- Menj haza, Fiam – mikor kivette az orvos a kezemből a vászonból készült zsebkendőt, amivel a kislány homlokáról próbáltam letörölni a verejtéket, egészen meglepődtem és csak nagy szemekkel néztem rá.
- Jól…
- Tudom. De menj haza. Pihenned kellene – mielőtt bármit szólhattam volna, egyszerűen megfogta a vállam, és kifelé kezdett el terelgetni a tiltakozásom ellenére is. Nem akartam hazamenni és a szüleimmel beszélni, ugyanakkor egyedül kuksolni a lakásomban sem lett volna értelme. Bray minden bizonnyal le akarna itatni azok után, mi történt, ezt pedig én nem feltétlenül láttam jó megoldásnak. Szinte biztos vagyok benne, hogy segítene elkapni Travist, most pedig nem erőszakos cselekedetekre volt szükségem. A kórház volt az egyetlen hely, ahol segíteni tudtam és tényleg hasznomat lelhették. Minden bizonnyal az itteni kiborulásom után örültek egy darabig, hogy mégis maradtam. Valószínűleg nem én voltam az első olyan, akivel beszélni kellett egy beteg elvesztése után, viszont kifejezetten jól esett a tény, hogy valamilyen oknál fogva mégis megállítottak. Ezek szerint nem voltam teljesen tévúton és az itteni szakemberek úgy ítélik meg, hogy hasznos lehet a munkám az egészségügyben.
Hosszú napok óta ez volt az első pozitív visszacsatolás azzal kapcsolatban, hogy valamit jól csinálok, ez pedig elég volt ahhoz, hogy vegyek egy mély levegőt, aztán elinduljak az öltöző felé. Valójában tisztában voltam azzal, hogy nem menekülhetek egész életemben a gondolataim elől és talán jobb egyedül szembenéznem azzal, amit csináltam. Emiatt szinte biztos voltam benne, hogy nem haza, hanem a még mindig, szinte alig belakott lakásba megyek majd. Jelenleg egyedül akartam lenni. Pont ezért gyorsan öltöztem át, kihasználva azt, hogy üres volt az öltöző. Mostanában nem beszélgettem annyira szívesen az orvosokkal, kerültem a nővéreket – főleg azokat, akiket korábban fűztem – és ha nem volt muszáj, a többi önkéntessel sem foglalkoztam. Jelenleg túlságosan lefoglalt önmagam sajnálata ahhoz, hogy egyről a kettőre jussak. Bármennyire hangzik ez szomorúnak vagy szánalmasnak, én végül is ilyen vagyok. Ha elegem lesz a társaságból, akkor idővel mindenki előtt bezárok. Most pedig túl hangosak voltak a gondolataim ahhoz, hogy normális beszélgetéseket menedzseljek.
Mikor kiléptem a folyosóra és az aula felőli bejárat felé igyekeztem, megéreztem egy apró kis kezet a sajátomon, majd egy műanyag zacskós, zörgő édességet abban. Mivel szemmagasságban nem találtam az illetőt, aki a kezembe tette a cukorkát, lenéztem és azt a kisfiút pillantottam meg, akivel az elmúlt napokban foglalkoztam. Mosolyogva simítottam végig a fején, majd guggoltam le hozzá, de ahelyett, hogy elfogadtam volna tőle azt, amit nekem adott, kibontottam a cukrot és a szája elé tartottam.
- Szomorúnak tűntél – amikor belenéztem a gyerek hatalmas szemeibe, csak halkan felnevettem és ismét összeborzoltam a tincseit a feje tetején.
- Én sosem vagyok szomorú, szóval te se legyél az – finoman fogtam két ujjam közé az arcát, aztán óvatosan magamhoz öleltem a fiút – Visszajövök majd még a héten és olvasok neked mesét. Megígérem.
Amikor észrevettem a büfé felől igyekező édesanyját, elengedtem a gyereket, majd egy rövid üdvözlés után fordultam ismét a hatalmas ajtó felé, a szemeim pedig egészen elkerekedtek, aztán az arcom egyszerűen érzelemmentes lett. Nem álltam készen még arra, hogy beszéljek vele, szóval elnyomtam a késztetést arra, hogy felsóhajtsak, és egyszerűen odaléptem hozzá.
- Dolgozom – magamat is megleptem azzal, hogy mennyire határozottan hazudtam az arcába – De van egy kis időm, szóval hazaviszlek. Kaptam kimenőt az egyik orvostól. Sajnálom, hogy feleslegesen kellett idáig fáradnod.
Még mielőtt tiltakozni tudott volna, a tenyeremet a vállára raktam és finoman tolni kezdtem kifelé. A mozdulatban nem volt durvaság, szimplán csak hamar le akartam tudni ezt az egész dolgot anélkül, hogy itt is jelenetet rendeznénk.

