Ha láttál már remegő ujjakkal, dühödten kitépett hajgumit, ittál már bele sietve a tejeskávéba, forráztad már le a nyelved annyira, hogy még másnap is sajgott, akkor pontosan tudod, milyen érzés az esetek 79,6%-ában Verának lenni. Persze, a szülei sosem kötelezték semmire, ő hajtja bele magát mindenbe az égvilágon, ami elismerést válthat ki másokból, és amitől ő nagyon, nagyon jól alhat esténként - önkénteskedik, lelkes erdőjáró, a gimis évei alatt az absztinencia klub elnöke volt, az a fajta lány, akit egyszerűen nem lehetett nem kedvelni. Az ázsióját pedig csak fokozta, amikor harmadikban még a vitacsapat kapitányává is kinevezték, az anyja nagyon büszke volt rá, az apja meg csak morgott valami olyasmit, hogy a teniszben ettől nem fog jobban menni neki az adogatás. (Nem véletlenül, Sarkissianéknál a tenisz olyan, mintha egyenesen az emberség alapvető feltétele lenne - még akkor is, ha Vera a labdát sem találja el az esetek nagyrészében. Ha pedig mégis sikerül, a szervájával képes nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozni bárkinek, aki az udvarukon rögtönzött teniszpálya közelébe megy.)

Minden elért eredménye mellett sosem áltatta magát azzal, hogy könnyen barátkozik, mindig versengő típus volt, bár erről valószínűleg a nálánál alig másfél évvel idősebb nővére, Kirsten is tehetett, akivel életük első húsz évében folyamatosan egymás agyára mentek. Csak úgy, ahogyan nem kifejezetten prominens családok nem kifejezetten jómódban megért lányai teszik. Ráadásul Kirsten istenadta tenisz-tehetsége csak olaj volt a tűzre, nem is beszélve a sokkal keskenyebb derekáról és feszesebb fenekéről, amit Vera irigyen bámult volna, ha az ilyesmi nem volna aggasztó rokonok között. (A szemfüles Azniv néni nem hagyta volna szó nélkül, ha egyszer rajtakapja, amint a nővére hátsóját fikszírozza. Nem éri meg kockáztatni.)

A szabadságot, amit a városba költözése jelentett, könnyen megszokta és megszerette - ma már ez éppen annyira része a reggeleinek, mint a fogselymezés. Igen, Vera kifejezetten háklis a szájápolásra, nem is beszélve a határidőkről és a szelektív hulladékgyűjtésről, de adj neki egy korty bort - sosem bírta az alkoholt, úgyhogy az eredményért nem vállal felelősséget -, és már süti is veled a gofrit a konyhában, csakis az anyai nagymamája receptje szerint, vastagon megkenve mogyorókrémmel és lekvárral, mert hiába minden levegőváltozás, Vera még ma is úgy eszik, mintha az élete múlna rajta. És hidd el, nagyon jó hallgatóság, letörhetetlen optimizmussal hiszi, hogy minden kérdésre létezik válasz, minden bögre mentás forrócsoki mellé jár egy mosoly, mindenki megérdemli az esélyt az életre, és soha, egyetlen centtel sem támogatná a Planned Parenthoodot.

Anyám nagy rajongója Vera Wang munkásságának, és matematika tanárnőként nem sok fényűzést engedhetett meg magának, nem is beszélve arról, hogy apám, aki nem igazán rajong Mike Bryan olimpiai bajnok teniszezőn kívül bárki másért, mindig húzta a száját, ha anyám új szoknyát vett. Mindennek fényében hálás lehetek, amiért az újszülötti bizonyítványomra nem a Mike Sarkissian név került – huszonöt év házasság alatt valószínűleg az én keresztnevem az egyetlen, amiben anya véleménye érvényesült.

Azért én, Kirstennel ellentétben, mindig hittem, hogy a családunk boldog, összetartó, mindent átvészelő, még akkor is, ha a tetőnk alatt egészen különböző kultúrák olvadtak össze örmény származású amerikai apám, és ázsiai gyökerekről fakadt anyám által. Amikor kicsik voltunk, kirándulni jártunk a környező erdőkbe, apa megtanított utánozni a széncinege hangját, láttunk rókát, este pedig anyával sütöttük a yue binget, mert mindig olyan révedezővé vált a mosolya, amikor valami olyat kóstolt, ami az otthonára emlékeztette. Négyéves múlt, amikor a nagymamáékkal Kansasbe emigráltak, az idő port szitált sok mindenre, ami egykor természetes volt számára, de az ízeket nem fedhette el.

