Vannak, akik könnyelműn, majdhogynem vágyakozva vetik oda gondolatban, hogy az ilyen éjjeleken legszívesebben megállítanák az időt. Nem engednék elfutni, nem engednék, hogy véget érjen. Én nem így gondolkodom. Én megélni vágyom minden másodpercét a legteljesebben. Beleborulni a testbe, mely elmerül bennem, mint nyárutón az illatos szénába. Lélegezni a levegőt a bőréről, kortyolni az életet az ajkairól. A hangját elolvasztani közöttünk, édes dallamként zárni el olyan napokra, amikor ez az egész csak egy vágyott emlék lesz. Minden múlandó ami tiltott, mégis azok az órák maradnak meg bennünk leginkább. Fogalmam sincs, még csak elképzelésem sem, hogy ezek után mégis hogyan fogok tudni elfogulatlanul nézni rá a hétköznapokban. Felnőtt ember vagyok, tisztában vagyok a saját játékszabályaimmal, mégis hosszú idő óta először akarom szándékosan megszegni azokat. Lágy és egyszerre felkavaró az egész lénye, amint rám borulva egyre erőteljesebben és egyre szenvedélyesen merítkezik meg bennem. Lábaim megemelve kulcsolom át a derekát, mintha attól kellene tartanom, hogy elmenekül. Nem fog. Nem azért mert nem tudna, hanem mert éppen úgy mint én, csak ebben a pillanatban, ennek a pillanatnak akar élni. A szoba búgó csendjében óvatlan és hangos zihálásunk úgy fűződik össze, amint a tekintetünk kutatja örökkön a másikét. Homloka gyöngyözőn támaszkodik neki az én homlokomnak, ajkaim kíméletlen mohósággal csapnak le rá, aztán amikor elengedem, ő folytatja ugyanezt a követelőző játékot. A húsa egyszerre édes, és egyszerre forró. Keze lassan simul alább és egy érzékeny, majdhogynem a végtelenségbe hajszoló pontomon érint. Halkan sóhajtok és sikkantok egyszerre, a testem megfeszülve emelkedik fel, és kényszerítve ezzel őt is a mozdulatra velem együtt. Gyilkos és végtelen a tánc, a mozgás, a csípő ritmikát vesztett, eszeveszett tekergése. Nem fogom vissza magam, és tenyerem először simítja a lapockáját, majd beleváj. A szenvedély tüzes karmokkal csapódik belőlem a felszínre. Habzsolnám ameddig csak tudnám, mégis türelmetlenné válok. Nem tudom, hogy azért, mert már jó ideje bennem van ez a feszítő vágy, vagy azért mert ennek ő az oka. Őt akartam olyan nagyon, és egy pillanatra sem bántam meg, hogy így alakult. A keserű visszautasítás helyét átvette az akarat, és a beletörődő elfogadásét az ismételni vágyás. Lesz folytatás? Meglehet nem, éppen ezért ez létezik csupán. Az itt és a most vele. A gyönyör legmagasabb pillanataiban az egész testem nekifeszítem, érzem, hogy odalent olyan forróság fog belőlem kiszakadni pillanatokon belül, hogy képtelen lennék józan ésszel, vagy bármivel útját állni. A vak ködön át őt látom, ahogyan velem együtt képtelen megállni, és a hangjának mélysége egy csókba fullad bele. Mintha nem lenne holnap, mintha nem érkezne majd el a hajnal. Mintha nem lenne korábbi életünk, és mintha itt lenne a vége, és nem lenne tovább. Megfeledkezek mindenről, csak őt látom, csak az ajkainak rámolvadó gyönyörében fürdőzve engedem át magam az élvezet legerősebb hullámának. Lüktetve szorítok rá odalent, érzem, hogy teljesen kitölt. Elveszek a színes világban, lebegek a semmi közepén, és próbálok újra levegőhöz jutni. A feje a homlokom mellett lenyaklik, majd ismét femeli és rám néz. Érzem, hogy elhúzódik, és egy pár másodpercig még húzom az időt, nem akarom elengedni. Mint egy akaratos kisgyerek, aki nem ereszt, aki visszafogja azt ami kell neki. A homlokom ráncolom, kérlelő mosollyal próbálkozom, és látom, hogy ő is maradna, de végül engedek. Bármennyire szeretném, az örökkévalóságig nem maradhatunk így. Mellém heveredik, apró, kényeztető csókjait kezem simításával viszonzom, ahol éppen érem őt. Az ujjbegyem el akarja raktározni minden sejtjét, azt a forróságot, ami belőle lüktet még mindig. Oldalra fordítja a fejét, és én is hasonlóan teszek. Hajam csapzottan terült el a párnán, mégis az arcom ragyogó, minta most fújt volna meg a friss tavaszi szellő. A kérdésére ajkaim biggyesztem, kicsit talán elgondolkodva hümmögök - Hát….egynek elment…- jegyzem meg, de cseppet sem leplezem a hangomban érezhető huncutságot. Kihozta ezt belőlem, és élvezettel fürdőzöm abban, hogy fesztelen, szabad, majdhogynem újra tini lehetek mellette. Hol vannak azok a szép évek! Az arcán látom, hogy egy pillanatra, amíg talán fel nem fogja a hangom játékát furcsa meglepettség suhan át. Végül elnevetem magam, és a kezem átellenesen megemelve megcsiklandozom az oldalát, majd a kézfejemmel, ugyanezen a ponton lágyan simítok végig, le egészen addig az oldalán, ameddig a kezem elér. - Jesszus! Komolyan ne vegyél! A tűrhetőnek nevezzük a tökéletest, akkor igen, az volt.- kicsit az oldalamra gurulok, annyira, hogy néhány apró csókot leheljek a vállára.Onnan nézek fel rá, minden csók után hagyva egy pár másodpercre nyitva az ajkaimat, aztán folytatom. Abba se hagynám szívem szerint. Újabb csókok, ezúttal mosolyogva a szava nyomán. - Ha tehetném, egész éjjel a szavadon fognálak, Arthur.- így is van. Nem szívesen engedem el. Az előző óra azt hiszem mindkettőnk számára olyasmit hozott felszínre, amellyel jócskán átléptük a határainkat, és nem tudom, hogy innen vissza lehet térni a hétköznapihoz és a megszokotthoz. Még inkább a kérdés, hogy egyáltalán akarunk e visszatérni hozzá. Én nem vagyok benne biztos. De mint tudjuk én nem mindig azt teszem az életben amit igazán akarok, ahogyan ő sem. A nyakamra adott csóknál egy pillanatra lehunyom a szemeimet, aztán a megjegyzésre csak bólintok. - Egyetértek. A járást ismered a hálóban, ott szemben a fürdőszoba.- biccentek a fejemmel az említett irányba, majd az éjjeli szekrény felé. - Ott pedig találsz zsebkendőt. Mindjárt jövök vissza. Hozok gyümölcsöt aztán ha nem bánod, csatlakozom.- egy futó csókra még felkapaszkodtam a mellkasára, aztán a másik oldalon legurultam az ágyról és magára hagytam. A konyhába sétáltam és egy közepesebb üvegtálba almát, narancsot, epret és szőlőt halmoztam, megmostam, majd jól lecsepegtettem, és elindultam vele visszafelé. Miközben visszafelé sétáltam már hallottam a lágy vízcsobogást. Mosolyogva léptem be vissza a hálószobába. A gyümölcsöket az ablak alatti komódra tettem és besétáltam hozzá a tusolóba. A szobámhoz tartozó fürdő nem volt túl nagy, és alapvetően a letisztult, egyszerű stílus jellemezte. A legnagyobb helyet maga a zuhanyzó foglalta el, amely nagy volt és kényelmes. Noha többnyire egyedül használtam, ettől függetlenül szerettem a tágas tereket.Gyerekkorom óta szenvedtem a klausztrofóbiától. Az üveglapokon a vízpára apró kristálypettyeket rajzolt, és ott állt Arthur a zuhany alatt, maga előtt megtámaszkodva a csempén a két tenyerével, és hagyta, hogy a víz végigzubogjon a fején, le egészen a hátán. Egy fél percig még gyönyörködtem benne, aztán beléptem hozzá magam is. Meg akart fordulni talán nem tudom, én azonban a hátához léptem és hátulról átöleltem, fejem ráhajtottam a gerincére.Kezem előre vezettem a mellkasához és tenyeremet rásimítottam. Ujjaimmal finoman kezdtem cirógatni, miközben ajkaimmal az apró gerincgyöngyöket csókoltam végig. Vizes lettem én is, de hát elvégre egy zuhanyban állunk. Tudtam, hogy ha utána jövök ide, azzal megint felkorbácsolom mindkettőnkben a vágyakat, de most képtelen lettem volna távol lenni tőle. Kellett a melengetően édes közelség. - Ugye tudod, hogy ezek után nem akarlak messzebb tudni magamnál?- a kérdésbe ágyazott kijelentés azonban Arthurnak szólt. És nem Mr Crowleynak. Pedig tudom, hogy a reggel mindent meg fog változtatni. A reggel visszahozza a valóságot.
