Felix & Rachel

Lelkiismeret-furdalásomnak kellett volna lennie amiatt, amit csináltam. Hazudtam - nem, inkább füllentettem - Felixnek a mai napról. Mégsem tudtam egyenesbe kényszeríteni a halványan mosolyra görbülő ajkaimat már vagy húsz perce. Újra a kezembe emeltem a telefonomat, aminek a képernyőjén nem volt újabb, eddig olvasatlan üzenet. Az utolsót én küldtem, azzal a téves információval, hogy még nem sikerült elindulnom a céges rendezvényről, miután Lix tájékoztatott, hogy elindul hazafelé a kórházból.
Kellemetlennek tartottam, hogy éppen szerdára esik egy olyan számunkra különleges dátum, mint a házassági évfordulónk, ami... Így egy év távlatában is épp annyira hangzik szokatlannak, mint akkor volt, amikor mindenki tudta nélkül fogtuk magunkat és összeházasodtunk. Szerénynek tűnne, ha csak annyival írnám le az addig vezető időszakot, mint egy menetet a hullámvasúton. Sokkal több van a mi kapcsolatunkban, mint ami egy külső szemlélő számára egyértelmű lehet és az a helyzet, hogy erre nekem is csak szép lassan sikerült ráébrednem. Egészen hosszú ideig kerestem máshol azt a fajta szeretetet - szerelmet -, ami végig ott lehetett a szemem előtt. Emlékszem, hogy mekkora meglepetést okozott nekem Felix, amikor először hallottam a szájából, hogy kedvel engem. Most pedig én voltam, aki meglepetéssel készült neki.
Sóhajtva pillantottam körbe a lakáson, ahol a normál világítás helyett most az állólámpák és néhány lámpás adták meg az este hangulatát. Későn fordult meg a fejemben - gyakorlatilag most -, hogy az egész talán túlságosan is nyálas, hogy könnyebb lett volna, ha jegyet veszek magunknak egy járatra a hétvégére és külföldön töltjük az évfordulónkat, nem pedig az igazi napjába próbálom belesűríteni az egészet. Főleg amellett, hogy mindketten elég elfoglaltak vagyunk a saját dolgainkkal és tanulmányainkkal, házasság ide vagy oda. Önmagában az orvosi felkészítő is egy igazi tortúrának tűnt számomra, az önkéntesen végzett kórházi gyakorlat pedig olyasmi volt, ami felemésztette Felix energiáit, ezt még én is láttam rajta. Benne volt a pakliban, hogy nem fog örülni annak, hogy lényegében becsaptam őt és ahelyett, hogy csak utána érnék haza az állítólagos munkahelyi rendezvényemről, én már itthon várom őt - vacsorával a kedvenc helyéről és ajándékkal. De túl fontosnak tartom ezt a dátumot, hogy egy évvel később csak úgy tologassam azt, hogy megemlékezünk róla. Felix és én megbeszéltük, hogy addig leszünk együtt, amíg boldoggá tesszük egymást, innentől kezdve úgy számoltam, hogy van még legalább hatvan évünk kifogyni a lelkesedésből azt illetően, hogy kettesben legyünk. Nem szerettem volna, hogy ez megtörténjen, főleg azután, hogy egyszer önző módon megígértettem Lixel, hogy sosem hagy el engem. Cserébe én sem fogom őt, amiről úgy érzem újra meg újra biztosítani szeretném.
A korábban beszerzett mosolyom jócskán szélesebbé válik, amikor meghallom a bejárati ajtó számzárjának csipogását szép sorjában, amikor pedig a nyitás csilingelő hangja is megüti a fülemet, felállok a helyemről. A hátam mögött összekulcsolt kezekkel állok meg a helyiség szélén, ahonnan rálátok az előszobára és immár a férjem alakjára is. Mély levegőt veszek, amikor feldolgozom a szót, szinte a szívem is megtelik vele. Egy éve a férjem.
- Meglepetés - jelentem ki halk hangon, mosolyogva formálva a szót, miközben teszek néhány lépést Felix felé. Az egyik kezemmel az övé után nyúlok, a másikat pedig az arcára simítom. - Szia! - Csillogó szemekkel pillantok fel rá, miközben próbálom befogadni az arca minden rezdülését és a reakcióját a jelenlétemmel kapcsolatban. Közelebb hajolok, hogy egyértelművé tegyem a szándékomat, márpedig azt illetően, hogy meg szeretném őt csókolni. Ha sikerrel jártam, nem hajolok hátrébb, még szinte érintik egymást az ajkaink, amikor újra megszólalok, még a korábbinál is halkabban: - Boldog évfordulót!

