Grayson and Dave

family matters

- Lucy, kérlek, küldj valakit a kettesbe, hogy átkötözze Mr. Norris sebét – kopogtatom meg a nővérpultot. Az ötvenes éveiben járó tehetős fickó egy vadászbaleset miatt került be hozzánk úgy két hete, de a műtét helye szépen gyógyul, a varratokat az imént vettük ki, nem lesz vele semmi gond. Legalábbis ha továbbra is rendszeresen jár kötözésre. Épp a kezembe veszem a táblagépemet, hogy ellenőrizzem, mi is lesz a következő teendőm, amikor a mentősök berontanak mögöttem az ajtón – ami tulajdonképpen itt mindennapos, ám a közlendőjüktől megáll bennem az ütő is egy pár pillanatra.
- A beteg neve Stevan Connor, hatvannégy éves férfi. Eszméletlen állapotban talált rá a fia a fürdőben – a hallottaktól megrettenve fordítom a fejem az érkezők irányába, és nem sokkal a mentősök mögött lép be Grayson is, aki valószínűleg szintén a mentőkocsival jött, vagy azt követve. A tekintetemből értetlenség és aggodalom sugárzik néhány röpke másodpercig a bátyám felé. Nem értem, miért ide hozatta. Ha valahol itt, a közelben lett volna a rosszul az apánk, még megérteném, de a mentősök szavaiból ítélve otthon találtak rá, és az idősebb Connornak gyorsaság és kényelem szempontjából is útba eshetett volna több egyéb kórház is, ahol feltételezem, egy saját kórterem, vagy akár egy egész emelet lehetett volna neki fenntartva. Nem vagyok benne biztos, hogy a fater díjazná, hogy az én kezeim közé kerül. De a döbbenet és a sokk hamar elszáll, amikor eláraszt az adrenalin, és az orvosi énem kerekedik felül, akit nem érdekel más, csak hogy életet mentsen.
- Vigyük a hármas vizsgálóba – adom ki azonnal az utasítást, és a hordágy mellé lépve irányítom a pillanatok alatt összeverődött csapatot a megfelelő irányba. - Készítsék az elektrokardiográfot – intek, amint kiderül, hogy a mentősök a tünetekből azonnal szívinfarktusra gyanakodtak. Míg eleget tesznek a kérésemnek, már az oxigénmaszkot segítek felhelyezni az apám arcára. Az egyik nővér közben szabaddá is teszi a mellkasát a vizsgálathoz, mellette a gyakornokom a vérnyomást és a pulzust ellenőrzi. Az utóbbi elég magas, de infarktus esetén az elég gyakori, viszont jó esetben azt jelzi, még időben vagyunk ahhoz, hogy megakadályozzuk a súlyosabb következményeket. Az EKG sajnos pontosan azt mutatja, amit vártam, de minél hamarabb intézkedünk, annál jobbak lesznek az esélyek. Szívkatéterezést végzünk, aminek során vérrögoldót is kap az apám, ám amint ennek hála látszólag túl van a kritikus állapoton, azonnal kérem az ultrahangos vizsgálatot is.
- Látja azt ott? - nézek fel a monitorról komoly pillantással a mellettem álló gyakornok, Dr. Stevenson felé. - Egy aneurizma. Értesítsék rögtön Dr. Lawrencet, és készítsék elő a műtőt – szólítom fel a körülöttem lévőket. Ehhez az ügyeletes szívsebészre is szükség lesz, hiszen ez az ő szakterülete, és egyébként sem lenne helyes egyedül végeznem egy operációt a saját apámon, de ott akarok lenni én is. Viszont mielőtt megindulnék bemosakodni, még a tekintetemmel megkeresem a bátyámat, és odalépek hozzá. - Már túl van az életveszélyen, de egy aneurizma alakult ki a szívben, ami további kockázatot jelent. Meg kell őt műtenünk – jelenleg csak ennyit tudok közölni vele, mielőtt továbbsietnék.

A beavatkozás után, amint lekerülnek rólam a steril holmik, és figyelemmel kísérem, ahogy apánkat átviszik egy szépen felszerelt és előkészített kórterembe, ismét Grayson felkutatására indulok. Nem gondolok most arra, mennyire távoli és idegen volt a kapcsolatunk egész életünkben, hogy valószínűleg már hetek óta nem beszéltünk egymással, és talán akkor is csak a munka, a családi cég ügyei volt a téma. Most csak arra tudok koncentrálni, hogy együtt vagyunk ebben benne, hogy apánk majdnem meghalt ma, és hogy ezúttal tényleg egy családként kellene viselkednünk. Amennyire csak ez tőlünk telik.
- Grayson...? - lépek oda hozzá, amint megpillantom, és a nevét valahogy sikerült úgy kiejtenem, hogy az egyszerre hangzik kérdésnek és felszólításnak. - Apa jól van – kezdem a legfontosabbal. - A műtét rendben ment. Még nem ébredt fel az altatásból, de már bemehetünk hozzá. Viszont néhány napig még ágynyugalomra lesz szüksége. A következő három napban nem kéne egyáltalán felkelnie... – folytatom, és mindketten tudjuk, hogy ezt apánknak nehéz lesz megemésztenie. Ehhez valószínűleg mindketten kellünk majd, hogy meggyőzzük, maradjon nyugton, és ne foglalkozzon a munkával. Amivel majd minden bizonnyal nekünk kell foglalkoznunk. - Patriciának tudtál már szólni? - érdeklődöm, hogy volt-e ideje már tájékoztatni a nővérünket, hiszen őt nem látom egyelőre sehol.

to Dave

Nehéz feldolgozni, amire apám lakásában bukkantam. Borzasztó volt a földön fekve, mozdulatlanul, sápadtan látni. Én pedig teljesen tehetetlennek éreztem magam. Olyan helyzettel találtam magam szemben, amire nem voltam felkészülve. Ráadásul a szakértelmem sincs meg ahhoz, hogy segítsek neki. Még sosem voltam olyan szituációban, amikor ennyire tehetetlennek, hasznavehetetlennek és felkészületlennek bizonyultam volna. A sokkból gyorsan feleszmélve társcsáztam a mentőket. Amint kiértek, világosan utasításba adtam, hova vigyék az apámat. Eleinte próbáltak ellenkezni; ismerik az apámat, ismerik az igényeit és azt, mire van szüksége. A befolyásos embereket magánkórházba szokás szállítani. Én ezzel ellentétben viszont a Manhattan Medical-t adtam utasításba. Talán a sokk beszélt belőlem, mert most visszagondolva, nem biztos, hogy olyan jó ötlet abba a kórházba szállíttatni apámat, ahol az öcsém is dolgozik. Az öcsém, aki csak a féltestvérem, ráadásul rengetegszer szembement már apánkkal. Legyen szó a cégről, pályaválasztásról, vagy bármiről. Amiben csak lehet, ellenkezik a véleményük. Nincsenek oda egymásért, ez teljesen nyilvánvaló. Kockázatos döntés volt a Manhattan Medical-t választani, de bízom Dave lelkiismeretében, már ha van olyanja.
A mentő villámsebességgel száguld végig az egyirányú utcákon a többi autót kerülgetve, a piroson áthajtva, záróvonalat és gyalogosátkelőt figyelembe sem véve. Nagyjából tíz perc telhet el, mire egy nagy fékezés tudtomra adja: megérkeztünk. A mentő hátulja kicsapódik, azonnal piros ruhás és fehér köpenyes alakok veszik ki a gurulós ágynak csúfolt szerkezetet az autóból. Én maradok utoljára. Kiugrom az autóból, zakómat a kezemben fogva sietek az orvosok és mentők után. A fotocellás ajtó kinyílik, azonnal még páran csapódnak az apám körül összegyűlt tömeghez. Amikor meglátom az öcsémet, megtorpanok. Jelentőségteljes pillantást vetek rá. Látom rajta az értetlenséget és az aggodalmat. Ugyanazt az aggodalmat, ami belőlem is sugárzott apánk lakásán. Amikor megtaláltam a fürdőszobában. A padlón. Mozdulatlanul és falfehéren. Legnagyobb mgnyugvásomra Dave szinte azonnal cselekszik. Feléled benne az orvos. Erre van szükségem, apánknak erre van szüksége most. Nem áll szándékomban jópofizni, megjátszani a jó testvért. Ettől függetlenül nem változik semmi kettőnk között.
Türelmetlenül járkálok fel s alá a kórterem előtt, amíg az öcsém oda nem jön hozzám. Komor arccal bólintva adom tudtára, hogy felfogtam, amit mond. Amint befejezi a gyors tájékoztatót eltűnik a folyosón arra, amerre apánkat is tolják ugyanazon az ágyon. A zakómat a vállamra terítve járkálok idegesen. Kezemet mellkasom előtt összefonom, majd leengedem. Aztán az egyiket felemelem, államat megtámasztom vele. A falon lógó órára pillantok. A másodpercmutatók lassan mozognak, mintha ólom nehezítené meg a mozgását. A folyosó végén lévő automatához sétálok. Végignézek a kínálaton. Kiválasztom a lehető legerősebb kávét a legtöbb cukorral, de aztán rá kell jönnöm, hogy nincs nálam apró. Nem hordok magamnál. Ahhoz vagyok hozzászokva, hogy nem fizetek a kávéért, ráadásul az asszisztensem az asztalomhoz hozza. Mérgemben belerúgok egat a gépbe, mire néhány nővér rosszalló pillantást vet felém, de azonnal mennek is tovább a dolgukra. Lassan, komótosan visszamegyek a kórterem elé. Ismét az órára pillantok; alig telt el egy kis idő. A zakómat ladobom a fal mellett lévő székek egyikére. Telefonon tájékoztatom a mai vacsorapartnerünket, hogy nem fogunk tudni megjelenni apám egészségügyi állapota miatt. Meglepő módon megértő reakció jön válaszul. Felajánlom a lehetőséget, hogy holnapra tegyük át a vacsorát, amit a férfi készségesen elfogad. A következő hívásom a nővérünknek, Patriciának megy. Legalább ő felveszi, és nem kell amiatt aggódnom, hogy ő miért nem elérhető. Röviden és tömören tájékoztatom apánk állapotáról. Elmondom neki azt is, hogy abban a kórházban van, ahol Dave is dolgozik. Vagy egyetért a döntésemmel, vagy nem ment át teljesen az információ, mert nem foglalkozik apánk hollétével. Leragad annál, hogy infarktusa volt. Megígéri, hogy amint tud, bejön ő is, de most elfoglalt. A lelkemre köti tivábbá azt is, hogy azonnal hívjam, amint bármi változás történik az öreg állapotával kapcsolatban. Szavamat adom a nővéremnek, aztán kinyomom a vonalat. Felkapom a fejemet, amikor fehér ruhás alakok jelennek meg a folyosó végén. Csalódottan kell tudmásul vennem, nem apámat hozzák. Egy fiatal lány fekszik az ágyon, rengeteg cső lóg ki belőle. Nagyot sóhajtok, tekintetemet pedig megint a hűtő irányába fordítom. Az időérzékemet teljesen elveszítve bolyongok a folyosókon. Egy büfének kinéző kis helyiségre bukkanok. Szerenncsét próbálok, hátha kapok kávét. A szerencsém ezúttal nem hagy el, a pult túloldalán lévő csinos nő azonnal elkészíti nekem az erős feketét. Felfelé kerekítve fizetek, nem engedem visszaadni a különbözetet. A kávét szürcsölgetve indulok meg visszafelé. Borzalmas íze van, keserű, vizes és egyszerűen undorító, de most megteszi. A folyosón ismerős hangra kapom fel a fejemet. a nevemen szólít. Hátat fordítva az eredeti iránynak az öcsémel találom szemben magam.
- Hello, Dave – köszönök neki diplomatikusan. – Remek – bólintok érzelemmentes arccal. Aggódom az öregért, belül szinte fel tudnék robbanni, de nem mutatom ki az érzelmeimet. Sokkal könnyebb leplezni, mint kimutatni. És jobban is megy. – Tudod, hogy az lehetetlen – horkanok fel, amint az ágnyugalom kerül szóba. Nem lehet apánka ágyhoz kötni. Ismerem. Ha tehetné, szinte ébredés után menne vissza dolgozni. Még a mai vacsorára is elmenne. Tudom, mert én is ezt tenném. Felhajtom a maradék kávét, a műanyag poharat pedig a kukába dobom. – Igen, már szóltam. Amint tud, bejön ő is – foglalom össze a nővéremmel tartott beszélgetés lényegét. Hosszú és kínos csönd telepszik ránk. Nem tudok mit mondani neki, nincs közös témánk, se hobink, se semmink. Az apánkon kívül semmi közös nincs bennünk.
- Kösz – nyögöm ki végül. Fájdalmas kimondani, de végül ennyit kierőszakolok magamból. Többre jelenleg nem telik.