Furcsa kettősség lakozik most bennem. Egyik részről örülök, hogy megadtam magamat és Mirandával tölthettem az éjszakát, ugyanakkor nem hagy nyugodni a gondolat, hogy átvágtam a saját szabályaimat. Olyan szabályokat, amelyekhez hosszú évek óta töretlenül tartottam magamat. Nem tudom, mégis mi volt az inger, ami miatt így felrúgtam mindent. Talán Miranda korábbi kirohanása a visszautasításom hallatán? Egy épeszű ember valószínűleg fogta volna magát és vissza sem tér, ezzel szemben én? Belegondoltam a helyzetébe, megsajnáltam és reménykedtem benne, hogy hátha tudok enyhíteni a lelki nehézségein. Valami bántja és ha igazak a pletykák, akkor tudom, hogy micsoda. Mindezek ellenére jól tartja a mindennapi életben a határozott doktornő képét, belül akármennyire is meg van törve. Arról már nem is beszélve, hogy én is akartam ezt... akartam Őt. Hasonló lelkek vagyunk mi Mirandával, két külön képet mutatunk a világnak, a bennünk élő magánemberek pedig mérföldekre elkerülték egymást. Eddig. És máris megtörtént a baj. Amit csak azért nevezek bajnak, mert akármennyire is próbálom tagadni, van egy olyan sejtésem, hogy ezt a munkám végzése közben sem fogom tudni teljesen félretenni. Kielégülten fordulok az oldalamra, de egyelőre még nem eresztem el őt. Jelenleg a simogatása nem a vágyamat korbácsolja, sokkal inkább a felhevült testemet enyhíti. Nevetve teszek fel egy kijelentésként előadott kérdést, amit aligha gondolok komolyan. Szerintem mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ez most mindkettőnknek egyfajta felszabadulást jelentett. Mi sem bizonyítja ezt jobban a rendezetlen hajánál, vagy a hátamon virító piros csíkoknál. Szavai egy pillanatra mégis meglepnek, bár inkább a szokatlan hanglejtés az, ami kizökkent, nem a mondandó. Aranyosnak találom ettől függetlenül, hogy ahogy teheti, máris magyarázkodni kezd, amelynek a kisebb-nagyobb csókjaival ad valódi jelentést. Csendben nyugtázom a szavait, amelyre most szívem szerint azt mondanám, hogy akkor legközelebb végezzünk korábban a munkával, ezáltal nyújtva az éjszaka hosszát, de a torkomon ragadnak a szavak – talán még jobb is. Megismételném még ezt az estét szívesen, ugyanakkor félek, hogy ez a munkám rovására fog menni és nem leszek képes olyan mértékben végezni, mint az elvárt tőlem. Mit beszélek? Ez az este egyszeri alkalom, nem szabad többször megtörténnie. - Nos… még van pár óra napkeltéig - a valódi gondolataim helyett inkább ezt a választ engedem ki a számon. Lehet, hogy reggelre egy használt felmosórongy szintjén fogok lenni kipihentség tekintetében, de az most valahogy nem tud érdekelni. Tekintetemmel az arcát vizsgálom, ami akaratlanul is mosolygásra késztet. Ahogy ő engem nem a kimért személyi testőrként lát, én sem a doktornőt vélem benne felfedezni jelen pillanatban. A legnagyobb gond ezzel az, hogy túlságosan tetszik, amit látok. A kissé csapzott haja, az egyszerre fáradt és éber tekintete, a szemei élénk csillogása. - Ha bánnám sem lenne túl sok beleszólásom, mégis csak a te házad - felelem, és addig nem mozdulok az ágyról, míg el nem hagyja a szobát. Gyümölcsöt hoz… hát ez kész! Kész főnyeremény ez a nő, a férje mégis inkább a férfiak társaságát élvezi. Nincs bajom a melegekkel, de nehezen tudom elképzelni, hogy érhet fel Miranda odaadásához. A zsebkendőbe belecsomagolom, amit bele kell, aztán a kukába dobom és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Hasonlóak vagyunk, mégis két külön világot képviselünk Mirandával. Letisztult, márványozott falak és padló, modern beütés, terebélyes zuhanyfal… Ellenben nálam annyi az egész fürdőszoba, mint itt Mirandáéknál a zuhany maga. Becsukom magam mögött az ajtókat, majd beállok a zuhanyrózsa alá. A langyosnál valamivel melegebbre állítom a hőfokot, és fejemet lehajtva, kezeimet a falnak támasztva élvezem a vizet. Kizárom a gondolatokat, és csak csendben hallgatom a csobogást. Akkor térek csak vissza a valóságba, mikor meghallom Miranda lépteit a hátam mögött. Nem fordulok felé, így is jól tudom, merre tart. Lehunyt szemekkel élveztem a tenyerének érintését, az ajkainak puhaságát. Olyan természetesnek hat ez az egész, hogy a kezdeti kényelmetlenségnek már nyoma sincs, se Mirandánál, se nálam. Eltolom magam a faltól, felegyenesedek és tenyereimet az övére helyezem, de nem fordulok meg. Szavain elmosolyodom. - Hasonlóan érzek én is - felelem rövidesen. - Nem tudom megmondani, mikor volt utoljára ilyen estében részem. Elképesztő volt - nem hízelgésből mondom ezt, hanem tényleg így is gondolom. Nem tudom, mi lehet az oka. Maga az aktus, vagy szimplán az egész helyzet okozta izgalom? Valószínűleg a kettő csak fokozta egymást. - Nehéz lesz ezek után úgy tenni, mintha mi sem történt volna - teszem még hozzá. Egyik kezemmel hátranyúlok, először oldalára simítva, majd a fenekére. Próbálom addig kiélvezni az este adta lehetőségeket, amíg csak esélyem van rá. A másik tenyeremmel megfogom az ő jobbosát, majd lentebb vezetem a testemen, a férfiasságomig, ahol elengedem. - Kinek az ötlete volt ez a hatalmas fürdőszoba? Szerintem területileg a saját zuhanyzóm és konyhám összevonva van ekkora, mint ez a helyiség - nevetek fel halkan, ahogy hátrapillantok rá. Nem egészen értem a magam egyszerűségével az ekkora fürdőszobának a lényegét. Több hatalmas tér is van ebben a házban, de a család tagjainak száma valahogy nem magyarázza meg ezt sem. A formaiságokat már rég elhagytuk – erről valahol a jobb keze jelenlegi helyzete is árulkodik -, így nem hiszem, hogy a kérdésemmel túllőnék bármilyen határon. Ugyanakkor tényleg érdekel, akármennyire is csak a fürdőre kérdeztem rá jelenleg.
Tudod Drágám, van abban valami perverz módon nevetséges, hogy az utóbbi idők legjobb éjszakáját neked köszönhetem. Közvetve, de mégis elértük azt, hogy ki tudtál elégíteni, anélkül, hogy tulajdonképpen hozzám értél volna.Ha nem lett volna az eszement paranoiád, hogy felülsz mindenféle fenyegetésnek, ha én nem egyeztem volna bele csak azért, hogy békén hagyj, és ne nyaggass ezzel állandóan, akkor valószínű ez az éjszaka elmaradt volna. Persze nem mondhatjuk azt, hogy előbb vagy utóbb ne lett volna valaki aki pótolta volna a húsz éve magad után hagyott betemethetetlen és most már örökre ott tátongó űrt. De tény, hogy Arthur sok tekintetben meg tudta adni azt amire már olyan régóta szükségem volt. Nem is nagyon érdekelt, hogy miért gondolta meg magát, az sem érdekelt volna ha csak szánalomból teszi. Pár órára én mindent elhittem volna neki, sőt követeltem volna, hogy hazudjon, tulajdonképpen a csillagokat is az égről, csupán azért, hogy ne csak a testem, de a lelkem is telítődjön. Húsz évesen egy nőnek a hiúsága, a bimbózó nőiessége miatt kellenek a bókok, a szerelem, a hevület. Negyven felett, amikor már közelebb van a menopauzához semmint a szüzessége elvesztésének idejéhez, pedig azért kell, hogy még kapaszkodhasson hanyatló, de még mindig erősnek és tántoríthatatlannak hitt vonzerejébe. Te az enyémet már évek óta porig próbáltad rombolni, és nem csupán azzal, hogy hálószobám egyszemélyessé vált veled szemben, hanem azzal is, hogy igazából soha nem kellettem neked igazán. Nem mondom, hogy nem vagyok vétkes ebben az egészben, azt sem mondom, hogy az anyagi biztonságot bármikor fel tudnám adni. Már nem foghatom a fiunkra, már tulajdonképpen jó ideje nem foghatnám semmire, hogy veled vagyok. Mégis nehéz rászánni magam arra, hogy lépjek. Félek a hatalmadtól. Félek attól amire lehetőséged van, hogy tönkretedd az életem. És ezzel szemben nekem csak egy ütőkártyám van, a titkod, amit hidd el Szívem, hogy a megfelelő időpontban ki fogok játszani ellened. Nem hatna meg az, hogy a mai éjszakát megint valaki mással osztom meg, ahogy három éve tulajdonképpen belebújok, belefeledkezem az alkalmi kapcsolatokba. Szükségem lenne az állandóságra, de a bizalom még nincs még meg bennem. Talán soha nem is lesz utánad. Nem csak azért nem tervezek tovább ezzel az egésszel sem, mert nem esne jól esetleg, sőt! Arthur pontosan az a férfi, akivel a legrosszabb pillanatban találkoztam, mégis a legtöbbet ki tudtuk hozni ebből, amire csak lehetőségünk volt. A folytatásra inkább csak vágyakozom, semmint valódi esély lenne rá. Könnyű rákapni arra ami túl jó ahhoz, hogy ne akarjuk a folytatást. Az én házam….szavai megmosolyogtatnak, hiszen azért, hogy ez a tény valós legyen túl sok mindent kellett feláldozni. Vajon megérte? Nem is nagyon gondolkodtam még el eddig ezen. Az ajtóból még visszanézek, és egy pillanatra magamba kortyolom a látványát. Meg tudnám szokni, hogy ott fekszik az ágyban, mint egy eleven húsból faragott tökéletes görög istenszobor és rám vár. Sóhajtok egyet és mosolyogva csukom be magam után az ajtót. Nem vagyok sokáig, tényleg csak egy tálnyi gyümölcsért mentem ki, és mire visszatérek, vízcsobogás kellemes trillája fogad. Ismeretlen ez számomra, hiszen itt, az otthonomba soha nem voltam együtt az utóbbi három évben senkivel. Arthur az első, akivel megosztottam a hálószobámat. Mindig csak hotelek idegen illata és közege, vagy lakások számomra idegen volta, ahol otthagytam magamból valamit, és elvittem azoknak az alkalmaknak az emlékét. Kellett nekem. Nem feltétlenül a szex miatt, bár azért jelentős hányadát ez jelentette. Hanem mert úgy tudtam utána a tükörbe nézni, hogy bár te Drágám sosem láttad meg bennem a vonzó nőt, mások ettől még észreveszik. A zuhany alatt a víz kellemesen csiklandoz engem is. A hangom szinte elolvad a csempén, lesiklik a bőrén, amint az ajkam hozzáér. Tenyere a kézfejemre simul, mosolyogva döntöm a homlokom a hátának. A vízsugár permete mint megannyi forró gyémánt kristály pereg végig rajtunk. Éveket ad vissza nekem a bókja. Éveket, amelyeket már nem hozhatok vissza, nem élhetem meg teljes valójában azt aki lehettem volna. Mint egy kókadozó, de még virulni akaró lótuszvirág a télben. Ugyanarra gondolunk most azt hiszem: rosszkor, rossz helyen, rossz körülmények között találkoztunk, és csak ennyi jutott. Ennyi jutott? Erőszakosan akarom magammal elhitetni, hogy nem, hogy nem akarom, hogy másképp legyen, nem akarok másképp nézni rá holnap, de jól tudom, hogy másképp fogok. Mert így kell. Nem fordul meg, nem látom az arcát, mégis ahogy beszél hallom őt szinte belülről a hátának döntött fejemen át. A mellkasommal egészen közel simulok hozzá, combom bevezetem a combja között. A víz még mindig kitartóan zubog ránk, de már inkább csak kísérő dallam a számomra, semmint zavaró körülmény. - Hát az utóbbi három évben azt hiszem nekem is ez volt a legtökéletesebb. Minden szempontból.