Alapjába véve szeretem a húgomat. Ha Addiet a kedvenc tevékenységeim egyikéhez kellene hasonlítanom, az alvást választanám. Nincs mit magyarázni rajta, ugyanannyira ragaszkodom mind a kettejükhöz. Bár a hajnali kilenc órás hívása egy pillanatra azért jócskán elbizonytalanított. S mindezen az előző éjjel bevedelt tequila mennyiség okozta jótékony másnaposságom egy egész kicsit sem segített. Sőt...! Úgy is fogalmazhatnék, hogy annak a mérlegnek az a bizonyos nyelve nem sokon múlott, hogy inkább az alvás irányába billenjen, de aztán valamilyen perverz oknál fogva úgy döntöttem, adok neki egy esélyt. Így esett hát, hogy átfordultam a másik oldalamra, a telefont kihangosítva belenyomtam a mellettem lévő párnába, amin a legutóbbi szakításom óta nem feküdt senki, és hasogató aggyal végighallgattam a húgom szokásos karácsony előtti pánikolását. Végül összeszedtem magam -Addie akaratosságát figyelembe véve, nem is igazán akadt más választásom-, s alig egy órával a fél maréknyi, másnaposság elleni fájdalomcsillapítók benyomása után már a plázában lézengtem, némiképp kótyagosan, egészen lelazulva a gyógyszerektől. Ennek köszönhető, hogy nem kaptam fél perc alatt teljes ideg összeroppanást a karácsonyi láztól túlfűtött tömegektől, és a pláza hangszóróiban visszhangzó Last christmas című örökzöld slágertől. Aztán úgy sac-per kábé a tizenkilencedik üzletben elkezdett múlni a gyógyszerek hatása, már éppen a legközelebbi vészkijáratot kerestem, amikor is valami másra leltem. Valami olyanra, ami sokkal inkább lekötötte a figyelmemet, hamar meg is feledkeztem a menekülési akciómról. Tekintetem megragadt a világoskék, feszülő, koptatott farmerba bújtatott kufferen, amit ezerből is képes lennék felismerni. Szóóóval, a maradás mellett döntöttem. Kétség sem fér hozzá, az önös érdekeim hajtottak. Hiába, a forrongó mexikói véremnek nem tudok parancsolni. Szóval fogtam magam, határozott léptekkel megközelítettem, és teljesen véletlenül ugyanazért a plüssért nyúltam én is. Aztán persze szó szót követett, mindenféle szégyenérzet nélkül meghívattam magam egy kajálásra, búcsúzóul megjegyeztem, hogy eléggé meg van zuhanva, már nem olyan izmos a segge, mint volt, és hogy erről magam is meggyőződhessem, a sorok takarásában rá is markoltam. Csak úgy a mihez tartás végett, és mert szeretek szórakozni. Veszélyesen élek. Ő pedig igazán kiérdemelte, hogy a seggfej formámat hozzam.

