to vera

Lehetetlenül hatalmasat ásítva léptem ki a szobámból, megigazítva az orromról lecsúszni akaró szemüveget. Csak a lakásban hordtam, illetve, ha nagyon muszáj volt. Nem szerettem a kontaktlencsét, de sulis éveim alatt rájöttem, hogy sokkal praktikusabb, mint egy szemüveg, ami nemhogy védené az ember arcát, ha megütik egy wc kefével, de még úgy bele is vág az ember bőrébe emiatt, hogy vagy két hétig ott marad a nyoma. Egész pontosan tizenhárom napig.  Nyilván nem személyes tapasztalat, valaki mesélte.
- Ez most komoly? – nyögtem szomorúan, megrázva az üres gabonapelyhes dobozt. Milyen elmebetegállat teszi vissza az üres dobozt, ahelyett, hogy kidobná és venne egy újat? Szerencsére nem mondtam ki hangosan, mert egyből mindenki rávágta volna, hogy TE GOLDBERG!. – Fitness … teljes kiőrlésű … egészséges – olvastam szörnyülködve egy másik müzlis dobozról a szöveget. – Kösz nem – tettem vissza, ráadásul egy polccal magasabbra, hogy még véletlenül se kelljen találkoznom ezzel a rettenettel. Enni viszont kell, a reggeli a bajnokok ebédje, hiába mondják a többiek, hogy ennek nincs értelme. A többiek viszont most nincsenek itt…
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy megtaláltam a tortaformát és megszületett a fejemben minden idők legjobb reggelijének az ötlete. Az idő érzékemet nagyjából a harmadik szám után kidobtam az ablakom, mikor már szinte eggyé váltam a zenével. A mestert hagyni kell alkotni, én pedig nem korlátoztam le magam. Körülöttem minden tiszta liszt, tojás és cukor volt, de még a konyhai lámpabura is, mert Lebron Jamesnek képzeltem magam. Oké, ő krétával csinálja, de én sokkal kreatívabb vagyok. A konyhából a nappaliba vezető lisztcsíkok jelezték hol próbálkoztam moonwalkoltam, elintézve, hogy Micheal Jackson a síron túl is sírjon a büszkeségtől. Ellenben a legtöbb szórakozóhellyel, ahol a – nyilvánvalóan csak kinézetükben… nyilván, ha mondom – Dan-hez hasonló alakok próbálták meg honosítani a tucc-tucc tánckultúrát, én nekem a testem minden része élvezte a zenét. Annyira király voltam, hogy a lábam, a törzsem és a fejem is teljesen más irányba mozgott.
- I’m on the highway to hell! – kiabáltam a saját hangomat se hallva a fakanálnak, a fejemet rázva, mint valami őrült és teátrális mozdulatokkal kezdtem egyszerre dobolni és léggitározni, learatva minden dicsőséget. Úgy félpercig csak forogtam körbe-körbe, míg végül a térdeimen előre nem csúsztam a liszttel teli padlón, felverve az egészet a levegőbe és egy utolsót még pendítettem, majd ahogy a világ királyai szokták, kitartottam a magasba a kezem és a szám végénél beállt szünetben elképzeltem, ahogy felrobban a stadion azoktól, akik jöttek meghallgatni a nagyszerű, aranytorkú Abe Goldberget.
Egy jóleső, szívem mélyéről érkező sóhaj hagyta el az ajkaim, kicsivel később pedig a szemeimet is újra kinyitottam, amivel – vagy inkább akivel – viszont szembe találtam ekkor magam, egyből az arcomra is fagyasztott minden érzelmet.
- Szép szoknya – böktem aztán ki néhány hosszú másodperc után, de ebből valószínűleg semmit nem hallott, mert közben elkezdődött a következő szám. – Szép fehér – a liszttől, amit az előbb ellentmondás nem tűrően – de biztos vagyok benne, hogy iszonyat menőn – a levegőbe juttattam a földről.  
A zsebemben lévő távirányító után nyúlok, mert érzem, hogy jobb kikapcsolnom most a hifit, mielőtt Vera indulna meg, hogy elhallgattassa. Ez volt az első cucc, amit vettem ide, mikor beköltöztem, szóval eszmei értéke van.
– Hogy neked milyen barna a hajad! – szólaltam meg még Vera előtt, magamhoz ragadva a kezdeményezést, ahogy feltápászkodtam a földről.   -- Eddig észre se vettem, de nagyon jól áll, tök király, hogy van hajad és kicsit sem … -  dehogynem, lisztes, mint az állat, de ezt még megúszhatom, csak el kell kerülnöm, hogy tükörbe nézzen. – Biztos gyakran mosod, igaz? Én is szoktam! Tök jó, hogy ilyen sok közös van bennünk és …  - lassan a konyha felé fordultam, ami szó szerint a Pokol Konyhájának tűnt így ebből a szögből. -  Oh, te jó ég! Micsoda felfordulás! Hát ez … pfff – olyan hangot adtam ki, mint mikor kiszúrnak egy lufit, és a hüvelykujjam lefelé fordításával mutattam, hogy mit gondolok erről az egészről. – Jaj ne, úgy tűnik, hogy Park a soros ma – csaptam csalódottan a derekamra a kezem, a ruhámat is össze tortatésztázva, de mivel ezzel a kézzel fogdostam eddig mindent, így … igazából csak gondoskodtam róla, hogy semmi  se maradjon ki. – Ezt a pechet! – valójában tegnap este kicseréltem a neveinket, hogy ne nekem kelljen Vera táblázata alapján takarítanom ma. - Rá jár a rúd szegény srácra, mi? Mármint, Detroit? Most meg ez … – Detroit konszenzusosan a világ egyik legunalmasabb helye és a legnagyobb szellemvárosa, ami viszont nagyon menő, ezt el kell ismerni.
- Na és amúgy … – dőltem neki az ajtófélfának, összefonva magam előtt a karom, felöltve a hulla laza arcom, amit melóból tanultam el. A hulla laza kifejés nem vicc, mármint, leszámítva, mikor épp merevek, mert akkor halál komoly, de az a kipurcanást követő nagyjából hetvenkét óra után teljesen megszűnik. -  … hogy vagy ma?