- bár talán beszédes lehet, hogy csupán ennyi időt említek, de nem magyarázkodom, hogy miért. Nem is nehéz kitalálni, elvégre a férjem soha nincs itthon, tehát valószínű ez nem az ő, sokkal inkább más férfiak dicsérete, akiktől most a legtökéletesebbet szerezte meg Arthur. Szíven ütnek a szavai, noha folyamatosan ez járt az én fejemben is, de kimondani mégsem biztos, hogy ki mertem volna. Túl valóságossá teszi az egészet. Kinyitom az ajkaim és a hátára tapadok, forró, kiömlő leheletemmel simítom végig a bőrét, amint az ajkaimmal lefelé, egy aprócska, egészen rövid utat teszek meg. Szeretném azt mondani, hogy ezek után egyszerűen lehetetlenség úgy tenni mintha mi sem történt volna, de magunkat csapnám be ha mégis ezt mondanám. - Tudom.- felelem végül röviden, de talán érzi, azokból az apró, éppen csak érintő csókokból, amelyek a hátát érik, hogy ebben az egy szóban sokkal több van: hogy én sem akarom, hogy másképp legyen, hogy folytatás után áhítozom, de azzal is tisztában vagyok, hogy azt kell megbecsülni, ami volt és ami napfelkeltéig még hátravan. Keze hívogató játékba szólít. Az oldalamon majd a fenekemen simít végig, aztán a kezem előre vezeti, én pedig egy hatalmas sóhajjal adom meg magam neki. Lassú, szinte mintha csak egy hangszer lenne, amelyen virtuóz módon kell játszani, ujjaim egymás után mozognak rajta szinkronban. Valahogy szinte magától értetődik ez a fajta kényeztetés. Ahogy lassan, enyhén hátrafordul és elneveti magát, innen közelről mosolygok rá. Vajon mennyire ül ki az arcomra a különös és megmagyarázhatatlan, kielégült boldogság, amit a jelenléte okoz? Kezem az altestén való játékot még mindig nem hagyja abba. Néha lassuló a mozgása, néha kissé gyorsabb. Mint egy háttérben érzett kísérő muzsika. Végül aztán az oldalára csúsztatom a másik kezem, megtámaszkodom a lengőbordán, és ellépve mellőle oldalról egyszerűen becsusszanok elé szembe, arra a részre, amit szabadon hagyott maga előtt.Hátam a vizes és kissé hideg csempének támasztom. A hajamon gyöngyözve folyik le a víz, ajkaim duzzadtan és vidáman mosolyognak. Oldalra döntöm enyhén a fejem. Kezem felvezetem a mellkasán, lentről indítva, mintha csak egy mesteri rajzot készítenék diszkrétre manikűrözött körmeimmel. Aztán a vállánál apró köröket rajzolok, de még mindig nem válaszolok a kérdésre. Nem időt húzok, egyszerűen belefeledkezem abba amit éppen csinálok. Kezeim végül megállapodnak a nyaka körül összekulcsolva lazán és egyszerűen. - Az én ötletem. Valószínű feltűnt, hogy az egész házban nagyok a terek. Klausztrofóbiás vagyok. Az apám, akiről már azt hiszem említettem, hogy katona volt, roppant szigorú ember is volt egyben. Mindig is fiút szeretett volna, helyette jöttem én. Ellenben a nevelésemben ugyanazt az elvet követte, amelyet egy fiúgyerek esetében is alkalmazott volna.- magyarázom egyszerűen, és bár a történet nem éppen szívderítő, túl régen volt ahhoz, hogy keseregjek rajta. Gyerek voltam, feldolgoztam, csak éppen a bezártságtól való félelem maradt meg. - A büntetési tételek között elsősorban a pszichológiai hadviselést alkalmazta. Néha fél napra is lezárt a sötét szuterénbe, ahol el kellett gondolkodnom arról mi a helyes és a helytelen. Mondanám, hogy ettől eltekintve nem volt rossz ember az öreg,és ez igaz is, de azt hiszem a szeretetét soha nem tudta kimutatni felém igazán. Pedig nagyon vágytam rá. Mindig is az a fajta voltam, akinek kellett az ilyesmi. Hogy szeressék. És látod….a házasságommal sem sok minden változott.- vonom meg a vállaim, és egy keserű nevetést engedek felszakadni. Mert most sírnom kellene ezen?- oldalra nyúltam és az apró kis polcról leemeltem az egyik szivacsot, majd bevizeztem, és mosni kezdtem vele a mellkasát, hacsak meg nem állított a mozdulattal, ez esetben csak tartottam a szivacsot a kezemben. - És te? Még sosem mondtad mivel foglalkoztál korábban, mielőtt a férjem alkalmazott volna arra, hogy engem boldogíts.- derűsen és kihívóan mosolyodtam el, ajkam egy pillanatra beharaptam, és cseppet sem akartam leplezni ennek a mondatnak a kacér kétértelműségét.
- Utóbbi három évben? Ezt hogy érted? - kérdezek vissza. Ilyen régóta tartana már ez a semmilyen kapcsolat, amilyen az ő házasságuk? Lehet, hogy nem szólok sokat, de figyelek, és ha a mai este folyamán nem vált volna egyértelművé, akkor is tudnám, hogy valami gond van a házasságukban. Talán Miranda is tudja, hogy a férje meleg? Egyre inkább erre hajlik a gondolatmenetem, de nem merném biztosra mondani. Túl bonyolult ez az egész helyzet – főleg a ma történtek után -, és muszáj rá aludnom egyet, hogy át tudjak gondolni mindent. Most viszont ki kell törölnöm ezeket a gondolatokat, mielőtt túlzottan beleásnám magamat, és törekednem kell rá, hogy kiélvezzem az est hátralévő részét. Ennek érdekében is vezetem a kezét, majd felsóhajtok, mikor habozás nélkül kezdi el simogatni az érzékeny pontomat. Komolyan mondtam, amit, tényleg fantasztikus volt, ami a hálóban történt, és még érzem is az utóhatását. Hátra fordítom a fejemet, és nem tudom, miért, de valami nyugtató örömmel tölt el, hogy ilyen boldogan látom mosolyogni Mirandát. A munkáltatóimmal általában nem szoktam személyes kapcsolatot kialakítani, és csak a fizikális egészségük megőrzésével törődök, semmi mással. Most viszont akarva-akaratlanul is arra kell gondolnom, hogy mióta ő rájuk kell vigyáznom, nem láttam még ilyen boldogan. - Sokkal jobban áll neked a mosolygás - jegyzem meg kisvártatva, szintén egy vigyorral az arcomon. Végül lehunyom kicsit a szemeimet és sóhajtva élvezem a kényeztetését. Nem kell sokat ügyködnie, hogy újra megkeményedjek az ujjai között, főleg amilyen odafigyeléssel foglalkozik velem jelenleg. Újabb – talán kicsit csalódott - sóhajjal fogadom azt is, mikor elengedi és beleng a csempe, illetve közém. Hamar beletörődök azonban, hosszas hallgatását pedig csak csendben élvezem. Miközben ő simogat, én is az oldalára helyezem a tenyeremet és újra beiszom magamba a látványát. Ki tudja, hogy fogom-e még valaha így látni - márpedig arra kell rájönnöm, hogy szeretném. Aggódom, hogy mi lesz napkelte után. Hogy fogunk így visszatérni ahhoz a merev, távolságtartó stílushoz, amelyet az elmúlt hetekben tartottunk egymással? Megért nekem ennyit pár órányi gyengeség? Szavai kirepítenek a gondolataimból, és a figyelmem újra rá szegezem. A dereka és feneke hajlatán pihentetem meg a kezeimet, annak pedig külön örülök, hogy nincs olyan nagy magasságbeli különbség köztünk és emiatt kényelmes a pozíció, nekem nem kell túlságosan görnyednem, neki nem kell lábujjhegyen járnia. Miért gondolkozok ilyeneken…? Eszem megáll! Figyelmesen követem a válaszát, nem hagyva, hogy elterelődjenek a gondolataim. Azt tudtam, hogy az apja kicsoda-micsoda, utána néztem az egész családnak a munka elválallása előtt, de a személyes információk kisebb meglepetésként érnek. Meglepő módon az nem annyira, hogy az apja fiút akart magának, az már annál inkább, ahogy végül hozzáállt a született gyermekéhez. Sok katonatársam van, akik szintén fiút akartak maguknak, de ahogy lányuk született, elmondhatatlanul elkényeztették őket. Fiút mondtak a nagy világnak, de azért mélyen belül csak kislányt szerettek volna. Ezek szerint Miranda apja nem tartozik közéjük. Sajnálom a hallottakat, kicsit el is húzom a számat a mondandója végéhez érve. - Sajnálom, hogy ilyen volt a gyerekkorod. És hát… a házasságod is - így ezeket hallva mindjárt világossá válik, hogy miért is olyan a magánéletében, amilyen. Keserű élete volt, és most sem sokkal jobb a helyzet. - Remélem azért sikerült legalább az éjszakádat jobbá tennem. Bár látva a mosolyod… - szerintem sikerült. Nem állítom le, mikor a szivacsot a kezébe véve mosni kezdi a mellkasomat. - Annyit harapdálod az ajkaidat, hogy a végén ki fog repedezni! Kérsz rá gyógypuszit? - felelem hozzá hasonló kihívással, mosollyal az arcomon. Lassan közeledni kezdek hozzá, ha kéri a gyógymódomat, és lágy csókot lehelek az ajkaira. Először az alsót ízlelgetem hosszasan, majd a felsőt, végül egy, az orrára adott csókkal távolodok el tőle. - Katona voltam, ami azt illeti. Elég hosszú ideig, ami azt illeti. Nem igazán tudnék mit mondani abból az időszakból, maximum háborús történeteket, ha érdekelnek. De szerintem abból eleget hallottál már apádtól - vallom be valamivel később. Nem esik nehezemre a katonaként töltött éveimről beszélni. A fogságban töltöttről már annál inkább. De azt nem firtatom senkinek sem, még a legjobb barátaimnak sem. - Ja, igen, alapvetően ausztrál vagyok. Ott is éltem le az életem nagy részét. A leszerelésem után döntöttem úgy, a bátyám közbenjárásával, hogy kiköltözöm ide Amerikába és szerencsét próbálok. Mint látod, sikerült. Egyik cégtől mentem a másikhoz, majd lassan feljutottam ahhoz, aminél most vagyok. Nagy vonalakban nem nagyon tudnék mást mondani, az az igazság - vagyis de, tudnék, viszont vannak dolgok, amelyekről nem beszélek. Akármennyire is kedvelem Mirandát és akármennyire is egy csodálatos éjszakát töltöttünk együtt, nem fogok sem a táliboknál töltött időről, sem az exemről és lányaimról beszélni. Nem dédelgetek olyan képzeteket, hogy a mi kapcsolatunk egyszer majd úgy elmélyül, hogy beszélgessünk róla, mert ez valószínűleg nem fog bekövetkezni. Egyébként sem szeretek pár napnál előrébb tervezni. - Viszont előre szólok, hogy lehet kiveszem a holnapi... azaz mai napot. Ez után az éjszaka után aligha hiszem, hogy tipptopp formában leszek reggelre - hogy ezt miért is jelentem be, azt nem tudom. Egy egész csapatom van, aki ügyel rájuk, mikor én nem vagyok jelen, és őszintén, volt is már rá példa néhányszor, hogy a személyes dolgaim következtében nem tudtam jelen lenni, ezért ők vették át a feladataimat. - Ki ne hagyd azt a pontot, amit nemrégen még olyan odaadóan dédelgettél! - szólok rá játékosan, ahogy egyre lejjebb ér a mellkasomon, a hasamon. Az én egyik kezem is útnak indul az alhasáraig, követve a tenyeremet a tekintetemmel. - Vagy most rajtam a sor, hogy… hogy is fogalmaztál? Boldogítsalak? - kérdezem, miközben besimítom az ujjaimat a lábai közé, pajkos vigyorral az arcomon, már felpillantva rá. - Őszinte leszek… fogalmam sincs, mikor voltam utoljára ennyi ideig a zuhany alatt. Főleg nem másvalakivel. Főleg nem egy hozzád hasonló nő társaságában. Bár mit ne mondjak, hozzá tudnék szokni - szólalok meg kisvártatva. A mondandómat halkan nevetve kezdem meg, végül már komolyabb tónust ütök meg. A fejemben folyamatos kétségek tombolnak, de a számon ennek csak húszból egyszer adok hangot. A másik 19 pedig az ilyen és ehhez hasonló hozzászólásokat jelenti.
