazából... Egyre inkább nem érzem, hogy fájna. - Trafó? Be akar bikázni? - szar poén, melyet gyenge, enyhe köhögésbe fulladó röhögés követ. Ami persze hamar visszafojtódik, mikor azt hiszem, hogy az alfelem szüzességét akarja elvenni a kisasszony. Inkább a halál! - Most milyen nyelvre is tértünk rá? Mert nem igazán értem. - csóválom meg enyhén a fejem, hiszen az orvosi szakszavak nekem teljesen homályosak. Érezhetően teljesen lazán próbálok beszélgetni, mintha épp nyaralnék ezen a kórházi asztalon. Nem túl biztató. - Azt hittem már érzéstelenítette... - ejtem el halkan a levegőbe, de nem nézek le, mit ügyködnek a hasamnál, csupán Dr. Kingston felé lesek, ha épp látótávolságba kerül az arca. Amúgy leginkább a plafont bámulom, annak különböző pontjait, mintha egy csillagképet próbálnék megfejteni. - Jó is lenne, de csak haza mennék. Tudja, nem maradhatok itt... - közlöm suttogva. Ez a suttogás persze erősre sikeredik, így még a szomszédban is hallhatják szinte a hangom. Valóban jobb lenne meghúzni magam otthon egyedül, mert nem szívesen futnék össze megint a rosszakaróimmal. Igazából most csak szerencsém volt, hogy nem patkoltam el. Pontosítok, ez az én szerencsém, de az ő szerencsétlenségük, ha egyszer felépülök... - Öhm... Öhm... - rázom meg enyhén fejem, hogy felébredjek a szédülésből. - Pankrátorkodok, és... És... - már érezhetően nehezen jönnek a szavak. - Szerelek dolgokat. - felelem röviden. - Nincs, egyedül vagyok, szóval megkérhetem, hogy magácska fuvarozzon haza? Mielőtt még... - nyelek egy nagyot egy hosszú sóhaj kíséretében, a szavak azonban most belém szorulnak végleg, s az eszméletem messzi vizekre evez. Azt hiszem, most ütött be a vérveszteség, s nem is tudom, hogy legközelebb mikor térek magamhoz. Annyi biztos, hogy nem sokkal azután, hogy belém fagyott a szó, heves kopogás rázza meg a csendes vizsgáló ajtaját. Haragosnak tűnik a mögötte álló egyén (vagy egyének), s nem úgy tűnik, hogy tágítanának az ajtó elől. Nem lenne szerencsés, ha ilyen hamar megtaláltak volna... Ám amíg nem látnak meg, addig igazából védve vagyok, nem igaz? Csak mert van egy olyan sejtésem, hogy először a kórházakat kutatják fel engem keresve, aztán mennek majd tovább. Úgyhogy merem remélni, hogy egyik kórházi dolgozó sem olyan idióta, hogy kiad engem ilyen kétes alakoknak... Biztos van valami protokoll, ugye?
Mostanra már elég bizonyossá vált számomra, hogy a szúrtsebét nem okozhatta kerítés. Mégis hogy?! Egészségügyi sétát tartott az éjszaka kellősközepén, megdobta egy fekvőrendőr és beleszállt a kerítésbe? Ez olyan, mint amikor a tinik otthon be akarják beszélni, hogy véletlen estek teherbe. Hogy lehet véletlen teherbe esni?! Megbotlott, és beleült egy álló faszba? Oké Ris, elég volt. A mai napra kimaxoltad az összes trágár kifejezést! Már majdnem két hónapja nem mentem haza apuékhoz. Ha legközelebb skypeon véletlen a "sziasztok" helyett úgy köszönök be, hogy: cső baszkikám! Tuti kitagadnak. A vártnál hamarabb kezd romlani az állapota, amiről tiszta képet ad az egyre inkább eső vérnyomása, s ezzel ellentétben rohamosan emelkedő pulzusa. A kettő együtt pedig aligha jó párosítás, olyan gyorsan bele fog szaladni egy shockba, hogy öröm lesz nézni. Mármint nem, de így lesz, akármit is teszünk. Hiába, hogy viszonylag rövid ideig tartó kutakodás után sikerült elcsípnem az eret, amiből folyik a vér, látszólag nem voltam elég gyors. Vagy ami ennél is rosszabb, belsővérzése van, én meg nekiálltam itt totál magabiztosan, nagy mellénnyel tökölni a szondával és az érvarrogatásával, amikor látszólag nagyobb a gáz, mint gondoltam. A továbbiakban már nem is igazán figyelek arra amit mond, nem kell ide orvosi diploma, hogy hallja az ember, már csak a beszédéből is, hogy egyre zavartabb, a beszéde elkent. -A kurva életbe! - Bukik ki belőlem ezennel hangosan, mikor a beteg elveszíti az eszméletét. Reménytelenül megpaskolgatom még azért kézfejemmel az arcát, megnyomom a szegycsontjait, hogy fájdalomingert csikarjak ki belőle, de se kép, se hang. -Hol van a vér? - Tombolok, és már csak azt látom, hogy Gaby rohan a kért egységgel, tekeri a szereléket a vérmelgítőre és csatlakoztatja a branülre. -Ha nincs allergiás reakció, mehet neki, had szóljon! - Utasítom teljes pánik hangulatban Gabyt, s közben a monitorok alapján próbálok tájékozódni a jelenlegi