Reggeli készülődés, mosakodás, fogmosás, fogselymezés, szoknyavadászat, hajgumivadászat, ó, a blúzt elfelejtettem, de percekig vacilálok két lehetőség között, mert nem tudom eldönteni, melyik állna jobban - sötétkék? Acélszürke? Sosem tudom, hogyan illene menni egy állásinterjúra. Elegánsan? Félformálisan? Túlságosan merevnek néznek majd, ha ceruzaszoknyát húzok? Felvennének így egyáltalán?
Már jön is a stressz - érzem a kis tetves ujjait, ahogy végigszurkálják a torkomat, bárcsak itt lenne Aly, hogy mondjon valamit, amitől újra képes leszek nevetni! Bár ne állna rajtam úgy ez a szoknya, mintha most jöttem volna az Ördög Pradát visel-ből. Talán az egészet le kéne cserélnem. Talán újra kellene kezdeni a tervezgetést, végtére is, még elég sok időm van, kényelmesen odaérek metróval.

Igazából fogalmam sincs, miért pályáztam meg ezt a melót. Azt sem tudom, mi értelme izgulni. Biztosan fel fognak venni, hiszen kész főnyeremény vagyok, a kétlábon járó lottóötös - ambiciózus, lojális, orvostanhallgató! Ez mindent visz. Ütőkártya. Fel kell venniük - még akkor is, ha kedvem támad, mondjuk, fehérneműben besétálni. Vagy fürdőruhában. Abban, amit Alyvel vettünk a "majd-csak-kiugrunk-Hamptonsba-a-hétvégén" útra, és amit azután nem mertem felvenni a strandon. Ott ültem a homokban rövidnadrágban és pólóban, míg a többiek remekül érezték magukat a vízben. De ami sok az sok! Nekem is jár egy kis lazítás, nem igaz? Éppen ezért, ha úgy döntenék, hogy fürdőruhában megyek be...