A “Négyes Szabály”. Ez volt az amihez azóta tartottam magam, hogy először csaltalak meg, Drágám. Négy alkalom, és nincs tovább. Ennyi az amit még lélekben elbírok anélkül, hogy komolyabb érzelmekkel kezdenék kötődni bárkihez. Négy csodás és felejthetetlen alkalom, ami aztán emlékként bújik meg az agyamban. Nem mondom, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy dobom a francba az egész szabályt, nem foglalkozom vele, és szabadon engedem mindazt amit te olyan szépen és precízen elnyomtál bennem. Egy nő, kortól függetlenül, a vágyai és az emóciói rabja. Hajtja az ösztön, a megfelelni vágyás, az egyetlenné válni egy alapvetően poligám férfi számára is. Te azonban nem vagy poligám, csak egy hazug disznó, akihez képest egy csiga maga a gerincoszlop. - Három éve tudom, hogy a férjem megcsal.- jelentem ki egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mondanám, hogy már nem vág mellbe, amikor mindennek hangot is adok, de azt hiszem ez is hazugság lenne. Talán érzi a hangom lejtéséből, ahogy picit elhalkul, aztán mintha csak suttogássá válna, hogy ennyi idő is kevés volt ahhoz, hogy ezen tényen felülkerekedjek. Az éjszaka emléke azonban túl eleven most még, elég ahhoz, hogy elnyomja mindazt a rossz érzést, amit ennyi idő után is képes vagy kelteni bennem pusztán azzal a tudattal Drágám, hogy létezel. Hogy egykor hinni tudtam neked, hogy egykor beléd tudtam szeretni, nem láttam át az álságos ábrázatodon, a lehengerlő mosolyodon, hogy beleszédültem egy olyan ígéretbe ami már akkor sem volt igaz, amikor egyáltalán megfordult a fejedben. Arthur fizikai jelenléte, mindazt amit ad nekem, amellyel oldja az utóbbi idők feszültségét, tökéletesen elegendő ahhoz, hogy erre a pár órára kicsit az lehessek, aki melletted soha nem voltam. Az aki még tud mosolyogni az agyaggá keményedett komor és határozott keserűség mögött. - Ha ismertél volna úgy húsz évvel ezelőtt, azt mondtad volna, hogy egy vigyorgó kis tök vagyok, óriási barna hajzuhataggal meg két nagy zöld szemmel a hajzuhatag alól. Mosolygós lány voltam.- jelentem ki, még mindig derülten figyelve őt, kezem játékát pedig egy másodpercre sem hagyva abba. Olyan lehetetlen módon egyszerű és könnyed a helyzet, ahogy itt állunk, a világ legtermészetesebb módján feledkezve bele a víz zubogásába és beszélgetve. Pedig agyam egy hátsó szeglete egyre erőteljesebben figyelmeztet a percek tovaszaladtára, hogy hamarosan véget kell ennek is vetni. Véget kell vetni ennek az éjszakának, a csábító közelségnek. Mégsem kapkodom. Mégis kiélvezem minden másodpercét. Mesélek neki magamról. Különös, mert nem tudnám megmondani utoljára kinek és mikor meséltem magamról. Téged Drágám sosem érdekelt a múlt, kizárólag a jelen és a jövő. - A gyerekkoromat nem én választottam, a házasságomat viszont igen. Viselem a következményeit. Persze nem mondom, hogy nem volt bennem egy minimális menekülési kényszer abból a közegből amiben felnevelkedtem. Anyám gyönyörű és csodálatos asszony volt, de roppant akaratgyenge. Sosem volt elég bátorsága szembeszállni az apámmal. Inkább szépen lassan beletörődött. Én meg elhatároztam, hogy soha nem leszek olyan mint ő. És most nézd meg! Itt vagyok. Negyven elmúltam. Sikeres a munkámban, de csapnivaló a magánéletemben. Talán anyának nem voltam olyan rossz. A fiam jobb ember lett mint az apja. Hiszen ez lenne a lényeg nem? Hogy mindig jobban legyünk mint a szüleink voltak.- nyúlok a szivacsért, és a kezemmel simogatom a mellkasát, miközben a szivacsot gyengéden, és finoman vezetve húzom végig rajta. A megjegyzését hallva megint elvigyorodom. - Hogy te milyen remek megfigyelő vagy. Meg sem lep. Vajon milyen szokásomat figyelted meg még ilyen jól? Kezdesz gyanakvóvá tenni, Arthur.- ingatom meg a fejem, és kacéran húzódom hozzá közelebb, miközben ő is ugyanezt teszi. Ajka az alsó ajkamhoz ér a szavakat forrón lehelem rá, szinte alig hallatszik, miközben a víz kitartó intenzitással zubog végig a bőrünkön. - Ki nem hagynám azt a gyógypuszit. Ide vele!- belemegyek a játékba, és miközben ajka az enyémhez ér, nyelvem lágyan kinyújtva simítom végig egyszer alsó, másszor a felső ajkát. Amikor az orromra ad végül egy apró puszit, lehunyom a szemeimet, és hagyom a fejem kicsit előre biccenni. Néhány apró csókot követően folytatom a szivaccsal a karját, és a vállát átdörzsölve, talán inkább csak pótcselekvésként alkalmazva, inkább őt hallgatva. - Nem is hiszem, hogy kérném, hogy mesélj azokról az időkről. Apám sem tette soha. Igaz nem is kellett beszélnie róla. Amikor kilencvenegyben hazajött eltávozásra Dahranból, elég volt csak az arcára néznem, és tudtam, hogy olyasmit látott, amiről nem csupán nem akar beszélni, hanem még gondolni sem akar rá. Aztán visszament Irakba, még legalább háromszor, egészen a márciusi tűzszünet kihirdetéséig. Végül az év végén egy éves eltávozást kapott. Soha többé nem volt olyan mint azelőtt. És soha többé nem ment külhoni szolgálatra.- megráztam a fejem. Nem akartam erről beszélgetni, így aztán kifejezetten hálás voltam, hogy inkább arról mesél tovább hogyan került a céghez, ahol aztán te Drágám rábukkantál, és szerződtetted. Ezért azt hiszem hálás vagyok neked. Nem is hiszed mennyire. - És kit fogsz magad helyett küldeni? Clint-et aki gyakran nem tudom eldönteni, hogy pusztán elbambult vagy a szájával néz? Vagy azt a búsképű lovagot, Scottot akinek leginkább látens pedofil feje van, esetleg a mindig keményen néző, és egy spagetti western hőst kenterbe verő, nevét sem tudom pasast? Azt akinek egy kis templomos jelkép van a hajtókáján.- élcelődtem vele, és egyben megosztva, hogy a többiekről, akik néha megfordulnak egy-egy napon a házban és a biztonságunkra ügyelnek, amikor nem éppen ő van szolgálatban, azokról mit gondolok. Végig derülten mosolyogtam, néha kuncogtam is, miközben a szivaccsal szépen haladtam lefelé, már valahol a köldöke környékén jártam. - És mielőtt megkérdeznéd….igen, rád is van hasonló kis szösszenetem. Hm…- hajoltam közelebb a füléhez, a szivacsot egy pillanatra a kezembe fogva átvezettem a vállán, ahogyan átkulcsoltam a nyakát. Duruzsoltam. - Lássuk csak….Mr Crowley, a mindig kifogástalan, kemény tekintetű, rendíthetetlen vaskatona, akinek a puszta jelenléte mocskos gondolatokat ébresztett bennem.- húzódtam el, és a szivacsot tartó kezemmel ott folytattam a dörzsölést, ahol korábban abbahagytam. - Egyébként értem, és megértem. Nem mintha boldoggá tenne a gondolat, hogy az este végeztével el kell válnunk egymástól.- persze azt már csak magamban teszem hozzá, hogy ezzel azonban mindketten nagyon is tisztában voltunk amikor ebbe az egészbe belementünk. - Dehogy hagyom! Alapos mosást ígértem, és ebben minden beletarto….aaaahhh- halk, morajló sóhajba fut azonban a hangom, amikor kezét megérzem a lábaim között. A forróság úgy borít be, mint egy éjszaka alatt átmelegedett puha gyapjú takaró. A szavait követően csak nézem az arcát, kezemből kiejtem a szivacsot. Az egyik lábam felemelem és átkulcsolom vele a derekát. Még mindig kitartóan, szinte rezzenéstelen pillákkal nézem őt. - Négy alkalom. Négy alkalom, aztán vége. Kellesz nekem. Holnap és azután és azután. De nem tovább mint négyszer.- érzem, hogy ez nem lehet egyszeri alkalom, ahogy azt is tudom, hogy több sem. Mélyebb érzelmeket azonban nem engedhetek meg a magunk számára. Nem azért mert ne lehetne ezt is megszokni, vagy mert ne tudnék beleszeretni egy olyan férfiba mint Arthur. Hanem pontosan azért, mert bele tudnék. Ezért kell szabályokat hozni. Ahogy szabályokat hoztunk akkor amikor ebbe az egészbe belementünk. Igaz, nagyon úgy tűnik, hogy eddig az összes ilyen szabályunkat felrúgjuk. - És mesélj! Mi mindent nem csináltál még a zuhany alatt? Főleg nem egy nő társaságában. - a derekán átkulcsoló lábammal finoman közelebb húztam magam, a csípőm nekiszorítottam az övének. A szavakat a bőrére leheltem, felkapaszkodva a nyakára, aztán a fülcimpáját szívtam be finoman. Nem tudom, hogy mit fog mondani az ajánlatomra. Igaz hirtelen jött, és én sem gondoltam át, de azt hiszem ha átgondoltam volna is ugyanerre jutok. Túl jó, túlságosan kellemes a társasága és nehezen mondanék le róla egyetlen alkalom után. Igaz arra sincs garancia, hogy négy után le tudok. De talán ő józanabb lesz majd akkor kettőnk közül. Talán.
