January of 2022 •• I cannot stop this sickness taking over, it takes control and drags me into nowhere. I need your help, I can't fight this forever, I know you're watching, I can feel you out there.

Eszeveszett tempóban cikázom a kocsik között, hol jobbról, hol balról igyekszem kikerülni a zömében sárga négykerekűket. A város egyik betegsége az örökös csúcsforgalom délután a legrosszabb. Ilyenkor szó szerint percekig állnak a kocsik egy helyben, ha szerencséjük van a sofőröknek, talán centiket tudnak haladni. A legtöbb autó felől hangos dudaszó adja tudtára a többi vezető és a gyalogosok számára, mennyire türelmetlenek már attól, hogy nem haladnak. Néhány perccel ezelőttig még én is egy kocsiból, a céges sofőr mögül, a hátsó üléséről figyeltem feszülten a teljesen beállt városrészt. Akárhogy próbáltam Grergory-t siettetni, semmi értelme nem volt. Az is csoda, hogy egyáltalán Manhattanből átjutottunk Brooklynba, mivel ilyenkor ez is nehézkes. A papírokkal az ölemben doboltam a kocsi padlóján, a türelmetlenségem viszont egyáltalán nem mozdított előre minket. Grergory nem győzött elnézést kérni, mivel tudta, mennyire fontos lett volna sietnünk. Nem az ő hibája a dugó, nem voltam rá egy pillanatig sem mérges, amiért egy helyben dekkoltunk, de akárhányszor ránéztem az órámra, folyamatosan csak azt láttam magam előtt, hogy el fogunk késni. Dugó ide vagy oda, én leszek a hibás, ha a főnököm nem kapja meg időben a papírokat, amiket nem mellesleg ő felejtett az irodában. A találkozó kezdete után öt perccel vissza telefonálni az irodába és azonnal a város másik végébe rendelni elég övön aluli ütés. Főleg percekkel a munkaidőm lejárta előtt. Persze a válasz mindig az, hogy ez a munkám, amire még csak rákontrázni sem tudok. Kíváncsiságból kinyitottam az ölemben heverő papírkupacot rejtő mappát. Mivel semmit nem konyítok az építkezéssel kapcsolatos dolgokhoz, ezért semmit nem mondtak az ott leírtak. Időtöltésként átlapozgattam a mappát, de amikor becsuktam, csalódottan láttam, hogy semmit nem haladtunk. Ezután még nagyjából kettő percet bírtam nyugton ülni Gregory mögött. Jeleztem, hogy ne erőlködjön tovább, inkább nyissa a centrálzárat. Amint hallottam a jellegzetes kattanást, kivágtam a kocsi ajtaját és lábon indultam meg.
Egyik lábamat a másik után szedem, ahogy szlalomom az autókat kerülgetve. Lóhalálában veszem be az első kanyart, ahol felszaladok a járdára. Azon gondolkodom, hol tudnám levágni az utat, de ahol esélyem lenne rá, ott lezárásokkal találom szemben magam. Egy-két embert lekoccolva, néhányat majdnem fellökve igyekszem eljutni a megfelelő címre. Talán az irodától kezdve a metrót kellett volna választanom. A föld alatt csak tömeg van, dugó nincs. Késő bánat, most már lábon kell eljuttatnom az iratokat a megbeszélésre. Saját magamat is meghazudtoló állóképességgel gyűröm le a métereket, néhány perc után pedig végre elérek a megfelelő utcába. Konstatálom, hogy a házszám messze nem az, amit keresek, még jó két sarkot kell szaladnom. Természetesen közben a lámpa is pirosra vált, és akárhogy is nézem, nem tudok átjutni; mintha megnyitották volna a csapot, úgy haladnak egymás mögött a kocsik. Ahogy szabad jelzést kapnak a gyalogosok, meglódulok még mindenki előtt. Nem sokkal később végre megtalálom a házszámot, amit kerestem. A főnököm helyett Daniel áll az épület előtt. Látszólag ideges, csak szó nélkül kikapja a kezemből a papírokat. A fejét csóválja, miközben gyorsan ellenőrzi, hogy megvan-e minden, ami kell a nap további részében nekik.