Végül a sötétkék blúzt kapom fel, mert zajt hallok a konyhából. Nocsak, talán Abel ezúttal komolyan veszi a reggeli mosogatást? Tegnap készítettem egy képet a táblázatról, biztos, ami biztos, és láttam, hogy ma ő következik. Ahogy kilépek a szobából, felrakom az elismerő mosolyomat. Annyit nyúztuk egymást a beosztás miatt, de most, hogy látom, ő is képes fejlődni, igazán kijár neki -
- Mi a szar ez?! - Megkapaszkodom az ajtófélfában, éppen időben, így legalább nem csúszom el a - tojáson? Liszten? Néhány percig csak Abel lámpalázas locsogását hallom, miközben az agyamra szépen, komótosan olyan vörös köd ereszkedik, amilyet már hetek óta nem éreztem. - Mégis mi ütött beléd? Rohamod van?! - A hangom kezd olyan magasságba emelkedni, amit, azt hiszem, már csak a denevérek hallanának meg. De ebben a percben még ez sem érdekel. Igyekeztem megkedveltetni magam, rendszert hozni a közös életünkbe, megmutatni, hogy képes vagyok lazán reagálni gyakorlatilag mindenre, amitől másképpen a falra másztam volna, most azonban - elszakadt az a bizonyos cérna. - Jaj, fogd már be! Mindketten tudjuk, hogy TE voltál beosztva mára, és hidd el nekem, ezt a szutykot most fel is fogod takarítani! Hogyan várhatnád el Parktól, hogy ő csinálja meg helyetted? Hány éves vagy? Öt?!

to vera

Ritkák az olyan pillanatok, mikor azt csinálhatom, amit csak akarok. Főleg, mióta Vera beköltözött. Olyan, mint egy háztartási náci tiszt, amit egyébként a származásom miatt nem is lenne olyan hülyeség előhúzni, hogy egy kis bűntudatot keltsek benne. Sokkal jobb lenne, ha egy szőke, kék szemű német származású lány lenne, mert úgy nagyobbat ütne, de abból kell főznünk, amink van. Jelenleg, épp szó szerint.
Kettőnk közül még az is lehet, hogy én vagyok jobban meglepődve, mert fogalmam sem volt róla, hogy itthon volt. Neki nem el kellett volna mennie valahova? Mintha múltkor beszélt volna valami állásinterjúról, csak utána egyből a házimunkáról kezdett beszélni, mire az agyam átkapcsolt és csak azt láttam, hogy tátog. Az agy egy rendkívül finom szerkezet, szelektálja a beérkező infókat és nem mindenkinél egyeznek a prioritások. Kettőnk közül például csak neki okoz örömet, hogy mosogathat. Itt egy újabb kérdés adódik, hogy akkor miért nem ő mosogat? Ő boldog lenne, én is boldog lennék, mert boldog, így mindenki boldog és ha mindenki boldog, akkor teljes a boldogság.
- Én … én nem tudom, csak úgy …  - dadogtam megszeppenve, vadul gondolkodva valami nagyon jó kifogáson, de nem sok minden jutott eszembe, ami ebben a szituációban reálisnak tűnt. – Roham? Nem, én csak úgy … elcsúsztam, mert kiömlött a … valaki leverte és … előmelegítette a sütőt – jutott eszembe az is, ahogy hátra pillantottam. Oké, valahogy elő kell adnom, hogy egy szövevényes összeesküvés áldozata lettem. Vagy egyszerűen kifuthatnék az ajtón és mondjuk pár óra múlva visszajövök, mire kitaláltam, hogy mit is mondjak.
- Hééé, mosogatni voltam beosztva, és ez – mutattam körbe a Goldbergizálódott területen – nem mosogatás, úgyhogy technikailag ártatlan vagyok! – szóltam közbe, hogy a védelmemre keljek, mielőtt még meglincselne. – Egyébként se igazság ez, Dan vagy egy hete nem mosogatott, Reagan helyett pedig én vittem le Hannah szemetét is a múltkor! – panaszkodtam a kezeimmel hadonászva, amivel csak azt értem el, hogy tészta darabok repkedtek oda is, ahol eddig még nem voltak. -  Park megértené, ha kapna egy húszast, ráadásul a táblázat nem hazudik, és a gondolat is sértő, hogy azt hiszed, azt feltételezed, hogy ÉN, aki a végletekig támogattalak ebben a háztartási rabszolgaságban – mutattam a táblázat felé, és annyira átszellemültem, hogy majdnem hinni kezdtem magamnak – képes lennék meghamisítani és elcsalni a munkát! Ráadásul Parkot megszívatni ezzel? Tényleg ezt hiszed? – jól hiszi, gondolkodás nélkül megtenném újra. Bírom Parkot, de még jobban bírom, ha helyettem takarít.
- Miért nem hívjuk át Dan egyik tesóját a tizenötből? Kapnának zsebpénzt, nem kell utána adózniuk se – mikor ezt először felvetettem nagyon lehurrogtak, pedig a gyerekmunkások Kína gazdaságának az alapja, és jól megy nekik. Dannek majdnem a világ minden országából van egy testvére, néhanapján csak tudnak nélkülözni egyet takarítás miatt, nem?

