1. Az okos lány
Gyerekkorában sokat mondogatták, hogy milyen jó a memóriája. Iskolás korára már inkább aprólékosnak gondolták, felnőtt korára pedig nem más lett, mint maximalista. Bizonyos dolgokat hajlamos halogatni, de minden neki kiadott munkát maradéktalanul, lelkiismeretesen elvégez. Komolyan veszi a felelősséget, ami régen a jegyeiben mutatkozott meg, manapság a munkájában. Okkal akart nyomozó lenni, de nem vakítja el a bosszúvágy, nem pusztán a saját igazságát keresi, hanem belátja, hogy a saját cselekedeteivel mások életére is hatással van. Az ő lelke bizonyos oldaláról nyughatatlan, másoknak viszont segíthet rálelni a békére, vagy elfogadásra.

2. A félénk lány
Ezt mondaná róla, aki csak azt tudja, hogy nem beszél túl sokat. Nem félénkségről van azonban szó az esetében, mivel nagyon is társasági ember, aki kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik, habár nem barátkozik túlságosan könnyedén. A szótlansága inkább annak köszönhető, hogy beszédesek a szemei. Ha bántja, vagy zavarja valami, könnyedén meg lehet mondani, még ha szavakkal nem is osztja meg ezt a külvilággal. Nem kérkedik az érdemeivel, hiába szeret megtenni mindent másokért - ő így fejezi ki a szeretetét. Könnyedén képes azzá az emberré válni, akinek mások elmondják a sérelmeiket és problémáikat, habár érdemi választ, segítséget nem mindig tud adni, hiszen ő is csak emberből van.

3. A bátor lány
Mondták már neki, hogy nem lesz képes valamire, hogy nem kellene erőltetnie, vagy megpróbálnia sem érdemes. Az emberek általában nem arra számítanak, hogy egy százhatvanöt centis nő üt ki legalább hetven kilós férfiakat, pedig képes rá. Van kitartása, van célja, határozott abban, amit el szeretne érni. Lojális a szeretteihez, a barátaihoz, a munkájához és hisz abban, hogy a világot jobbá lehet tenni, ha a rendszer megfelelően működik. Dilemmába kerül ugyanakkor, ha a jog méltánytalanságot okoz, neki pedig ki kell választania, hogy melyik oldalán áll. Túlságosan gondoskodó ahhoz, hogy eltűrje, ha valakit jogtalan sérelem ér - ennek megakadályozásáért pedig a saját testi épségét sem félti.

---

tragikus hiba
16 éves korában veszítette el a szüleit egy baleset következményében, amiről mindenki tudta, hogy nem véletlen volt, mégsem került soha papírra az igazság. Fiatalon elveszíteni a szüleit szinte felfoghatatlan volt számára - egyáltalán ki tud ilyesmivel megbarátkozni? Annyira belefáradt a gyászba, hogy önző módon inkább a tagadás fázisában akart ragadni és nem a pereskedés útvesztőjébe fojtani a szülei emlékét.
- konklúzió: Fokozatosan elfojtja az érzéseit, nem beszél róluk és újra meg újra inkább másokat hallgat meg, amíg valamilyen tragédia miatt ki nem robban belőle minden - jellemzően nagyobb problémát kelve ezzel, mintha minden apró sérelmet külön kezelt és feldolgozott volna.

alapvető hiba
Ha a barátai ezerszer kérnének tőle pénzt, ő minden alkalommal ott lenne, hogy segíthessen, akkor is ha nem fizetik neki vissza. Azt mondták neki, hogy majd visszakapja, akkor így is lesz. Hisz benne, hogy ha néha szemet huny bizonyos dolgok fölött, akkor idővel jobbá válik a helyzet és hiába nem következik ez be, nem kér segítséget.
- konklúzió: Kellemetlenül érzi magát, ha a rivaldafénybe akarják állítani a segítőkészsége, vagy az önzetlensége miatt, ezért rendszeresen elkeni a dolgot, még ha saját magára vissza is üt a dolog. Előbb segítene újra, mint hogy segítséget kérjen, holott feltornyosulhatnak a dolgok, amelyek a vállát nyomják - mint az érzései amelyeket elfojt.

