Éppenséggel nem mondanám magam könnyedén félreállítható típusnak, bár valószínűleg fizikai értelemben ez a kis méretemnek köszönhetően nem is annyira nagy feladat. Mondjuk úgy egy megtermettebb embernek, mert a saját súlycsoportomban azért roppant kitartó tudok ám lenni, nem hagyom magam könnyen. Ha meg az ostorként csattogó szavaimat kell bevetni, akkor pláne nyert ügyem van.
Egészen ma reggelig pontosan ebben a tudatban voltam nyugodtan, amíg minden meg nem változott. A szokásos kávémmal együtt vonultam ki az utcára, mélyen beszívva a csípős levegőt. Ugyan elég szmogos volt Manhattan, ennek ellenére én mégis szerettem ezt a nem túl egészséges szokást. Mindig feltöltött, az ajkaimon végig futó mosoly pedig annak a bizakodásnak szólt, amit a mai nappal kapcsolatban éreztem. Én valahogy mindig így mentem neki az előttem álló óráknak, nem pedig kesergéssel és bosszankodással.
Elégedetten át is sétáltam szépen a zöld jelzést követően a zebrán, hogy a parkon átvágva jussak el néhány butikba, amit meg szerettem volna ma látogatni. A szombatnak az a remek tulajdonsága, hogy az embernek jobb esetben nem szükséges bemennie dolgozni. Az irodai munka szépségei, hogy úgy mondjam, hiszen a vendéglátásban nem is álmodhatnék ilyesmikről. Persze még az is lehet, hogy a délután folyamán majd rám telefonál az anyám, és mehetek besegíteni a pult mögé. Addig azonban halálos nyugalommal viseltettem a dolog iránt.
Míg óvatosan kortyoltam egyet a most is gőzölgő kávéból, addig annyira lelassítottam a lépteimet, hogy szinte meg is álltam a járda közepén. Nem akartam kiborítani, sem leforrázni a számat, márpedig menet közben mind a két veszély fennállt volna. Jártam már úgy, és be kell valljam, hogy cseppet sem volt kellemes élmény. Azóta megtanultam a leckét, és inkább biztosra szoktam menni, ami a reggeli feketét illeti. Egyébként ez már a második volt, mert reggel is ittam egyet otthon. Ez a mostani csak az íze kedvéért lett vásárolva.
Már éppen újra meg is indultam, amikor valahol a hátam mögül őrületes, kétségbeesett kiabálás csapta meg a fülem. Vagy inkább düh érződött ki az illető hangjából? Nehéz lett volna megmondani, túl sok időm pedig nem is maradt arra, hogy ezen gondolkozzak, mert azzal a lendülettel valaki nekem rohant.
- Tolvaj! Valaki állítsa meg! – most már értettem a szavakat is, és ha ez előbb történik meg, akkor valószínűleg nem jártam volna úgy, ahogy. A menekülő lendülete ugyanis engem is elsodort, olyannyira, hogy a kávét félig-meddig magamra borítottam, saját magamat pedig az utat szegélyező bokrok egyikében találtam.
- Jézusom! – a két lábam az égbe lendült, úgy kalimpáltam velük, mint valami ostoba vígjátékban tette volna a főszereplő. Szúrtak is az ágak, koszos is volt a föld, úgyhogy kijelenthettük, hogy ez mostantól egyáltalán nem az én napom. Nem csak a pórul járt nőé nem, de az enyém sem, és nyilván most már az sem nekem szólt, hogy állítsam meg a rablót. Akaratlanul is az egész testemmel próbáltam ezt megtenni, mégsem volt elég hozzá. Jobb híján igyekeztem kiverekedni magam a sövényből, ami nem bizonyult olyan egyszerűnek, mint ahogyan én azt elképzeltem.