Grayson and Dave

family matters

Apámmal mindig komplikált volt a viszonyom. Persze hogy az volt, hiszen egy teljesen másik világból jöttem, egy egészen másfajta világban nőttem fel, egy olyanban, amit apám valószínűleg sosem érthet meg teljesen. Nem beszélve arról, hogy tizennégy éves koromig nem is tudtunk egymás létezéséről. Jó, nyilván tudtam, hogy létezik valahol egy apám nekem is, de ismeretlen volt a számomra, egy idegen, akinek volt néhány kellemes perce egy prostituálttal, majd tovább is állt, ahogy az összes többi, akiket valaha anyám oldalán láttam. Túl hamar kellett felnőnöm, gondoskodnom magamról, és rossz dolgokat tennem, hogy túléljek, hogy ne halljak éhen, egyszerűen nem volt más választásom. És ezek után egyszer csak ott találtam magam ebben az új családban, amelynek minden tagja ezüstkanállal a szájában született. Úgy éreztem, nem érthetnek meg... néha még ma is pontosan ezt érzem. Teljesen más a világnézetünk a faterral, de Grayson-nel nagyjából ugyanez a helyzet. Ők nagyon egy hullámhosszon vannak. Valami olyan frekvencián, amit nekem sosem sikerült befognom. De ez nem azt jelenti, hogy ne rázna meg a tény, hogy apám a karjaim között, a műtőmben küzd az életéért. Akárhogy is, ő az apám, és néha ugyan nehéz elismernem, de rengeteget köszönhetek neki. Nélküle biztosan nem tartanék ott, ahol most tartok. A műtét idejére azonban muszáj átszellemülnöm, kizárnom az elmémből minden negatív jellegű gondolatot, és csak arra fókuszálnom, amit csinálunk. Mivel a szívéről van szó, szükségünk volt egy kardiológusra is, hogy közreműködjön, hiszen ez nem az én szakterületem, de így talán jobb is. Nem az én vállamra nehezedik ez a teher, a munka felelősségének nagy része. Én jobbára csak asszisztálok. Ám amikor végre végzünk, és már egyértelművé válik, hogy elmúlt az életveszély, egyértelműen fellélegzem, és néhány lopott pillanatra utat engedek az érzelmeimnek. Pedig még nem vagyok túl minden feladaton. Még rám vár a kötelesség, hogy tájékoztassam a családot a történésekről. Elindulok hát, hogy megkeressem a bátyámat. Szerencsére nem kell túl sokat bolyonganom ehhez. Átadom neki a jó híreket, aztán érdeklődve fürkészem az arcát. Hogy tud még ezek után is ilyen érzelemmentesen reagálni? Ő és a fater is olyanok sokszor, mint valami gép, csak a munkának élnek. De csak kell lennie valaminek ott a maszk mögött, nem igaz? Vajon mások engem is ilyennek látnak? Mert ismerjük el, az utóbbi időben én sem sokat tartózkodom ezeken a falakon kívül. De az én szakmámban muszáj empatikusabbnak lenni, és néha érzelmeket is mutatni, hogy megnyerjük a páciensek bizalmát, mert sok múlhat ezen is.
- Tettem a dolgom – bólintok, és bár sejtem, hogy azt az egyetlen hálás szavacskát nem lehetett egyszerű kimondania, még így is meglehetősen kínos a helyzet, ahogy tanácstalanul meredünk a másikra. A cégen kívül olyan ritkán találkozunk – és általában olyankor is ott van Trish, hogy hidat képezzen közöttünk – hogy nagyjából semmi közös témánk nincs. De most tényleg szeretném megtörni valamivel a jeget. Apánk miatt, mert mindkettőnkre szüksége lesz.
- A fater egy ideig még nem fog felébredni az altatásból, szóval egyelőre nem fog hiányolni bennünket. Mi lenne, ha elmennénk a büféhez meginni egy kávét? Ott sokkal jobbat kapni, mint ami az automatában van – vetem fel az ötletet, mert egy erős fekete most talán mindkettőnkre ráférne. Ha bármi hajlandóságot mutat rá, meg is indulok mellette az említett helyiség felé.
- Trisht biztos nagyon felzaklatta a hír. Te jól vagy? Jól hallottam a mentősöktől, hogy te találtál rá? - érdeklődöm, csak hogy tisztázhassam magamban a hiányzó részleteket. Na, meg hogy megpróbáljak valamiféle beszélgetést kezdeményezni vele.

to Dave

Mindig is a kötelesség volt az első, amióta csak az eszemet tudtam. Apám mindig is erre tanított. Fiatal korom óta prioritási sorrendet állítok fel minden helyzetben. A kötelesség az első mindig. Fiatalabb koromban ez az iskola és a tanulás volt, a szórakozás mindig csak másodlagos vagy harmadlagos volt. Az évek során ehhez szoktam hozzá, számomra ez a normális. Az első a kötelesség. Ha akarnék se tudnék ezen változtatni.  Annyi változott mindössze, hogy a szórakozás, mint olyan kiveszett a rutinnak köszönhetően az életemből. A napi rutin a legfontosabb. Dolgozni, a kötelességemet teljesíteni. Jól teljesíteni. Hozni az eredményeket és a számokat. Megfelelni az elvárásokat, szorosan fogni a gyeplőt. Egy pillanatra sem szabad ellazulni, mert akkor azonnal kicsúszhat a kezeim közül az irányítás – mindig is erre tanított az öreg. A szórakozás nem nekem való. Én a munkámban vagyok jó, abban tudok teljesíteni. Abban kell teljesítenem. A munka már szinte összeolvadt a családdal, hiszen az apám cégében vagyunk részvényesek. Köztünk is van inkább munkakapcsolat, mint igazi családi kötelék. Egy szépen felépített birodalom részei vagyunk. Nélkülünk nem működne olyan olajozottan a gépezet. Együtt dolgozunk, de egy család is vagyunk. De mint mindig, a kötelesség van a rangsor tetején. Most viszont mégis tanácstalan vagyok. Az ilyen helyzetekre nem készített fel apánk. Család vagy a munka az első ilyenkor? És ha egy és ugyanaz a kettő? A céget nem lehet félretenni, ez nem olyan dolog, amit pihentetni lehet pár napig. Az élet nem áll meg, minden megy tovább, ahogyan eddig is. A másik oldalon viszont ott van apám, akit nemrég a saját fürdőszobájában találtam meg a padlón fekve, falfehér és jéghideg bőrrel. Ő ilyenkor mit tenne? Mi a helyes, mi a bevett szokás ilyenkor? Váratlanul és felkészületlenül ért a helyzet. Két tűz között érzem magam, két oldalról érzem a nyomást: egyrészt dolgoznom kell, másrészt viszont az átlag ember ilyenkor a szerettei mellett van. Gondolataimból az öcsém hangja ránt vissza a nyomasztó valóságba. Az emberek általában nekem szoktak megköszönni dolgokat. Én segítek nekik, én húzom ki őket a nehéz helyzetekből. Én vagyok az, aki eljátssza a megmentő szerepét, akire szükség van. Fordítva… nem is tudom idejét, mikor fordult elő. Nehezemre esik megköszönni az öcsémnek a segítségét, de talán ezt a helyes ilyenkor. A munkáját végezte, de tekintve, milyen a viszonya az öreggel… nemet is mondhatott volna. Nem tette. Ezért jár a köszönet.
A műanyag poharat szorongatom a kezemben, kerülöm Dave tekintetét. A fekete italt nézem, aminek az íze a legkevésbé sem hasonlítható kávéhoz. Itt ilyennel mérgezik magukat és a látogatókat?
-Ennél bármi jobb – válaszolom érzelemmentesen. A fal mellett ácsorgó szemetest veszem célba, a kávét, amiből pedig csak egy kortyot bírtam meginni, ott landol. A legtöbb hasonló pohár üresen hever a többi szemét között. Egy cseppet sincs ínyemre ez a sok kérdés egymás után, de túl kimerült vagyok a veszekedéshez. Sóhajtva dugom zsebre szabad kezemet, a másikban az öltönyömet tartom.
- Jól – bólintok szűkszavúan. A bennem lejátszódó folyamatokról se kedvem, se energiám nincs beszélni. Nem is tudom, mit lehetne róluk mondani. Nem túl érdekesek. Ez is megoldódik valahogy, ahogy eddig mindig. A mi családunk mindig mindent megold. Számunkra nincs olyan, hogy lehetetlen. Erre is csak megoldást kell találni és túl kell lépni rajta. – Igen, én – válaszolom szintén tömören. Dave-vel érdekes a kapcsolatunk, sosem voltunk azok a testvérek, akik megbeszélik egymás ügyes-bajos gondjait. Közös témánk sem nagyon van. Ebből látszik jól, hogy a közös vér és név nem jelent semmit. Idő közben megérkezünk egy büfének tűnő viszonylag nagyobb helyiséghez. Szerencsére nincs túl nagy élet, csak néhányan lézengenek, páran pedig az asztaloknál ülnek. – Mit iszol? – kérdezem az öcsémet, közben pedig máris nyúlok a zsebembe a pénzért. Ha válaszol, kikérem a két italt és szó nélkül elindulok a legközelebbi szabad asztalhoz. Mély levegőt veszek, a zakómat a szét támlájára terítem, én magam pedig csöndben ülök le. Magam elé rakom a műanyag poharat, amiben gőzölög a kávé.
- Mindenre megtanított, csak arra nem, hogy ilyenkor mit kéne tenni – mondom ki végül, megtörve a kettőnkre telepedett kínos csendet. Folyamatosan kattog az agyam. Mit kéne tennem? Az üzleti vacsora elhalasztva, de holnap egy találkozóra kell mennem. Nyugodtan nem fogok tudni semmit sem csinálni, amíg az apám el nem hagyja a kórházat a saját lábán. Arcomat megdörzsölöm, próbálom kicsit összeszedni magam, de a gondterheltség továbbra is lerí az arcomról.

