Rebeca egyszerű ember, mint a legtöbb nő. Ha a kedvében jársz, talán közel enged magához, ha meglátod az utcán, sokadik alkalomra talán oda mersz menni hozzá és mindössze reménykedsz, hogy szavai nem lesznek annyira vadak, mint tekintete. Így volt ez 2005-ben és így van egy jelenleg is, mindössze néhány apróság változott.
Tiniként szeretett amerikaias ruhákat hordani, csak mert azok akkoriban egészen menőnek és különlegesnek számítottak, haja alig súrolta a vállát, és ha nem dohányt vett az apjának, akkor egy újabb cserepes növénnyel állított be az anyja legnagyobb örömére. Sokáig nem közeledett a fiúk felé, vágyott a kapcsolatokra, de a felesleges kavarások hidegen hagyták. Akivel összejött, azzal legalább fél évig együtt is maradt. De ennek már semmi jelentőssége.
Bár szeretett társaságba járni, táncórákat venni, zenét tanulni, ő egy introvertált típus és ez húsz éves kora után vált egészen egyértelművé számára is. Jól érzi magát, ha nem ő van a középpontban, ha mindössze a zongora mellől figyelheti az étteremben lakmározó embereket, vagy rendezvényeken beszélgető üzletembereket. Aztán ha gondolod, meghívhatod egy italra, kettesben, el fogja fogadni. Vagy nem.

>>> A jellemfejlődést mindenki alkalmakhoz köti, hiszen úgy gondolják, ezek az adott események befolyásoló szerepet töltöttek be az életükben. Ki tudja, lehet így van, vagy csupán jó indoklás arra, miért lettünk mind olyanok, amilyenek.

2012. 08. 25.
- Hogy mi van???
- Figyelj, ez egy olyan lehetőség, ami nem jön máskor.
- Idejön egy régi ismerősöd, elszólja magát, hogy állást tud adni neked Texasban és te habozás nélkül elfogadod? Mi van ha csapda?
- Miért lenne csapda, Reb? - Értetlenül tárja szét karjait Jesus, mire a lány ingerülten füle mögé tűri az egyik szemébe lógó tincset.
- Hát, mert... - Kulcsolja össze karjait, majd röviden kifújja a levegőt.
- Jó, de nem is tudsz angolul!
- Majd megtanulok.
- És mi lesz velünk? Anya beteg, apa folyamatosan dolgozik, én is dolgozom, ráadásul... - Jesus feláll a kopottas kanapéról, odalép hozzá, hogy átkarolja kétségbeesett testvérét. Látja, hogy már a sírás kerülgeti.
- Rebeca! Nyugi, jó? Küldök pénz haza folyamatosan, anyának is több gyógyszere lesz, így meg fog gyógyulni. Félévente hazalátogatok, szóval nem fogtok elveszíteni. - Minden porcikája ellenzi azt, hogy ő maradjon az egyedüli fiatal a családban, de elfogytak az érvei, már csak szomorúan, némileg haragosan néz vissza a nála sokkal magasabbra megnőtt fiú szemébe.

Jesus elment, így hát neki is fel kellett nőnie.
Küldött pénz, haza is látogatott, egy ideig.

2017. 05. 14.
- Juan Miguel Herrera Suárez, akarod-e feleségül a melletted álló Rebeca Sofía Rodríguez Díazt?
- Igen.
- Rebeca Sofía Rodríguez Díaz, akarod-e férjedül a melletted álló Juan Miguel Herrera Suárezt?
- Igen!

Vad csókokban törtek ki a lagzi feldíszített kertjében, csak az égősor világította meg arcukat, míg a násznép bent szórakozott és élvezte a legújabb fogásokat.
Imádta Juant, amiért olyan érzéki, gyengéd és figyelmes volt vele mindig, Juan szintén imádta Rebecát, mert gyönyörű volt, vadító és erős nő. Rebeca akkor már kész volt közös lakásban tudatos feleségként és felelős anyaként folytatni az életét, hiszen a felbőszült serdülőkort már maga mögött hagyta, az izgalmak és kalandok keresését megunta, már sokkal inkább az boldogította, ha nyugalmat érezhetett egy olyan helyen, amit otthonának tekinthetett.

2021. 03. 18.
Műszálat hallásból sem ismerő estélyiben áll a hálószobai tükör előtt Rebeca, készül lemosni az egyik tehetősebb havanai étteremben zongorázással töltött munkája miatt felkent sminket. A zongora hangja rendszerint megnyugtatja, ám annak már jele sincsen. Juannal megint veszekedtek.
- Nem néztem volna ezt ki belőled... - folytatja a bosszankodást Juan a nappaliból, de a nyitott ajtón keresztül minden szava jól hallható a hálóban is. Nem a ma estéről van szó, hanem a tegnapiról, amikor Juannak valaki elkotyogta, hogy felesége más férfival szórakozott. Ez Kuba, itt mindenki ismer valakit, aki ismeri őket, az emberek szája pedig sosem áll be. Egy vattadarabot kezd el tépkedni ujjaival, majd a tükörbe pillant, hogy megnézze, mit vágott a földre a másik szobában Juan.
- Rossz érzés, igaz? - kérdi, majd megpördül, hogy a mögé toppanó férfivel nézzen szembe. - Most már legalább tudod, milyen... - Szemei szikráznak, arca megkeményedik. Sosem volt egy elveszett lélek. Sokat hallgatott, sokat tűrt, de nem fogja magát sanyargatni a magánnyal, ha a férje más nőkkel is jól érzi magát. Ez nem a jó és a rossz harca, itt nincsenek hősök.
Hosszan néznek egymás szemeibe, mikor Rebeca levegőért kapva emeli fel a fejét. Juan keze torkán egyszerre ijeszti meg és keseríti el. Valami azt súgja, hogy már nem szeretik egymást.