- Szívesen - jegyzem meg mellékesen, ő visszamorog valamit, aztán beviharzik az üvegajtós monstrumba. Egyedül, a testmozgás szokatlan formájától lihegve, kissé kimerülten állok a járdán Daniel hűlt helyét nézve. Veszek egy nagy levegőt, aztán a tétlenségemet megszakítva előveszem a céges telefonomat, ellenőrzöm az emailjeimet és a naptáramat. Sehol semmi, a délutáni csönd az üzleti életbe is beköszöntött. Hálás vagyok, amiért semmi egyéb last minute feladatom nincs jelenleg, de a telefonomat nem veszem némára, hátha valakinek mégis eszébe jutna valami. Gregorynak megüzenem, hogy menjen nyugodtan, innen én is haza tudok menni, úgyis a közelben lakom. Mielőtt azonban még lezárnám a mai napomat, teszek egy kitérőt egy kávézóba, ahova rendszeresen betérek, ha hazafelé menet vágyom egy kis koffeinre. Szeretem a helyet, mert nem egy Starbucks. Csöndes, barátságos, az ember egész otthonosan érzi magát a kellemes légkör és a kedves felszolgálók miatt.
Amikor belépek a helyiségbe, szinte egy lélekkel sem találkozom, csak a pult mögött ácsorgó fiatal sráccal. Ha tippelnem kéne, akkor diák, aki szeretne egy kis pénz összekuporgatni nyárra. Nem lehet több húsznál, a telefonját nyomogatja, a kötény ferdén áll rajta, a névtáblája szintén még csak hallomásból sem ismeri a vízszintest. Vicces látványt nyújt, de amint odalépek a pulthoz, és észrevesz, elrakja a telefonját, igazít egyet az uniformisán és magára ölti legmegnyerőbb mosolyát. Leadom a rendelésem és megvárom, amíg elkészül a nagy, karamellás lattém. Megszokásból elindulok a sarokban árválkodó asztalhoz, ahova szoktam ülni, pár lépés után viszont feltűnik, hogy valaki ott ül. Megtorpanok és átfut a gondolat az agyamon, hogy leülök egy másik asztalhoz. De nem, biztosan nem. Határozottan odalépek a megszokott helyemhez és halk krákogással felhívom magamra a helyemet bitorló férfi figyelmét.
- Tudom, hogy nincs ráírva a nevem, de mindig ideülök. Megtennéd, hogy átülsz mondjuk oda? - kérdezem a tőlem telhető legkedvesebb hangnemben és a szomszédos asztalra mutatok.

JANUARY OF 2022 •• I cannot stop this sickness taking over, it takes control and drags me into nowhere. I need your help, I can't fight this forever, I know you're watching, I can feel you out there.

A maratoni teljesítményemet Daniel egyáltalán nem értékelte, ami még akkor is ott motoszkál a fejemben, amikor már látom a kávézó ajtaját. Miért kell ekkora seggfejnek lennie? Nem csak most az, általánosságban véve segfej. És nem csak én gondolom ezt, a cégnél az emberek többsége ki nem állhatja. Sajnos jó szakember, ezért a főnököm ragaszkodik hozzá. Vele természetesen normálisan viselkedik, különben esélyes, hogy repülne, de rajta kívül szinte mindenkit lenéz. Az élére vasalt nadrágjaival, az öltönyeivel, amiben úgy néz ki, mint egy strici, az ég felé zselézett hajával pont úgy néz ki, mint akit bármikor szívesen megütne az ember. Sajnos a táplálékláncban sokunk felett áll, így inkább nem kísértjük a sorsot. De azért még szóvá fogom neki tenni legközelebb, hogy egy paraszt.