kisebb hiba
Nem az a típus, aki minden adandó alkalommal már legelőször igent mond mindenre, de soha nem is utasít vissza csípőből semmit. A szülei mindig azt mondogatták neki, amikor nem akart megenni valamilyen ételt, hogy amíg nem kóstolta, nem mondhat róla véleményt ismeretlenül. Így van ő egyes helyzetekkel is. Nem mond rájuk nemet, hanem szép lassan mégis beléjük csöppen, a végére pedig kimászni sem tud belőlük.
- konklúzió: Meg kell tanulnia saját maga érdekében is egyszerűen és kapásból nemet mondani azokra a dolgokra, amiket nem akar megtenni.
A pillantásom újra meg újra a falat és a padlót takaró csempék találkozása közötti, feketére színeződött fugára esik, mintha az idő múlásával valami újat fedezhetnék fel rajta. A kórházi fertőtlenítőszag annyira beitta magát az orromba, hogy már észre sem veszem a különbséget a kinti levegőhöz képest. Hiába éreztem késztetést arra, hogy kimeneküljek innen és öklendezve tisztítsam meg az elmémet a steril, már-már aggasztóan tisztítószer illatú kórház képétől. A hányingerem egyébként is órák óta tartott már, azóta, hogy megjött az a telefonhívás, amiben a szüleim halálát közölték velünk.
Szipogva helyezkedem a széken, ami fájdalmasan nyikordul meg alattam és tölti be a folyosó csendjét, mind a három másodpercig, amíg a hang visszapattan a falakról. Vágyom rá, hogy itt legyen velem valaki, a szemeim pedig vissza-visszatérnek a folyosó vége felé, csak a srégen szemben elhelyezkedő ajtót kerülöm, ahová nem akaródzik bemenni. A nyomozókkal abban egyeztünk meg, hogy csak a bátyám jelenlétében azonosítjuk a holttesteket. A szüleim holttestét. Hideg fut végig a gerincemen, a karjaim libabőrösek lesznek, nem próbálom azonban felmelegíteni őket, tovább kapaszkodom, görcsösen fogom a székem széleit.
A csizmáik nyikorgása hamarabb jelzi a közeledtüket, mint ahogyan a hangjuk megütné a fülemet. A fejem lassan fordul oda, a füleimet pedig akaratlanul is elkezdem hegyezni, hátha olyasmit tudok meg, amit egyébként egy tizenhat éves tinédzsernek nem mondanának el. Kezeikben kávéautomatából származó, olcsó papírpohár van, a benne lévő italokat szürcsölgetik, amíg a sarkon állva beszélgetnek.
- Gondolod, hogy ilyen nyíltan... - A hangsúlyából érezni, hogy a szavai kérdésbe torkollnak, a felfelé húzódó szemöldöke pedig ugyanerre utal. Nem beszél elég hangosan ahhoz, hogy megértsek mindent, a kollégájának válasza pedig félig belevész a távolban felharsanó hangosbemondó zajába.
- ...egyértelműen nem... - Szeretnék közelebb lenni hozzájuk, tudni, hogy mi ez az egész és hogy hogy beszélhetnek a szüleim haláláról ilyen tárgyilagosan. Hiába vázolták már fel előttem kétszer is, hogy mi történt, hogy a szüleim valóban meghaltak, hiába tudom, hogy miért ülök itt, a kórház alaksorában, én mégis abba kapaszkodom, hogy ami az ajtó túloldalán vár nem lesz olyan szörnyű. Hogy ez az egész nem is igaz, a rémálomból pedig hamarosan felkelek. Gyerekkoromban álmodtam már azt, hogy a kutyánk meghalt, de az sem volt igaz, legalábbis nem azon az éjszakán, nem abban az álomban. Ennek is csak álomnak kellene lennie. Ami véget ér, amint kinyílnak a szemeim.
A szemeim, amelyeket képtelen vagyok levenni a folyosó végén álldogáló nyomozókról.
- Szükség lesz a kamerafelvételekre arról az útszakaszról - mondja a fiatalabbik, akinek tisztára borotvált az arca.
- Ha nem tüntették még el őket. - Az idősebb, a borostás horkantva teszi a megjegyzést, én pedig akaratlanul is megmozdulok a széken, a szám szólásra nyitom, de az alattam megnyikorduló szék véget vet a pillanatnak. Felém fordul mindkettejük feje, a beszélgetésük pedig így kimondatlanul is befejezettnek lett nyilvánítva. A fejem újra előre billen, a hajam a vállam két oldalán szánkázik előre és takarja el a könnyfoltos arcomat.
Percekkel később pillantok fel újra, amikor már nem csak két pár láb közeledik, hanem egy sietős harmadik is. Képtelen vagyok parancsolni a szemeimből kigördülő könnyeknek és az érzésnek, amitől összeszorul a torkom.
- Asa... - a hangom nem is hasonlít az eredetire, a torkom kaparni kezd. Most döbbenek csak rá, hogy órák óta egy kortyot sem ittam. Hiába érkezett meg a bátyám, nem öntött el semmiféle nyugalom, nem lett könnyebb ez az egész. Megkérdezi, hogy mi történt, de nem tudok válaszolni, egyébként sem mondhatnék neki többet, amit a telefonban már ő is hallott. A nyomozók megállnak fölöttünk, pár lépés távolságra csupán és szánakozó pillantással figyelnek bennünket, amitől úgy érzem magamat, mintha nem lenne jogos amit érzünk. Mintha mások tragédiája, mások hányattatott élete sajnálni valóbb lenne a miénknél.
- Most, hogy itt van Mr. Ryu, meg kellene kezdenünk az azonosítást. - Előbb a torkát köszörüli, aztán az övébe fűzi az ujjait, szinte várakozó állást vesz fel.
Én a szavai hallatán úgy kapaszkodom a bátyám kezeibe, mintha azzal megakadályozhatnám, hogy megmozduljon. Remegni kezdek legbelül, minden porcikám tiltakozik, mert nem akarom, hogy amint kinyílik az az ajtó, az egész világ dőljön össze előttünk.