2021. 12. 31.
- Mit szólnál, Jesus, ha meglátogatnálak New Yorkban és ott töltenék pár hónapot nálad?
- Az klassz lenne, de szerintem különbözünk annyira, hogy nehezen férjünk meg egy másfél szobás brooklyni lakásban.
- Ezt most úgy mondod, mintha nem tíz éve élnél távol tőlünk. - A vonal végén rövid csend, ebből pedig Rebeca tudta, hogy egy-null neki.
- Nem is tudsz angolul... - Nocsak, ezúttal Rebeca is megkapja ezt.
- Az alapok azért mennek. - Kezd a beszélgetés olyan érzetet kelteni, mintha le akarná beszélni az ikertestvére, hogy meglátogassa New Yorkban, ám Rebeca már nem hagyja magát. Nem részesei már egymás életének de azt mindenki tudja a családban, hogy nincs minden rendben Jesus-szal és attól tartanak, hogy ha ez így megy tovább, túl késő lesz cselekedni.
- Jó, oké. Legyen. De nem tudok a tolmácsod lenni minden nap!
- Mondtam, hogy tudok angolul! - Ezúttal már mosolyog mindkét testvér és ez így is marad, míg meg nem szakad a vonal. Jól tudják (még ha az okot nem is), hogy ezúttal szükségük van egymásra és valami változásra, hogy maguk mögött tudják hagyni a múltat. Nehéz hónapok lesznek azok, de legalább sikerült belátniuk, hogy mindkettő olyan élethelyzetbe került, hogy ki kell mozdulniuk a komfortzónájukból, ami már nem is igazán komfortos.

Tíz óra. Este tíz. A nyitott ablakon keresztül beáramló széllökés néha olyannyira megtépi a függönyt, hogy ha valaki nem tudná, hogy Kubában ekkortájt nem szokott nagy vihar kerekedni, akkor könnyen állhat fel, hogy rohanva csukja be az ablakot és készüljön az újabb nőszemély tombolására, mely végigsöpörhet egyenesen Georgia államig. Ma ez csak szellő, ami kellemes érzést kelt Rebeca bőrén, szárítja a forróság okozta apró verejtékcseppeket, miközben még a nagymamájától megörökölt rumospoharából kortyolja ki az utolsó millilitereket. Még csak este tíz, nem olyan késő, hogy egyedül a négy éve házasként belakott lakásukban magányosnak kellene éreznie magát, ő mégis feszült és kiábrándult. Vár, de hogy mégis mire?

Tizenegy. Az ablakhoz sétálva tartja füléhez a telefont, tekintete még megállapodik a szemközti házsor erkélyén ücsörgő macskán. Az állatot és annak gazdáját is jól ismeri már.
- Szia Rebeca! Mi a helyzet? - töri meg a csendet Ana. Ana Maria az egyik tehetősebb tengerparti hotelben dolgozik takarítóként, pont ott, ahol Rebeca férje is. Noha azt sem tudja, hogy ma egyéltalán ott van Ana, mint ahogy abban sem lehet biztos, hogy a férje a hotelnél tartózkodik, de máshoz jelenleg nem tudna és nem is akarna fordulni. Már az is több órába telt, hogy egyáltalán Anat megcsörgesse.
- Szia! Dolgozol ma? - kérdezi egyik hajtincsét mutatóujjába csavarva.
- Még nem egész harmincöt percig, de legszívesebben már most lelépnék erről a helyről. Ma ritka bunkók voltak a vendégek. - Szinte hallja, ahogy Ana az egyik hotelszobában leül fáradtan az ágyra, aminek takaróját ki kellene simítania ahelyett, hogy összegyűrné. Néhány percnyi női csevej után aztán Rebeca vesz egy mélyebb levegőt, bár nem hiszi, hogy valóban meg kellene kérdeznie, de a kíváncsisága csak hajtja előre.
- Figyelj, Ana... Nem találkoztál kilenc után véletlenül Juannal? - A lány is tudja, miért kérdezni, be is áll a csend köztük kis időre, mialatt Rebeca újra a mosakodó macskát kezdi bámulni ajkait harapdálva a kínos helyzettől.
- Nem sokkal kilenc után láttam elmenni, de azóta nem láttam - feleli végül, miközben feláll az ágyról és a hatalmas ablakhoz sétál, ami tökéletes kilátást nyújt a hotel kertjére.
- Oh, értem. Remélem azért nem esett baja hazafelé jövet. - Mézédes válasz összeszorult gyomorral, mindketten tudják, hogy valószínűleg mit művelhet Juan. - Köszi!
- Rebeca, várj... - szólal meg újra Ana még mielőtt barátnője elgondolkodhatna azon is, hogy elköszönjön tőle. A figyelő csend közepette pipiskedve fürkészi a medence melletti hintaágyak partizóit. - Azt hiszem, látom őt.  
Rebeca rászorít telefonjára, barna szemei szikrázni kezdenek.
- Úgy látom, még van egy kis dolga, de elég távol van, nem vagyok biztos benne, hogy ő az - próbálja menteni a menthetőt, de már Ana is tudja, hogy nem tud szépíteni, hiába igyekszik annyira enyhíteni egykori osztálytársa haragját. Ez nem az első eset, egyikük sem látott és hallott ma újat.