Igyekszem átmenetileg törölni a kellemetlen emlékeket a fejemből, miközben a kiszemelt kávézó felé igyekszem. Gyakran betérek ide; szeretem, hogy sosincs tele, az árak nem szálltak el a fellegekbe, a baristák kedvesek, a kávék finomat, és mindig kellemes illat terjeng az egész helyiségben. Egy hideg téli napon sok embernek a forró csoki esik jól, én viszont a legjobb belga csokiból készített forró csokiért sem mondanék le a szokásos lattémról. Amint belépek, megcsap a szokásos illatfelhő. Egy pillanat alatt nyugtat le, szinte azonnal megfeledkezem Danielről. Ökölbe szorítom kezeimet, mintha rámarkolnék a meleg levegőre annak reményében, hogy hamarabb kiolvadok. Jól esik nem a kinti hideg levegőt szívni, hanem a benti meleget, de nem ácsorgok sokat az ajtóban, inkább azonnal a pulthoz lépek. Kikérem a szokásos nagy karamellás lattémat, bár elég csábító a pult mögötti táblán új termékként meghirdetett Ruby Cocoa Hot Chocolate. Akármennyire is finomnak tűnik, nem mondok le a koffein adagomról még egy ilyen habos rózsaszín cukorbombáért sem. Mostanában egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy ragaszkodom a megszokott dolgokhoz. Nehezen engedek az ismeretlennek, végre van egyfajta rendszer az életemben, amit kezdek megszokni. A munkám a maga rendszertelenségével és összevisszaságával is ad egyfajta rendszerességet a hétköznapjaimnak – néha a hétvégéimnek is –, ami nélkül elveszettnek érezném magam. Amióta sikerült jobbára összeszednem magam, elég nehezen változtatok a szokásaimon. Mi van, ha a legkisebb változás kibillentene a látszólagos magabiztosságomból? Mi van, ha a legapróbb változás is elég lenne ahhoz, hogy megint összezuhanjak, és az eddig elért javulás a kukában landoljon? A változástól, változtatástól és a kiszámíthatatlan, váratlan dolgoktól kicsit talán túlságosan is félve ragaszkodom a már megszokott kávémhoz. Néhány perc alatt el is készül, amit megvárok a pultnál. Ha már a szokásoknál tartunk, a szokásaimnak megfelelően a magaménak tudott asztal felé indulok, amit megelepetésemre bebitorolt valaki előlem. Komolyan? Az egész hely üres, miért pont oda kellett ülnie? Összeszedem magam, mielőtt látványosan kibuknék már ezen is és nyugodtan, a tőlem telhető legudvariasabban kérem meg az idegen férfit, hogy üljön át egy másik asztalhoz. Ha valaki olyan lenne, akit már láttam korábban, akkor nem zavarna annyira, leülnék vele szembe, esetleg még beszélgetnék is vele. De egy totál idegen fickóval állok szemben. Olyan érzést kelt bennem, mintha a féltve őrzött területemre tévedett volna be. A reakciója a legkevésbé sem az, amire számítok. Ekkora paraszttal rég találkoztam, ennél még Daniel is kedvesebb szokott lenni az emberekkel azért. Az, hogy ultimátumot ad pedig végképp kiveri nálam a biztosítékot. Ezek után már csak az hiányozna, hogy vele szemben üljek le. Biztosan nem tudnám élvezni a kávémat, bár már így is sikerült elcsesznie az egész hátralévő napomat. A délelőttöm és a délutánom sem sikerült valami jól, de ő most feltette az i-re a pontot. Ha ő így, hát én is így. A mosolyom egy pillanat alatt tűnik el az arcomról. Mielőtt az arcába borítanám a kávéját, veszek egy mély levegőt és az eredeti elképzeléseimmel ellentétben csak megfogom a csészéjét és átteszem a szomszédos asztalra.
- Csak rád vár az az asztalt. És egyelőre a kávéd is, de hamarosan az arcodon fog landolni... – közlöm minden érzelemtől mentes arccal. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy kettő perc múlva is ilyen higgadt maradok, ha nem húz el a helyemről.

JANUARY OF 2022 •• I cannot stop this sickness taking over, it takes control and drags me into nowhere. I need your help, I can't fight this forever, I know you're watching, I can feel you out there.