Magam sem tudtam, hogy pontosan mi kényszerített rá arra, hogy végül bevalljam Rachelnek az érzéseimet, de annak tudtam be az egészet, hogy már túlzottan tehetetlen voltam. Nehéz volt úgy a szemébe nézni, hogy pontosan tudtam mit akarok tőle, és az nem egy barátságnak hazudott valami volt. Érte mégis képes lettem volna továbbra is hordani egy olyan szemellenzőt, ami végső soron nekem okoz fájdalmat.
Nem voltam hálás Trevornak, amiért képes volt az én csajomat – aki már történetesen a feleségem, szóval itt lenne az ideje annak, hogy megtanuljam illedelmesen a hitvesemnek nevezni – bántalmazta, elszomorított maga a tény, hogy erre volt szüksége annak a nőnek, akit szeretek ahhoz, hogy felém forduljon. Mégis, számomra az volt a legfontosabb, hogy biztonságban legyen. Egész életemben bármelyik nőt megkaphattam azon az egyen kívül, amelyiket igazán akartam. Ez pedig én is tudtam, hogy nem folytatódhat így a továbbiak során.
Szóval végül lemondtam az összesről azért az egyről, aki valóban képes volt elérni nálam, hogy másképp érezzek iránta, hogy ő különleges legyen számomra. Ezt annak fényében sem bántam meg, hogy sokáig voltam abban a hitben, hogy ez örökké egy barátság marad, én pedig úgy fogadtam hűséget, hogy azzal gyakorlatilag elzárom magam olyan dolgok elől, amit mindig nagyon szerettem volna. Családot, gyerekeket, apává válni végső soron, még ha az eredeti tervem az is volt, hogy mindezt negyven éves korom felett lépem meg. Most már az a helyzet, hogy van egy szép feleségem, akivel jók vagyunk együtt, és nem igazán érdekel, hogy mások miként vélekednek erről az egészről. Talán őrültségnek tűnt, talán az emberek úgy látták, hogy hülyeséget követtünk el egy évvel ezelőtt, de én mégis azt éreztem, hogy életem legjobb döntése volt, amit meghoztam.
Hazafelé beugrottam egy virágboltba, hogy napraforgókat köttethessek csokorba, amit kék bársonypapírba csomagoltattam, majd vettem egy üveg bort is, mivel annak ellenére, hogy nem említettem azt, hogy mennyire emlékszem a mai dátumra, nagyon is szerettem volna megünnepelni az évfordulónkat. Nem terveztem akkora felhajtást, mint ami a második esküvőnkön volt, alapvetően csak annyi volt a célom, hogy ketten elkortyolgassuk azt az üveget, miközben szimplán együtt töltjük az időt. Talán rendelnem kellene valami vacsorát is, mert mind a ketten jobban járunk azzal, hogy ha nem én főzöm meg azt.
Valószínűleg nem voltam felkészülve arra, hogy bárki hozzám fog szólni, éppen ezért tökéletesen lefoglalt az, hogy a cipőmből megpróbáljak kibújni, és szinte frászt kaptam, amikor Ellie a semmiből előugrott.  Nem szólt hozzám hangosan, de mivel kicsit sem számítottam a megjelenésére, hatalmasra tágult szemekkel néztem rá. Egy másodperccel később már azért voltak nagyok a szemeim, mert a látványt próbáltam befogadni, ami elém tárult.
- Nem úgy volt, hogy nem leszel itthon? – ez volt az első dolog, ami felmerült bennem, de hamar el is hessegettem a gondolatot, mert sokkal inkább más kezdett el foglalkoztatni – Elkövettem valamit? Ha ezt még egyszer eljátszod velem, szerintem ki kell hívnod a mentőt.
Jó eredményeket produkáltam a tanulmányaim során annak ellenére is, hogy elég melós volt az orvosi, de ettől eltekintve is szerettem és már láttam a célom egyik állomását. Másodéves voltam az előkészítőben, hamarosan belépek a harmadik évbe. Ezen a ponton kell elkezdeni gondolkozni azon, hogy mit szeretnék csinálni a jövőben. Furcsa belegondolni abba, hogy most már az a bizonyos dolog lett kizárva, amit pár évvel ezelőtt annyira akartam. Ha nem mehetek kórházhajóra, mert megváltozott az életem, akkor már nem is feltétlenül tudtam, hogy mit akarok kezdeni magammal.