Ilyenkor azt kívánom, bárcsak tudnék nevetni Goldberg baromságain - a folyamatos, olykor kínos viccelődésen, a trehányságon, mindazon, ami olyan szervesen őhozzá tartozik. De most? Most nem vagyok humoromnál, és talán sosem voltam igazán, ami nem jegyez elő sok jót a mai napra, már ha csak ezt az ügyet tekintjük.
- Jé, tényleg? Ez nem mosogatás? - A hangom ezúttal már a hitetlenkedés olyan tartományában van, ami után valószínűleg a denevérek által hallható frekvencia következik. - Nem mondod, Goldberg?! - Nem is tudom, miért hagyom magam hülyére venni, miért hallgatom ezt a sok sületlenséget. Ha kicsit lazább lennék, most megfordulnék a sarkamon, visszarobognék a szobámba, hogy szoknyát cseréljek, és kirázzam a hajamból a liszt és a cukor maradványait, majd hangosan becsapnám magam mögött a bejárati ajtót, és elhúznék, hogy a két utcányira lévő Poppy's-ban reggelizzek. A többiek majd megoldják a helyzetet, ha hazajönnek, nem igaz?

Ó, nem. Amennyire őket ismerem, a végén úgyis nekem kellene itt térdepelnem és fogkefével sikálnom a követ, hogy a fugából is kiszedjem a megdermedt tojás maradékát. - Nézd, nekem ma van egy elég fontos dolgom. Úgyhogy vázolom a tervet. Ahelyett, hogy áthívnád Dan valamelyik tesóját ilyen rasszista szöveggel, én most visszamegyek a szobámba, átöltözök, mert nem mehetek állásinterjúra úgy, hogy az egész konyhaművészeted a szoknyámon és a hajamban van, te pedig bemész fürdőbe, odaállítottam a zuhanykabin mellé a felmosót és a vegyszereket. Megfogod, felmosod, feltörlöd. Ennyire egyszerű, Goldberg - mosolyodom el bátorítóan a végére, bár ez talán már inkább a vicsor kategóriába tartozik. Nem, nem vagyok hajlandó helyetted megcsinálni! És, ahogyan a mai nap eddig alakult - jobb, ha ezt gyorsan és fájdalommentesen lerendezzük.