Igazából mindenre számítottam, még azt is kinéztem ebből az egész karácsonyi hangulatba bújtatott kajálásból, hogy nosztalgiából búcsúzóul letérdel előttem a parkolóban -vagy fordítva-, de azt a legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen cinkes lesz a szitu közöttünk. Egyik lábam a bárszéken lévő lábtartón tapos, térdem idegesen pattog az asztal alatt, arcomról mégsem olvasható le semmi. Ugyanazzal az öntelt -Addie szerint, én inkább azt mondanám rá, hogy kedvesen magabiztos-, vigyorral somolygok magam elé, és egy, az asztalon talált pohár alátétet bámulok, melyet fürgén forgatok ujjaim közt. Eddig meg tudtam volna halni az éhségtől, de jelenpillanatban semmit sem tudok leerőltetni a gigámon. A bundás kenyerem így teljesen érintetlenül gőzölög előttem azzal a hihetetlenül gyomorforgató savanyú káposztával egyetemben. Ki eszik bundás kenyér mellé savanyúságot?!
Ő bezzeg láthatóan igen jó étvágynak örvend, s ahogy néha-néha felsandítok rá, már csaknem azon kezdenék filozofálni, hogy mégis mi volt az, amit anno annyira vonzónak találtam benne. Aztán rászúrja a villájára a kolbászt, és tulajdonképpen... hát... nincs is több kérdésem. A kolbászom -akarom mondani, kolbász-, után a zöldségemre rabol rá. Tulajdonképpen ez a mozdulata bőven elég is volt ahhoz, hogy felidézze a múltat, melynek emlékein keserűen elmosolyodom. Ha nem bassza el, még jól is alakulhatott volna. Puta!
-Adriana? Ő jól van, kösz. Felmondott az ügyvédi irodánál ahol takarított. Nyilván szüksége volt némi testvéri ráhatásra is. Szegény még mindig annyira naiv, hogy nem akarja elhinni, hogy a kanos főnöke telefonjában lévő képeket, amiken többnyire a húgom seggét promózza, tényleg az a dagadt fasz csinálta. És nyilván nem azért, hogy fehérnemű modellnek ajánlja valamelyik neves cégnél. - Ujjaim megszorulnak a poháralátét körül. Hűséges vagyok a családomhoz, azokhoz akiket szeretek, így eléggé rosszul érintett amikor kiderült a dolog. Olyannyira rosszul érintett, hogy kis híján priuszom lett. Na, de lapozzunk!
-Miért? Az idősebb Castillo után a fiatalabbat is kipróbálnád? - Szigorúan összevonom a szemöldökeimet, az alátét megáll az ujjaim közt, majd egyszerűen csak elröhögöm magam, ujjaimat összefűzöm a tarkómon és halál lazán hátradőlök a széken.
-Csak szívatlak! Nyugodtan repülj rá. Bár inkább a déliesebb fickók jönnek be neki. A szöszkék sose voltak igazán az esetei. Nem úgy, mint nekem. - Kacsintok rá azzal a kedvesen magabiztos mosolyommal, majd a villám után nyúlok, hogy a tányérja szélén árválkodó baconbe szúrjam, azonnal le is harapva a végét.
-Mi van veled? Megy még a terem? - Amikor együtt voltunk rendszeresen jártam oda edzeni. De hát ilyen ez. Manapság már elkerülöm azt a helyet, ahogy ő is a műhelyt.

~ megjegyzés ~   ★

You broke me first...!