Grayson and Dave

family matters

Egy műtét után értesíteni a családot a beavatkozás sikeréről vagy sikertelenségéről számomra mindennapos feladat. Ma is, tegnap is megtettem, többször is. De a saját családomat beavatni a részletekbe, az megint más lapra tartozik. Próbálhatok most is ugyanolyan együtt érzően tárgyilagos maradni, bízva abban, hogy a rutinom könnyedén átsegít ezen feladaton is. Ám az a helyzet, a bátyám értesítése nem merül ki annyiban, hogy közlöm vele a híreket. Nem csak mint orvos, köszönök be, és megyek tovább a dolgomra. Testvérként, fiúként is helyt kéne most állnom, valami biztatót mondanom, beszélgetnem, társalognom... ami nekünk sosem volt erősségünk. Mintha egy hatalmas, áthatolhatatlan, láthatatlan fal húzódna közöttünk, amelyen csak bizonyos szavak, rövidke mondatok, egyszerű kifejezések juthatnak át... és bármi mást mondanék, annak aligha lenne súlya, jelentősége, mert egyszerűen képtelenek vagyunk áthidalni ezt a képzeletbeli akadályt. Ez az, ami gombócot formál a torkomba, amikor szemben találom magam Graysonnal. Ez a helyzet... a tény, hogy apánk ott fekszik néhány kórteremmel odébb magatehetetlenül, ez új és ismeretlen, szokatlan felállást eredményez. Ketten vagyunk most ebben. Össze kell fognunk. Testvérekként viselkednünk, apánkért, ahogy sosem tettük. Ha legalább Patricia itt lenne, vele könnyebben szót tudnék érteni, ahogy a fivérem is. De nem támaszkodhatunk örökké rá. Felnőtt férfiak vagyunk... akik egymás közelében mégis talán kissé gyerekesen viselkednek. Nem tudom, mi más írná le helyesebben azt képtelen a viszonyt, ami közöttünk van. Mindenesetre meg sem lepődöm, hogy egy-két szavas válaszoknál Gray többet nem is mond. De legalább a büféhez hajlandó velem tartani. Haladunk is valamerre, ha képletesen még nem is biztos, de szó szerint értelmezve igen.
- Nekem csak egy sima eszpresszót – felelek a kérdésére, és hagyom, hagy rendelje meg ő az italokat, addig én lefoglalok magunknak egy asztalt. Helyet foglalva kissé feszülten végigszántok ujjaimmal a hajamon, majd két kezemet összefűzöm a tarkómon, végül nagyot sóhajtok. Apánkat illetően most már igyekszem optimistának lenni, hiszen a műtét jól ment, ő meg nem az a típus, aki bármit feladna. Tudom, hogy jól lesz. Ám ez így is időbe fog telni. És fogalmam sincs, addig is hogyan lenne legegyszerűbb szót értenem Graysonnal. Annyival jobb lenne, ha Trish is itt lenne. Leengedem a karijaim, amikor a szomszédos asztalnál ülő nővérkék felfedezik, hogy a közelükben telepedtem le, és biccentve odaintek az üdvözlésükre. Aztán a bátyám végre meg is érkezik a kávéval.
- Kösz – bólintok, miközben azt figyelem, ahogy a zakóját komótosan elhelyezi a szék támláján, majd ő is helyet foglal. Amikor végre megszólal, illetve érdemben mond is valamit, néhány pillanatig muszáj az arcát fürkésznem, mert bár egyetlen mondat hagyta el csupán a száját, de ebben több az őszinteség és érzelem, legfőképpen a tanácstalanság, mint amit tőle megszoktam. Akármennyire is igyekszik elrejteni az érzéseit, nyilvánvaló, hogy őt is megrázta a dolog. És ez megmutatkozik a tekintetében is.
- Nem hiszem, hogy az ilyen esetekre bármiképpen fel lehetne készülni – ingatom a fejem lassan. - Erre senki nem készíthetett volna fel igazán– teszem hozzá kissé tűnődve. – Azt hiszem... az lenne a legjobb, ha apánk előtt azt mutatnánk, hogy mindent teljesen kézben tudunk tartani, hogy megy minden tovább, ahogy egyébként is. Még akkor is, ha ez esetleg nem lesz ilyen egyszerű. Csak azzal tudjuk meggyőzni őt, hogy legalább pár napig nyugton maradjon. Tényleg szüksége van a pihenésre a gyógyuláshoz, és nem hagyhatjuk, hogy a céges dolgok miatt idegeskedjen. Nyilván a tárgyalásait el kéne halasztani, és... a titkárnője ezt biztos el tudja intézni, de ha gondolod, később, ha végeztem, vagy reggel, bemehetünk együtt a vállalathoz, és kitaláljuk a többit... - mondom eltűnődve, mert úgy őszintén jelenleg nekem sem igazán vág az eszem, hogy rendesen végig tudjam zongorázni, mi mindent is kéne majd tennünk. Ráadásul Grayson jobban ért ezekhez az ügyekhez, és jobban benne van nap, mint nap, mint én, de nem szeretném, hogy azt érezze, teljesen ráhárul most hirtelen minden feladat. Én orvos vagyok, nem jogász vagy közgazdász, mint a testvéreim, az emberi testhez értek jobban, nem a számokhoz, ezért is elsősorban az én tisztem a cégnél a gyógyszer-kísérleteket felülvizsgálni, de ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán gőzöm se lenne, mi zajlik odabenn.
- Bár azt hiszem, apa megnyugtatásához Trish ért a legjobban. Reméljük, most is tud majd hatni rá - emelem a számhoz a kávémat, és pillantok el felette Gray felé, mielőtt kortyolnék belőle.
- Valamilyen megbeszélés miatt találkoztál volna ma a faterral? - érdeklődök, részben még mindig a történtek körülményeit vizsgálva.

to Dave

Minden mozdulatomat, cselekedetemet, a reakcióimat, a szavaimat... mindent a napi rutin alapoz meg évek óta. Jó vagyok abban, amit csinálok, ezért is csinálom. Megtanultam, mikor mit tegyek. Megtanultam, hogy viselkedjek az üzleti életben, a tárgyalóteremben, minden olyan helyzetben, amire számíthatok. Már-már robotszerűen élem a mindennapjaimat. Mintha be lenne táplálva belém egy program, aminek az algoritmusai hibátlanul végigpörögnének minden egyes nap. Azonban amint egy váratlan tényező is bejön a képbe, a rendszer összeomlik. Nagyjából így érzem magam, amióta apámat megtaláltam a saját fürdőszobájában. Nem tudom, mit kéne egy ilyen szituációban tennem. Normális emberek ilyenkor a családjukra támaszkodnak. Viszont nálunk a családi kötelék is inkább üzleti kapcsolat. Sosem lengte be otthon a házat a meghitt családi légkör. Egészen kicsi korunktól kezdve apánk azért igyekezett, hogy kihozza belőlünk a maximumot. Ehhez pedig mindig ks szigorú szabályok társultak már gyerekként is. Mindig is inkább főnökként tekintettem rá, már csak a munka miatt is. Tudom, hogy a munkakapcsolaton kívül vérségi kötelék is fűz minket, de valahogy sosem gondoltam végig ilyen mélységekig a kapcsolatunkat. Idő sem, alkalom sem, indok sem volt rá. A mostani eset viszont erősen indokolja. Ahogyan azt is, hogy minden ellentétet félretéve támaszkodjunk egymásra testvérekként. Nehéz, hiszen sosem tettük ezt. Patricia mindig is közelebb állt hozzám, mint Dave, de ettől függetlenül idegennek érzem, hogy a nővéremként, ne pedig munkatársként tekintsek rá. Annyira különbözőek vagyunk mind a hárman. Ha nem lenne apánknak a cége, valószínűleg nem is beszélnénk egymással. Nem indokolná semmi.
Némileg jobb kávé reményében tartok az öcsémmel a büfébe. Annál az automatás méregnél még ez is jobb lehet, hiába nem olyan, mint az otthoni vagy az irodai. Kikérem a két kávét, majd helyet foglalok az öcsémmel szemben, ügyet sem vetve a szomszéd asztalnál gyülekező hölgykoszorúra. Meglepő módon én töröm meg a ránk telepedő csendet, amire persze Dave egyből kontrázik. Felhorkantok, hátradőlök a széken és kortyolok egyet az italomból. Ez még mindig silány minőségű, de lényegesen jobb, mint a korábbi.
- Ha azt mutatnánk? - kérdezem előrehajolva. - Nem kell azt mutatnunk, hiszen minden rendben lesz. Elég ideje csináljuk ahhoz, hogy ne dőljön össze pár nap alatt a világ - válaszolom az öcsémnek. Sok-sok év tapasztalata van mindhármunk mögött, nem kell attól tartani, mi lesz a céggel. Persze, az egy kicsit aggaszt, mennyire fogok tudni tiszta fejjel gondolkodni innentől kezdve, de ezért vagyunk hárman. Meg persze ott vannak az asszisztensek is, akiknek többek között az is a dolguk, hogy figyelmeztessenek minket, ha valami nincs rendben, valamiről megfeledkezünk, valami felett átsiklunk. - A tárgyalásait a legkevesebb elintézni. Egyik sem égetően fontos, kivéve, ami ma lett volna.  - Ezt még végig kell gondolnom, hogyan rendezzük. Mindenképpen beszélnem kell az ipsével, de a részletek nélkül sokra nem fogok jutni. Nyerhetek pár napot, de ennyi.
Mélyet sóhajtok, Dave-nek igaza van. Trish az, aki hármunk közül talán tudna hatni az öregre. A nők valahogy mindig jobban tudnak hatni a józan észre, hiába sorolnánk fel apánknak egy valag érvet, nem hallgatna ránk. Ha Trish mondaná ugyanazt, neki szót fogadna, mint egy gyerek az anyjának. A téma végül visszaterelődik a munkára, én pedig sóhajtva bólintok.
- Igen. Új befektetők. Engem sem avatott be részletekbe, de ragaszkodott hozzá, hogy ott legyek. - Ismét iszom egy kortyot a pohárból. - Holnap telefonálok miatta.
Továbbra is gondterhelten ülök az asztalnál, aztán egyszer csak hirtelen a folyosóról beszűrődő zaj kelti fel a figyelmemet.
- Igaz, hogy ma este behozták Steve Connort?
- Mi történt vele, ki találta meg?
- Miért nem magánklinikára vitték?
- Az egyik fia itt dolgozik, ugye? Ezért ide hozták?
Kérdések sokasága repked, de a végén már csak fülsüketítő zaj hallatszik. Néhány fehér köpenyes próbálja elállni az útjukat, de az újságírók és riporterek ellepték a folyosót.
- Már csak ez hiányzott... – sóhajtok fel mérgemben és felhörpintem az utolsó korty kávémat. Sejthettem volna, hogy valahogy kitudódik apánk állapotának a híre. Neves üzletemberről van szó, akit sokan árgus szemekkel figyelnek. Csupán arra nem számítottam, hogy ennyire hamar ellepnek minket a sajtósok.  