- Mióta tudsz róla? - kérdezem kedvesen, érdeklődően. Már-már túl kedvesen, ami még hozzám képest is szokatlan. Legalábbis az eddigi kapcsolatunkat tekintve. Alapvetően nem tartom magam egy túlságosan mogorva embernek – a magánéletben -, de a volt klienseim felé mégsem fordultam ilyen odafigyeléssel, ha találkoztam velük a szerződés lejárta után, mint most Mirandához. Ugyanakkor sejtem, hogy ennek az oka leginkább az imént történtekben keresendő, mint akármi másban. - Hát… huhh… ha legalább addig mosolyogsz, míg itt vagyok… akkor már megérte - sóhajtva és kicsit szakadozva, néhol-néhol szünetet hagyva szaladnak le a szavak a nyelvemről. Próbálok én kommunikálni, tényleg! De a kezének játékát aligha tudom figyelmen kívül hagyni. Bár nem is akarom, mi több! Fájdalmas lesz a Nap első sugaraival nekem is elszakadni ettől a háztól, ezt már most tudom. Nehezebb, mint valaha. - Az igaz, hogy mindenki maga választja a sorsát, ugyanakkor… nem tudom, hogy fogalmazzak. Három éve tudod, hogy a férjed csal. A fiad meg mennyi, 20 éves? Nem gyerek már, arra akarok kilyukadni. Miért nem váltok el, ha ennyire nem működik a házasságotok? Bár gondolom ez nem olyan egyszerű, mint leülni a másikkal, hogy egy kávé mellett megbeszéljétek a továbbiakat, jól sejtem? - kérdezősködök tovább, de hamar elgondolkozom a kérdésemen. Fogalmam sincs, hogy ez mennyire személyes téma, mennyire tartozik rám. Ezért gyorsan helyesbítek, mielőtt még válaszba kezdhetne. - Sajnálom. Túllőttem a célon, ez nem az én hatáskörömbe tartozik, ne haragudj a tolakodásért - szavaim enyhítéseképpen még egy apró csókot is nyomok a homlokára. - Nem-nem. Nem tárom ki az összes lapomat már az első közös éjszakánkon - mert ha belegondolok, tényleg ez az első. Általában késő este, de legkésőbb éjfélre már távoztam a lakásból. Nem maradt védelem nélkül, mert a srácaim továbbra is figyelték a házat, csak már a főnök nélkül. - A háború sok mindenre képes. Egyesek nem változnak, sokakat megedz, a szerencsétlenebbek pedig életre szóló traumákat szereznek. Embere váltogatja igazából. Én a második csoportba tartozok inkább - zárom rövidre, és gyorsan haladok is tovább a következő témára. Ha szeretne erről többet megtudni, akkor szívesen mesélek róla, de nem hinném, hogy a zuhanyzó alatt kellene pont ezekről beszélgetnünk. Elmosolyodva hallgatom a jellemleírásokat, az utolsóhoz érve már halkan el is nevetem magam. Akármennyire is túlzónak hatnak, arra kell rájönnöm, hogy nem áll messze az igazságtól egyikük esetében sem. Ettől csak még jobban nevetni kezdek. Épp kérdezném, hogy rám is van-e hasonló kis névjegykártyája, de mielőtt feltehetném, megelőz. Lehunyom a szemeimet, kezeimmel hozzá hasonlóan átkarolom, és érdeklődve figyeltem a szavait. Elmosolyodok rajta, és el is húzom tőle egy kicsit a fejemet, hogy mosollyal az arcomon pillantsak le rá. - Mocskos gondolatokat, mi? Szeretnél beavatni, hogy mégis milyen gondolatok ezek? - kérdezem kihívóan, játékosan. - Tommy. A westernhős. Ő lesz itt holnap… azaz ma. Mesterlövész volt a háborúban, a hosszú éveim alatt egyszer még én is találkoztam vele, akármennyire is két külön sereget szolgáltunk. Szóval nem állsz olyan messze tőle, Clint Eastwoodot simán lepipálja - célzás tekintetében jóval fölöttem áll a férfi, meg sem próbálok mást állítani. Viszont kevesebb fegyverhez ért, mint én, ezt azonban már tényként közlöm. Szerencsére a mi szakmánk nem olyan, mint az akciófilmekben, vajmi kevésszer van csak szükségünk a pisztolyunkhoz nyúlni. Újabb mosolyra késztet a reakciója, mikor az ujjaimat becsúsztatom a lábai közé. Csak incselkedésként simítottam oda az kezemet, de sóhaját hallva hamar tervet változtatok és gyengéden ingerelni kezdem odalent. A szivacsot eldobja, majd egyik lábát felemelve körülöleli a derekamat, ezzel a mozdulatával csak még inkább kettőnk közé zárva a tenyeremet. Valamivel könnyebben férek oda hozzá, ezért nem állok meg a mozdulataimban, óvatosan simogatom odalent a középső és gyűrűs ujjammal. A szavai azonban megállásra késztetnek. Csodálkozva pillantok le rá, s kicsit oldalra döntve a fejemet kutatom a tekintetét. Komolyan gondolja, látszik a tekintetén. Valószínűleg ez a szám sem légbőlkapott, de csak nem hagy nyugodni… - Négy? Miért pont négy? - nem tudom se a kíváncsiságomat, se a meglepettségemet palástolni. Talán valami varázsszám ez a négyes, vagy valami babonához kapcsolódik, amiről nem tudok? Bevallom őszintén, nem vagyok otthon az ilyesmikben, ezért is lep meg ez az elszántság, határozottság. Arról egyelőre nem teszek említést, hogy a holnap, holnapután és azután esti kérelmét valószínűleg nem fogom tudni teljesíteni, de lassan azt is közlöm vele. Az csak pár pillanattal később jut el az agyamig, hogy már meg sem próbálok ellenkezni – ennyit az egy és egyetlen éjszakáról, amit legelőször elterveztem. Mennyi minden történhet egy éjszaka pár óra alatt… - Többek között ezt sem… - szólalok meg végül, és a két ujjamat ismét óvatos mozgásba hozom a legérzékenyebb pontján. Mindeközben odahajolok hozzá, hogy újra megízlelhessem az ajkait, bár most csak röviden. - Mit szeretnél? Hogy mondjam, vagy inkább mutassam? - kérdezem tőle, suttogva azt a fülébe, miután eltávolodtam a szájától. Bekapom a fülcimpáját, szabad kezemmel oldalát cirógatom. Ez a elmondhatatlan közelség teljesen megrészegít, aminek valószínűleg érzi a nyomát is, ahogy az a hasán feszül… - Vagy tudod mit? Mondd el te, hogy szerinted mit nem csináltam még. És ha igazad van, akkor megejtem az első alkalmat, itt és most. Ne fogd vissza azokat a mocskos gondolataidat, amikről nemrég beszéltünk - duruzsolom, miközben orrommal simogatom a bőrét. Szavaim befejeztével nyomok még egy csókot a nyakára, majd az álla alá, és elhúzódok tőle az arcommal, kíváncsian várva a feleletét.
