Egészen kicsi gyerekkorom óta túrázok a szüleimmel és a bátyámmal. Ez nekünk éppen olyan családi program a síelésen kívül, mint másoknak a kerti sütögetés. Ezért érthető is, hogy amikor tanulási céllal az Államokba költöztem, akkor hoztam a túrafelszerelésemet is, és mindazon eszközöket beszereztem, ami még ehhez szükséges. Nekem néha jól jött, ha egyedül vonulhatok el a civilizáció elől, egy rázósabb időszak után kikapcsolódni, mint ahogy a bulik is kellettek. Az, hogy mikor melyikre volt szükségem az pedig kizárólag a hangulatomtól függött. Számomra az, hogy a túrát egyedül vagy csoportosan élem meg, pedig olyan dolgokon múlt, hogy találok-e olyan csoportot, ami megfelel a hangulatomnak, vagy, hogy mennyire van kedvem útvonalak tervezésével foglalkozni. A túraútvonal megtervezése néha, főleg ismeretlen helyen nem mindig egyszerű, főleg, hogy én szeretem bonyolítani ezeket. A bepakolás viszont mindig ugyan úgy telt. Akár csoportos, akár egyéni túráról volt szó, én mindig megnéztem az ottani élővilágot, és vittem az ehhez megfelelő felszerelést. Inkább viszek potyára medveriasztót, mint hogy, ha kell, akkor ne legyen. A szüleimmel voltunk Svalbardon is, ahol megtanultuk, hogy addig sehova még túravezetővel sem, amíg nincs mindenkinél egyénileg, megfelelő felszerelés.
Most találtam az egyik túracsoportnál, ahova regisztrálva vagyok egy kisebb csoportból álló túrát, ahova még volt egy hely, és nem is volt olyan messze a kiránduló útvonal sem. Szeretem felfedezni az ismeretlent, de most suli idő van, és sok a gyakorlati óra, amin ott kell lenni, ha nem akarom bukni a félévet. Persze hiányzási lehetőség van, de csak egy-két óra, amit inkább tényleg halaszthatatlan esetre tartogatok.
A túra kiinduló helyszínére egy manhattani parkolóból induló kisbusz visz minket eléggé korai indulással. Nekem ezért már előző este utaznom kellett egy barátnőmmel a városba, hogy ne késsek el reggel. Tőlük korán reggel indultam, hogy metróval a helyszínre érjek. Mit ne mondjak, elég bonyolult egy túratáskával tömeg-közlekedni még kora reggel is. Szerencsére nem kellett az egész városon átvágnom, csak néhány megállónyit, és sétálnom pár utcányit.
A busz már ott volt, és egy-két ember már gyülekezett a sofőr mellett, aki egyelőre csak találomra rakta be a csomagokat a csomagtérbe. Ez nem meglepő, mert az ilyen helyek elég kicsik, így nem mindegy mit hogyan és hová pakol valaki, ha mindent be akar zsúfolni. Így viszont biztonságban voltak a csomagok, ha valaki még el akart ugrani a közeli boltba.
A sofőrnek így utólag valóban igaza volt, hogy várt, mert tényleg komoly logisztikára volt szüksége, hogy minden beférjen. A busz pont megtelt, amikor mindenki megérkezett, aki velünk jött, így meg sem vártuk a kiírt indulási időpontot, hanem a csomagok elrendezése, és a beszállás követően indultunk is.
Én egy barna hajú, tőlem kicsit idősebb nő mellé ültem le, de egyelőre nem volt lehetőség ismerkedni, mert az ajtók csukódása után, az idegenvezető elmondta az alap dolgokat. Ezek egy részét már a jelentkezésnél is olvashattuk, de nem árt az ismétlés. Elmondta azt is, hogy egy erdészeti házhoz megyünk most, ahonnan indulunk, a busz pedig, miután kitett minket, már fordul is vissza, így feltétlen mindent vegyünk majd le, ne maradjon itt semmi.