Grayson and Dave

family matters

- Persze, hogyne, igazad van – hagyom rá Graysonra, bár nem értek vele teljesen egyet. Vagy csak nem ugyanarra gondolunk. Mert minden rendben lesz... majd idővel... persze... De nincs minden rendben, és a következő napokban nem is igazán lehet. Apánk kórházban van... Ez a nyughatatlan, makacs, határozott férfi, „enyhe” irányításmániával, aki szerintem el sem tudja képzelni, hogy valaha kiadja a kezei közül az irányítást. Mi pedig már így is túl elfoglaltak vagyunk, én például nem ritkán közel 30 órákat is lehúzok itt egyhuzamban. Bár értelemszerűen most nem a műtőben fogok túlórázni, hanem az irodában, de akkor is. Meg fogom tenni, ami tőlem telik, hogy Grayson segítségére legyek, de az üzleti élet nem az én világom. Legfeljebb csak támasznak leszek jó egy-egy tárgyaláson, aki bólogat, meg elszórakoztatja az ügyfeleket, illetve partnereket és munkatársakat, vagy elintézek pár hívást, és új időpontokat kérek, meg hasonlók, miközben megpróbáljuk azt a képet táplálni mindenkibe, hogy a Connor fiúk jól elboldogulnak mindennel az apjuk távollétében is, és hogy nem állt meg az öreg nélkül az élet. Bár Gray talán ezt is máshogy látja. Eleve jobban van belelátása, a cég ügyvédjeként állandó kapcsolata van az ügyfelekkel és befektetőkkel is. És én bízom is benne. A bátyám egyébként nagyon precíz és megfontolt ember. Mindenben. Szerintem elég lehetett figyelemmel kísérni, ahogy leterítette a zakóját a szék támlájára, vagy ahogyan kávéját elhelyezte az asztalon... ez süt minden mozdulatából. Velem ellentétben. Oké, a műtőben én is odafigyelek a részletekre, ott minden milliméter számít, néha még az is, hogyan veszek levegőt, de ezt leszámítva ijesztően különbözőek vagyunk. Az ijesztő rész most konkrétan abban nyilvánul meg, ha elképzelem, hogyan fogunk együttműködni a következő napokban. De hát valami majdcsak lesz.
- Hmm... Szóval új befektetők... Az új Alzheimer-gyógyszer érdekli őket? - kérdezek rá kicsit eltűnődve. A gondolataim közben már kicsit másfelé kalandoznak, apáról és a ránk váró problémák megoldásáról Elsie, az exem felé, akit a fater tavaly azért szervezett be, hogy az imént említett gyógyszerünket továbbfejlessze. A lány édesanyja is a kórban szenved, ezért személyesen is érintett... de az az igazság, hogy már jó ideje nem beszéltem vele, és nem tudom, változott-e a helyzet, vagy elfogadta-e végül a lehetőséget, hogy az anyját apa a klinikán kezeltesse.
A mélázásból a pillanatok alatt keletkező felfordulás szakít ki. Gray-jel együtt én is felkapom a fejem, és a folyosón hangoskodó riporterek felé fordulok. A tekintetem kissé elsötétül a hirtelen támadt haragtól. Keselyűk és hiénák. Sosem szerettem az efféle figyelmet, ami a családunkat övezi. Hiába lett az életem része tizennégy éves korom után, nem tudok hozzászokni. Persze tudom, ezek az emberek is csak a munkájukat végzik, de hát a fater alig fél órája még az életéért küzdött, ezeknek meg nincs jobb dolguk, mint hogy máris itt körözzenek.
- Jobb, ha mi beszélünk velük, mint hogy pletykákra alapozva közöljenek le valamit – ingatom a fejem, miközben felállok, hátra hagyva a félig megivott kávémat. Az üzletnek nem tenne jót, apának meg pláne nem, ha holnapra tele lenne a sajtó róla baromságokkal.
Az ajtónál megvárom Graysont is, hogy végül együtt léphessünk ki a folyosóra. Aztán igyekszem türelmet erőltetni magamra, és röviden, tömören válaszolgatni a kérdésekre, elárulva, hogy Steve Connor valóban a kórházban tartózkodik, de már jól van, minden rendben lesz vele, a három gyereke pedig mindent megtesz, hogy az üzlet is gördülékenyen menjen tovább a távollétében is. A rövid magyarázkodások közepette azonban az egyik nővérke lép hozzám, és von félre, majd kezembe nyomja apa friss laboreredményeit. A homlokom azonnal ráncba szalad, amint rápillantok. Értetlenség, zavar, döbbenet ül ki az arcomra. A bátyám felé pillantok, és amint ő is felszabadul, intek, hogy jöjjön velem. Nem szólalok meg, amíg az irodámba nem érünk. Valójában nem csak az én irodám, ketten osztozunk rajta, de ez jelenleg tökmindegy.
- Most kaptam meg a laboreredményeket... - kezdek bele az új információ megosztásába, egyelőre a szavakat keresve ehhez. - Az a helyzet, hogy találtak valamit a vérében... Ez... ez egyféle keverék, szokatlanul nagy mennyiségű kalcium, D-vitamin és egyéb... A lényeg, hogy ez... ekkora mennyiségben... ez nem normális... instant szívinfarktust okozhat. Bárki hozzáértő megmondhatja... - Nem tudom, hogy fogalmazhatnám meg még egyértelműbben a számára a gyanúmat, amit ennél konkrétabban kimondani nem akarok, de még csak gondolni sem rá: hogy valaki szándékosan ezt tette az apánkkal.