Egy röpke pillanatra felnézek a kezemben forgatott poháralátét groteszk mintájából, éppen csak a tekintetemmel mozdulva, hogy sejtelmesen összegabalyodhasson pillantásom azzal a jeges szempárral. Tudom, hogy mennyire közel álltak a húgommal. Néha már kínos volt az egymáshoz való ragaszkodásuk. Persze ez abban a percben megváltozott -Addie részéről legalábbis mindenképp-, amikor haza állítottam a sporttáskámmal, majd a húgom több napos faggatásának, piszkos kis érzelmi zsarolásának engedve, színt vallottam. Attól a perctől kezdve már együtt utáltuk őt. Vagyis úgy tettünk. Mindezek ellenére, biztos ami tuti alapon vérszerződést köttetett velem Addie, aminek a lényege, hogy soha, semmilyen körülmények között nem kerülhetek újra intim kapcsolatba a Jégemberrel, mert annak legutóbb se lett jó vége. Most mégis egy asztalnál reggelizem vele, és még mindig érzem azt a különös bizsergést az alhasamban akárhányszor ránézek, vagy meghallom a hangját. Ám soron következő, meglehetősen vádló megjegyzése -ha másra nem is-, arra tökéletes volt, hogy azt az izgató, kellemesen bizsergető érzést kiűzze belőlem, valami pokoli dolgot hagyva helyette. Mint amikor az elemiben kidobóst játszottunk torna órán és az osztály legkeményebb gyereke lendületből tökön talált. Ez a maximum két főre korlátozódó játék ezerszer fájdalmasabb annál. Ezt tekegolyókkal játsszuk. A megjegyzése hallatán legalábbis úgy éreztem, mintha azzal talált volna el.
-Megszólalt a monogámia magasztos istene! - Elcsukló hangon felröhögök, lazán dőlve neki a szék támlájának, a terpeszemet pofátlanul szélesre tárva, egyik karomat hanyagul végig fektetve a szék támláján, míg másik kezem az asztallapon nyugszik. Csupán a rajta doboló ujjaim fedik fel a bennem növekvő feszültséget, melyet a szokásos leszarom stílusommal, pofátlanul görény mosolyommal igyekszek leplezni. Mind a ketten egyformán hibásak vagyunk a kapcsolatunk vakvágányra sodródásában. A szöszi mindig is tudta, hogy hogyan kell a pofonegyszerű dolgokat IS túlmisztifikálni. Az meg ugyebár közismert tény, hogy az eltúlzott egocentrikussága egyszerűen meggátolta abban, hogy belássa -akár másnak, akár csak magának-, hogy ő is ugyanannyira hibás abban, hogy elszaródtak a dolgok, mint én. Ezért inkább kitalált egy ócska sablon sztorit, amiben központi szerepet játszik a hűtlenségem. Remélem ettől nyugodtabban alszik éjjelente.
-Látom a humorod még mindig a régi. - Egy sanda mosollyal rákacsintok, inkább gúnyosan, mint bármiféle más indíttatásból, és mintha csak a tükörképe lennék, vele egyszerre nyúlok a saját bögrém után, amiben az övével ellentétben kávé van. A csésze peremének takarásában nosztalgikus, az eddigieknél sokkal lágyabb, kevés túlzással akár szomorúnak is nevezhető mosollyal hallgatom őt a munkáról. Mindig is szerette csinálni. Egész napokat el tudott tölteni a teremben, gyanítom ez most sincs másképp. Amikor én végeztem a műhelyben, ő sokszor még mindig órákat adott, vagy szimplán csak önszorgalomból gyakorolt, nyúzta a zsákot. Ilyenkor hazafele beugrottam valami gyors kajáért -a minőségre azért mindig adtam, tudom mennyire finnyás-, és megleptem a teremben. Volt, hogy hosszú perceken keresztül csak álltam az ajtóban, és néztem amit csinál. De ezek az idők már elmúltak, és gőzöm sincs róla, hogy mit keresek itt, hogy miért nyúlok át meggondolatlanul az asztal felett, hüvelykujjammal letörölve a szájáról a habot.