Kényszeres vagyok. Ezt tagadni sem tudnám, hiszen szinte mindenben valahogy megnyilvánul; a reggeli rutinom minden áldott nap ugyanaz, a ruháimat mindig ugyanúgy rendezem el, a könyvekenk tökéletesen kell állniuk a polcokon, a poharaknak a szekrényben ugyanolyan távolságra kell lenniük egymástól, a megszokott dolgokból nem tudok engedni. Ebbe beletartozik az is, hogy a kávémat mindig ugyanúgy és ugyanott iszom. Nem csak ugyanabban a kávézóban, de ugyanannál az asztalnál is ülve. Ha korábban észrevettem volna a helyemet bitorló idegent, alapból elvitelre kérem a délutáni frissítőmet, de későn szembesültem ezzel a sajnálatos ténnyel. Dr. Hayward szerint nem kell megriadnom a kényszerességtől. Ez is csak egy újabb fok a gyógyulás kurva magas lépcsőjén, ahol egyesével kell megtenni minden lépést. Számomra pótcselekvésnek tűnnek, de a doki ragaszkodott hozzá, hogy egyszerre csak egy dologra koncentráljak, a kényszeresség pedig nem az, amivel most elsősoron foglalkoznom kell. Szépen lassan el kell engednem a múltamat, le kell zárnom az elmúlt pár évet. El kell engednem Briant, ami már majdnem sikerült, de valami mindig az eszembe juttatja és olyankor borzasztó nyomást érzek a mellkasomban. A nyomás mellé még kellemetlen űr és hiányérzet társul. Folyamatosan eszembe jut, mink lehetett volna; család, saját ház, kocsi. Lehetett volna egy biztos hátterünk, ami mindkettőnket megnyugtatott volna. Aztán mindig oda lyukadok ki, hogy az egész házasságunk alatt hazudott. Nem a haverjaival járt el pihenni, nem Sam kártyapartijára jött vissza New Yorkba, nem Dylan hétvégi házában pecáztak, hanem ahhoz a ribanchoz jött folyamatosan. Mindig volt valami hihető magyarázat, ami miatt egy-két napot távol tudott tölteni. Mindig talált rá módot, hogy időt szakítson arra az idegesítően szőke, nem túl okos libára, akinek volt pofája nem sokkal Brian halála után felkeresni és benyögni, hogy amúgy született egy közös fiuk. Mire ennek a gondolatmenetnek a végére érek, mindig kicsit kevesebbnek érzem magam, mint öt perccel korábban. Csak egy átlagos, megcsalt feleség voltam, aki nem volt elég jó. Aztán jöttek a gyógyszerek és az alkohol. A legnagyobb baj nem a piálással volt, hanem azzal, hogy gyógyszerre ittam, ha ittam. Már leálltam, de a gondolatoktól nehéz szabadulni. Az összes közös képünket és dolgunkat kihajítottam, egyedül a karikagyűrűmet tartottam meg. Hayward szerint nekem kell eldöntenem, hogy szeretnék-e egy kis darabot megtartani abból az időből, vagy sem. Nekem kell eldöntenem, hogy jobb. De hát a franc se tudja, hogy jobb?! A doki szerint megváltam a gyógyszerektől és az alkoholtól, ezért tudat alatt kerestem valamit, amivel a felszabadult időmet el tudom tölteni, ezért alakulhatott ki nálam a kényszeresség. Képes vagyok percekig rendezgetni a polcokon lévő díszeket, ha nem úgy állnak, ahogy akarom. Amikor észbe kapok, tudatosan próbálok mással foglalkozni inkább, nem újra és újra átrendezni a fél lakást. Mégis, a pszichiáter szerint egyelőre mással kell foglalkoznunk.
Nem kéne ennyire fennakadnom az elfoglalt helyemen, viszont ha valami nem a megszokott kerékvágásban történik, elfog a pánik. Foggal-körömmel ragaszkodom a bevált dolgokhoz, helyekhez, módszerekhez, ahogy ehhez az asztalhoz is. Mivel a férfi nem lehet tisztában a kényszerességemmel, a tőlem telhető legudvariasabb módon próbálom megkérni, hogy üljön át egy másik asztalhoz, de a modora és a szavai miatt azt érzem, el fogom veszíteni a türelmem. Amúgy is szar napom volt, pontosabban szar délutánom, erre még ez is… Lelki szemeim előtt már látom, amint az arcába borítom a remélhetőleg még forró kávéját, de első lépésként csak átrakom a szomszédos asztalra, hátha ez megindítja.
- Én is - bólogatok és állom a tekintetét. Hasonló terveim voltak nekem is. Nyugodtan, a megszokott helyemen el akartam fogyasztani a megszokott kávémat, de a jelek szerint erre egyre kevesebb az esély.
- Nem zaklatlak, hanem megkértelek, te viszont úgy tűnik, okleveles paraszt vagy - jelentem ki egyszerűen az álláspontomat. Talán egy kicsit túlreagálom, de kezd elfogni a szokásos pánik, amikor valami nem a megszokott módon történik. Ilyenkor hajlamos vagyok átbillenni a ló túloldalára. Azt hiszem, Haywardnak nincs igaza, ezzel is minél előbb foglalkoznunk kéne.