- Szia – halkan szóltam hozzá, miközben viszonoztam a mosolyát. Ha egyetlen másodpercre mérges lettem volna rá, az most már semmit sem jelentett – Szóval mi is van ezzel a vacsora dologgal? Ha nem versz át, akkor nem ilyen csöves szettben lennék most, amikor te ennyire szép vagy.
Nyilvánvalóan lezuhanyoztam a kórházban, miközben Jamiet felvilágosítottam arról, hogy egy házassági évforduló olyan dolog, ahova az ember akkor sem mehet büdösen és izzadtan, ha fáradt. Pont emiatt igyekeztem magam lehetőség szerint emberi formába pofozni, ami ennyit jelentett. Kezdtem valamit a hajammal és tiszta, illatos ruhákat vettem fel.
Határozottan fogtam rá a derekára, én magam is húztam magamhoz közelebb, hogy tudjak lopni tőle egy csókot, amiből végül először kettő, aztán jóval több lett. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer mi ketten így fogjuk végezni, emiatt pedig túlzottan elérzékenyültem. Mikor éreztem, hogy könnyek akarnak szökni a szemembe, akkor egyszerűen magamhoz húztam, hogy átölelhessem és visszapisloghassam azokat a helyükre. Már rég túl vagyunk mind a ketten azon, hogy egymás előtt sírjunk, ezen a ponton nem kell terhelnünk a másikat még azzal sem, ha a boldogságtól lesz nedves az arcunk. Most már készen kell állnunk arra, hogy újra együtt nevessünk, lehetőség szerint sokat.
- Boldog évfordulót – még egy gyors puszit kapott a nyakára, pont a füle mellé, aztán az arcomat egyenesen a hosszú tincsekbe fúrta, ami hosszú idők óta már az otthonomat jelentették – Hoztam neked virágokat, szóval remélem azt nem intézted el egymagad.

asszonyka     ♔ fancy bitch stuff ♔ 575 szó

Felix & Rachel

Úgy érzem nem túlzás azt mondani, hogy Felix ismer engem legjobban ezen a világon. Persze, ő biztosan azt mondaná, hogy a nőket nem lehet megérteni, de sokkal több dolgot vallottam be neki, mint mondjuk Yenának, aki ugyanúgy megérdemelte volna, hogy megosszam vele a titkaimat, mert én is tudtam az övéiről. Itt azonban nem pusztán arról van szó, hogy ki tudja mikor feküdtem le először valakivel és hogy milyen élmény volt. Yena és Lix egyformán ismerték a világot amiben nevelkedtem, mert ők is szerves részei voltak annak. Tudták milyen befolyásos szülőkkel rendelkezni, nem aggódni a pénz miatt, sőt egyenesen szórni azt. Ismerték és részesei voltak annak a rivalizálásnak, amit talán az idősebb korosztály még nálunk is jobban élvezett helyettünk, mert mi voltunk a kis versenylovaik, akikre fogadhattak azt illetően, hogy ki lesz osztályelső év végén, vagy épp kinek sikerül megfelelő alkut kötnie egy-egy házassággal. A szerves része volt mindez az életemnek, saját szememmel láttam jó és rossz példákat is, tisztában voltam az egész árnyoldalával, s bár eddig bírták az idegeim ezt az életet, újabban felfordult tőle a gyomrom. A hamis mosolyoktól, az egymásra való licitálástól, attól hogy csak akkor számított itt bármelyikünk emberszámba, ha azt tettük, amit a szüleink elvártak tőlünk. Az én baráti társaságom volt a legjobb példa arra, hogy miért is fontos és érdemes kiválasztanunk a saját utunkat és kiállni amellett. Nőként arra kellett volna törekednem, hogy ideális feleségjelölt legyek és egyszer boldoggá tegyek valakit, akiért lemondok a saját boldogságom egy részéről. Én mégis sokkal ambíciózusabb voltam ennél, s talán olyan hivatást és pozíciót tűztem ki célul, amit nem feltétlenül nőknek szántak. Felix életszeretetével azt gondolom senki nem mondta volna meg róla, hogy orvos akar majd lenni, talán még a saját szülei sem gondolták komolyan, amikor először hallottuk ezt tőle. És lám, úgy veszi az akadályokat, mintha mindig is erre készült volna. Mintha nem is állítanának elé valódiakat.