-Szabad vagyok, mint a madár. A következő lehet más nemzetiségű lesz. Talán nő. Tudod, szeretek új dolgokat kipróbálni. - Magabiztosan dőlök előre, közelebb is hajolva az arcához az asztal fölött, kirívóan kapva el, és állva tekintetét, mindeközben hüvelykujjamat a számhoz emelem, hogy az imént az övéről letörölt habot lenyalhassam.
-Mondd csak, mikor kezdett el ennyire érdekelni a szexuális életem? Tudtommal semmi közünk nincs már egymáshoz. - Lazán hátradőlök, s ahogy ráharapok az ajkaimnál felejtett ujjam begyére, nem bírom megállni széles, csúfondáros vigyor nélkül.
A szex valóban jó volt vele. Nagyon is! Elég nyilvánvaló, hogy miért dobálgatja ezeket a bizonyos magas labdákat amiket szíves örömest passzolok vissza neki. Mégis ismerem már annyira, hogy könnyedén belássak a színfalak mögé, ahol most csak egy felfestett mosolyú bohócot látok, aki elveszettebbnek, kilátástalanabbnak tűnik, mint E.T. Felvont szemöldökkel, újfent hátradőlve, szétterpesztett lábakkal hintázom a széken, mellkasom előtt összefont karokkal, magamban az imént mondottakat ízlelgetve. Az arcomon már oly' megszokottá vált gúny, gőg lassan jól láthatóan átalakul valami mássá, valami szelídebbé. Sajnálat? Szánalom? Ki tudja?!
-Kibaszottul magányos lehetsz haver. - Egy lemondó mosollyal megrázom a fejem, majd engedve a gravitációnak, előrébb lendülök, ujjaimat diplomatikusan kulcsolva össze magam előtt, valamennyit visszavéve a hangerőből. Csak a drámai hatás kedvéért...
-Gyorsan találj valakit, akit megtanulsz legalább feleannyira szeretni, mint önmagadat, mert így egész életedben boldogtalan és rohadt magányos leszel. Senki nem fogja hosszútávon elviselni a nárcisztikus személyiségedet. - Sajnálkozóan elmosolyodom, pillantásom elidőzik mimikáján. Kielemzem markáns állkapcsának vonalait, kék íriszeinek árnyalatait, az apró, szabad szemmel alig látható pontokat benne, amiket már oly' jól ismerek, akárcsak testének minden egyes porcikáját. Akkor eszmélek csupán egoista exem vonzó vonásaiból, amikor a csinos kis pincér bige az asztalunk mellé lép.
-Én egy kávéra még benevezek, Senorita. - A kislány -akinek jól láthatóan ott virít a "tanuló" feliratú névtábla a mellkasán-, zavart mosolya láttán én is elvigyorodom, és egy kacsintással közelebb lököm hozzá a bögrémet. Ha nagykorú lenne, talán még a számomat is ráírnám egy szalvétára neki, de mindig is elleneztem a liliom tiprást a pedofíliával egyetemben. Ha Andrii nem szabja túl szűkre azt a bizonyos nadrágszárat, talán kap majd némi borravalót tőle kárpótlásul.
-Mondjuk róla mi a véleményed? Lehet nincs még huszonegy, de biztos beléd tudna esni annyira, hogy ne vegye észre, saját magadnál jobban senkit nem vagy képes szeretni. - Jegyzem meg úgy, mintha nem egy hatalmi harc folyna kettőnk közt, csupán egy könnyed bájcsevej némi villásreggelivel megspékelve. Mintha csak toastot mondtam volna, kicsit megbillentem felé a bögrémet és a kávémba kortyolva készítem fel magam a folytatásra. Mert az biztos lesz!...