to Dave

Az öcsém talán tele van kételyekkel, talán kételkedik az elkövetkező időszakban, abban, hogy mi lesz a céggel, mi lesz a tárgyalásokkal. Talán abban is, hogyan fogunk mi együttműködni. Az előbbiek közül nekem csupán az utolsóval van némi fenntartásom. Sosem voltunk minta testvérek, ráadásul nem is kellett még különösebben egymásra támaszkodnunk. Nem adódott olyan helyzet, amikor valami fontos dolgon kellett együtt dolgoznunk, Dave pedig nem is az az üzletember típus, mint amilyenek a cégnél nagyrészt vannak. Partnernek mindig is a nővérünket tekintettem inkább. Vele könnyű együtt dolgozni, az évek alatt pedig nem csak testvérekként, de kollégákként is megismertük egymást. Dave-ről ezt nem tudom elmondani. Mindig is ő volt a család fekete báránya, most mégis együtt kell működnünk. Apánk miatt. A cég miatt. Az agyam megállás nélkül kattog, ide-oda cikáznak a teendőkről a gondolataim; a mai tárgyalást át kell rakni máskorra, a holnapi napjáról nem tudok semmit, de biztos betáblázta magát, ráadásul utána három napos üzleti útra kellett volna mennie, ha jól tudom. Teljesen ki van zárva, hogy az elkövetkező pár napban felkeljen az ágyból, még akkor is, ha ő makacskodni fog. Lélekben fel kell készítenünk magunkat erre is, mivel egy munkamániás emberről van szó. Ha rajta múlna, már most este hazamenne, vagy rosszabb esetben az irodába és egyből  intézkedne. Még csak az kéne.
Gondterhelten kortyolgatom a kávémat, ami valamivel jobbnak bizonyul annál az automatás méregnél.
- Igen – bólintok egy újabb kortyot követően. Egyelőre még kész sincs a szer legjobb tudomásom szerint, de már többen érdeklődtek miatta. Mikorra várható? Mikor lehet kezdeni a kísérleteket? Na és a szabadalom? Normáls esetben apám mellett lenne a helyem, normál esetben most épp a vacsoraasztalnál ülnénk és a részleteket beszélnénk meg, normál esetben a munkára koncentrálnék, apánk pedig a maga stílusában hajtaná el vagy édesgetné még jobban magához az érdeklődőket. Ehhez képest egy rohadt kórházi büfében ücsörgök és azon gondolkozom, mi lett volna, ha…?
A gyötrő filozofálgatásból a folyosón lévő, kórházakban szokatlan és ide nem illő zaj rángat vissza a jelenbe. Elborít a düh és az indulat, ahogy meghallom az újságírók és a riporterek kérdéseit. Természetesen apánk érdekli őket, az állapota, az ittlétének miértje és egyéb konkrétumok. Kell nekik az anyag, hogy meg tudják írni a pletykarovatukba, hogy meglegyen a kötelező oldalszám. Feltehetően szennylapok szigros kis firkászai ácsorognak a folyosón és hírműsorok riporterei. Dave-nek igaza van sajnos, nekünk kell beszélni ezekkel a hiénákkal. Ha nem, elindulnak a pletykák, a találgatások, jönnek a megjegyzések. Csak aztán ki ne forgassák a szavainkat, ki ne színezzék a történetet a saját fantáziájuk szüleményével, különben a gatyájukat is leperelem róluk. Az utolsó korty után a műanyag poharat összenyomom és profikat megszégyenítő pontossággal vágom be a szemetesbe. Menet közben kézbe kapom a zakómat, amit nem vesze fel, csak cipelek. Az öcsém mintájára igyekszem jó arcot vágni az egészhez, amennyire csak lehetséges, de nagyon vissza kell fognom magam, nehogy valamelyiket vérző orral kelljen bevinni valamelyik kezelőbe. Helyben vagyunk, szóval hamar el lehetne látni. Röviden és tömören válaszolok a kérdésekre, mivel még én sem tudok részleteket. Egyelőre csak tapogatózunk a sötétben, nem lehet tudni, mi okozta az infarktust. Valószínűleg a kora, de kár találgatásokba belemenni.
- Igaz, hogy maga találta meg az apját a saját lakásának fürdőszobájában? – teszi fel a kérdést az egyik mitugrász, aki miután felmondta a kérdést, felém fordítja a diktafonját. Ezt szinkronban követi az összes többi készülék és a mikrofonok áradata is. Mégis honnan a francból tudja ezt?
- Nem válaszolunk több kérdésre – vetem oda foghegyről. Elfogyott a türelmem, Dave pedig még éppen időben vet rám jelentőségteljes pillantást, mielőtt még átrendezném az arcszerkezetét a srácnak. Sebes léptekkel közelítek az öcsém felé, az irányt pedig egy sokkal nyugodtabb iroda felé vesszük. Alig szűrödik be némi zaj, így könnyebb lesz lenyugodni. Naivan azt hiszem, az újságírók tették fel az i-re a pontot, viszont amit az öcsém közöl, az teljességgel ledöbbent. Hogy micsoda? Szavaiból teljesen egyértelmű a helyzet: valaki meg akarta ölni az apánkat. Mindkét kezem ökölbe szorul az idegtől, bal szemem alatt az egyik ideg rángatózni kezd. Kell néhány mély levegőt vennem, mielőtt bármit tudnék mondani.
- Ez mégis hogy lehetséges? – fakadok ki a kelleténél hangosabban. Mégsem sikerült lenyugodni. Idegesen járkálok fel s alá a kicsi helyiségben, mintha ez bármit is segítene. Nem fér a fejembe. Egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy vetemedhetett valaki ilyenre. Vannak ellenfelei apánknak, sok embert kiütött már a nyeregből, de ilyen a biznisz?! Aki ezt nem viseli el, ne kezdjen bele. Csakis az üzleti életből tudom elképzelni, hogy valami rosszakarója akadna neki, máshol nem. – Ennyi? – várnék némi más magyarázatot is, bár magam sem tudom, mit. – Ennyi? Csak így közlöd, hogy valaki meg akarta ölni az apánkat? – tárom szét a karjaimat, közben mindvégig az öcsémet nézem. – Valaki ezért még nagyon meg fog fizetni – sziszegem a fogaim között, dühtől égő tekintetemet pedig le sem veszem Dave-ről. – Most azonnal fel kell hívni a rendőrséget. Ha ki akarsz maradni belőle, legyen, de én ezt nem hagyom annyiban.

Grayson and Dave

family matters

Visszafogom magam, hogy ne forgassam a szemeimet Grayson válaszát hallva. „Igen”. Szó szerint harapófogóval kell belőle a válaszokat kirángatni, de akkor sem telik tőle többre egy vérszegény igennél. A fejemet ingatom röviden. Valóban hosszú és nehéz napok elé nézünk. El sem tudom képzelni, hogy lesz lehetséges ez az együttműködés, ha még kommunikálni sem tudunk rendesen egymással. Apát sem lesz egyszerű itt tartani. Mégis hogyan győzhetnénk meg, hogy mindent kézben tartunk, és neki nincs más dolga, mint nyugodtan hátradőlni, és pihenni? Valamennyiünktől makacsabb, ugyanakkor jól ismer bennünket. Szinte a lehetetlennek nézünk elébe, de vagyunk annyira eltökéltek, hogy ennek ellenére belevágjunk. Aztán valami majdcsak lesz.
Az újságírók keselyűként köröző hada félbeszakítja az amúgy sem túl jó hangulatú kávézásunkat. Még ezzel is meg kell birkóznunk, mintha amúgy nem várna ránk épp elég teendő. De nincs mit tenni, még mindig az a legjobb mindenki számára, ha a sajtó tőlünk értesül a történtekről, és nem harmadkézből. Így is elképesztően jól tájékozottak ahhoz képest, hogy a fater csupán alig pár órája esett össze. Értetlenséggel ráncolom a homlokomat, úgy tekintek el Grayson felé az utolsó kérdés elhangzása után. Ezt meg honnan a francból tudhatják? Valamelyik mentős fecseghetett? Vagy a portás, aki az apánk által lakott épületben dolgozik? Esetleg az egyik ápoló? Nem is értem néha, az emberek hogyan lehetnek ennyire érzéketlenek és pofátlanok. Pedig láttam már csúnya dolgokat az életben, ezen épületen belül, és a csatatéren is. Sőt! A gyerekkorom idején is gyűjtöttem néhány extra tapasztalatot.
Ám a sajtónak adott nyilatkozat után újra probléma merül fel a friss véreredmények képében. Szerencsére Gray már rövidre fogja a firkászokkal, és nem kell rá sokáig várnom, hogy megoszthassam vele is a friss, nem kicsit aggasztó híreket. Viszont megvárom ezzel, amíg az irodámon belülre kerülünk. Ezt a beszélgetést már végképp nem kellene, hogy bárki kihallgathassa. Miután közlöm a bátyámmal a tényeket, a papírt is felé tartom, hogy megnézhesse, ha akarja, és saját szemével is meggyőződhessen róla, hogy igazat mondok. A kifakadása nem lep meg, de egyelőre nem felelek semmit, hagyok neki időt emészteni. Nekem is szükségem van még pár percre. Bár ezt talán napok múlva sem tudom majd igazán felfogni. Értetlenségemben és tanácstalanságomban a tarkómat dörzsölöm.
- Mert mit vársz, mit mondjak még?! - csattanok fel magam is ingerülten, farkasszemet nézve az idősebbik Connorral. - Én is csak most értesültem erről, és egyelőre még én sem tudom felfogni, hogy ez miképpen lehetséges. Mégis ki a franc tenne ilyet vele? Kinek állna érdekében? Ki merészkedne idáig? - lecsapom a papírt az íróasztalra, majd nyugtalanul járkálni kezdek.
- Miért akarnék kimaradni belőle? - kérdezek vissza immár valamivel nyugodtabb hangszínen, de az értetlenségtől ismét bosszúsan. –  Az én apám is! Én is tudni akarom, mi történt vele. - Lehet, hogy mindig is fekete báránynak számítottam a családban, annak is éreztem magam, és szerintem mind gondoskodtak is róla, hogy ezt érezzem – talán csak Trish volt kivétel ezen a téren – de attól még szeretem az apámat, és ugyanolyan dühös vagyok, mint Gray. Semmi okom arra, hogy kivonjam magam ebből a helyzetből. Kivételesen egyet is értek a bátyámmal: a tettesnek meg kell fizetnie.
- Természetesen hívjuk a rendőrséget, de nem vagyok benne biztos, hogy ennyi elég ahhoz, hogy nyomozást kezdjenek – mutatok az asztalon heverő eredményekre. Ez lehet bizonyíték, de csak ha fel tudunk mutatni valami mást is, fenyegető üzeneteket, halálos riválist, mit tudom én mit... - Mert nem kizárt, hogy leráznak bennünket annyival, hogy a fater figyelmetlen volt, túltolta az étrend kiegészítőit... Pedig mindketten tudjuk, hogy nem így volt. - Ingatom a fejemet. Apánk sosem tenne ilyet, annyira figyel mindig a részletekre, figyel magára, precíz. Gyógyszerekkel foglalkozik évtizedek óta, az istenért! Még mindig nem tudom felfogni, hogy valaki meg akarta ölni.
- Talán beszélnünk kellene előbb az öreggel. Kipuhatolni, hogy volt-e valakivel összetűzése mostanában, kapott-e fenyegető üzeneteket... - Már úgy beszélek, mint egy detektív. Lehet tényleg jobb lenne csak simán a rendőrségre bízni ezt az egészet, ha egyáltalán hajlandóak ezzel foglalkozni. A fater biztos tudná, kit kellene lefizetni ahhoz, hogy elinduljon ez a nyomozás, illetve hogy csendben intézzék, további felhajtás nélkül.