- Három éve. - vallom be szinte azonnal rávágva a kérdésére. Nem habozom, nem próbálom meg szépíteni, ahogy a való életben teszem, a külvilág előtt. Még mindig kitartóan őrizve ezt az ázott papírkarton kosztümöt, amit azzal aggattam magamra, hogy a feleséged lettem, Drágám. Nem próbálok félrenézni, vagy úgy tenni, mintha én éreznék bűntudatot azért, mert férfiakkal kefélgetsz félre. A szemeibe mondom, a víz csobogásán túl olyan egyszerűen és magától értetődő módon.Megremegnek ajkaim egy pillanatra és csak reménykedem benne, hogy nem fogok a tekintetében szánalmat vagy sajnálatot érezni. Mert erre végképp nincs szükségem. Arra van szükségem amit alig egy fél órája nyújtott nekem az ágyban. Arra van szükségem amit most csinál, amit most tesz velem, elfeledtetve azt, hogy mennyire mocsok módon gyáva és képmutató vagyok alapvetően a világ felé. A mosollyal amit az arcomra varázsol, szinte észrevétlen lebontogat valamit ebből az álságos díszletből, és ennek a veszélyét elég hamar érzékelem. Ha valaki ilyen hatással van rám, csupán azzal, hogy kellően kicsavarta a testemet a párnák között, belegyűrte a gyönyört a lepedőbe, és az illata még tudom, hogy hosszú napokig itt fog maradni kitörölhetetlenül, az a szívemmel is képes lenne ugyanezt megtenni. Az ilyet elég hamar felismerem, és az agyam legmélyén beindul a védelmi mechanizmus.Ennek azonban a testem a legapróbb jelét sem mutatja, hiszen megadóan engedelmeskedem egy újabb vágykeltő játéknak, amellyel éppúgy magamat is sikerül lázba hoznom, ahogyan őt is. A mosolyom nem csak neki szól, hanem az egész helyzetnek, amiben most vagyok, és amelyből nem akarok kiszakadni. Pedig örökké nem állhatunk a zuhany alatt. Miért is nem? Először még mindig derülten, kissé talán kislányos játékossággal, félrebillenő fejjel kezdem hallgatni őt, aztán ez a derültség leolvad az arcomról, a homlokom enyhén összeráncolom, és komoran biggyed le a szám. Nem szomorított el, ó nem erről van szó, hanem mert eszembe juttatta azt, hogy az efféle boldog pillanatokban többször lehetne részem, ha végre eljutnék arra a pontra, hogy kivágjalak téged az életemből Drágám. Éppen olyan váratlanul és lehengerlő módon ahogy te betoppantál az enyémbe. Megrázom a fejem, és nekitámasztom a homlokom a mellkasának. Nagyjából egy perc is eltelik mire újra felnézek rá, és megrázom a fejem. - A férjem nem egyszerűen csal engem, Arthur. A férjem más férfiakkal csal engem.- az álla vonalát nézem, és fejben ezerszer eljátszom a gondolattal, hogy szeretném a nyelvemmel végigsimítani….inkább erre figyelek mint a tényre, hogy éppen most vallottam be neki valami olyasmit, amit az első hónapokban még magamnak sem nagyon mertem. Kezem megemelve finoman érintem meg a markáns állát, vezetem feljebb az ujjam, és az arccsont környékét kezdem cirógatni körkörös, lassú mozdulatokkal. Ujjam alatt halkan morran a borosta. Imádom ahogy csiklandozza az ujjbegyeimet. - Hogy megcsal engem azt a fiunk születése óta tudom. Ha egy férfi több időt tölt távol az otthonától, és amikor megérkezik este inkább kibont egy Glen Moray-t, két jéggel koppanva a pohárban semmint a feleségét látogassa meg a hálószobában, ott elég egyértelműek a jelek. Főleg egy viszonylag friss házasságnál. Tudtam, hogy megcsal. Három éve azt is tudom, hogy kivel. És igen, elválni nem olyan egyszerű. Mert ezt itt, amit elértünk, ami a miénk lett az évek alatt nem könnyű feladni.- engedem a kezem lehullani, és oldalra fordulok egy pillanatra, torz képmásom pillantva meg a vízcseppektől elmosódott csempén, majd visszanézek rá. - Erről azt hiszem elég is ennyi. Valóban túl messzire mentél, de jelen pillanatban azt hiszem erre most szükségem volt. Túl régóta hurcolom ezt magammal.Most valahogy úgy érzem a víz és mindaz amiben részem van általad, lemossa rólam. Elengedem azonban ezeket a gondolatokat, valahogy most nem szeretném ha a házasságom, vagy éppen mindaz amiben melletted Drágám nem volt részem, árnyékot vessen erre az egészre. Nem úgy akarok erre az együttlétre emlékezni, mint egy éjszakára, amiben felidéztem mennyire szerencsétlen vagyok a házasságomban...hanem úgy akarok emlékezni, hogy egy kis időre megint úgy éreztem magam nőnek, ahogy mindig is akartam. Éppen ezért külön örülök, hogy megint visszatalálunk ahhoz, akik a hálószobában voltunk, akik fel mertek oldódni egymás társaságában, akik elfelejtették a merev távolságtartást, akik nem akartak titkot csinálni abból, hogy megveszekedett módon vonzódnak a másikhoz. - A-a - ingatom meg az ujjam az orra előtt, majd a kezem leengedve óvatosan lábujjhegyre állok, és az ajkához érintem a sajátomat. Épp csak a leheletem szökik közé, láthatatlan, szinte bármelyik pillanatban rásimuló csók ígéretével. Szélesen elmosolyodom. - Nem tárom ki az összes lapomat az első közös éjszakánkon.- még egy picit ingatom is a fejem, pontosan úgy, ahogyan ő csinálta, a hangom is igyekszem elváltoztatni, hogy hasonlítson az övére. Elnevetem magam, picit előre billen a fejem is. - A mocskos gondolataim és én minden nap itt leszünk, és hidd el nekem, ez a lista csak bővülni fog. Ezek után főleg. “O” alakot formálnak ajkaim, de hangot nem adok ki, amikor szóba kerül, hogy ki fogja őt helyettesíteni másnap. - Tommy. A westernhős templomos. Hát legalább az erkölcseim és az életem biztonságban lesz mellette.- jegyzem meg, cseppet sem leplezett iróniával, hiszen továbbra sem vagyok boldog a gondolattól, hogy vadidegen emberek vannak a nyomomban és vigyáznak rám úgy, hogy tulajdonképpen a világon semmit sem csináltam, csak annyi a bűnöm, hogy a te nevedet viselem, Drágám. Pillanatokkal később azonban a kis előjátékunk, amely tulajdonképpen lehetne a korábbi folytatása, vagy mintha be sem fejeztük volna az egészet odabent a hálószobában, folytatódik. Keze a lábam közé csúszik, ezzel majdhogynem egy időben én a csempe és közé préselem be magam. Tudom, hogy ez valami olyasmi lesz, amit ismételni akarok, vagy talán végteleníteni, és soha abba se hagyni. Miért nem lehet az, hogy a jó dolgok végességével ugyanúgy ne legyünk tisztában mint azzal, hogy mikor fogunk meghalni? Miért nem lehet édes tudatlanságban csinálni ezt az egészet? Az agyam szinte azonnal befékez, és bár a testem továbbra is úgy fonódik rá, mint egy megrészegülten köré fonódó húsból szőtt inda, tudom, hogy határt kell szabnom neki. Mielőtt késő lesz. Négy. A bűvös szám, a szerelmi és lelki függőség kialakulása. Az amikor nem akarunk szabadulni valakitől, amikor az utolsó lélegzetvételének a hiánya a bőrünkön perzsel. Amikor beledöglünk a hiányába, amikor nem vagyunk képesek semmire sem koncentrálni, csak arra, hogy mikor fog megérinteni, mikor fog hozzánk szólni, mikor fog letarolni, és többé el sem engedni. Volt olyan kapcsolatom, amiben szinte az első pillanatban éreztem, hogy a négy alkalom sem fogja meghozni az érzelmi áttörést. Most azonban tökéletesen letaglóz a gondolat, hogy itt talán még annyi sem kellene. Mégis tartom magam a szabályokhoz. - Majd később elmondom...túlságosan….száraz téma egy ilyen nedves helyzethez.- adom meg magam végül neki, és a kezének, amely egyre feszesebben kezdi kikezdeni az ellenállásom, és egyre többször kényszeríti a testem a megadásra. A lábaim időnként megremegnek. A csókja íze elolvad a számban mint egy finom gyümölcshús...harapok, kapok utána amikor elhúzódik, és belenyögök abba a pillanatba amikor a fülcimpámon érzem később. A libabőr az egész testemet beborítja. - Azt….sem….tudom….miről….beszélsz.- szakadozva futnak ki belőlem a szavak, és kell egy pici idő, hogy egyáltalán a következő mondanivalóját felfogjam. Elvesztem valahol ott, hogy veszedelmes módon képes elvonni a figyelmem,és csak arra tudok koncentrálni, hogy üvölteni tudnék ha egy másodpercre abbahagyná. A figyelmem beszűkül. Csak őt látom, csak őt érzem. A fejem hátravetem miközben a kezem kinyújtom, hogy a polcon pihenő szappant magamhoz vegyem. Lassan dörzsölöm be vele a kezeimet, habosítom fel, közben halkan, suttogón beszélek hozzá. - Vannak kultúrák, ahol úgy tartják, hogy ha egy nő egy férfit megmosdat, az felér egy tantrális orgazmussal. Persze ennek is megvan a maga metódusa, amiben nem vagyok még gyakorlott, csak láttam róla valami ismeretterjesztő filmet. - helyeztem vissza a szappant a kis polcra, majd a habos kezemmel, a vállához indultam és végigcsúsztattam rajta. A szappan miatt olyan volt, mintha olaj és hab keveréke lett volna. Végigvezettem nyitott tenyereimet az oldalán, le egészen a fenekéig. Mindkét oldalon rásimítottam a gömbölyű halmokra. Lágyan, körkörösen simogattam a szappanos kezemmel. Az érintésem egyszerre volt síkos és forró és puha. Lábujjhegyre ereszkedtem, és ajkaim közé szívtam az alsó ajkát. Lassan, szinte másodpercről, másodpercre engedtem ki, majd cuppanva hagytam, hogy szétváljunk, - Mondd csak Édes, mennyire tudlak megbolondítani azzal, ha most az egyik puha kis kezecskét, így….előre vezetem és aaaaah!- élvezettel, lusta macska módra simítottam a mostanra tökéletesen sikamlóssá vált érintésem a nekem feszülő férfiasságára. Őrjítően lassan, szinte alig érve hozzá kezdtem mozgatni, ujjaim pedig hol elváltak tőle, hol megint rásimultak mint édes, húsos kis csillók. A másik kezemmel pedig még mindig a fenekét simogattam. Az élvezet hangja újra és újra kitört belőlem. Arthur tökéletesen megbolondított. Ugye négy alkalomig még biztonságban vagyok? Ah, csak magamat áltatom.