egy kis majdnem hazai Neked...  

Take me to church! I'll worship like a dog at the shrine of your life. I'll tell you my sins and you can sharpen your knife. Offer me that deathless death. Good God! Let me give you my life!

you broke me first!

Én még rohadtul tisztán emlékszem arra, hogy hogyan is kezdődött a rövid idő alatt vakvágányra sodródott kapcsolatunk, vagy minek nevezzem...
Emlékszem, mit ivott azon a bulin, emlékszem a szája ízére, s mind a mai napig tisztán él bennem a kép arról, hogy milyen fejet vágott másnap reggel abban az olcsó motelszobában, miután szemléltettem vele a tarifákat. Kizsebeltem rendesen. Egyrészt azért, mert: Hónap vége volt, jobban le voltam égve, mint a Reichstag, másrészről pedig: Egy igazi, szarkasztikus, énközpontú pöcsként viselkedett, akiről lerítt, hogy a bőre alatt is vastag bankók vannak, szóval miért is ne?! Áfás számla igénylésére nem nyújtott be kérelmet, a kasszától való távozás után meg reklamációt nem fogadunk el. Tulajdonképpen mind a ketten jól jártunk. Neki volt egy egész estés, tizennyolcas karikába foglalt matinéja, ami valószínűleg kellőképpen kielégítette a vágyait, ugyanis egy-két hét múlva felhívott, és nem azért, hogy elvigyen fagyizni. Bár, ha úgy vesszük...! És én is jól jártam. Az aznapi keresetem egy részét a már megszokott módon leadtam a stricimnek, a megmaradt összeg egyik feléből vettem egy Rolexet, a többivel pedig kisegítettem Mamát.Azt passzolnám, hogyan és mikor jutottunk el az egy éjszakás összejárogatásoktól az együttélésig, de már bánom, hogy ennyire meredek fordulatot vett ez az egész. Annak ellenére, hogy romantikától túlfűtött érzelmeket tápláltunk egymás iránt, egy idő után állandósultak a viszályok, a féltékenykedés, s ezek a tényezők lassan mindent kiöltek belőlünk. A hab a tortán az volt, amikor kirakott a nappaliba, mint egy kutyát, aki hírből sem ismeri a szobatisztaság fogalmát. Ez a húzása tette fel arra a bizonyos i-re a pontot. Akkor kezdtem először igazán azt érezni, hogy már minden mindegy. Ha több kilós aranytömböket tojnék, azzal se tudnám őt kielégíteni. Akkor találkoztam először a bárban azzal a sráccal, de soha nem tettem meg azt, amivel a szakításunk napján megvádolt. Még azt se várta meg, hogy felöltözzek, egy szál boxer alsóban kidobott a cuccaimmal együtt a lakásából. Szerettem Andriit, a magam elcseszett módján. Jobban ragaszkodtam hozzá, mint előtte bárkihez. Egy asztalnál ülni vele, úgy mintha csak valami idegenek lennénk egymás számára, most mégis olyan érzés, mintha valaki végighajtott volna rajtam egy úthengerrel, majd vissza is tolatott.
Ahogy sejtettem. Cinizmusra cinizmussal válaszol. Valamiért mégis belém állítja a nagy kést. A mellkasom közepébe. Ennek ellenére fenntartom a látszatot, gúnyos félmosolyom mit sem változik, s csak akkor tekintek fel a kopott poháralátét mintázatából egyenesen azokba a jeges, rideg szemekbe, amikor ismét megszólalok.
-Te teljesen lehetetlen eset vagy. Nem hiszem, hogy megérné pazarolnom rád az időmet. Elég sokáig kitartottam így is, úgy gondolom... - Nem is tudom, hogy miért megyek bele ebbe a gyerekes, se vége, se hossza piszkálódásba, szurkálódásba. Ennél azért okosabb vagyok. Déli, temperamentumos vér ide, vagy oda, fölösleges viszálykodásba sose megyek bele. De ez a jelenlegi helyzet most más, mint a többi. Kicsit bízom benne, hogy még ő is érzi azt az idegesítő bizsergést, amikor rám néz, vagy meghallja a hangom. Márpedig ha valaki, hát én tökéletesen olvasok az emberek reakcióiból, és akár az egyetlen, elég nyomorultul sikerült életemet is fel merném tenni rá, hogy az iménti érintésem még mindig hatással volt rá.
Az újabb adag kávé, mely a bögrémben landol, legalább annyira kielégítő hatással van rám, mint annak a kis pipinek a látványa, aki felszolgálta. Igazi szánalmas pancserekként követjük tekintetünkkel távolodó alakját, leginkább egy bizonyos, kerekded pontra koncentrálva. Az újabb sértése hallatán elvigyorodom a bögrém pereme fölött, jóízűen, szemrebbenés nélkül kortyolva a fekete nedűből, mintha legalábbis nem érintene rosszul amiket a képembe vág.
-Valóban? - Kérdőn vonom fel egyik szemöldökömet, őszinte érdeklődést színlelve.
-Nem is tudom, melyikünk hisztizett minden apróság miatt, mintha menstruálna. - Jelzésértékűen rákacsintok, utalva ezzel a mindennapokra, majd mutatóujjammal körözni kezdek a bögre száján. Amikor sokat dolgozott és fáradt volt, egyszerűen elviselhetetlenné vált. De én még akkor is birkatürelemmel viseltettem az idegesítő dühkitörései iránt. Általában tudtam is kezelni őket. Attól azonban teljesen elbizonytalanodom, ahogyan az asztal alatt végig simít a lábszáramon, egészen fel a combomig. Harsányan felnevetek. Elég halkan, hogy rajta kívül ne hallhassa más. Kényelmetlenül mocorogni kezdek a széken, majd leplezvén pillanatnyi zavaromat, érdeklődően dőlök előrébb, kezeimet becsúsztatva a mindent takaró kockás terítő alá, hogy elkaphassam a bokáját.
-Igazán hálás lennék, ha nem a legújabb farmeromat használnád lábtörlőnek. - Úgy beszélek, mintha tényleg számítana ez a rohadt gönc bármit is. Lelökhetném a lábát, de nem teszem. Annál sokkal jobban érdekel, hogy mégis mire megy ki ez az egész. Egyik ujjamat becsúsztatom a nadrágja szára alá, éppen csak annyira húzva feljebb, hogy bőrét érinthessem begyeimmel, szorosan fogva a bokáját eközben, nem engedve neki lehetőséget a szabadulásra.
-Pedig nem úgy tűnsz, mintha nagyon sietnél valahova. - Elfogadom az általa diktált játékszabályokat, kitartóan állva pillantását.
-Ha elmondod mire megy ki ez az egész, már itt se vagyok. Hidd el, nekem is lenne jobb dolgom, mint egy asztalnál ülni az egocentrikus exemmel. - Gunyoros mosolyba rándul szám egyik széle, majd ráérősen masszírozni kezdem belbokáját.