to Dave

Mégis honnan a francból tudja, ki találta meg? Egy roahdt újságíró, a tápláléklánc legalja, de úgy tűnik, van, aki elég mélyre süllyed ahhoz, hogy ezekkel álljon le bizniszelni. Egészen biztos valamelyik egészségügyi dolgozó fecsegte ki ezt a részletet a mai estéről, más ugyanis nem tudott róla. Csak a mentősök, az ápolók, esetleg a házban dolgozó portás, de őt azonnal kizárnám, Harvey nem tenne ilyet. Régóta ismeri apámat, sokat köszönhet neki, szóval nem tenne keresztbe az öregnek. Tudja, hogy akkor magára haragítja az ördögöt, Harvey pedig nem az a fajta, aki szeret a tűzzel játszani. Ellenben ezekkel a hiánákkal, akik egyre több kérdéssel árasztanak el, csak úgy köpködik a szavakat, mintha teljesen természetes lenne más életébe belemászni. Mondjuk... számukra az. Más egészségi állapotáról is képesek bulvárhírt eszkábálni, fals pletykákat terjeszteni... Mert biztos vagyok benne, hiába kaptak ugyan némi választ, valamelyest ki fogják ők kerekíteni ezt a történetet saját fantáziájukra bízva a sztoriban lévő lyukak kitömködését.
Életemben először vagyok talán hálás öcsém jelenléte miatt, ugyanis jó ürügynek számít a firkászok és a riporterek helybenhagyására. Sietős léptekkel közelítem meg az öcsémet, utunk pedig már egy sokkal nyugodtabb helyiségbe, egészen pontosan egy irodába vezet. Az enyémhez képest egy apró lyuk, egy zug, ahol nincs elég tér a létezésre, de most nem ez a legnagyobb problémám. Ahogy Dave beszámolóját hallgatom, felmegy bennem a pumpa. Nem fér a fejembe ez az egész. Egyszerre sokkol és dühít, bosszant a tehetetlenség, de közben legszívesebben már annak a féregnek a nyomában lennék, aki képes volt ezt tenni az apánkkal. Egy gyilkossági kísérlet nem egy egyszerű csíny, vagy egy szimpla üzleti fogás, amiből teljesen legálisan hasznot lehet szerezni. Bűncselekmény, amiért valaki nagyon csúnyán meg fog fizetni.
- Szerintem te is pontosan tisztában vagy vele, hogy nem egy embernek állna érdekében, ha az öreg elhagyná a szakmáját – sziszegem közel hajolva Dave-hez. A családban mindenki tisztában van azzal, hogy a gyógyszeripar tele van kockázattal. Apánk sokak életét tette tönkre egyetlen tollvonással már, szóval nagyjából egy füzetnyi nevet tudnék hirtelen felsorolni, akik érdekeltek lennének a halálában. De ha van az öcsémnek egy csepp esze, akkor ezt nem kell közölnöm vele.
- Miért akarnál kimaradni belőle? – teszem fel a kérdést széttárt karokkal. – Nem ezt játszottad egész életedben? Mindenből ki akartad vonni magad, az üzletben sem akartál részt. Mindig is kilógtál, nem lenne meglepő, ha most is hasonló döntést hoznál – vetem oda neki ingerülten a szavakat. Dave valahogy mindig is kilógott közülünk, mindig is más volt, más motivációkkal, más érdekekkel, más elképzeléssel. A cégben sincs benne a szíve, lelke, mint nekünk, legalábbis én ezt érzem. Mintha teher lenne neki. – Tényleg, most már az apád? – kérdezem hitetlenkedve. – Nagyon sokszor valahogy ezt elfelejtetted az elmúlt évek során, nem gondolod? De így, hogy történt vele valami, máris számítani kezdett? – szegezem neki a további kérdésáradatot, talán egy leheletnyit túlreagálva. A méreg és a düh beszél nagyrészt belőlem, a feszültség és az aggodalom teljesen rátelepszik az agyamra. Nem látok tisztán, ezzel pedig legbelül én is tisztában vagyok, mivel racionálisan gondolkodó emberi lény vagyok. Mégis most valamiért az érzelmek eluralkodnak rajtam.
Egyértelműen be kell vonni a hatóságokat, még akkor is, ha egy kicsit öszönözni kell majd őket a hatékonyabb munkavégzés érdekében. Sajnos egyet kell értsek az öcsémmel, ameddig nincs konkrét bizonyíték és az általános “üzleti érdek” indítéknál nem mutatunk fel többet, addig könnyen levakarhatnak minket.
- Ki akarod vallatni? Neked teljesen elment az eszed? – kiabálok bele az arcába egészen közelről. – Nem hülye az öreg, ha megneszeli, hogy van valami a háttérben, nem fogjuk tudni leállítani – magyarázom valamivel nyugodtabban. Hátrébb lépek, egyik kezemmel a hajamba túrok. – A saját kezébe akarja venni az egészet, pihenni sem fog, sőt, talán csak többet árt, mint segíten az ügynek. – Mivel egészen biztosan kijelenthető: már ügyről van szó. Bűnügyről. – Az irodában átnézem a papírjat és a feljegyzéseit, beszélek Patriciával is, ellenőrzöm majd a hangpostáját és az emailjeit is – Jelenleg ezektől várom a legtöbbet. Hátha van valami üzenet, levél, akár egy egy mondatos jel is, ami arra utalhat, hogy valakinek a szokásosnál is nyomósabb indoka volt megtenni egy ilyen súlyos lépést.

Grayson and Dave

family matters

Földhöz vág ez az egész helyzet, és egyelőre esélyem sincs igazán észhez térni belőle. Nem rég még mondhatni szó szerint a kezeimben volt apánk szíve és sorsa, az életéért küzdöttünk, és még én is kicsit elcsodálkozom magamon, hogy képes voltam ezt tiszta fejjel végigcsinálni. Amikor egy szerettünk infarktust kap, az sokkoló, ijesztő, váratlan, félelmetes, akár le is blokkolhatsz, mert tudod, hogy a másik talán már nem fog többé magához térni. Sok orvosnak ez nem is megy, hogy maga vállalja a felelősséget, és kezelje a saját hozzátartozóját, mert túl nagy a nyomás. De nekem van ebben már némi gyakorlatom, kezdve Afganisztánnal, amikor a bajtársak élete folyton tőlem függött, és valójában még tizenévesen Szomáliában is kaptam ebből egy kis ízelítőt az önkéntesként eltöltött hónapok alatt. Az agyam egyszerűen átkapcsol, és csak teszem a dolgomat, bár ettől még az a fullasztó érzés ott van, és bármikor újra felszínre törhet. Aztán túl a vészhelyzeten, amikor végre azt hihetnéd, hogy minden rendben lesz, fellélegezhetsz, kiderül, hogy az egész még csak nem is a véletlen vagy a sors műve? Hogy valaki szándékosan tette ezt a szeretteddel? Ehhez már tényleg időre van szükségem, hogy ezt felfogjam, és a helyzetnek megfelelően tudjak reagálni. A bátyám, úgy látszik, gyorsabban kapcsol, hamarabb megérik benne a gondolat, hogy szóljunk a rendőrségnek, hisz az öregnek igenis vannak ellenségei, akik ártani akarnának neki – bár még mindig felfoghatatlan számomra, hogy ilyen módon, ám miközben én ezt még mindig csak emésztgetem, ő már olyan dolgokat vág a fejemhez, amikre most aztán valóban cseppet sem voltam felkészülve.
- Ez most komoly, Grayson? Ezzel hozakodsz elő? Mintha téged valaha is érdekelt volna, hogy mennyi rész jut nekem bármiből is ebben a családban? Lefogadom, minél inkább kivonom magam, minél távolabb vagyok tőletek, és kevesebbet kell látnod engem, te annál boldogabb vagy. Amíg én játszom a „tékozló fiút” – hangsúlyozom a szót némi gúnnyal, utalva rá, hogy ezzel amúgy én nem értek egyet – te legalább addig is büszkén tetszeleghetsz apánk előtt a jófiú szerepben - hallatok rövid, gunyoros nevetést, miközben széttárom a karjaimat. El sem hiszem, hogy tényleg ilyenekkel jön most. Sem azt, hogy még nekem kell magyarázkodnom. Kilógok a sorból? Naná hogy! Hogy a jó életbe ne tenném, amikor már a legelső pillanatoktól számítva azt éreztetik velem, hogy nem tartozom közéjük. Amiben amúgy igazuk is van. Mind ezüstkanállal a szájukban születtek. Én anyám haláláig az utcán nevelkedtem, és leginkább magamat tartottam el. Aztán tizennégy évesen is a fater csak azért vett magához, mert nyilvánvalóan nem volt más választása. De nekem sem. A testvéreim addigra már mindketten felnőttek, tizennyolc felett voltak, már nem voltak gyerekek, a tökéletes életüket tervezték, és akkor a semmiből ott termett ez a neveletlen utcakölyök, aki egyértelműen azóta is púp a hátukon. Hiába lett belőlem orvos, sebész, hiába szolgáltam a hazámat, mentek életeket nap mint nap, nem számít mit teszek, nem érhetek fel hozzájuk. Egyszerűen csak... igen, kilógok a sorból. És ezen az sem változtatna, ha nyakkendőt kötnék, és minden reggel besétálnék az irodába, és koslatnék apánk után, ahogy ő teszi.
- Te most nem tudod, mit beszélsz... - csóválom a fejem, és próbálok nyugodt maradni, de nem igazán megy már. Mégis mi a francot akar azzal, hogy „most már az apám”?! - Vigyázz a szádra, Gray, mert esküszöm, hogy bemosok neked egyet – szűröm a fogaim között a szavakat fenyegetően, amikor már azzal vádol, hogy csak azért foglalkozom a faterral, mert történt vele valami. Ez teljesen abszurd, és ezt neki is tudnia kéne. Kezdi tényleg kihúzni nálam a gyufát, és már így is forrongok a gyilkossági kísérlet gondolatától is. - Oké. Le kell higgadnunk, mindketten feszültek vagyunk, és ez így nem vezet sehová. - Lépek el tőle végül, kicsit hátat is fordítok, ujjaimmal idegesen végigszántom a hajamat, majd veszek pár mély levegőt.
- Ha szólunk a rendőrségnek, szerinted ők nem fogják kikérdezni? És kétlem, hogy nagyon finomkodnának vele. Akkor már nem jobb, ha mi puhatolózunk nála először, még ha gyanút is fog? - fordulok ismét felé, és igyekszem nem reagálni arra, hogy az imént épp az épelméjűségemet kérdőjelezte meg.
- Jól van. Ez esetben én meg utánanézek a lakásán, hogy milyen gyógyszereket szed, illetve kiderítem, hogy ki jelenleg a háziorvosa, és beszélek vele. - Egy kis nyomozgatással könnyen kiderülhet, hogy volt-e bármilyen előjele, vagy logikus alapja ennek a szívrohamnak, illetve hogy van-e bármi nyoma az otthonában a szernek, amit feltehetően beadtak neki.