---

Túl későn veszem észre, hogy a figyelmem elkalandozott, én pedig kizónáztam, miközben a testvérem beszélt hozzám. Pislogva térek vissza a valóságba és élesen szívom be a levegőt, amivel felkeltem a figyelmét - de az is lehet, hogy azért pillant rám olyan várakozón, mert már az előbb is a válaszomat várta.
- Nem teljesen értem... - A szemöldökeim között finom ráncok jelennek meg, miután összevonom őket. Egyébként is úgy érzem, hogy túl sok volt ez az időszak, az információ, a próbálkozás. Az agyam automatikusan kikapcsolt amikor ügyvédekről, nyomozásról és perekről esett szó, mert nem akartam, hogy többet erről szóljon az életünk. Reménytelennek tűnt a helyzet. Két árvává vált gyerek, az egyikük már betöltötte a huszonegyet, a másikuk pedig a felnőtt lét küszöbén. Erősebben küzdöttünk azért, hogy komolyan vegyenek minket, mint amit sikerült elérnünk a szüleink balesetével kapcsolatban. Amikor úgy éreztük, hogy egyet lépünk előre, mindig rá kellett jönnünk, hogy más már a 'játék' kimenetelével is tisztában van és jóval előttünk jár.
- Beszéltem egy ügyvéddel, aki elvállalja. Csak le kell ülnünk vele, hogy elmondjunk neki mindent, és odaadni az előleget. - Érzem rajta, hogy ő még hisz abban, amit csinálunk. Hogy abban bízik, hogy a törvények a mi oldalunkon állnak és hogy mindaz, ami a kezünkben van, elég lesz valaki olyan ellen, aki hideg vérrel tervezett meg egy balesetet és ölette meg a szüleinket. Én is szeretnék olyan lenni, mint a bátyám. Hinni abban, hogy ha elég keményen próbálkozunk és betartjuk a szabályokat, a világ jobb hely lehet.
- Talán... - sóhaj tör elő belőlem, én magam sem jutottam még döntésre azt illetően, hogy mondjam-e vagy sem. A szavak ott vannak a nyelvem hegyén, de nem akaródzik kimondani őket. Pedig mi lehetne fontosabb ebben a helyzetben az őszinteségnél? - Abba kellene hagynunk. - Nem kell a részletekbe bonyolódnom, hogy tudja miről beszélek. A pillantása olyan indulattal suhan felém, hogy én magam is megijedek. De már kimondtam. Önző vagyok, amiért azt akarom, hogy a szüleink végre békében nyugodjanak és ne rángassuk végig az emléküket a nyilvánosság előtt? Ha Asa most annak is tart, nem érdekel. Elegem van.
- Mi van? - Hitetlenkedést érzékelek a hangjában, olyasfajta hideg árad belőle, ami annak már csak a lehetőségét is elutasítja, hogy a következő pillanatban azt mondom; csak vicc volt.
- Van még egyáltalán értelme annak, amit csinálunk? Hagyjuk abba, elég volt. - Az indulataim lassacskán, de annál határozottabban törnek a felszínre. Egész eddig elviseltem a dolgot, a temetést, a nyomozást, a folyamatos kikérdezést, azt, hogy újra meg újra reményt adott nekem egy nyom, vagy egy ügyvéd azzal, hogy a szüleimnek igazságot szolgáltatnak. - Hányszor kell még ezt végig játszanunk?
- Neked ez csak játék? - Közelebb jön, a szemei villognak, de én nem hátrálok meg. A lényem egy része felfogja, hogy bántom őt, hogy a szavaim úgy fúródhatnak a húsába, mintha igazi, kiélezett kések lennének. Onnan jön az árulás, ahonnan legkevésbé számított rá.
- Egyáltalán nem erről van szó! Vedd észre magad! Nem hagyhatnánk végre, hogy anya meg apa békében... - Nem fejezem be, mert a csattanó hang olyannyira meglep, hogy a szavak a torkomra forrnak. Megütött? A szemeim tágra nyílnak, a pillantásommal a bátyám arcán keresem a választ, akinek az alakja elmosódik előttem a könnycsatornáimba gyűlő cseppektől és az arcomba lógó sötétbarna hajszálaktól.
- Nem vagyunk többet testvérek.