életjeleit illetőleg. Alig van valamennyi spontán légzése, ami van is, az is csak felületes. -Oké, intubálom. Nem várjuk meg az újraélesztő teamet! - Csattanok fel határozottan, máris kutakodva a szükséges eszközök után. -Rezidens vagy, nem intubálhatsz egyedül, és az a protokoll, hogy hívjuk az intenzívet. - Erősködik Gaby. -Ezerszer csináltam már. Semmiben sem különbözik, mint amikor ott áll mögöttem egy szakorvos és figyel. - Ezennel nem engedek az elhatározásból, és mivel én vagyok a főnök, Gaby -bár ódzkodva az ötlettől-, de sorba a kezembe nyomja a szükséges eszközöket. Veszek egy mély levegőt, igyekszem csillapítani kezem nyughatatlan remegésén, majd a tanult, már annyiszor végrehajtott módon hozzákezdek. Az egész művelet alig egy percet vesz igénybe, mégis szinte éveknek tűnik ameddig a tubust behelyezem a megfelelő helyre. A fülemben lüktető, tomboló vér hangján csak nehezen hatol át Gaby mondanivalója. -Várnak a CT-ben! - Némiképp megkönnyebbülve, ám továbbra is alig térve magamhoz az adrenalintól, felmászok az ágy végébe, feje mellett két oldalon feltérdelek, így nyomva ütemesen a ballont, mialatt a szállítok utat törnek maguknak a folyosón, hogy minél hamarabb a CT-be tolhassanak. Úgy érzem, mintha nem is ezen a világon lennék, mintha én is bódult állapotba kerültem volna. Az események gyors egymásutánban történnek, és én úgy érzem, képtelen vagyok lépést tartani velük, holott már a monitorok mögött állok a radiológusokkal együtt, és figyelem, mit mutat a CT. Közben az intenzíves team is megérkezett és rákötötték Angelot a lélegeztetőgépre, így már nem kell ballonnal asszisztálnom. -Ott van! Ott! - Mutatok rá határozottan a monitoron ábrázolódó lép képére amiből látszólag dől a vér, bár elég nehéz megítélni. A felgyülemlett vér származhat akár a lépet körülvevő szövetekből is. -Megsérült a lépe! Azonnal műtőbe kell vinni. -A sebész már úton van. - Szól egy hang, de én továbbra is a felvételt figyelem, egyenesen a vérzés forrást , mintha attól tartanék, bármikor eltűnhet a szemem elől. Lassan megérkezik a sebész is, akinek látszólag nem igazán van ínyére, hogy felkeltettük. Hunyorogva vizslatja a monitort, majd egy legyintéssel elintézi az egészet. -Nem úgy tűnik, mintha a vérzés terjedne. Szerencséje van, hogy gyorsabban alvad a vére. Tegyék be az őrzőbe, reggel majd referálom a váltásnak. - Mondja egy merő gúnnyal a hangjában, egyértelműen nekem címezve mondandóját. Ezzel int egyet a feje fölött, és már sarkon is fordul, megcélozva az ajtót. -Nem hagyhatja így reggelig! El fog vérezni! - Magamat is meglepem határozottságommal, ahogy felemelem a hangom, és pillanatok alatt előtte termek, elállva az útját. -Megsérült a lépe, elvérzik és maga ezt hagyja?! - Továbbra sem tágítok, a hangnemből sem igazán veszek vissza, az adrenalin teljesen elborította az agyam, így a józan ítélőképességem is homályba borul. -Menjen arrébb! - Belekapaszkodik a vállamba, de én akaratosan lerázom magamról a kezét, és a mellkasába tenyerelek, megállásra kényszerítve. A levegő megfagy a CT-ben, még a szú sercegését is hallani lehet. Hosszas farkasszemet nézünk. Ekkor már tudom, ha valamikor, hát most nagyon nagyon meg fogom ütni a bokámat. A picskuba! -Ennek még meglesz a következménye. Jelentem a felettesénél és még talán az igazgatóságon is. - Bassza meg a jegesmedve! -Tegye! - Határozottságomból nem engedek, továbbra is fenntartom a látszatot, végül egészen a műtőig kísérem őket. Reggel nyolc. Fél órája váltottak le. Még senki nem mondott semmit az éjszakai incidensről. Mehetnék haza, hogy kipihenjem magam, elég mozgalmas pár óra van mögöttem, de annyira ideges vagyok, hogy képtelen lennék pihenni. A CT-s összeszólalkozás után egyenesen a vécébe rohantam, hogy levetkőzve a magamra erőltetett rendíthetetlenségemet, kirókázzam magam, és minimum egy óráig bőgjek. Most pedig itt ülök az intenzíven -végre ismerős terep-, Angelo ágya mellett, idegességemben ujjaimat tördelve, várva, hogy magához térjen. Mikor nyitogatni kezdi a szemeit, s látom, hogy már biztosan eszméleténél van, kihúzom a tubust a légcsövéből, ami kellemetlen lehet, de az, hogy visszatért a spontán légzése, bizakodásra ad okot. -Kér egy csokis fánkot? - Visszafogottan elmosolyodom, hisz nem tudom milyen kedvében lesz így altatás és azon traumák után amiken átesett.