- Csak neked, csak ma - vágom rá széttárt karokkal. - De tudod mit, legyél boldog! - Ezzel sarkon fordulok és a kávézó lehető legtávolabbi asztalához vonulok félre, ami történetesen a hatalmas üvegfal mellett található. Mintha közvetlen a járókelők mellett ülnék le. Az üveg vastag, de nem eléggé ahhoz, hogy ne halljam, amiről beszélnek. Egy fiatal pár hangosan nevet, de negyvenes nő a gyerekével veszekszik telefonon. Egy kéregető a kis pohárkáját rázza, amiben némi apró csörög, a közeli építkezésről hazafelé tartó nagydarab munkások súlyos bakancsaitól zeng a járda. Nem tudom a kávémat inni, csak nézek magam elé, és egyre jobban belehergelem saját magam a kialakult helyzetbe. A tenyerem izzad, kimelegszem. Nem jó itt, át kell ülnöm máshova. Kapkodva állok fel, aminek az az eredménye, hogy a térdemet beverem az asztalba és a kávé kiborul.
- Basszameg! - csúszik ki a számon a szitkozódás, amikor egy anyuka a nagyjából nyolc-kilenc éves kisfiával pont belép a helyiségbe. A nő rosszallóan pillant rám és befogja a kicsi fiacskája fülét, mintha egy huszonegyedik századi kilencéves ártatlan lenne, akár a ma született bárány. A gyerek fel sem néz a tabletből, de az anyja a szigorú, ítélkező tekintetével továbbra is a tudtomra adja, mennyire sértve érzi magát. A fiát a pulthoz terelgeti. Veszek egy mély levegőt és próbálom lenyugtatni magam. Megtámaszkodom az asztalon, az sem érdekel, hogy éppen beletenyerelek a kifolyt italba és ragadni fogok. Egy ilyen apróságon felhergeltem magam, aminek eredményeként négy dollár huszonöt cent landolt a kukában. Kis idő elteltével sikerül lenyugodnom. A szomszédos asztalon kihelyezett szalvétákkal igyekszem felitatni a kiborult innivalót, de egy fiatal lány már megjelent egy nedves ronggyal. Elnézést kérek, mire ő csak legyint és letörli a maradékot. Ahogy az várható volt, a tenyerem ragad, mint a franc a karamellás csodától. A maradék papírtörlőt arra használom, hogy a kezem is tisztává varázsoljam, már amennyire ez lehetséges. Beállok a Karen frizurás nő mögé a sorba, aki még mindig variál. Ezúttal elvitelre fogom kérni a karamellás lattét, az biztos.

January of 2022 •• I cannot stop this sickness taking over, it takes control and drags me into nowhere. I need your help, I can't fight this forever, I know you're watching, I can feel you out there.

A megszokások rabjaként hajlamos vagyok elvárni másoktól, hogy teljesen normálisan kezeljék a “kissé” kényszeres dolgaimat, vagy legalább fogadják el. Azoktól ez nem túl nagy elvárás, akik nap mint nap a közelemben vannak, ismernek, esetleg kollégák, családtagok, akik tudják a miérteket és tisztában vannak a mögöttes tartalmakkal. Ha vadidegenektől várom el ugyanezt, az látszólag csak kellemetlen helyzeteket szülhet. A legkevésbé egy ilyen szóváltásra vágytam már csak a mai napon, egy ilyen pocsék délutánon meg pláne. Nehezemre esik nekem alkalmazkodni olyan helyzetekben, amikor lehetőségem van a megszokott dolgokhoz is. Ezért veszítem el a türelmemet pillanatok alatt és fordulok ki magamból egy idegen előtt. Tök normálisan megkértem, hogy üljön át máshova, ő viszont bunkó stílusban válaszolt. Ez csak olaj volt a tűzre.