to vera

Az, hogy ilyen sokan lakunk itt, egyszerre előny és hátrány. Előny, mert nehéz unatkozni, hátrány pedig, mert sosem lehet igazán csak az egyikünké a lakás. Azaz, az enyém. A múltkori epres-oreos torta ötletem óta nem süthettem semmit se teljes alkotói szabadságban, egy művésznek pedig kell a tér, hogy alkosson. Én pedig egy művész vagyok, hiába nem ismerik fel ezt, ki kell teljesednem, akkor is, ha ez nekik fáj. Néha áldozatokat kell hozni.
- Öhm … nem – ráztam meg a fejem, bár közben rájöttem, hogy ez költői kérdés lehetett. Már bánom, hogy nem a menekülést választottam. A bátrak sosem járnak jól. – Nyugi, Hirosimában is feltudtak söpörni, ugye? Nincs olyan nagy gáz – próbáltam nyugtatni, mielőtt a hangja megrepesztené az összes tükröt a lakásban. Most már szinte biztos odaégett a piskóta, de inkább magamban tartom és nem jegyzem meg, hogy neki köszönhetően éhesen kell majd munkába mennem. Konyhában vagyunk, legalább egy tucat dolog van itt, amivel kinyírhat engem.
- Nem mondtam, hogy a feketéket hívjuk át! Felőlem lehetnek fehérek is! – kértem ki magamnak száj húzva. Én, mint rasszista? Csak annyit mondtam, hogy dolgoztassunk pár gyereket. Persze, mikor az Iphone-t teszik össze, amit használnak, akkor nem baj, hogy gyerekek dolgoznak. Ráadásul én nem csak mekis kuponokkal fizetnék nekik, hanem kapnának … tapasztalatot, az felbecsülhetetlenül értékes, igaz? Meg mondjuk pár dollárt, de azért csak ésszel, elvégre egyébként is gazdagok Dan szülei, nem? – Most már nem lesz semmi se belőle, odaégett. Megint a főnökömtől kell teasütit lopjak. Tudod milyen a teasüti? Filter íze van, ezért eszik csak az angolok – csóváltam meg a fejem, miközben kinyitottam a sütőt, de az arcomba hirtelen csapó gőzfelhő miatt kis híján elestem, de a pultban még időben megtudtam kapaszkodni.
– Mióta van nekünk felmosónk? – hülye kérdés, a válasz meg egyszerű. Mióta is lakik itt Vera? – Pedig egész jól áll. Nem gondolkodtál még rajta, hogy fehérre fested a hajad? – menő lenne. Mostanában úgy is mindenkinek kék, zöld, meg piros a haja. A fehér már annyira nem is kirívó. – Hé, várj, te most csak úgy … elmész? Miért nem Skype-olsz velük? Nem hagyhatsz csak így itt! – ez majdnem árulás. Sőt, igazából ez árulás, ugyanis nem látom rajta, hogy sajnálná a dolgot. – Ez csak egy állás, komolyan elárulod érte a legjobb barátodat? – ez egyszerre volt költői kérdés és hazugság is, de ez is csak a fondorlatos tervem része. Mikor majd kijavít, megsértődhetek rá, amiért nem tart a legjobb barátjának. – Tudod mit? Fellázadok! Nem értékelitek eléggé a közösségünkbe fektetett munkámat, legyen ez inkább egy csapatépítő takarítás, hm? Ünnepelhetnénk így is, ha megkapod az állást, elintéztem, hogy legyen bulid! – tártam szét a kezem, majd ujjongva meglengettem párszor az öklöm a levegőben, hogy éreztessem az ünnepi hangulatot. – Meglepetésnek szántam, de … majd játszd el, hogy meglepődtél! – akár használhatná azt a király új seprűt, amit vettem neki karácsonyra. Mobil seprű, összecsukja és akár a táskájába is teheti. Vagy, még mindig fizethetünk pár munkát kereső gyereknek. Talán ez lenne a legamerikaibb, amit tehetünk. Lényegében …. adakozunk.

Nem tudom, mi viszi a lábaimat tulajdonképpen, de nem bírok a konyhában maradni, és várakozni, amíg Abelre magától rá nem tör a takarítás utáni olthatatlan vágy. A fürdőszobába megyek, a távolból is pontosan értem a szavait - mivel a lakás nem olyan nagy, hogy az egyik végéből ne hallanám, ha ő a másikban arra kér is, hogy skypeoljak a reménybeli főnökeimmel. Én eddig azt hittem, mindennek van határa. Nyilván elrugaszkodott elképzelés volt. Goldberg, bár kezdetben nagyon kedveltem, minden szavával bizonyítja ezt. Talán jobb is, hogy sarkon fordultam abban a percben, amikor Hirosimát említette, igazán megválogathatná a szavait, igazán lehetne udvariasabb, vagy egyszerűen csak feltakaríthatná, amit kiöntött, kiszórt, kirámolt. A felnőttek így csinálják. Égni érzem az arcomat a dühtől, miközben felkapom a felmosóvödröt és vizet eresztek bele. Várok, amíg a vödör félig meg nem telik - ennyi víz valószínűleg felesleges, de minél tovább hallgatom a víz csobogását, annál több időm van felfrissülni egy pillanatra, mielőtt vissza kellene térnem a porondra, hogy Goldberg hagymázas hülyeségeit hallgassam.