Csak ezt követően tudtunk kötetlenül beszélgetni a többiekkel, így én is a mellettem ülő felé fordultam. - Szia, Karin Bjorge vagyok! - mutatkozok be, és a kezemet nyújtom felé. - Egyedül jöttél vagy van itt olyan, akit ismersz? - érdeklődök kedvesen.

Karin & Nessa

Egyszer megfogadtam magamban, hogy mindig igyekszem új dolgokat kipróbálni, és olyan helyzeteket teremteni, ahol új embereket ismerhetek meg. Végül is, sohasem lehet tudni, hogy éppen mikor botlok bele olyanba, akinek a kapcsolata később remekül fog jönni, akár az alakuló karrierem előre mozdítása érdekében. Tudom, hogy ez elég számítóan hangzik, de az embernek a mai világban muszáj így gondolkoznia, különben nem tud egyről a kettőre lépni.
Ez alkalommal, amikor programok után kutattam, rábukkantam egy csoportos túrára. Igazából nem volt szokásom, pontosan ez fogott meg benne, és sarkalt arra, hogy jelentkezzek. Bele is fért az időmbe, újdonság is volt, szóval minden szempontból tökéletes időtöltésnek látszott számomra. Nem is sokáig gondolkoztam rajta, már el is küldtem a regisztrációmat. Ezért jó, amikor az ember még nincs kötve senkihez, mert oda megy, és azt csinál, amit csak akar. Én meg voltam olyan vállalkozószellemű, hogy éljek ezekkel a lehetőségekkel.
Még szerencse, hogy New York akkora város, hogy még éjszaka is van tömegközlekedés, hajnalban meg aztán pláne. Így nem kellett Shanetől megint elkérnem a kocsit, hanem egészen egyszerűen elmetróztam a találkozási pontig. Már csak az ilyenek miatt is megérte beköltöznöm Manhattanbe, azóta is áldottam a szerencsémet, na meg az eszemet, hogy így döntöttem. Ezen jót mosolyogva vágtam át a parkolón, az ott parkoló kisbusz irányába. Úgy sejtettem, hogy az lesz a mi járművünk, meg aztán néhány ember is várakozásteljesen lézengett körülötte. Átadtam a csomagom a sofőrnek, aztán szépen felszálltam, hogy ne a hajnali hűvösségben várjam ki az indulást.
Találomra választottam helyet, természetesen az ablak mellett. Ez afféle beidegződés volt nálam, mert az összes családi kiránduláson őrült harc folyt azért, hogy ki ülhetett szélre. Ennyi testvérrel bizony megtanulja az ember, hogyan küzdjön meg a számára szeretett pozícióért. Szerintem, ha most elmennénk valahová, felnőtt korunk dacára ugyanígy versengenénk, már csak a móka kedvéért is. Mivel sejtettem, hogy idővel a mellettem lévő üres hely is meg fog telni, ezért a táskámat egy idő után leraktam a lábaim közé a földre, és figyelmesen meghallgattam a túravezető által elmondottakat. Azért is neveztem be erre az útra, mert egyrészt a Nemzeti Park területét még nem nagyon ismertem, és így legalább plusz infókat is tanulhatott az ember.
- Szia! – mosolyogtam rá a szőkeségre barátságosan. – Örülök, Karin! Én meg Nessa vagyok! – mutatkoztam be, elfogadva a felém nyújtott kezét. Határozottan, de jókedvűen ráztam meg, aztán megpróbáltam némi szenvedés árán kibújni a kabátomból, amit természetesen elfelejtettem előbb megtenni, és mostanra már kezdett kissé meleg lenni. – Ó, csak egyedül. Hirtelen ötlet volt, de szeretek új embereket megismerni. – árultam el, aztán kicsit féloldalasan fordultam, hogy kényelmesebben nézhessek rá.