megjegyzés, satöbbi | ⚶

Take me to church! I'll worship like a dog at the shrine of your life. I'll tell you my sins and you can sharpen your knife. Offer me that deathless death. Good God! Let me give you my life!

you broke me first!

Mamá mindig azt mondogatja, hogy vegyek kicsit vissza a gázból, nem kell nekem állandóan veszett kutyaként hajszolni az életet, mert előbb-utóbb ez fogja a vesztemet okozni. Pubertás éveim alatt vitt el valami csaló jósnőhöz, aki kitalálta ezt a hülye, közhelyes szlogent. Azonkívül, hogy az öreglány lehúzta egy rakat pénzzel, nem oldódtak meg az iskola berkeiben adódott magatartás, viselkedésbeli problémáim, de legalább minden este mániákusan imádkozhat értem az égi szentekhez, hogy vegyék le rólam ezt a rontást... Szerintem meg egyszerűen csak az apámra ütöttem. Sajnos.
Aztán magunk mögött hagytuk Mexikóvárost, a karma pedig úgy hozta, hogy meg kell ismernem a Szöszit. Minden ember az életünkben egy teszt, büntetés, vagy ajándék. Khmm... róla még nem döntöttem.
Mamá viszonylag könnyen túllendült a tényen, hogy a fia mindkét csapat hálójára szívesen játszik. Talán úgy volt vele, hogy ez már semmi ahhoz képest, amit éveken keresztül a férje terrorja alatt el kellett viselnie. Igazából még kedvelte is Andriit. Nagyon lenyűgözőnek találta a szemeit, de amit a leginkább szeretett benne, hogy mindig illemtudó volt, egyszerűen lerítt róla, hogy tisztességes, kemény kezű nevelést kapott, mégis a legfontosabb talán mind közül, hogy szerette az egyetlen, igen csak szeszélyes fiát, hogy volt valaki az életemben, aki visszarántott. Mindazok ellenére, hogy milyen volt az út, amelyet együtt jártunk be, hogy adódtak bőven nehézségek, elénk gördülő, megoldásra váró akadályok, szerettem, hogy van mellettem valaki. Egy olyasvalaki, akit a családom is teljes mértékben elfogad, akinek egy kimerítő nap után pihentető, forró fürdővel, vacsorával -még ha sokszor  csak rendeltem is valamit gyorsan-, kedveskedhettem. Szerettem, hogy törődhetek vele, hogy mellette nem csak egy mocskos hímringyónak éreztem magam. Azt hiszem, ha csak Andrii lett volna az egyedüli ember ezen a rohadt bolygón, aki szeret, azzal is bőven beértem volna! Éppen ezért érint most különösen szarul ez az egész szitu, amibe keveredtünk. Ez a rideg kettősség, ahogyan nézünk egymásra, szinte képesek lennénk kinyírni a másikat, annyira nem ránk vall. Nem úgy, mint az a szemét kis játék, amit az asztal alatt űzünk. Olyan, mintha lábának cinkos játéka az enyémen valamiféle bosszú lenne, a kegyelemdöfés. Mintha legalábbis nem szúrt volna oda legalább százszor a szakítás óta, ahol tudja, hogy a legjobban fáj... Ennek ellenére mégis belemegyek. Elfogadom a kimondatlan játékszabályokat, s bőrének cirógatásával magam is felveszem az általa diktált ritmust... Igyekszem megőrizni a hideg vérem még annak ellenére is, hogy bazi vékony jégen táncolunk. Szívesen hátra vinném a parkolóba, ahol nem lát senki, de azzal veszítenék. És utálok veszíteni!