Mielőtt még annyiban hagynám és keresnék magamnak egy másik helyet, hasonlóan kedves megjegyzésekkel illetem a fickót. Végül hátat fordítok neki és egy a legtávolabbi asztalhoz megyek. A hátam mögül még hallom az utolsó mondatát és óriási a kísértés, hogy folytassam a megkezdett szájkaratét, de csak megállok egy pillanatra, veszek egy mély levegőt, aztán megteszem a maradék pár lépést az ablak melletti asztalig. Kényelmetlenül érzem itt magam. Nem csak azért, mert alapból kényelmetlen a fa szék, aminek a háttámlája is olyan szögben hajlik, hogy lehetetlen legyen kényelmesen hátradőlni, hanem azért is, mert ki kellett lépnem a komfortzónámból, amiatt a paraszt miatt. Zavar az utcán elhaladó emberek közelsége, a beszűrődő zajok, az idegesítő fényben beszűrődő napsugarak, az ajtó feletti öntöttvas csengő, ami minden alkalommal csilingel, ha belép valaki a helyiségbe. Csak nézek magam elé, a velem szemben lévő tapétázott falat bámulom, a kacskaringós mintákat követem, de nem tudok megnyugodni. Túlságosan rágörcsöltem a kialakult helyzetre. Ha átülök máshova, kicsit hátrébb, ahol talán nem szűrődik be ennyire minden zaj, ott jobb lesz. Sietve állok fel az asztaltól, de nem sikerül annyira hátra tolni a széket, amennyire szeretném. A térdemet beverem az asztalba pont annyira, hogy a kávém kiboruljon. Szitkozódva húzódom hátrébb, mielőtt még az ölemben landolna valamennyi és tiszta ragacs lennék. Nem gondoltam volna, hogy ez a nap lehet még a pár perccel korábbinál is rosszabb. Nem érdekel az engem figyelő nő rosszalló tekintete, nem érdekel, hogy félti a fiacskája fülét, nem érdekel az sem, ha mások bámulnak. Hamar a segítségemre siet egy kötényes lány, a névtáblája szerint Sarah. Kötelességtudóan elkezdi feltakarítani a mocskot, amit hagytam magam után, én pedig beállok a bosszús anyuka mögé a sorba. A nő sokáig variál, a kínálatban lévő összes italra rákérdez, mégis mit takarnak, mi van bennük stb… Mintha a fahéjas latte és az extra habos csokis cappuccino nem lenne egyértelmű. Sóhajtok mögötte, finoman arra célozva, hogy sietnie kéne, mert csak feltartja a sort. A sort, amit csupán a fia és mi alkotunk. Ettől még jó lenne, ha lassan eldöntené, mit akar. Válaszul csak felém fordul, látványosan végigmér, aztán folytatja a kérdezősködést. Hiába szuggerálom, még mindig csak válogat. Egyedül az idegen, de mégis ismerős hang rángat ki ebből az állapotomból. Meglepetten fordulok oldalra a kérdés hallatán. Gyorsan körbenézek, hogy biztos nekem címezte-e a kérdést a férfi, amit az előbbi jelenet után elég nehéz elképzelni.
- Engem? - kérdezek vissza még mindig kételkedve. Sértetten felhorkanok és elfordítom a tekintetem. Miatta történt ez az egész, ő rontott tovább a napomon. De talán egy kávé még javíthat rajta. Egy ici-picit. Mellkasom előtt összefonom a karjaimat és alaposan átgondolom a válaszomat, de a ránk telepedett, már majdnem nemleges válasznak számító csönd után végül rábólintok. - Jó.
Ha már megitta a kávéját, nem nagy kunszt átadni az asztalt. Neki már nincs szüksége rá, innentől kezdve szabad préda. - Oké - válaszolom szűkszavúan. Megköszönni nem fogom. Majd legfeljebb akkor, ha megittam a kávét és a napom színvonala lényegi javulást mutat. A Karen frizurás nő végre fizet, és mi kerülünk sorra. Gyorsan leadom a rendelést és félreállok a kiadó részhez.
- Köszönöm - nyögöm ki végül olyan halkan, nehogy más is meghallja a férfin kívül. El sem tudja képzelni, mennyire nehezemre esett ezt kimondani. Amikor elkészül az újabb adag kávé, megkönnyebbülve fordulok az asztal felé, ahova annyira le akartam ülni már korábban is. Még az első lépés előtt földbe gyökereznek a lábaim. A Karen frizurás nő ott terpeszkedik a fiacskájával. - Ne már… - Lemondóan sóhajtok és csak egy helyben állok a kávéval a kezemben. Azt hiszem, utál az univerzum.