to Dave

Amikor megtaláltam apánkat a saját lakásában fekve, magatehetetlenül, eszméletlenül, mozdulatlanul minden életjel nélkül, akkor máson sem járt az eszem, csak azon, hogy azonnal tennem kell valamit. Bármit, ami segít. Bármit, amivel hozzá tudok járulni, hogy túlélje a mai estét. Abban a helyzetben ez a mentők hívásában merült ki. Szinte sem sem fogtam, hogy egyetlen pillanat alatt elveszíthettem volna az apámat; egyetlen pillanat véget vetett volna mindennek, ami eddig volt. Az egész eddigi életemnek mind magánéleti szempontból, mind üzletileg. Akkor el sem jutott az agyamig mindez, csak aggodalmat és félelmet éreztem. Tények és ésszerű gondolatok helyett az érzések uralkodtak el rajtam, ami számomra teljesen szokatlan, ismeretlen és idegen helyzet. Amióta bent van apám, azóta is inkább az érzelmek vezérlik a gondolataimat, cselekedeteimet és szavaimat, mint az ész érvek. Azt pedig pláne nehezen fogom fel, hogy valaki szándékosan akarta elvenni az öreg életét. Ebben a bizniszben nem meglepő, ha valakinek ellenségei vannak. Még csak nyílt titoknak sem mondható az üzleti versengés és rivalizálás a többi piacon jelenlévő, hasonlóan befolyásos emberrel, de gyilkossági kísérletig elmenni...? Ez már nekem is sok.
A másik szokatlan helyzet az öcsémmel való kényszerű együttműködés. Nem fűlik rá a fogam, de nincs más választásunk. A végére kell ennek járnunk, a tettest pedig meg kell találni. Ha ő ebből – is – ki akar maradni, csak nyugodtan. Egyedül is megoldom. Hosszú évek során kettőnk közül mindig is én voltam közelebb apánkhoz a cégben és a magánéletben is. Véleményemet nem rejtem véka alá, nem vagyok az a fajta, ezért nyersen vágom Dave fejéhez a szavakat.
- Amíg te játszod a szerepedet – hangsúlyozom ki hozzá hasonló gúnyos éllel az utolsó szót –, én addig ott vagyok mellette minden egyes áldott nap – tagolom fogaim között sziszegve a szavakat. – Tudod... veled ellentétben rám számíthat. – Rám nem jellemző mód dőlnek belőlem a személyeskedő megjegyzések.
- Pontosan tisztában vagyok vele, mit beszélek – bólintok határozottan, még mindig idegességtől és dühtől lángoló tekintettel. Szórakoztató gondolat elképzelni, hogy az öcsém akar behúzni nekem egyet. – Ugyan már – nevetek fel fejemet csóválva, de azonnal el is komolyodom. – Egy rossz mozdulat, és gondoskodom róla, hogy neked is szükséged legyen orvosi ellátásra. – Határozottan nézek szemeibe, hangom monoton de mégis fenyegető. Ha ő így, hát én is így. Ökölbe szorul a kezem addig a pár pillanatig, amíg farkasszemet nézünk egymással. Nem sok választ el attól, hogy én kezdeményezzem a verekedést és egy kicsit átrendezzem az arcszerkezetét. Amikor ellép, én is hátrálok pár lépést. Hátat fordítok neki, arcomat kezeimmel dörzsölöm meg. Veszek néhány mély levegőt, hogy tisztább fejjel tudjak gondolkodni. Igaza van, mindkettőnknek le kell higgadnunk. Jelen esetben hallgatásom beleegyezésnek minősül. Nem tetszik, hogy kezdjük faggatni apánkat, véleményem szerint ezt inkább a rendőrségre kéne bízni.
- És mégis mit kérdeznél tőle? – tárom szét a karjaimat. – Figyu, fater, ki az, aki meg akarhatna ölni? Ja, képzeld, találtunk valamit a véredben, szóval igen, meg akartak ölni. De amúgy maradj az ágyban, pihenj tovább, fel ne kelj, majd mi mindent megoldunk! – Színpadiasan játszom el az elképzelt jelenetet, ahogy az öcsém “finoman” puhatolózik. A rendőrségnek erre megvannak az eszközei, a módszerei, Dave viszont nem rendőr. Ezt nem bíznám rá. – Biztos sikered lenne – húzom el a számat fintorogva.
- Dr. Ronald Primas – válaszolom viszonylag nyugodtan. – Ő a háziorvosa. Havonta megy ki hozzá, minden hónap második szerdáján. Bő másfél hete volt utoljára – állapítom meg a napokat végiggondolva. – A gyógyszereit a hálószobában tartja az éjjeliszekrény alsó fiókjában. – Nem szereti szem előtt tartani. A Steve Connor, nem engedheti meg magának, hogy bárki is lásson nála vagy a lakásán egyetlen pirulás dobozt is. A háziorvosról is csak a család tud. Még az irodában is titkolja az öreg. Szerinte a reputációja és az imázsa múlik rajta. Én pedig nem akarok beleavatkozni a magánügyeibe.

to Dave

Várható volt, hogy a beszélgetésünk el fog jutni erre a pontra. Mindketten feszültek vagyunk; egyrészt megvan a saját bajunk, most apánk sincs a legjobb formájában, a kettőnk között lévő testvéri viszony pedig egyenesen a testvéri viszony kicsúfolása. Sosem voltunk azok a testvérek, akik jóban és rosszban számíthatnak egymásra. Apánk és a cég miatt elviseljük egymást. Megszoktuk egymást. Megtanultunk együtt élni a hátunkon lévő púppal. Hosszú évek óta gyűlik a feszültség kettőnk között. A rengeteg kimondatlan szó, gondolat, a kényszeresen együtt eltöltött idő, egymás társaságának muszájból történő elviselése, a megannyi elfojtott indulat. Mintha egy nagyon régóta ketyegő időzített bomba lenne, ami most felrobbant. Pont annak a személynek az átmeneti hiánya okozza, aki valamilyen módon mégiscsak összeköt minket. Több mint húsz év után végül Dave fejéhez vágom azokat a keresetlen szavakat, amiket apánk jelenlétében egyébként eszem ágában sem lenne. Nem fukarkodom a személyeskedő megjegyzésekkel, amik egyébként távol állnak tőlem. Ha támadok valakit, akkor logikusan felépített érveléssel szokásom, nem pedig a személyeskedés szintjére lealacsonyodva irreleváns megjegyzésekkel. De az öcsém előhozza ezt az oldalamat is.
Felvont szemöldökkel nézek rá. Legszívesebben beverném a képét és eltörném mindkét kezét, hogy ezek után egy darabig ne tudjon tapsikolni.
- Tőled nem kell semmi – nézek határozottan a szemeibe. Hangom jeges és rideg, mély baritonom remélhetőleg a tudtára adja mondandóm komolyságát. Ő az utolsó ember a földön, akitől bármire is szükségem lenne. – Ezt nagyon jól látod – helyeselek bólogatva. – Nekem nincsen szükségem rád. Apánknak van rád szüksége, ezt ne felejtsd el! – Tényleg lassan megáll az eszem?! És akkor még ő von kérdőre, hogy hallom-e, amit mondok? Mégis milyen alapon? Nagyon remélem, a munkáját több ésszel végzi, mint amennyivel beszél, mert ha nem, akkor súlyos gondok lesznek itt. Kicsit már bánom is, amiért ide hozattam az öreget. Egy magánkórház jobb lett volna, de abban a helyzetben, a lakásán nem tudtam reálisan felmérni az öcsémmel várható beszélgetésünk kimenetelét. Sejthettem volna, hogy valami hasonló lesz, de az ember a hibáiból tanul.
Valóban jól esne átrendezni az arcát. Jól esne levezetni a feszültséget; azt a feszültséget, ami fiatal korunk óta gyűlik bennem. Rajta pedig aztán tényleg nagyon jól esne levezetni. Tudom, hogy szándékosan provokál. Látja rajtam, hogy mindjárt elpattan az a valami, átkattan az agyam, azután pedig teljesen magam mögött hagyom a racionalitást, és egy érzelemvezérelt ember leszek – olyan, amilyen nem szoktam lenni. Nem adom meg neki ezt az örömet. Összeszorított állkapoccsal veszek néhány mély levegőt, hogy uralkodni tudjak magamon. Nagyon nehéz, tényleg óriási a csábítás, pláne, amikor taszít rajtam egyet. Mindezek ellenére erőt veszek magamon és úgy döntök, fegyverszünetet tartok. Kezd nagyon fárasztani az öcsém, ezért szeretném minél hamarabb lezárni ezt a kis csevelyt, aztán menni másfelé.
- Ezt is jól látod – horkanok fel és szúrom oda neki csípős hangnemben a megjegyzést. Valóban féleszűnek tartom. És emellett még sok másnak is, de ez most lényegtelen.
Mindketten eleget mérgelődtünk mára, ezért segítő szándékkal osztom meg az apánkat érintő információkat Dave-vel, amikről ő szinte biztosan nem tud. A szobában lévő asztal szemközti oldalához lépek, egyik kezemmel megtámaszkodom, másikkal gondterhelten túrok a hajamba. Sóhajtok, közben azon jár az agyam, hogy kihagytam-e valamit, de hirtelen nem jut eszembe semmi más. Ezek olyan információk, amiket most nem árt észben tartania, ha a helyzet úgy adódna. Kivételesen tényleg segítő szándékkal Tekintetem egy pillanatra Dave-re siklik, akinek az arca mindent elárul. Nem szól semmit, de az arcáról lerí a véleménye. Ez az a pont, amikor azt érzem, hogy elpattan bennem valami. Néhány pillanatot kivárok, de nem tudom tovább türtőztetni magam; két kézzel ragadom meg a viszonylag strapabíró anyagból készült asztalt és az öcsémre borítom. Elegem van belőle, betelt a pohár. Ha lenne még valami a kezem ügyében, azt is hozzá vágnám, de most be kell érjem az asztallal. A kuplerájon átlépve Dave fölé hajolok.
- Igazad van, erre vártam, amióta megjelentél és mindent elcsesztél – vetem oda neki érzelemmentesen. Én ezzel lezártnak tekintem az idilli társalgásunkat és a mai napot is. Ingemen simítva lépek az ajtó felé és csak reménykedem benne, hogy ő is annyiban hagyja végre ezt az egészet. Ideje belátni: mi nem fogunk egyről a kettőre jutni. Soha, semmikor. Olyan kibékíthetetlen ellentét van köztünk, amit ember legyen a talpán, ha valaki elsimít.