Igazából egészen kellemesen ezen az ágyon feküdni. Fogalmam sincs, hogyan, de minden apró fájdalmam kimászott a testemből, s úgy érzem, hogy egy puha felhőn lebegek, amiből sosem akarok felkelni. Mintha pihennék. Kellemes női hangok zizegnek a szobában, s Dr. Kingston is egészen szépen formálja a szavait az ajkaival, amiket ugyan nem értek, de azért jó hallgatni. Meg néha jó válaszolni is, de kezdem azt is elveszíteni a tudatomból, hogy egyáltalán az én szám mit beszél. Aztán a kisasszony szemei elfolynak, arca homályossá válik, majd szépen lassan egybeolvad az alakja a fehér kórházi falakkal. Amik egyre csak dörömbölnek, zúgnak, tombolnak, s mérhetetlenül megzavarják az utolsó ábrándos összképet. Hogy mi történik utána, arról fogalmam sincs. Miután szemeim lecsukódnak hosszú órákra, én úgy érzékelem, mintha egy sötét, álomtalan űrben lebegnék tehetetlenül. Néha talán hallok valami zajt, de az is lehet, hogy a képzeletem kreálja ezeket, hiszen nem alakul ki belőlük szó, vagy bármi olyan nesz, amit felismerhetnék. A kezdeti kellemes pihentető érzést azonban átváltja egy kellemetlen szorongás, ami nem tudom, honnan eredhet. Nem ez az első eset, hogy megtámadnak vagy megsérülök, így nem is tulajdonítom ennek az egészet, már amennyire fel tudom fogni a dolgokat. Akkor mi lehet? Eléggé poshadék módon kezdek ébredezni, ezt pedig összeráncolt homlokom, és hosszasan elnyújtott, mélyről jövő nyögésem remekül mutatja, melyektől úgy tűnök, mintha csupán egy korai kelés elszenvedett, siralmas áldozata lennék. - He? - nyitom ki résnyire a szemeimet lassan, aztán mikor rájön a testem, hogy valami nagyon nem odaillő van a torkomban, elkezdek egyből öklendezni, mely csak akkor múlik el, mikor kicsusszan az a szar a pofámból. - Aaah, mi a fasz? - nyögöm erőtlenül, teljesen eltüntetve azt a rettentően illedelmes úriembert tegnap éjjelről. - Kurva élet... - emelem meg fejem, s ekkor találkozik tekintetem egy ismerős szempárral. Haragosan pislogok először felé, aztán megadóan ejtem vissza fejem a párnára. - Ha te csináltad, akkor kérek. - egy durcás kölyök hangnemében beszélek, de ahogy pillanatról pillanatra tisztul a kép, úgy kúszik egy fáradt mosoly-szerűség is az arcomra. Úgy érzem magam, mint egy szarrá aszott hulla. - Mi a tökömet keresek még itt? Nem úgy volt, hogy kapok egy anál szondát, aztán viszlát? - megint csak megemelem a fejem, de ekkor még fel is könyökölök enyhén, s nem leszek túlságosan vidám, amikor megérzem a fájdalmat. Hát ez remek. Nem elég, hogy egy poshadt szar vagyok, még fáj is az élet. - A vesém azért még megvan? - kérdem dacos mosollyal. Na de, félre a tréfát, komolyodjunk! - Belőled amúgy kettő van? Csak mert mintha éjjel szúrtak volna meg, de most meg kurvára idesüt ez a retek ott. - mutatok az ablak felé, aztán persze egy cseppet elkerekednek a szemeim. Hát persze, hogy elszóltam magam, hogy a lófasz állna belém keresztbe! Inkább úgy csinálok, mintha nem történt volna semmi. - Bár fogalmam sincs, hogy mit csináltál, de mivel még mindig itt rontom a levegőt, ezért illő megköszönnöm. Szóval... Köszönöm! - ez legalább végre őszintének és komolynak tűnik. Végre valahára! - Megmaradok azért? Ezt most úgy értem, hogy mennyi esély van arra, hogy még a mai napon hazadobnak? Nem lenne szerencsés gondolom. - meglepő fordulat? Az ám! Tegnap még nagyon ment a buszom, de ma már inkább maradnék, s ennek meg is van az oka. Hiszen Dr. Kingston ücsörög itt mellettem, nem pedig azok az alakok, akik belém döfték a kést. Ami mit jelent? Hogy azok az alakok valahol most kint vannak. S amíg ők ott kint, én meg itt bent, mi baj történhet? Ahj, szedd össze magad, Angelo! Nem a nagyapám emberi voltak, ez biztos. Teljesen, száz százalékig biztos. Remélem. És ha mégis? Ha megint ismétlődni fog minden? Hú, baszdmeg... Gondterhelten ejtem vissza fejem a párnára, s a leányzóról az ablak felé emelem a tekintetem. Ködösen, ábrándosan.