Valahol kegyetlennek tartom mindazt, amin végig kellett mennünk eddig. Nem csak a Travis-el való kapcsolatomra gondolok, mert elismerem és belátom, sőt kifejezetten hajlandó vagyok bevallani, hogy ő az én rossz döntésem is volt. Az agresszivitása ide vagy oda, de sem Shin sem pedig Jordan nem bírtak olyan habitussal, mint Travis. Így csak magamat hibáztathatom a választásomért. A szüleimet pedig azért, mert képesek lettek volna hozzáadni. Amikor ennek a saját választásomnak kellett volna lennie... Végső soron pedig az is lett. Akkor őrült ötletnek tűnt igent mondani Felixnek, de kétszer is megtettem, a második esküvőnkön is. Ennek pedig oka van.
- De, igen. Füllentettem egy kicsit - halk nevetés társult a szavaimhoz, amelyet egy kicsit sem ártatlan, de annál inkább cinkos pillantással társítottam. Imádtam az érzést, hogy meglepetést okozhattam neki, még ha kis híján meg is kockáztattuk, hogy tanúbizonyságot kelljen tennem az újraélesztési tudásomról. - Nem bízol benne, hogy meg tudnálak menteni magamtól is? - incselkedtem vele. - Látnod kellett volna az arcodat. Olyan voltál, mint aki szellemet lát. Úgy nézek ki, mint egy szellem? - Lepillantottam a ruhámra, ami színben ugyan hasonlított egy halloweeni szellem kosztümre, de szerettem volna azt hinni, hogy itt meg is állhatunk a hasonlóságok észrevételében.
Azt gondolom mindketten megérdemeltük, hogy a hátunk mögött hagyjuk azokat az időket, amikor jelenet lett abból, ahogyan Felix reagált a Travisszel való házasságom hírére, vagy amikor bevallottam neki, hogy hogyan viselkedik velem a férfi. Ez a fajta nyugalom viszont nem kellett, hogy azt jelentse, hogy megváltozzunk, egyszerűen csak mások voltunk már mi ketten együtt, mint azelőtt, külön-külön.
- Szerettelek volna meglepni és előkészülni, mielőtt hazaérsz. Nem is volt vacsora a nagykövetségen, csak... nekünk van vacsoránk. - Azt terveztem, hogy beszámolok neki róla, hogy a kedvencét rendeltem, de nem akaródzott elfordulnom tőle. - Nekem így is tetszel, Han Se Joo - jelentettem ki mosolyogva, főleg mert ritkán szólítottam őt így. A nyelvem hegyén volt, hogy valami utalást tegyek rá, hogy egyébként is jobban érdekel a ruhái nélkül, de még azelőtt a nyelvembe haraptam, hogy megtettem volna. Szerintem Felix rossz hatással van rám és én is folyton arra gondolok, amivel régen még kiakasztott engem.
Ahelyett, hogy elárultam volna neki min járnak a gondolataim, egyszerűen csak hagytam, hogy közelebb vonjon magához, s egytől egyig viszonoztam a csókjait, amikkel belopta magát a mindennapjaimba. Ahogyan közelebb vont magához, az én karjaim a válla és nyaka köré fonódtak, a jobb kezem ujjai pedig a hosszúra nőtt tincseibe kóboroltak a tarkóján. Az illata ismerős nyugalommal kúszott az orromba, én pedig kezdtem otthon érez magamat a karjaiban.
A mellkasának billent a homlokom, amikor puszit nyomott a nyakamra, s bár próbáltam elrejteni a mosolyomat, nem volt miért. - Virágot? - Nem kellett túl hangosan megszólalnom, a hangomban ott bujkált minden öröm, amit jelenleg éreztem. - Nem, mindenre én sem gondolhatok - újabb halk nevetés hagyta el a torkomat, a vállaim finoman megrázkódtak tőle.
- Azt gondoltam éhes leszel, mire hazaérsz... - Lassan húzódtam el tőle, még mindig a vállaiba kapaszkodva, miközben a fejemet félig a lakásunk belseje felé fordítottam, az étkezőasztal irányába. - Milyen napod volt? - fürkészőn pillantottam újra rá. Valamiért igazságtalannak éreztem volna, ha ma történt volna valami a kórházba, ami a lelkére telepedhet, de kész voltam azzá az emberré válni, akinek elmesélheti ezt, hogy ne csak az ő vállát nyomják ezek a problémák.