A válaszáig fel sem fogom, hogy mennyire értelmetlen kérdést tettem fel. A szavaiban már az első mondat hallatán is benne volt, hogy három éve tud a férje hűtlenségéről, én pedig rákérdezek ugyanerre. Fáradtság, a legfőbb ok talán ebben keresendő, a másik pedig, hogy rengeteg kérdés cikázott a fejemben, és nem akartam túl sokáig csendben maradni. Így hát választottam, de látszólag a legrosszabbat. Annak viszont örülök, hogy mindezek ellenére nem úgy válaszol, mintha ignorálnám a mondandóját. Egy kérdésem volt erre vonatkozóan, óvatosabban kellett volna választanom. Ha innék, most valószínűleg félrenyeltem volna nem csak a vizet, de az egész poharat. Hatalmas meglepetésként ér, mikor a pletykákat ilyen egyszerűen, ilyen könnyedén igazolja be. Meg hogy… egyáltalán tud róla. Volt egy sejtésem, de valahogy mégis teljesen más ezt szemtől szemben, az ő szájából hallani. Ismét megannyi kérdés szalad át a fejemen. Vajon a férje mondta el ezt neki? Vagy véletlenszerűen derült ki? Ez utóbbi elég kegyetlen lenne, de nem hinném, hogy a férje valaha is hazahozta volna ezt. Kérdések, kérdések, gyakorlati és elméleti egyaránt, amelyekre valószínűleg Miranda is tudja a választ. Ahogy a konklúziót is – ha ez kiderülne, az romba döntené a férje karrierjét. De vajon szeretné, hogy ez így legyen? És leginkább: miért kellett nekem ebbe az éjszakába belemennem? Csak a magam dolgát nehezítem vele, mert ezentúl képtelen leszek ugyanúgy nézni Mirandára. És ez minden bizonnyal fordítva is így van. Nem felelek semmit erre a felfedezésre, helyette csak csendben, figyelmesen hallgatom a következő mondandóját. Szerintem nem ringatom magam hiú ábrándokba, ha azt mondom, erről eddig valószínűleg senkinek sem tudott ilyen nyíltan beszélni, mint nekem. Egy rossz szó a rossz embernek és vége, elindulnak a megerősített pletykák, a nyomozás, és végül a bizonyíték szerzés. Tudom, milyen érzés egy titkot hosszú éveken át elhallgatni, és tudom mekkora lelki terhet jelent. Azt viszont elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet ezt végre valakinek bevallani ilyen őszintén. A legnagyobb probléma, hogy Miranda a lehető legrosszabb embernek mondta el ezeket. Nyugtat az a tényező, hogy a férje lerombolásával valószínűleg se az ő, se a gyermeke hírnevén nem esne csorba. Billogként viselik a férfi nevét, melytől valószínűleg egyszerre áldás és átok lenne megszabadulniuk – bár a fiú fogalmam sincs, hogy mennyire tud az apja ügyleteiről. Az egyszerűnek ígérkező munka ezzel a hírrel mérföldnyi hosszúságú bonyodalmat, ugyanakkor lehetőséget is hozott. Megértőn bólintok, majd az arcára simítok, hogy egy újabb gyengéd csókot nyomjak az ajkaira. - Remélem ez is segít lemosni rólad - szólalok meg, mielőtt újabb gyors csókot adnék neki. - De ha más nem, majd segítek rajta a tusfürdővel - mondom mosolyogva, mikor egy utolsó, valamivel hosszabb csókkal fejezem be és zárom le ezt a témát. Sokat fogok kattogni rajta, ebben biztos vagyok, de most nem akarok ezzel foglalkozni. Nem most van itt ennek az ideje. - Hm… és valamikor kimondásra is fognak kerülni ezek a gondolatok, ha nem is az első este? Tudod, csak hogy legyen mihez igazodnom - játszogatok még vele kicsit. Eddig nekem nem voltak ilyen típusú elképzeléseim Mirandával kapcsolatban – talán egyszer-kétszer -, de ezek után kétségtelenül lenni fognak. De ő előnyben van egy pár héttel, ezt a lemaradást aligha hozom be. - Az egyik legjobb emberem, Miranda. Tudom, hogy neked sem fűlik hozzá a fogad, de minket ezért alkalmaznak. Minden más, mint ez az este is, csak plusz. Egy olyan plusz, amit hosszú idő lesz kihevernem. Na nem mintha bánnám! - teszem hozzá még gyorsan, bár nem hinném, hogy panaszkodásnak fogja fel a mondandómat. Épp ellenkezőleg, ami azt illeti. Várom a válaszát a számmisztika kérdésére, de sajnos csalódnom kell. A sajnálatom azonban azonnal örömbe és izgalomba fordul át. Talán igaza van, nem itt és nem most kell ezt megbeszélnünk, mikor már így fel vagyunk villanyozódva. Minden bizonnyal az sem segít rajta, hogy a kérdésem feltételekor ugyan megálltam az ingerlésében, de nem vettem el onnan a kezem, hanem megfontolt elhatározással pihentettem a legérzékenyebb pontján. Nem tudom elképzelni, mi lesz a negyedik alkalom után. Békésen elválunk egymástól és kész, vége? Visszatérünk a magunk mogorva, száraz, határozott stílusához és úgy fogunk tenni, mintha mi sem történt volna? Képesek leszünk rá vajon? Túlgondolás, túlgondolás… nagyon előre szaladok az időben, pedig inkább a jelennek kellene élnem és ennek a csodálatos, gyönyörű nőnek, aki a karjaim közül néz fel rám ugyanolyan vággyal, mint amilyennel én őrá. Elmosolyodom a kisebb ismeretterjesztő dokumentumon, amit a mosdatásom közben oszt meg velem. Nem épp azok a gondolatok ezek, amelyekre számítottam, de talán pont ezért vagyok képtelen komoly arcot vágni rá. Ahogy a fenekemre simulnak a kezei, én is hasonlóan teszek az övével, lehunyt szemmel élvezve az újabb csókot. - Elég hamar… eljutottunk a pár órán, maximum egy éjszakán át tartó élvezetektől a tantrikus orgazmusig - nevettet meg halkan a gondolat. A nevetésem azonban elég hamar elhal, ahogy megérzem az egyik kezét előrébb csúszni. Mély levegőt szívok be az orromon, mikor megérzem az ujjait a férfiasságom köré fonódni. Bent tartom pár pillanatig és elfúló hangon, sóhajtva engedem ki a számon, miközben kicsit megszorítom a fenekét. Kicsit túlérzékeny vagyok még odalent az előzőektől, de a tusfürdős, sikamlós keze hamar elfeledteti velem ezt az érzést. - Túlságosan, Miranda… túlságosan - sóhajtom a fülébe, pár pillanatig – vagy talán egy egész percig? – ellazulva és engedve magamnak a kényeztetést. - Megőrjítesz… - szólalok meg a gyengeségi időm lejárta után. Hol rásimulnak az ujjai a merevedésemre, hol elengedik és ezzel a kettősséggel csak még inkább azt éri el, hogy többet akarjak. Mit tesz ez a nő velem… - Viszont ezt a játékot ketten játsszák - nézek át a válla fölött és ha megtalálom ott a női tusfürdőt, akkor kézbe véve nyomok a kezemre belőle. Összedörzsölöm és próbálva stabilan tartani magam simítom rá a tenyereimet a vállára, majd körkörös mozdulatokkal a hátába dörzsölöm, óvatosan, lassan haladva lefelé. A türelmem hamar sietséggé válik, és valahol a dereka környékéhez érve az egyik kezemmel folytatom lefele az utat, a másik síkos kezemmel pedig kettőnk közé nyúlok, és a lábai közé vezetem. Csiklójára simítok rá elsőnek, óvatosan simogatva középső ujjammal az erogén zónát, mint nem is olyan régen. Nyakába csókolok, füle tövére, arcára, majd a szájára. - És te mit szólnál hozzá, hogyha ugyanezzel az ujjammal… - nem fejezem be egyelőre, hanem kisvártatva lentebb vezetem a tenyerem és lassan, óvatos mozdulattal, kissé magam felé görbítve merítem el benne az ujjamat. - …ezt csinálnám? - szólalok meg mosolyogva, miközben a fenekét mosdató tenyeremet előre vezetem és a mellére markolok rá, óvatosan játszva a bimbókkal. Merem remélni, hogy izgatóan, élvezetesen csinálom ezt, de a józan ítélőképességem valahol ott veszett el, mikor a kezét a férfiasságomra vezette.