Tele vagyok kétségekkel, kérdésekkel, úgy érzem, egy rossz mozdulat és több millió, atomnyi darabra szakadok a bennem tomboló feszültségtől. Az eddig vadul tomboló adrenalin az ereimben lassan lenyugvófélbe kerül, s ahogy itt ülök Angelo ágya mellett, tudatosul csak bennem igazán mit tettem. Intubáltam szakorvos jelenléte nélkül, akár túl mélyre, vagy rossz helyre is mehetett volna a tubus, ennek következtében hypoxiássá válhatott volna az agya és már meg is öltem. Vagy élete végéig fotoszintetizálhatott volna a szobapáfránnyal a sarokban... Úgy érzem megint hányni fogok. Az ő első, asszisztálás nélküli légvételeivel együtt némileg megkönnyebbülten fújom ki a tüdőmben rekedt oxigént. Hogy képes önállóan lélegezni, reményre ad okot. Káromkodik, pont úgy reagál az extubálásra ahogyan kell. Eddig tök jó! Még el is mosolyodom, ám ez a mosoly koránt sem vidám, vagy éppen szórakozott. -Sajnos valamiért nem fért bele a műszakomba a cukrász szakma elsajátítása. - Tettetett sajnálkozással megrántom a vállaim, majd az éjjeliszekrényére készített műanyag, egyszerhasználatos pohár-szívószál páros, és fél literes víz után nyúlok. -Sajnos csak ezzel szolgálhatok. - Jegyzem meg, töltve valamennyit az átlátszó folyadékból, s amennyiben igényli, a szívószálat a szájába helyezem, addig tartva előtte a poharat ameddig nem jelez, hogy elég. -Amúgy, csak megjegyezném, valamiért úgy rémlik, akármilyen kalandos is volt az éjszaka, nem ittunk pertut, Mr...? - Félszemmel az ágya végébe akasztott kórlapra pillantok, amin szerepel a teljes neve. -Mr.D'Amore. - Átlagos, eseménytelen napjaimon bűbájos emberi lénynek mondanám magam. Ám ezt a mait hírből se nevezném annak, szóval fel azokkal a box kesztyűkkel, és ragaszkodj csak Dr.Kingston a protokollhoz. Ha túl személyesre vesszük a figurát, félő hogy elveszek, márpedig a kórlapját, hasát, illetve a nem létező egészségbiztosítását figyelembe véve, elég sok homály fedi Angelot. Jobb nem belebonyolódnom. A bevándorlókkal tapasztalataim szerint mindig csak a baj van. Ismétlem, tapasztalat, nem rasszizmus! -Nos... az análszondát még nem találták fel, amennyiben maga üzletet csinálna belőle, biztos sokat kaszálna rajta. Amúgy meg nem. A sérülései nem indokolták az ánusz vizsgálatot. Van kifogása? Még megejthetjük, ha ragaszkodik hozzá. - Utoljára akkor voltam ennyire cinikus és empátiaszegény, amikor... nem is tudom voltam-e már valaha... Mialatt hallgatom, keresztbe teszem a lábaimat, kezeimet várakozóan kulcsolva össze felülre került térdkalácsomon. -A veséje megúszta, de a lépe csak egy nagyon kevesen múlt. Így se kizárt, hogy később nem lesz szüksége egy újabb műtétre. Az viszont már minden esetben lép resectiot jelentene. Vagyis, a lépe eltávolítását. - Még azelőtt lefordítom a számára valószínűleg teljesen ismeretlen orvosi szakzsargont, hogy értetlenkedni kezdhetne. Habár első blikkre nem tűnik túl szívbajosnak. Inkább mondanám amolyan: Élek ahogy és ameddig élek, a többin meg ráérek majd később aggódni. -típusnak. Mindig is irigyeltem az ilyen laza embereket. Kíváncsian szaladnak szemöldökeim a homlokomra. Nem is, inkább a tarkómra! Valahol sejtettem, hogy a sérülését nem okozhatta kerítéselem, vallomása mégis felkészületlenül ér. Talán a fáradtság. -Ezek szerint ez a kerítésbe esősdi valamiféle családi hagyomány maguknál otthon? - Kérdésem ténymegállapításnak hangzik, célozva ezzel egy korábbi, igen csak heges döfésre a hasán. Kezdeti rideg hozzáállásom lassacskán olvadozni látszik hálálkodása hallatán. Kellemetlenül fészkelődni kezdek a széken, még a torkomat is megköszörülöm, végül csak felállok, fonendoszkópommal ráhallgatva a mellkasára. -Állítok a perfúzoron ami a fájdalomcsillapítót adagolja. Lehet, hogy majd egy kicsit kábábbnak fogja érezni magát tőle. - Tájékoztatom a következő lépésekről, majd babrálni kezdek az imént említett géppel, végül a lázlapon is módosítom az adatot, s mellé firkantom a pontos dátumot a szignómmal, pecsétemmel egyetemben. Fő a biztonság! -Halszájhíja volt, de megúszta. Talán nekem is csak hajszálhíján múlik, hogy ne rúgjanak ki a tegnap éjszakai történések miatt. - Bukik ki belőlem szégyenkezve, pedig nem kéne így éreznem. Megmentettem! S erről biztosított Gaby, a CT-s team, de még a betegszállító fiú is. Mégis miért parázok akkor ennyire? -Mindenkinél más a felépülési idő. Nyilván egy fiatal szervezet könnyebben átvészeli, mint az idősek. De azért én néhány napot még javasolnék. Ha lekési a buszát ez miatt, majd jön a következő. - Ez az első, hogy önfeledten, mégis visszafogottan elmosolyodom, végül visszahuppanok a székre. -Angelo, a számítógép szerint nincs érvényes egészségbiztosítása. Ugye tudja, hogy ki fogják magával fizettetni az ellátást?! - Emelem felé tekintetem, szemeimben őszinte sajnálattal. -Láttam, hogy olasz állampolgárság szerepel az útlevelében, de az állandó lakcíme ide szól, manhattenbe. Nem akarja felvenni az amerikai állampolgárságot? - És láttam még sok más, furcsa dolgot is abban az útlevelében, de jobb ha nem firtatom. Már ez is sok.