to Dave

A viselkedésünk a legkevésbé sem mondható testvériesnek. Apánk, ha látná a kialakult helyzetet, egészen biztos rákvörös fejjel üvöltözne velünk, mondván a felnőtt fiaitól többet vár el. Még akkor is, ha ennyire mély ellenérzésekett táplálunk egymás iránt. Nem kell kedvelnünk a másikat, nem kell szeretnünk egymást. Testvérek vagyunk, ezt nem mi választottuk, ezt dobta a gép. De egy családként kell működnünk, a minimum pedig az lenne, hogy vészhelyzetben nem egymást marjuk, nem egymás szemére vetjük a múlt sebeit, hanem megpróbálunk összedolgozni, megpróbálunk megoldást találni, az ellentéteinket pedig félre tesszük. Ezzel szemben mi pont azt csináljuk, amit nem kéne. Az öcsém olyan indulatokat ébreszt fel bennem, amikhez hasonlót talán akkor éreztem utoljára, amikor hosszú, hosszú évekkel ezelőtt átlépte a házunk küszöbét. Abban a pillanatban utáltam, szinte rögtön kialakítottam róla a véleményemet; egy betolakodó, fekete bárány, aki beleteszi a seggét a jóba kamaszként. Az ellenszenvem azóta sem múlt el, sőt, a céges dolgok miatt talán csak több bennem a feszültség, ami csak akkor enyhül, amikor meg tudok feledkezni Dave létezéséről is. Talán hülye ötlet volt ide hozatni apánkat. Nem kellett volna az öcsémre bízni az öreget, ezzel mindkettőnk számára felesleges feszültséget okoztam. Korábban kellett volna ezen gondolkodnom, de hát az ember a saját hibáiból tanul. Nehezen ismerem be, ha tévedek, ez esetben viszont rossz döntést hoztam, úgy gondolom.
Ökölbe szorított kézzel próbálok magamra némi nyugalmat erőltetni, mielőtt olyat mondanék, amit szintén megbánnék – a mai este ez lenne a második ilyen dolog, kétszer egymás után pedig nem vagyok hajlandó rossz döntést hozni. Mélyen beszívom a levegőt, élesen kifújom, majd idegesen a hajamba túrva fordulok el egy pillanatra, amíg rendezem arcvonásaimat. Nehezen sikerül csak, Dave roppant mód feszegeti azt a határt, ami után nem fogom tudni visszafogni magam, de egyelőre még csak szavak szintjén sértegetjük egymást. Ha gyorsan vége lesz ennek a beszélgetésnek, akkor ez így is marad, ha tovább folytatjuk, akkor nem vagyok már benne biztos. A cérna akkor pattan el, amikor a kicsinyes, szinte szánalmas személyeskedés szintjére süllyed az öcsém. Ezt még tőle sem vártam, pedig elég sok mindent kinézek belőle. Az öklöm helyett az asztallal kerül olyan kapcsolatba, amilyenben valószínűleg még nem volt, de talán egy jól célzott jobb horog erősebb hatást váltott volna ki. Igaz, már jó pár éve annak, hogy utoljára bokszolni voltam – legalább tíz, hiszen az időm sajnos nem engedi –, de azért nem felejt el mindent az ember, ha valamit régen évekig csinált. Ahogy az eddig az asztalon heverő dolgok Dave felé repülnek, maga az asztal pedig hangos csattanással ér földet érzem, hogy szép lassan kijön az a sok feszültség, amit idáig elnyomtam magamban. Már éppen távozni készülök, de előtte még a vállam fölött hátrafordulva megerősítem Dave-ben a feltételezését.
- Sokkal jobban – jelentem ki határozottan. Hatalmas szikla gördült le a vállamról, mintha egy óriási adag stressztől szabadultam volna meg. Amióta csak betettem ebbe a szobába a lábamat, időzített bombának éreztem magam, ami végül robbant. Immár jóval nyugodtabban nyitom az ajtót, de megtorpanok, amikor Dave az anyjáról kezd mesélni és a családunkba kerülését megelőző időszakról. Tehetnék megjegyzéseket, személyeskedhetnék, tudnék mit mondani neki, amitől nála is hasonlóan elpattanna a cérna, de nem süllyedek le arra a szintre. Ennyi balhé elég volt egy napra. Mélyet sóhajtok, lassan behúzom magam mögött az ajtót, megfontolt léptekkel, tartva a folyatástól megyek vissza végül. Elveszem az asztalon hagyott poharat. A számhoz emelem és legszívesebben egyben lehúznám, de csak belekortyolok. Középszerű whiskey, de az is csoda, hogy itt tartanak egyáltalán ilyet. A köztünk lévő csöndet sűrű kopogások zaja töri meg.
- Dr. Connor... – szólal meg egy vékony női hang a túloldalon. – Dr. Connor, minden rendben van? – kérdezi hallható aggodalommal a hangjában. Egészen idáig csukott ajtón keresztül beszélt, de most résnyire nyitja a szoba bejáratát. – Kiabálást és csörömpölést hallottam, és... – a – feltehetően – nővér meghökkent arccal néz körbe a perpatvar helyszínén. Az asztal ugyan már a négy lábán áll, de az irodaszerek továbbra is a földön hevernek. – Dr. Connor! – Riadtan keresi az öcsém tekintetét, majd ide-oda kezd cikázni pillantása kettőnk között. Sóhajtva vetem derekamat a visszahelyezett asztalnak. Én ebbe nem szólok bele, hagyom, hadd rendezze le Dave. Az ő kollégája, magyarázkodjon ő néhány négyzetméteren elszabadult tesztoszteronról.

to Dave

Olyan napot tudhatunk a hátunk mögött, amiről talán egyikünk sem gondolta volna, hogy valaha be fog következni. Valaki szándékosan akart ártani az apánknak, ezzel kiütve őt a sakktábláról. Valaki meg akarta ölni az öreget, el akarta tenni láb alól, csak az okot nem tudjuk. Egészen biztos valamilyen céges okból - mégis mi másból akarna valaki Steve Connornak ártani? Sikeres vállalkozó, egy olyan cégbirodalom feje, amit sokan irigyelnek tőle. Vannak ellenfelei, rosszakarói, piaci versenytársak, akik már nem egyszer a pokolra kívánták az öreget. Talán most valaki személyesen akart róla gondoskodni, hogy oda is kerüljön. Ez a valaki csak egy dolgot felejtett el; Steve Connort nem lehet csak úgy kihúzni egy listáról, nem lehet pipát tenni a neve mellé, vagy lesöpörni az asztalról. Egészen biztos vagyok benne, hogy Steve Connor addig nem fogja bedobni a törölközőt, amíg Steve Connor úgy nem akarja.
Mindkettőnk számára sokkolóak voltak a mai nap eseményei, talán ez hozza ki belőlünk a rosszabbik énünket. Az évek óta felgyülemlő feszültség folyamatosan ott volt a levegőben, minden egyes találkozás alkalmával úgy éreztem magam az öcsémmel szemben, mint egy időzített bomba. Úgy tűnik, csak egy kis szikra kellett a robbanáshoz, ez a szikra pedig apánk megölésének kísérlete volt. Kulturált felnőttek módjára kéne egymással beszélnünk legalább most, legalább az öregre való tekintettel, de mindketten személyeskedő és már szinte szánalmasan aljas kijelentésekkel dobálózunk. Aztán végül Dave kiprovokálja belőlem, amit annyira akart - a szavakon túl tettlegességig fajul a dolog. Leginkább csak néhány használati tárgy bánja, az öcsém nagyjából megússza a dolgot. Legközelebb az öklömmel fog találkozni, azt garantálom. Az asztalborogatás után csillapodni látszódnak a kedélyek. Békejobbot egyikünk sem nyújt a másiknak, de a whisky is megteszi. Habozva ugyan, de elfogadom az italt, ami nem vesz le a lábamról, de most ez a legkevesebb. A nyomasztó csöndet sűrű, apró kopogások zaja töri meg. Az ajtó felé fordulok, ahol egy ledöbbent női arcot vélek felfedezni. A ruhájából ítélve nővér kisasszony aggodalmaskodva faggatja az öcsémet. Sóhajtva túrok bele szabad kezemmel a hajamba, számat elhúzva fordítom el a fejemet. Derekamat lazán az asztalnak támasztva hagyom, hadd rendezzék ezt le maguk között. Dave viszonylag hamar megnyugtatja a nőt, aki végül szótlanul hagyja el a szobát. Egy kis baleset, mi? Ennél rosszabbat nem tudott volna kitalálni? A pletykás megjegyzésre nem reagálok. Egyrészt egyetértek vele, másrészt gyűlölöm a pletykákat.
- Oké - bólintok a holnapi napot érintő felvetésére. - Erre aludnom kell egyet, hogy végig tudjam gondolni - folytatom orrnyergemet masszírozva. - De rendben - bólintok ismét, majd lehúzom a pohár tartalmát. Most nem tudok mindent racionálisan, ész érvek és csupán a logika mentén mindent végiggondolni, ehhez előbb nyugodtan le kell tennem a fejem egy pár órára. A mai nap érzelmi hullámvasútja annak szokatlansága miatt eléggé megviselt minden szempontból. Köszönetet nem fogok neki mondani, amiért úgy döntött, besegít a céges dolgokban, amikben a segítségére lesz szükségem, ezt ne várja el tőlem, de kivételesen nem akarok mindent az irányításom alá venni, hanem elfogadom a segítő kezet. Tőlem már ez is nagy dolog, érje be ennyivel.
A rendőrség bevonását másodjára is fontolóra veszem magamban, de végül kizárom. Korábban jó ötletnek tűnt, de annyira már nem. A magánnyomozó viszont nem rossz felvetés.
- Volt az öregnek az a haverja… Hogy is hívják…? - gondolkodom a halántékomat nyomkodva. - Tudod, a volt rendőrfőnök, akivel együtt golfoztak anno. - Dave felé fordulok, hátha ő emlékszik a fickóra. - Lawrence… Lawrence O’Brien - jut eszembe némi gondolkodás után a fickó neve. - Amióta nyugalmazták, azóta sem tudott leállni, és amennyire tudom, jó pénzért vállal ügyeket… - Szerintem nem kell tovább magyaráznom, mire gondolok ezzel.
- Pár holmi nem árthat neki - értek egyet az öcsémmel. - Ahogy egy kis kutakodás sem. A portást is kifaggathatjuk, de kétlem, hogy bármit látott volna. A kamerák felvételei többet elárulnának, amiket nekünk nyilván nem fog kiadni, de O’Briennek már nem mondana nemet - vonom meg a vállam a gondolatmenetem végén. Egy pillantást vetek az üres poharamra, hátha még van benne egy-két kóbor csepp az alján, de sajnos nincs. Ahogy már bennem sincs semmi erő a mai nap folytatásához. - Térjünk erre vissza holnap, jó?