A hallgatása, a csendje, az, hogy a tekintetében még nyomát sem vélem felfedezni a szánalomnak, vagy éppen a megvetésnek némiképp megnyugtatóan hat rám. Talán még könnyűnek is érzem magam attól, hogy mindezt most bevallottam neki. Nem én vagyok a hibás ebben ugye tudod Drágám? Hiszen egy naív kis buta liba voltam, aki akkoriban még elhitte a szavak erejét, elhitte, hogy egy olyan férfi amilyen te is voltál, azzal a megnyerő és ellenállhatatlanul igazinak tűnő mosolyával sosem tudna hazudni neki.Elhittem, mert el akartam hinni, hogy aztán napról napra, évről évre ébressz rá, hogy a világ még annál is mocskosabb mint amennyit látni enged magából. A naivitás leolvadt rólam, mint tavasszal a hó az ereszekről, és mögötte egy olyan asszonyt hagyott maga mögött, aki megerősödött ugyan, de nem annyira, hogy kilépjen ebből a mérgező házasságból. Eleinte azért, mert védtem a fiamat. Később meg azért, mert nem akartam, hogy megbélyegezzék, hogy billogként viselje magán azt a vétket, amit te követtél el. Rám is ez várna talán. Ebből a csapdából pedig csak úgy menekülhetek, hogy ha a megfelelő pillanatra időzítek. Tulajdonképpen csak formalitás lesz, hiszen te már nagyon régen elhagytál minket. Hogy néha hazalátogatsz az a látszat megőrzését szolgálja. De azt hiszem egyre többen látnak át rajtad, a népszerűséged zuhan, és a választóid körében is egyre többször és egyre nyilvánvalóbban vetődik fel a kérdés: Mit rejteget vajon Ward képviselő úr olyan nagyon? Eddig őrizted. De tudod Drágám egyszer minden titokra fény derül, és minden titoknak van utóhatása. A kérdés csupán az, hogy te miképpen fogsz ebből kijönni. És méginkább az, hogy bennünket majd hogyan hagysz magad után. Gar hiába felnőtt már, lassan eljön az idő, hogy az otthon csupán átmeneti menedék lesz számára, amíg végérvényesen ki nem repül. Egyedül maradok. Egy olyan életben amire nem készültem fel. Ezért kapaszkodom az olyan emberek társaságába, még ha átmenetileg is, amilyen Arthur. Egy kicsit még visszafogni az időt, egy kicsit még élvezni az eljövendő szabadság mámorát, elhinni, hogy még ennyi idősen sem késő mindent újra kezdeni, noha én magam legbelül tudom a nyilvánvaló igazságot: nem is akarom újra kezdeni. Félek. Nem hiszem, hogy jó ideig képes lennék ismét megbízni annyira valakiben, hogy közelebb engedjem magamhoz néhány kellemes és léleksimogató éjszakánál. A testem felszabadul Arthur karjaiban, és a kimondott szavak által a lelkem is. De nem mondok sokkal többet annál, mint amennyit rá merek bízni. Már ez is több annál mint amennyit valaha is rábíztam olyanra, akivel csupán néhány alkalommal tervezek. Nem többel. Persze a terveket azt hiszem szépen keresztbe húzza a tény, hogy képtelen vagyok betelni vele. - Egy kicsit segít…- lehelem még utolsó szavakként a csókjára feleletül, és majdnem elnevettem magam, látva a meglepett vonásait, majd újabb apró csókot zamatolok ajkaira most én és hozzáteszem. - Na jó...nagyon sokat segít. A tusfürdő nem opció, már így is olyan illatod van, hogy legszívesebben beléd harapnék. Itt….meg itt….meg itt….és azt hiszem itt is. - játszom vele tovább aprókat és egész rövideket harapva, majd gyengéd csókkal zárva le a mellkasába, a válla alatti részbe, és végül picit lábujjhegyre állva az ádámcsutka alatt pár centivel is. Közben kuncogok a saját felszabadultságomon, azon, hogy most, erre a kis időre valóban felhőtlenül jól érzem magam. És még ha tudom is, hogy az elkövetkezendő napokban majd az életem ott folytatódik tovább, ahol ez előtt az éjszaka előtt véget ért….még ez sem tud jelenleg érdekelni. - Talán….ki lesznek, még nem gondolkodtam el milyen pillanatot válasszak ahhoz, hogy kellően kibillentselek a kikezdhetetlen komolyságodból.- a nyaka köré font kezem kicsit előre húztam, és a fülcimpáját kezdtem cirógatni, játszadozva futtattam át rajta a mutató ujjam, a hüvelykujjam is becézgette. - Óóóó nem, nem kell semmihez igazodni. Az a legjobb ha váratlanul ér majd. Khm….- köhintettem egy aprót, majd úgy tettem mint aki visszavedlik a távolságtartó komolyságba. - Mr Crowley, kérem. Egy igen fontos és komoly dolgot kell megbeszélnünk. Mondja, hogy hat magára a tudat, hogy a múlt éjjel álmomban a teraszon álló hintaszékben szeretkeztünk? Még épp csak felkelt a nap, a szomszédok aludtak. Az ölébe ültem, így szépen hátulról- fordultam meg egy pillanatra előadva azt a bizonyos mozdulatsort, a csípőmet így hátulról préseltem hozzá, lassan mozgatva, mintha éppen valami kínzóan gyönyörű hastánc kezdő ritmusát kezdeném felvenni. - Maga a csípőmre vezette a kezét, aztán le egészen arra a részre ahol a csípő a fenékkel találkozik, majd egyszerűen magára húzott….a hintaszék pedig ide oda-billegett velünk, adva valamiféle ritmust annak amit éppen csinálunk...Óóóóóiiiigeeeen!- sóhajtottam egy egészen mélyről jövőt, majd mielőtt bármiféle valódi folytatása lehetett volna a jelenetnek, szembe fordultam ismét vele, és mosolyogva vontam meg a vállaim. - Most már tudod, hogy nagyjából mihez igazodj. És vigyázz nehogy tényleg olyankor történjen valami, amikor nem számítasz rá.- kuncogtam derülten, bár tudom, hogy bármennyire is nem szeretem, ezt az egész felhajtást magam körül, ő csak a munkáját végzi. Én viszont ettől az egésztől ami velünk történik vérszemet kaptam.Veszedelmes hatással van rám, és szépen lassan megint a bűvkörébe von. Nem mintha olyan nagyon tiltakozni akarnék ellene. Vele együtt nevetek a téma felvetésen, és meg kell hagyni, hogy ma már a szexualitás jelenlétét az állatvilágban, vagy éppen az ezoterikában kellően kielemeztük, és még nem ejtettünk szót az afrodiziákumként alkalmazott fűszerekről vagy éppen arról, hogy lehet elnyújtani az élvezetet. Azt hiszem az efféle dolgokban Arthur remek partner lenne. És abban is biztos vagyok, hogy sokkal többet tud ő, mint amennyit ezekről elárul. Élvezettel eltelt tekintettel nézem később, hogy mit vált ki belőle az amit a kezemmel csinálok. Ujjaim hol érintik, hol elválnak tőle, de sosem annyira, hogy egy újabb becézgetés ígéretével vissza ne térjenek. Végigfuttatom rajta, aztán elengedem, és csupán becézve simogatom végig, majd megint szétnyílik minden ujjam, és tenyerem börtönébe zárom, hogy aztán fentről egészen lassan, de feszesen vezessem lefelé, majd vissza, majd megint lefelé, majd megint vissza. Mint egy hangszer amely a sóhajába, az ajkaimra adott csókjába, a fenekemen szorosabbá váló ujjainak bilincsébe testesedik ki. Ott dübörög a vágy a csontjaimba, feszíti az izmaimat, és a forróság megint úgy önt el, mint egy zuhatag, amelyet semmi nem tud megállítani. Vele együtt zihálva veszem én is a levegőt, és egy pillanatra meglepetten állok meg, amint elnéz a vállaim felett. Nem követem a pillantását, inkább érdeklődve billen a fejem oldalra és amikor előre vezetve a kezét belenyom egy kevés tusfürdőt a fejem hátravetve, lehunyt szemekkel nevetem el magam. Még mindig így vagyok, még mindig nevetek, amikor megérzem a kezét a combjaim közé simulni. A nevetés ekkor vált át valamiféle reszkető, könyörgő, gyengülő, majd mélyen morranó sóhajba. - Óóóóistenem, Arthur! Csókjainak záporába belehajolok. Akarom még. Oda is ahová már kétszer is adott. Az ujja szinte bekebelezi a testem, képtelen vagyok bármerre és bárhogyan mozdulni, csak úgy, hogy még jobban még erőteljesebben feszüljön bennem. A csípőmet ösztönösen mozdítom, majd tekerem, és megint lejjebb mozdítom. A levegőt egy ideig benn tartom, majd nyögve és talán kicsit vékonyabb hangon engedem ki. Keze előre mozdul és a melleimre vezeti, nem vagyok már képes gondolkodni, legalábbis azon kívül és azon tovább, hogy a víz zubog még mindig körülöttünk, a zuhanyzó üvegfalát a pára tejfehérre festette, miközben egyre zavarosabb visszhangként veszik el átható, és egymásba fonódó zihálásunk a csempén. Ujjai a mellbimbót becézik, egyre kívánatosabban és egyre gyorsabban. Egyik kezem megemelem, a tarkójához vezetem, és finom nyomást gyakorlok rá, jelezve, hogy az ajkaira, a nyelvének játékára is vágyom ott, ahol jelenleg az ujjai tesznek feszes keménységet és csodát velem. A csípőm közben egyre vadabb iramban mozgatom, odalent az izmaim egyre inkább követelőzőn árasztják el az ujjait. A forróság perzselőn kebelezi be őt. Mivel azt mondta, hogy ezt a játékot ketten játsszák, így én sem hagyok fel azzal, hogy az ujjaim hasonlóan vad és egyre durvább ritmust diktálva mozogjanak. Egy idő után azt érzékelem, hogy a saját testem mozgását adom át a kezemnek, és észrevétlen vezetem magunkat egy olyan táncba amelyben egyszerre mozdulunk, egyszerre veszünk levegőt. Ajkaim vörösen feszülnek, szinte mohó egyszerűséggel tapadok rá a szájára, szívom magamba, aztán a nyelvemmel veszem fel ugyanazt a ritmust, amit a testünk már átvett. Együtt rezgünk, együtt vibrálunk a vízsugarak örvénye alatt, lökve magunkat egy újabb vadító beteljesülés felé. Nem engedem el a csókot. Kell még nekem. Szinte felfalom. Éhezek arra amit jelenleg érzek felőle, a teste pulzálásából, a nekem feszülő forróságból, a férfiasságának lüktetéséből.Elködösült gondolataim közepén csak ő van, és csak azt érzem, hogy másodpercek választanak el attól, hogy megadjam magam újra neki. A lábaimmal alig vagyok már képes magamat tartani, a szabad kezem átvezetem a vállán, és megkapaszkodom begörbített, bőre alá kívánkozó ujjaimmal a lapockájába. Elszakítom tőle magam, hogy a fejem belefúrjam a mellkasába, miközben egyre szaggatottabban és egyre többször visszatartva, prüszkölve, sípolva, vékonyan engedem ki a levegőt. Még visszafogom, még az utolsó másodpercekben belefeszítem magam abba a gyönyör előtti másodpercbe, abba az egyetlenbe, amely után a csillagok az agyamra borulva ragyognak, a világmindenség befogad, és én lebegek a semmi közepén vele. A kezem mozgását nem hagyom abba és ahogy én megindulok a vad vágtába, úgy rántom magammal őt is. Minden mozdulattal egyre kíméletlenebbül űzöm magunkat egy újabb beteljesülés felé, amelynek lenyomata valahol alattunk végzi a csempén, elmosva a víz által. Ráborulok. Belegőzölög az előbbi élvezet minden cseppje a bőrébe. Csókjaim kíméletlenül ostromolják a bőrén fellelhető összes felületet amit elérek. Hajam csapzottan terül szét rajta. Kipirult arccal nézek fel rá, és a nyakába kapaszkodom a szabad kezemmel. Szótlanul húzódzkodom fel, elérve az ajkait, és egy őszinte, hosszú és mindent elmondó, mindenért hálás csókot édesgetek rá.
Kezdőlap