- Hát ez szomorú, pedig a kórházi koszt ótvar, és riasztani sem tudok senkit, hogy hozzon valami értelmes kaját. Fogadjunk, hogy az orvosoknak rendes kaját adnak! - érezhetően sokkal felszabadultabban és őszintébben beszélek, mint tegnap éjjel, leszámítva a hangom mögött megbúvó fájdalmat, mely a hasam környékéről ered. A tekintetem most sokkal tisztábban mered Dr. Kingston felé, melyet még a fáradtság sem tud tompítani. - Több, mint a semmi. - magamhoz veszek pár kortyot a szívószálon keresztül, de ez a víz annyira szarul esik most, hogy hamar eltolom magamtól. Valami édesre vágyom, legyen az szilárd vagy folyékony. - Jaj, ne már! Ne legyél már ilyen karótnyelt, korban úgysem lehetünk egymástól annyira messze. Tökre nincs kedvem ehhez a rohadtul szigorú magázódáshoz... Ne mááár! - nevezhetjük amolyan férfi hisztinek is, mely mögött az áll, hogy idegesít a szenvedésem, nem akarok itt lenni, sőt, New Yorkban sem akarok most lenni, éhes vagyok, szomjas vagyok, az ágy kényelmetlen, és ha belegondolok abba, hogy egyedül fogok itt elrohadni az elkövetkezendő órákban... Nos, kicsit sem vagyok lelkes. - Áhh, inkább kihagynám. De köszönöm az ajánlatot. - akkor hát az análszondát itt el is vetem örökre. - Hát, ez eléggé szarul hangzik, de mivel túléltem neked köszönhetően, így minden oké. - az összes szenvedés ellenére mégis marad erőm egy könnyed vállrándításra. Maga a sérülés nem igazán hat meg, inkább az akörüli tényezők aggasztanak sokkal jobban. Hiszen azt sem tudom, kik szúrtak le és miért... - Ahány család, annyi szokás. - próbálom egy mosollyal terelni a szót, s nem jobban belemenni a nyilvánvalóba. Mondjuk én voltam az ostoba, hogy egy percre is azt hittem, hogy egy Dr. Kingstonhoz hasonló orvost át tudok verni ilyen hülye mesékkel. - Ha kába leszek, talán nem fogom magam halálra unni itt egyedül. Te meddig maradsz? - kérdem tőle, miközben a mellkasomra simítja azt a hűvös szart. Komolyan nem szeretnék egyedül lenni, és nem azért, mert kórházban vagyok, hanem mert ha elkezdek unatkozni, attól hamar bepipulok. És szerintem senkinek sem lenne szerencsés egy dühös, sebzett "vad". - Mert mi történt tegnap éjszaka, amiért ki kellene rúgni téged? - vonom fel kérdőn szemöldököm, s egyelőre nyugton maradok, fejemet a párnába döntve. - Csak mert nem sok mindenre emlékszek. Az arcod megmaradt, meg a neved, bár gondolom nem Dr. Kingstonként lettél anyakönyvezve ugye... - mosolyodom el szélesen, már amennyire tőlem telik, utalva arra, hogy szívesen megtudnám a megmentőm teljes nevét. Láthatóan még mindig nem tágítók amellől, hogy hagyjuk a picsába ezt a komor magázódást. - Nem gáz, tökéletes itt. - és itt borul meg a kis történet, hiszen egészen idáig nyavalyogtam. Na akkor mi is a helyzet? - Iiigen, tisztában vagyok vele. Nem olyan rég érkeztem csak New Yorkba, és hát ja, nincs biztosítás. De semmi gond, megoldom. - legyintek határozottan, mégis gyengén. A pénz legyen a legkevesebb... Az jobban aggaszt, hogy merre lehetnek a támadóim. - Áhh, olyan sokáig nem terveztem itt maradni, amint lehet, megyek vissza Rómába. Egyáltalán mi kell az állampolgársághoz? - törvény szerint. Hogy törvényen kívül hogy tudnám elintézni, az megint más kérdés... - Nincs itt valami büfé vagy automata? Muszáj zabálnom valami édeset. Nem kísérnél ki, ha rettentően szépen megkérlek? Meghívlak egy tökéletes csokira és egy szar kávéra. Na? Visszautasíthatatlan ajánlat, lássuk be. - fáradt mosolyom természetesen arról árulkodik, hogy nagyon is tisztában vagyok vele, mennyire egy retek volt ez a meghívás, de hát most ennyire futja. Ha rajtam múlik, el is kezdek óvatosan feltápászkodni, függetlenül attól, hogy még mindig ott éktelenkedik rajtam egy szúrt seb. Ezt persze a kisasszony könnyedén meg tudja akadályozni, szóval meglátjuk, hogy egyáltalán engedi-e ezt, hogy felkeljek. Én érzek magamban egy hangyafasznyi erőt hozzá, és azt szívesen beáldoznám egy csokiért még akkor is, ha utána órákra bealszok.