- Jól sejtem, hogy te is Európából jössz? – érdeklődtem, mert a neve alapján úgy tippeltem, hogy valamelyik skandináv ország szülötte lehet.

Szeretem a kalandokat, a természetet, és a túrák mindig ilyenek. Ki lehet szakadni a városi élet monotonitásából, a nyüzsgésből. A természetet járva pedig megismerkedhetünk azzal az elfeledett élettel, ahonnan mi is származunk, még, ha ez már nem is tűnik valósnak. Az erdőkben, hegyekben pedig a levegő is mindig tisztább, amit a szervezetünk igényel is, még, ha ezt nem is tudjuk, csak, ha már odaértünk. Annyival másabb ott minden, mint a városokban. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mennyi új emberrel találkozhatunk és ismerkedhetünk meg. Sokaknak ráadásul még az érdeklődési köre is megegyezik, hiszen ezek sosem kötelező jellegűek, hanem szabadon választhatóak, így már eleve az ezt kedvelők jelentkeznek általában. Persze mindig vannak új vállalkozók, amivel én mindig úgy voltam, hogy valahol a tapasztaltabbak felelőssége, hogy megkedveltessük ezt az életformát velük. Mert igen, ez egy életforma, hiszen ennek is megvannak a maga nehézségei és szépségei, de, ha már megszoktad, akkor nem tudsz tőle szabadulni. Ez is okozhat egyfajta függőséget, de ez még mindig az a függőség, amit, ha ésszel csinálsz, akkor csak a hasznodra lehet, és nem okoz maradandó sérülést.
Mivel most nem én szervezem a túrát, így sok olyan dolog van, amit nem tudok, és izgalommal tölt el az ismeretlen lehetősége, hogy milyen útvonal lesz, milyen új dolgokat fedezünk fel. A nemzeti park bejárása pedig mindig olyan túralehetőség volt számomra, amit először szeretek idegenvezetővel megtenni. Így meg lehet ismerni a helyi élővilágot, amit egyébként észre sem vennénk, a helyi történeteket, akár anekdotákat egy-egy helyről, a nemzeti park zónáit, hogy hova milyen feltételekkel lehet menni, valamint, hogy így olyan területekre is beengedhetnek minket, ami egyénileg nem lehetséges. Szóval én már nagyon várom ezt az hétvégét.
A reggeli indulás és készülődés még mindig egyfajta ismerős, jóleső izgalommal tölt el, így bár a városban való tömegközlekedés nagy táskával nem kellemes, és gyereknek mindig autóval mentünk, így először szokatlan volt, viszont most már ez is szerves része az itteni túráim többségének.
A buszon a túravezető nem húzza az időt, és gyorsan elmondja a most legfontosabb infókat, majd hagy minket ismerkedni az út további részében. A mellettem ülő lányt Nessának hívják, mint most az kiderült, és ő is egymagában jött. - Akkor a legjobb helyen jársz. Itt sok mindenkit meg lehet ismerni, hiszen ilyen helyeken általában egy csapattá kovácsolódnak össze az emberek, főleg ilyen kisebb csoportok esetén - jegyzem meg kedvesen. - Amúgy milyen gyakran szoktál ilyeneken részt venni? - érdeklődök tovább.
- Igen, Európából. Azon belül is Norvégiából - válaszolok mosolyogva. Nem lepődök meg, hogy észrevette, hiszen a nevem is árulkodó lehet, meg van egy kis akcentusom is, ami könnyen enged következtetni arra, hogy nem ide valósi vagyok. - Te jártál már Európa valamelyik részén? - érdeklődök kíváncsian. Nem valószínű, hogy járt már északon, mert valamiért az amerikaiaknak leginkább Franciaország, esetleg Olaszország a kedvenc utazási helye, ha szeretnek síelni, akkor pedig Svájc. Pedig rengeteg gyönyörű hely van Norvégiában is, sőt, sok olyan, amit sehol máshol nem lehet látni a világon.