---

Akármit mondanak neked, vagy érzel a lőtéren, sosem fogod tudni milyen hatalom jár a fegyverrel a kezedben, amíg nem fogod rá valakire élesben. Nem ugyanaz egy élettelen, használat után szemétté váló tárgyra lőni, mint emberre. Az emberekben ott dobog a szívük, vannak érzéseik, hazavárja őket valaki, keresztbe tettek másoknak, számítanak rájuk, vannak szükségleteik, céljaik, vágyaik... És csak egy golyó kell hozzá, hogy mindez semmivé váljon. Hogy ne legyenek többek néhány kiló szövetnél, amiből a vérükkel együtt szivárog el az élet.
Senki nem készít fel arra, hogy milyen érzés embert ölni. Nem szólnak előre, hogy amikor ellenőrzöd a felszerelésed, aztán beülsz az autóba, a következő helyszínen már embert fogsz ölni. A legtöbben azt sem tudják, hogy milyen érzés, amikor meglőnek, nincs konkrét elképzelésük arról, hogy milyen érzés, amikor a golyó a húsba fúródik, amikor izmot ér. Először mintha nem történt volna semmi, a szervezetünk sokkolódik, az idegpályákon lassabban mozog az információ és a fájdalom csak később ér utol.
Nem lepett meg, amikor a fegyver rántott rajtam, nem féltem tőle, hogy amikor célzok, rossz helyre mutat a pisztoly csöve. Az ujjam mégis remegve hezitált a ravasz fölött. Mert a túloldalon egy élő, lélegző, dobozó szívű, érzésekkel, célokkal és vágyakkal rendelkező ember állt, akire talán többen nehezteltek, mint ahányan kedvelték, de mégiscsak ember. Volt. Egy pillanattal később már úgy esett össze mint egy rongybaba. Élettelenül, céltalanul, vágyak nélkül. Felkavarodik a gyomrom, a kezeim remegve engedem le magam előtt, mintha meg akarnám tekinteni, amit én tettem. Képtelen vagyok odalépni és ellenőrizni, hogy van-e még pulzusa, a lábaim egyszerre gyökereznek a földbe és adják meg magukat, amikor a hátam mögül hangot hallok.
- Ryu! - Léptek dobognak, aztán a szemem sarkából mozgást látok, de a reflexeim cserben hagynak, nem fordulok oda, nem emelem meg a fegyverem, egyszerűen a falnak vetem a hátamat és próbálok lélegezni. Lelőttem valakit.
A szüleim jutnak eszembe és a haláluk, az, amit mindenki tudott az üggyel kapcsolatban, de mégis szemet hunytak felette. A szőnyeg alá seperték. Vajon annak a fejében, aki az ő halálukat eltervezte, megfordult valaha, hogy emberekről van szó? Akiknek családja van, akiket hazavárnak és akiknek jó célért dobog a szíve? Hezitált vajon az a teherautó sofőr, mint az én ujjam a ravasz fölött? Le tudom egyáltalán valaha mosni magamról a vért, ami talán ott sincs, én mégis érzem minden cseppét a bőrömön?
A fegyverem tompán kattan a betonon a lábaim mellett, aztán csak a súrlódását hallom, ahogyan a felettesem elrúgja mellőlem. A tenyereim remegve emelem az arcom elé és úgy kapok levegő után, mintha az elmúlt percekben víz alatt fuldokoltam volna.
- Ryu! Figyeljem rám! Ide figyeljen! - A hangja áttöri a fülemben dübörgő szívdobbanásokat, de nyugalom nem száll meg a kiabálásának hála. - Meglőtték? - A karomhoz ér, megragadja azt, és erővel feszíti le a tenyeremet az arcom elől. A mozdulatai olyan hirtelen keltenek bennem pánikot, hogy nem is gondolkozom, úgy kapaszkodom belé, mint tizenhat évesen egy kórház alagsorában a bátyámba. Mintha az életem múlna rajta és az, hogy mikor dől össze az egész világom.