-Fogalmam sincs mennyire ótvar az itteni koszt. Vega vagyok, ügyeletben rendelem a kaját, vagy előző nap összedobok valamit, de az a ritkább. Általában robban a konyha utánam, a lakótársam meg ki nem állhatja a rendetlenséget. - Vonok vállat egyszerűen. Már megint annyit jár a szám, mintha kötelező lenne. Újra és újra emlékeztetnem kell magam arra, hogy nem egy reggeli, könnyed bájcsevej miatt maradtam ma tovább, inkább amolyan szakmai elköteleződésből. Vagy mi. De talán egyszerűbb lenne félretennem a fene nagy büszkeségem, egyszerűen csak belátni, csupán a saját szememmel akartam látni, hogy Angelo jól van. Az éjszaka folyamán számos szakmai protokollt áthágtam. Az egyenlőre kimondatlan, elbírálásra váró következmények már így is mázsás súlyként nyomják a vállaimat, hogy lettem volna képes mindezek fejében még azzal a ténnyel is megbirkózni, hogy esetleg megöltem valakit?! Sehogy. Egyik felem iszonyúan vágyik rá, hogy visszaforgassam az időt, egészen addig a percig, mikor Angelo hulla sápadtan beesett a vizsgáló ajtaján. Másik felem azonban türelmetlenül toporzékolva dicsérő vállveregetésre vár, mert az ösztöneimre hagyatkozva időben és jól cselekedtem. A víznek szánt fintorától én is hozzá hasonló fejet vágok. Abszolút jogos a nem tetszése. Én is szívesebben gyűrnék az arcomba altatásból megébredve valami cukros, energiadús cuccot. A legtöbb beteg farkaséhségről számol be ébredés után. Biztos van valami a Propofolban... -Már így is elég nagy gebaszban vagyok. - Mosolyodom el inkább kínosan, mintsem jókedvűen. Más szituban én is ragaszkodnék a tegeződéshez, volt már nem egy velem egykorú páciensem, akikkel egy idő után olyanok voltunk, mintha ezer éves barátság köttetett volna, még vicces beceneveket is használtunk. De vele nem kötök vérszerződést. Neki nem fogom megadni a telefonszámom, hogy bármi baj van, hívjon. Nem fogom bejelölni facebookon, nem fogunk egymásnak messengeren vicces mémeket küldeni, és biztos, hogy az instán se követem be. Felírok valami antibiotikumot otthonra, tíz nap múlva visszajön varratszedésre, és ezzel véget is ért kettőnk barátsága. A továbbiakban csak némán mosolygok magam elé az análszondás megjegyzésére, s kábulattal kapcsolatos viccelődését is szó nélkül elengedem, úgy teszek, mint aki nagyon koncentrál a perfúzorra, holott kisujjból kirázom. Nem kell tudnia. Ahogyan azt sem, folyamatosan kattognak azok a bizonyos fogaskerekek az agyamban, melyek minduntalan azon vannak, hogy összerakják a hiányos képet. Már ami a sebesülését illeti. -Igazából már úton kellene lennem haza. De még be akartam nézni, hogy minden rendben van-e. - Viszonylag távolságtartóan, már-már ridegen válaszolgatok, pont úgy, mint aki vallatáson van. Igyekszek csomót kötni a nyelvemre, háttérbe szorítani a mindenkivel közvetlen, már-már túlságosan is barátságos felemet, ami legszívesebben letépne magáról, hogy végre teret kapjon. -Volt egy kis nézeteltérésem a sebésszel, aki megoperálta magát. - Kimérten, hanyag vállrándítással felelek. Ennél többet nem mondhatok. Pedig legszívesebben bőgve kifakadnék, hogy végre