Határozottság... Minden is eltökélt voltam, mindig mindent végrehajtottam, sosem hátráltam meg semmitől sem. A makacsság és kitartás is hozzájárul ehhez, mert azokból is kaptam, és nem keveset. Ha valami célt kitűzök, amíg el nem érem a célpontot, addig küzdök, és csak akkor adom fel, ha tényleg nincs semmi, amiért küzdeni kell. Szenvedélyes, leginkább a hivatása iránt, vad és picit arrogáns személyiségem is van. Mindenki egy szigorú, mindig magabiztos lábakon álló nőt lát bennem, de ez nem mindig van így. Én is épp úgy össze tudok omlani, sírni percekig, és totális csöndben létezni napokig. Pszichiáter lettem, egy olyan személy, akin nem szabad látszani az érzelmeknek, hiszen akkor minden könnyedén darabjaira hull. Ha valakit a bizalmamba fogadok, akkor azt ne rontsa el, mert nem bocsátok meg sosem. Nem sok ember tekinthet bele az életembe, abba, hogy milyen vagyok valójában, de természetesen, aki erre hivatott, az megismerheti ezt is.  
Tudom, milyen az, amikor valakinek örök hűséget fogadunk. Tudom, milyen az, amikor arról álmodtam, milyen lehet habos-babos, hófehér ruhában végigvonulni egy templomban, azt hittem, az lesz életem legszebb időszaka, amely így is történt, ám ennek ellenére hamar eltávolodtam attól a személytől, kit rajongásig szerettem. Elmúlt. Vége lett mindennek, tán örökre elszakadtunk volna egymástól örökre, ha nem ugyanott dolgoznánk. Sokat látom őt, mégis sokszor oly' ridegen viselkedünk, mint két idegen, máskor pedig egymás életét vitatjuk meg egy kávé kíséretében... Annyira abszurd, akár egy filmben, ami elcseszettül rossz romantika vagy épp jól eltalált valóság, amit ötvözünk némi hazugsággal, kritikával, szerelemmel.
Egy bohém, kissé talán kíváncsiskodó személyiséget tinédzserkoromban sikerült elhagynom. Felnőttem, mára már tényleg csak az érdekel, ami igazán fontos lehet. Persze, minden más is, de mértékkel, akár az alkohol és a józanság. Nem félek bevallani, volt rossz időszakom, amikor az alkohol volt az én "hobbim", de ennek vége. Eldöntöttem, mit szeretnék, és szerettem volna ebből kimenekülni. Láttam tönkremenni életeket, világokat összeomlani a függőség miatt, ezért akartam tenni valamit. Továbbtanultam, szinte egyszerre végeztem el két szakot, amiket sosem tudtam elképzelni egymásra épülve, de miután tudtam, mit szeretnék, azután mindkettő fontossá vált életemben. Rendmániás vagyok ugyan, de nincs OCD-m. Nem vagyok kényszeres. Kicsit sem. Jó, szeretem, ha nem mozdítanak el semmit onnan, ahol eredetileg voltak vagy vannak, persze, általában automatikusan visszapakolom ugyanúgy. Próbálok helytállni, próbálom mások életét rendbe hozni, míg sajátomét elhanyagolom. Hogy miért? Felesleges ecsetelnem, hogy miért. Van egy személy, akiért felelek, akire ügyelnem kell, akiért bármit megtennék. Ő nem más, mint bátyám egyetlen gyermeke. Az én keresztfiam. Hazugságon kapni őt olyan, mintha egy lyukat vájnának belém. Nem akartam őt az életembe, mégis hozzám került. Kicsit furcsa, kicsit érzelmessé tesz, ha látom, mennyire ragaszkodik ahhoz, hogy valaki szeresse őt. Számíthatna másra, de mégis... belém vetette minden hitét, minden érzelmét, minden gondolatot velem oszt meg, mintha az utolsó szalmaszálba kapaszkodna. A keresztfiamból a fiammá vált, már én is éppen úgy kötődöm hozzá, mint ahogyan ő.