Azután Kirsten kamaszodni kezdett, én gyakorlatilag azonnal követtem őt koromat meghazudtoló elszántsággal, és anyáék többet semmiben nem értettek egyet. Hogy apa túl szorosan fog minket, hogy anya túlságosan engedékeny, hogy a lányok is képesek éppen ugyanarra, mint a fiúk – éveken át csak a kiabálást hallgattam a csukott ajtón túlról, mintha a boldog gyerekkor szilánkjain taposnának, és apa sosem emelt kezet anyára, képtelen lett volna rá, de olykor a szavak jobban fájnak, ezt mindannyian tudtuk.

Egy idő után egyszerűbb volt oda sem figyelni, mi pedig könnyedén kijátszottunk bármilyen szülői szabályt, ami nem tetszett. Kirsten megtanított lemászni a szobám ablaka melletti pergolán, és én voltam az egyetlen, akinek könnytől és önvádtól maszatos arccal bevallotta az abortuszát. A gimi utolsó évében történt, Tommyval pedig hol együtt voltak, hol szakítottak - persze, én sosem hittem komolyan, hogy már csinálják, sosem hittem volna, hogy Kirsten, a mindig mindent jobban tudó és mindig minden lécet megugró nővérem, akit akkor sportösztöndíjjal már felvettek az NYU-ra, ilyen felelőtlen. És mégis. Sosem felejtem el a látványt, ahogyan az ágyam lábánál kuporgott, könyörögve, ne mondd el apának, főleg apának ne, és egyértelmű volt, hogy életünkben talán először megteszem, amit kér. Hogy másnap a suliban az aulában odaléptem Tommy Cavanaugh-hoz és nyitott tenyérrel felpofoztam - szájhagyomány útján terjedt az eset, és még csak meg sem büntettek, hiszen ez volt az első iskolai kihágásom. Persze, Kirsten fájdalmát nem enyhíthettem, és bármit is mond, azóta sincs túl rajta. (Ha egyszer bevágnék egy tálcányi tojást a Planned Parenthood ablakán, annak valószínűleg ő lesz az oka.) A titkát máig őrzöm, hiszen a húgok erre valóak.

Talán arra is Kirsten adta meg a végső lökést, hogy a szülész-nőgyógyász szakirányt válasszam. Nemesnek tűnhet, hősiesnek, pedig valójában egészen egyszerű a motivációm - egyetlen nő sem érdemli meg, hogy a neki felkínált könnyebb út, a mindenki által javasolt megoldás a gyilkosság legyen. Azok, akik elhitetik veled, hogy nem fog fájni, hazudnak, és azok is, akik úgy tesznek, mintha nem lenne más megoldás - csak még mélyebbre löknek a kétségbeesésében olyan fiatal lányokat és nőket, akik segítségért nyújtóznak, akik, ha a társadalom és a családjuk támogatná őket, mernének másként dönteni. Felháborít ez a kollektív képmutatás, ez az álszent makacskodás - szabadságról beszélnek, és nem törődnek azzal, hány éven át zokogott a nővérem minden november 3-án, hányszor ismerte be előbb személyesen, majd pedig skype-on is, hogy megint őrá gondol, arra, hogyan is nézne ki most, milyen óvodába járhatna, hogyan oldaná meg a karrierje mellett. Az unokaöcsém vagy unokahúgom idén töltené be a hatot.

Persze, ez mind nem olyasmi, amiről beszélni lehet sörözés közben, hacsak nem akarom megmérgezni az egész este hangulatát. Tudom én, hogy mindenki félrenyelne, ha felhoznám - valószínűleg még az újdonsült lakótársaim között is. Ne érts félre, nagyon kedvelem őket, és jól érzem magam velük, hálás is vagyok nekik, mert alig vártam, hogy magam mögött hagyhassam azt a lepra kollégiumot. Éppen csak, úgy tűnik, még nem ért meg az idő arra, hogy komoly dolgokról is beszéljünk. Ki tudja, talán majd diploma után? (Addig meg a mosogatási rendről készített táblázattal sokkolom őket. De hát ők sem gondolhatják komolyan, hogy minden tányér és pohár elmossa saját magát!)