valakinek elsírhassam a bánatom, hogy valaki a vállamra tegye a kezét, és azt mondja, nem hibáztam. De nem lehetek ekkora puding. -Azt hiszem jó mélyen a zsebébe kell majd nyúlnia. Éjszaka konkrétan életmentő beavatkozásokat végeztünk magán. - Szemeimben a mérhetetlen fáradtság mellett őszinte sajnálattal biggyesztem félre a számat. Jó lenne, ha a jelenlegi helyzetemben megengedhetném magamnak, hogy segítsek neki. Legalább csak az osztályvezetőnkkel beszélnék, hogy valahogy simítsa el a dolgokat, már ami az intenzív osztályos ellátását érinti, de annyi kérdőjel van ebben az ügyben, hogy okosabb most inkább csak meghúzódnom a háttérben. -Oh, Róma? Soha nem jöttem volna el onnan a maga helyében. Kivéve akkor, ha nagyon muszáj. - Akaratomon kívül célozgatok. Legszívesebben most azonnal kivágnám a nyelvem, de félő, még szükségem van rá. Kivéve, ha ő fogja ezt megtenni a cuccai között talált késsel, amit gyanítom nem azért tart magánál, ha esetleg véletlenül valamelyik híd alatt lehetősége adódna egy jó kis szalonnasütésre... -Nem tudom. Ezt a bevándorlási hivatalnál kell megkérdeznie. Ha a cuccait keresné, eszméletlen betegnél protokoll a leltár készítés és széfbe zárás ameddig magához nem tér. - Mint ahogyan a lőfegyvert is protokoll lenne jelenteni, de valamiért nem tettem. Talán mert az usában már inkább az a furcsa, ha valakinek nincs. Az más, ha engedély sem dukál mellé... Alighogy a fájdalomcsillapító beadását követően visszahuppannék a helyemre, ő máris valami kávéról, csokiról meg büféről kezd hadoválni, és Hulknak képzelve magát, oly' könnyedén igyekszik kikecmeregni az ágyból, hogy egy percre én is meglepődöm. Mire felugrok a székből, ő addigra már az ágynak támaszkodva imbolyog, a takarónak használt lepedő a földre esik, így elém tárva az eddig elfedett, anyaszült meztelen valóságot. Csípőtájéka helyett próbálom az arcán, bizonytalan mozdulatain tartani a tekintetem, hogy tudjam, mikor kell közbeavatkoznom, ha esetleg borulni támadna kedve. -Oooké. Az van, hogy jelenleg lóg magából egy cső itt. - Ezzel a nyakába szúrt centrál vénás katéterére bökök amire az infúzió van kötve. -És nem mellesleg... ott is... - Az előbbinél valamennyivel kényelmetlenebbül irányítom tekintetem az úgynevezett királyi ékszer felé, ahonnan még mindig nem távolították el a katétert, bár ha ennyire fitti-paldi, ahogy látom, nem lesz rá sokáig szüksége. -Jobb, ha most visszafekszik. Majd legközelebb megejtjük azt a szar kávét egy tökéletes csokival együtt. - Ezzel felveszem a földről a lepedőt, s hogy a kínos szitut valamennyire enyhítsem, ágyéka elé tartom. Amennyiben veszi az adást és újszerű ágyékkötőjét a helyén tudja tartani, úgy visszasegítem az ágyba, újabb adaggal emelve a fájdalomcsillapítón, ami valószínűleg egy időre ki is fogja ütni. -Mennem kell haza. A héten még benézek minden rendben van-e. Jobbulást Angelo! - Tápászkodom fel, majd eligazítok néhány gyűrődést a köpenyemen és az ajtó felé indulok, ahol még egy másodpercre megtorpanok. -Egyébként Iris. - Árulom el végső búcsú gyanánt a keresztnevem. Ebből talán még nem lehet baj.