Szíven kéne, hogy üssön lefitymáló megjegyzése, de csak harsányan felnevetek.
-Gondolod, hogy még adok a Te véleményedre? - Az egyik szemöldökömet is képes vagyok felvonni, továbbra is magamon tartva az érzéketlen, érdektelen pókerarcot, bár tény és való, minél feljebb vándorol a lába, eme kihívás annál nehezebbnek bizonyul. Amint irányt vált, s ezennel már sokkal inkább combom felső felén garázdálkodik, jobb híján a kihűlt kávém mögé rejtem az arcomra kiülő érzelmeket, reszketeg sóhajomat a fehér bögrébe fojtom. Majdnem teljesen tökéletes is lehetne az álca, ha combom nem remegne meg érintése nyomán. De ez már nekem is sok(k)! Körmömet csupán jelzésértékűen belemélyesztem a bőrébe, elég intenzíven ahhoz, hogy érezze, ez a tempó kezdi átlépni a megengedett sebességet, de még elég finoman ahhoz, hogy ne akarjon kiütni hirtelen felindulásból az új, ízléstelen farmeromból.
-Mert azt hittem túl vagy már annyira a dolgokon, hogy úgy tudjunk ülni ennél az asztalnál, mint két régi, jó ismerős. - Lehull a lepel, az érzéketlen tapló énemet egyszeriben csak félresöpri az útból a racinoális, érzelmesebb felem, s mint a tornádó, lerombolja azt az áttörhetetlen falat, amit eddig bőszen építgettem magam köré, hogy megvédhessen Andrii kegyetlenségétől.
-Nem tudom miért csinálod ezt... - Ismét kényelmetlenül mocorogni kezdek, hogy aztán újfent előrébb hajolva, az eddiginél jóval visszafogottabb hangerőn szólalhassak meg, olyanon, amit csak ő hallhat.
-SOHA nem keféltem félre! Mikor fogod már végre elhinni? - Szabad kezem, amelyik éppen nem a bokájával van elfoglalva, ökölbe szorulva csapódik az asztallapon, tekintetem ez idő alatt elszántan állja pillantását. Mindig is őszinte voltam, mert így neveltek, és ezen már semmi, senki nem fog tudni változtatni.
Szorosan zárom össze lábfeje körül combjaimat, ujjaim abba hagyják az édes cirógatást.
-Igazad van, és tudod mit? Megyek is. Ha már megtanultál ezen az egészen túllépni, és magad mögött hagytad a beteges öncélúságodat, keress meg! - Koránt sem szórakozottan, vagy éppen vidáman rákacsintok, majd lábait nemes egyszerűséggel lelököm magamról. Addig kell lépnem, ameddig még valamennyit meg tudok őrizni a méltóságomból. Akkor is, ha fáj. Akkor is, ha a vészterhes gondolat bárdként lebeg a fejem fölött, hogy talán most látom őt utoljára. Megfeszült mimikával tolom ki magam alatt a széket, és állok fel, lendületesen bújva bele fekete bőrdzsekimbe.
-Ezzel meg ne fáradj! A vendégem voltál. - Dzsekim zsebébe túrva húzok elő egy vaskosabb köteg zöld hasút, és csapok le valamennyit belőle az asztalra, mintegy jelzésképp, nélküle, az ő anyagi támogatása nélkül is nagyon jól boldogulok!
-iNos Vemos! - Búcsúzom meglehetősen ridegen, a tőlünk néhány lépésre lévő ajtóig hátrálva, mindvégig tartva vele a szemkontaktust, hacsak ő másképp nem tesz. Az ajtóból még intek neki, hogy aztán végleg leléphessek.

ne gondold, hogy ennyivel lezártuk!    | ⚶