mivan nő    ♔ fancy bitch stuff ♔ 575 szó

Felix & Rachel

Minden ember életében vannak pillanatok, amikor egyszerűen nem tudjuk tartani magunkat ahhoz, hogy őszinték legyünk. Még ha azt is kommunikáljuk mások felé, hogy mindig minden körülmények között kimondjuk az igazat, nem takargatjuk a valós véleményünket, képtelenek vagyunk betartani ezt. Azonban szem előtt kell tartanunk, hogy nagy hibát követünk el azzal, ha nem csak másokkal, de leginkább saját magunkkal nem vagyunk őszinték, legyen szó bármiről is. Én például nem fogom azt állítani, hogy nincs tucatnyi hibám. Mindenkinek vannak hibái. Nekem többek között az is, hogy bizonyos dolgok a kelleténél jobban fel tudnak húzni. Vannak dolgok, amelyeket újra meg újra lenyelek, amíg el nem érem azt a szintet, amikor már nem tudom tovább magamban tartani és egyszerűen robbanok, és persze vannak azok is, amelyek annyira az idegeimre mennek, hogy rögtön ugrom rájuk.
Az, hogy Felix nem kommunikált velem semmilyen formában, hogy a hívásaimra sem válaszolt, egyike volt ezeknek. Bevallom, időbe telt, hogy elhatározásra jussak azzal kapcsolatban, hogy én fogom keresni, de túl sokat jelentett nekem az, ami történt, hogy ne tegyek így. Először mentegettem őt és arra gondoltam, azzal nyugtattam magamat, hogy szimplán azért nem veszi fel, mert elfoglalt. Ez volt az a pont, amikor üzenetekkel is próbálkoztam. A tény, hogy mind olvasatlan maradt, szép lassan kezdte felnyomni bennem azt a bizonyos pumpát, ami hetek alatt ért azzá a robbanássá, ami a mai napon történt.
Ezen a ponton már voltam annyira önző, hogy nem érdekelt vajon akar-e egyáltalán látni és hajlandó lesz-e beszélni velem. Akkor is találkozni akartam vele. Nem csak a beszélgetésünk maradt lezáratlan, de legalább egy millió kérdésem is volt hozzá. Legelőször például az, hogy azok után, amit mondott nekem, úgy gondolta-e, hogy soha többet nem fogunk találkozni? Nem vagyok naiv - legalábbis nem teljesen -, így tudom, hogy én is jócskán sáros vagyok ebben a helyzetben, hiszen én is megbántottam őt... Mégis úgy éreztem, hogy enyém a dominánsabb ok arra, hogy haragudhassak rá, amiért a létezésemet sem vette tudomásul.
Egészen addig éreztem így, amíg a kórház - Felix munkahelyének - aulájában meg nem torpantam, mert ott volt előttem a célpontom, történetesen egy gyerekkel együtt. Képtelen voltam levenni a szemeimet a barátomról, aki előbb összeborzolta a kisfiú haját, aztán meg is ölelte őt. Nehéz volt befogadnia az agyamnak a tényt, hogy ez ugyanaz a srác, aki Braylen Yanggal barátkozik, hobbiból csinál mocskos dolgokat és valószínűleg gyűjteménye van azoknak a lányoknak a fehérneműjéből, akikkel lefeküdt. Ugyanakkor ez a Felix az a Felix is, aki azt mondta nekem, hogy érez irántam valamit.
Ami szöges ellentétben áll azzal, ahogyan rám pillantott, amikor felegyenesedett és észrevett. Szólásra nyitottam a számat, amikor érzékeltem, hogy megindul felém, de gyorsabb volt nálam, én pedig már csak a kezét éreztem a vállam mögött és azt, hogy kifelé navigál az épületből.
- Nem érdekel. - Úgy nyafogtam, mint gyerekkoromban, az arcomra pedig olyan fintor költözött, amiből bármelyik szembejövő embernek világossá válhatott, hogy nem élvezem ezt a helyzetet. Az épület előtt megtorpantam, Felix terelgetése elől menekülve előbb oldalra rántottam a vállamat, aztán szembe fordultam vele. - Felix! - A szemeim az ő pillantását keresték, közben pedig éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben kezd dübörögni a mellkasomban. - Most már nem fogsz velem szóba állni egyáltalán? Miért kell konkrétan levadásznom téged, hogy beszélhessek veled? - Válaszokat akartam. Gyakorlatilag nem is azokra a kérdésekre, amiket feltettem neki, de már mindegy volt. Épp úgy, mint ahogyan az is, hogy figyelnek-e minket, vagy sem.
A kezdeti harciasság immár csillapodott valamelyest, miközben a pillantásom a fiú arcán vándorolt végig. A visszautasítása ellenére olvasni lehetett a vonásaiból, a szemei alatt húzódó sötét árnyékból. - Mikor pihentél utoljára? - Őszintén érdekelt a válasza, még ha nem is fog nekem hinni. A kezemet az arca felé emeltem, hogy megigazítsak egy tincset a hajából, ami túlságosan a homlokába hullik, még ha a végén nem is engedi meg a dolgot. - Beszélnünk kell. - Ezt már jóval halkabban mondtam ki, mint bármi mást eddig és csak reméltem, hogy nem az lesz a következő lépése, hogy elvonszol a kocsijáig, miközben egy szót sem szól hozzám.