Kicsit lassabban fogom fel dr. Kingston válaszát, hiszen minél több szót rak egymás után, annál inkább érzem, hogy mennyire mocskosul tompa vagyok. Nem véletlenül látszik először a tekintetemben a homály. - Próbáltam párszor a vega életmódot, de nem annyira jött be. - annyiban nem volt rossz, hogy legalább rájöttem, hogy hús nélkül is vannak remek ételek, de valahogy egy idő után a testem sikítani kezdett érte. Hát, most az édesért kiált, de azért nagyon. - És ha elhagyjuk a magázódást, attól még nagyobb bajban leszel? - kérdem rosszallóan, kissé összébb húzva a szemeim. Úgy látszik, megint sikerült kifognom egy nem éppen laza orvost, de lassan már kezdem azt hinni, hogy a jó fej és rugalmas dokik csupán a filmekben meg a könyvekben léteznek. Vagy csak nekem van olyan szerencsém, hogy elkerülöm őket? - Hű, most mi ez a rideg stílus? Mintha csak azért jöttél volna be, hogy megnézd, túlélem-e, és ne legyen neked ebből nagyobb bajod... Szép. - szúrok oda eléggé rendesen, mert hirtelen nem tudom hova tenni ezt a stílust. Azzal váltottam volna ki, hogy meg akartam szüntetni a magázódást, és egy kicsit közvetlenebbre venni, ha már korban közel állunk? Vagy ennyire el szokott attól a kisasszony, hogy valaki embernek is nézi, nem csak orvosnak? - Akkor tényleg jó éles volt az a kerítés... - hiszen szerencsére senki sem faggatózott, senki sem kérdezősködött, így végül is megmaradhattam abban az idióta hazugságban, amit kitaláltam. Vagy talán várják a megfelelő tiszta pillanatomat? Ha rajtam múlik, azt nem kapják meg! Ezért bólogatok némán dr. Kingston gondolatára, miszerint csak muszájból jönne el Rómából az ember. Telitalálat. Olyan csodásan eltalálta ezt most az én részemről, hogy nyomoromban tényleg szívesen elmondanám, hogy igen, kurvára nem akarok itt lenni. De sajnos nem tehetem. Helyette inkább útra kelnék most kávéért és csokiért, lehetőleg nem egymagam, de ez a célom hamar kudarcba fullad. - És nem lehet ezeket a szarokat kiszedni belőlem? Rohadtul zavarnak. - mert hogy most esik le igazán, hogy tényleg lóg belőlem mindenhonnan minden. A természetadta megjelenésem kicsit sem zavar, vagy inkább nem jut el a tudatomig, hogy a családi ékszerem látott már jobb napokat is. Elvégre bassza meg az ég, tényleg kilóg onnan is egy kurva cső! - Ó, faszom... - na jó, ez már kicsit sem vicces! Hirtelen feltörő szédülésem is erről tanúskodik, így mikor megfogom az elém tartott takarót, azzal együtt borulok szinte vissza az ágyba. Akkor ennyit az édesről. - Remek. - a kedvem pedig itt esik vissza teljesen, nem véletlenül fordulok meg az ablak felé, s húzom magamra nyakig a takarómat. - Azt hittem, maradsz még egy kicsit. Na mindegy. - emelem fel fejem még egyszer, s arcomon rettentően látszik, hogy mekkora nagy gebaszban vagyok, s hogy tényleg nagyon akarok édeset, és tényleg nem akarok egyedül maradni. Ám kevés vagyok én ahhoz, hogy ennél többet tegyek, főleg, mert hirtelen nagyon kábának érzem magam. - Kétlem, hogy fogunk még találkozni. Viszlát, Iris, köszönök mindent. - a fejem ekkor már nem mozdul, s szemeim is lecsukódnak. Na de félreértés ne essék, hiába tűnt most ez a szöveg egy elengedő halálvágynak, közel sem volt az. Talán csak szarul fejeztem ki magam, de még ha erre érkezik is válasz, azt jó eséllyel nem fogom már hallani. Amúgy a kis elköszönésem annak szól, hogy biztosítás nélkül jó eséllyel hamarabb fogok innen távozni, mint az amerikaiak. Ezzel azonban foglalkozok akkor, ha aktuális lesz.
Tíz nappal később... Este van. Hogy pontosan hányat üt az óra, azzal már akkor nem voltam tisztába, mikor kiléptem a lakásom ajtaján. Hogy onnan hogyan jutottam el erre a sarokra, az megint csak kérdéses, hiszen bizonyos részek kiestek már most. Nem azért, mert drog- vagy alkoholmámorban úsznék, hanem mert mocskosul szarul vagyok, hiszen sokkal előbb dobtak ki a kórházból, mint azt vártam. Ma kellett volna visszamennem varratszedésre, de nem fogadtak, sőt, az a bizonyos orvos, aki eltanácsolt, rendőrséggel fenyegetőzött. A jelenlegi helyzetemben pedig elhihetitek, kurvára nincs szükségem a rendőrségre... Úgyhogy most várok. Fekete öltözékben, kapucnival a fejemen, csak hogy ne lássák a bámészkodók, mennyire hullasápadt vagyok, s mennyire gyöngyödzik a verejték a homlokomon. Egy pislákoló utcai lámpa alatt ülök a térdig érő betonszegélyen, várva az egyetlen személyt, aki jelenleg segíthet, s akit figyelek egy ideje, mert volt egy olyan sejtésem, hogy még szükségem lesz rá. Hol balra, hol pedig jobbra lesek, de hát a láz miatt nem éppen a legjobb a reakcióidőm, így csak akkor veszem észre Irist, mikor már elsétált előttem. - Hé! - szólok utána talán kétszer is. Lehet, hogy halk vagyok, lehet, hogy telefonál, de úgy tűnik, hogy nem hallott meg, ezért pár nagyobb lépéssel beérem őt, s tenyerem a vállára helyezem, hogy megállítsam. Remek, Angelo! Könyvet is írhatnék arról, hogy legyünk elsőszámú zaklatók.
Kezdőlap