Éjfél. Aztán hajnali egy. Rebeca oldalán fekve hallja meg férje lépteit a nappaliban. A nagy melegben hálóruháját alig borítja takaró. Nem mozdul, csak nyitott szemmel várja, hogy Juan befeküdjön mögé az ágyba.
- Jó éjt! - hangzik fel a férfias hang teljesen idegenül a nagy csendben, mire a lány nyel egyet, majd szép fokozatosan fordul hátára.
- Mikor alszol, máshogy veszed a levegőt... - Nem mintha Rebeca leplezni akarná, hogy alszik. Lehunyja szemeit, ajkain megérzi férje csókját, homlokát az övéhez támasztja és kiélvezi az éjjel azon perceit, amit ő kap Juantól, még ha borzasztóan nehéz is valóban élvezni. Egyikük sem mond semmit, talán várnak, hogy ki a bátrabb, ki vall először, vagy ki meri felemelni a tányért, hogy azt a másikhoz vágja. De ma nem, most még nem.

A megszokottnál több sminkben, a mindennapoknál csinosabb ruhában és nem utolsó sorban jó pár ajándékzacskóval a kezében érkezik meg a szülőkhöz. Nyílik az ajtó, az apja arca pedig örömteli, ahogy az minden évben szokott lenni, egy leheletnyi meglepettséget leszámítva. Puszik és mesés mosolyok közepette lép beljebb Rebeca, a nappaliban azonban egy kicsit elábbhagy a lelkesedése.
- Azt hittem Juannal együtt érkeztek - fogalmazza meg burkoltan a kérdését Señor Rodríguez, amire Rebeca eleinte nem válaszol.
- Jesus hol van? Nem úgy volt, ho gy hazajön karácsonyra? - kérdez vissza, miközben leteszi az ajándékait.
- Én is úgy tudtam. - Az anyja hangjából egyértelműen következtetni lehet az aggodalomra. Bár még van idő az ünnepig, de szívük mélyén mindannyian tudják, hogy ez a karácsony is olyan lesz, mint az utóbbi három-négy, Jesus nem fog eljönni, bármennyire is remélték, hogy ezúttal így lesz.

A vacsora előtt azért elvonulva csak megpróbálkozik egy hívással, hátha mégis úton lenne. Telefonál és vár. Sokat is, mire...
"Kérlek hagyj üzenetet."
...
Miért nem jöttél haza?
Nagyon nem vicces, hogy ezt a játékot űzöd anyáékkal!
...
Boldog karácsonyt!

Kinyomja az üzenetrögzítőt, a tükörbe néz, hogy megigazíthassa az apró könnyei által alig észrevehetően elkenődött sminkjét. Nem is kenődött el, csak ő látja úgy. Ezúttal bízott benne, hogy Jesus hazajön az Államokból, kaptak egy ilyen ígéretet tőle még novemberben, de mindannyian sejtették, hogy csak szerintük volt ez ígéret, a fiú szerint mindössze csak egy reményteli kívánság. Évek óta nem látta a testvérét Rebeca, hiánya már régóta emészti, de talán az összes karácsony körül most a legjobban.
Megigazítva kinézetét aztán visszamegy az ünnepelni nem-igen ünneplő, de legalább azt megpróbáló szülőkhöz, akik 2021-re már azt hitték, hogy két saját gyerekkel fog Rebeca érkezni hozzájuk.
- Nem tudtam elérni. - Nem az a fajta ő, hogy szépítsen, vagy hazudjon. Saját tapasztalatai alapján a legjobb az, ha az igazat közli, hiába látja, ahogy szülei szája lefelé kezd görbülni.
- Na és Juan? Én leszek ma az egyetlen férfi? - Szinte már kiakadva kérdezi apja azt, amire elsőre nem kapott választ.
- Apa, anya… - megfogja szülei kezét és a kanapéra húzza őket. - Nem ilyenkor akartam közölni veletek, de Juan és én úgy döntöttünk, hogy elválunk.

Kétségtelenül nem ez volt a legjobb karácsonyuk.