Visszatérve a felmosót és a vödröt is magammal viszem, nehogy szó érhesse a ház elejét. - Még szép, hogy elárulom! - A célszerszámokat frusztrált arckifejezéssel, de rezzenéstelennek ítélt vonásokkal teszem le Goldberg elé, karnyújtásnyi távolságban. - Ez üzlet. Kérlek szépen, vegyél erőt magadon és viselkedj úgy, ahogyan felnőtt férfihoz illik! - Az eddigiek után előhúzom a férfi kártyát, még ha fogytán is van a türelmem. Abel nem teheti ezt velem, nem várhatja, hogy majd én megoldom a helyzetet posztmodern Wonder Womanként, miközben ő a tepsi aljára égett tésztadarabokat nyammogva az asztalhoz telepszik, és átlátszó megjegyzéseket tesz a hajamra. - Az ipari erősségű oldószer a csap alatt van, a jobb oldali szekrényben. Elég kinyitnod az ajtót. Nézd! - Azzal odalépek, és szélesre tárom a mondott konyhaszekrény ajtaját, hogy az oldószerek széles és minőségi tárháza láthatóvá váljon. Mi lenne ezekkel nélkülem?

to vera

- Hé, most … hé, nem mondasz semmit? Csakhogy tudd, a hátat fordítás nem jó konfliktus kezelési megoldás! – szóltam még utána, mikor hátat fordított és a fürdő felé ment. Nagyon nem az. Én már csak tudom, sokat próbálkoztam azzal, hogy miután otthon kosaraztam (mert a játszótéren a többiek nem engedtek) és széttörtem véletlen valamit, gyorsan elfutottam, mielőtt anya elkaphatott volna. Ő viszont órákkal később ugyanúgy emlékezett a dologra, úgyhogy … ha más nem is, de az kiderült, hogy anyának a memóriája rendben van.
- Nagyot csalódtam benned. Én pedig még adni akartam neked a tortámból … - húztam el a szám, a fejem csóválva. Így viszont nem kap, mármint, azon kívül, ami egyébként most is ott van rajta. De az csak liszt. Könnyen lehet, hogy ez a büntetése. Sőt, tuti. – Hé, ezt múltkor már eljátszottad, és végül levettem az Amerika Kapitány lámpát a nappaliból! Miért én legyek mindig a férfi? – fakadtam ki. Ez ugyanis nem igazság. Ha szigorúan nézzük, tulajdonképpen én vagyok itt a legkomolyabb. Bizony! Vegyük például a munkát. Dan mit dolgozik? Valamiféle férfi sztripper, igaz? Én segítek azoknak, akik segítenek a rendőrségnek, hogy a gyilkosokat kaphassanak el! Több elismerést kéne kapjak. – Nem kapok elég megbecsülést, úgy érzem – fejtettem ki a vélemény, sokatmondón pillantva Verára, szinte szugerálva őt, hogy legyen bűntudata
- Ipari erősségű? Az legális egyáltalán? Azt akarod, hogy törvényt szegjek? Na és ha a szemembe fröccsen és megvakulok? – ha olyan leszek, mint Daredevil, akkor önként is beledugnám a fejem, de az ugye csak képregény. Sajnos. – Vagy lemarja a lábam? - ezerféle módon megsérülhetek és meghalhatok. Nincs is védőfelszerelés, pedig szinte tuti, hogy ehhez kell  böktem az oldószer felé a szekrényben. – Egyébként meg, minek ennyi oldószer? Mi van, ha egyszer beugrik az FBI és meglátják ezt? Azt hiszik, hogy bombát akarunk csinálni, nekem pedig rajta lesz az ujjlenyomatom! – soroltam a jobbnál jobb okokat arra vonatkozóan, hogy miért is nem kéne nekem használni ezeket a szörnyen veszélyes dolgokat. Olvastam egy fickóról, aki belehalt a takarításba, mert sósavval dolgozott és nem vett védőmaszkot.
- Na és … hova mész interjúra? Elmehetnék veled, tudod, lelki támaszt nyújtani. Vihetnénk az egyik oldószert, hogy a többi jelentkezőt kiiktassuk, hogy tuti tiéd legyen a munka! Csak egy kicsit öntünk belőle a kávéjukba és kész! – határozottan jobb lenne, mint azzal tölteni az időmet, hogy az életemet teszem kockára takarítás közben. A világot védve akarok meghalni, miközben az űrből jött ellenséggel harcolok.