Azt mondta, ma együtt ebédelünk, megengedi, hogy meghívjam őt és nem bánja, hogy kihúzhatom egy kicsit azokból a szürke hétköznapokból, amikbe előttem - és utánam? - került. Azt mondta, ma este kicsit lehetünk mások, tehetősebbek. Azt mondta, ráér és ez így is volt egészen egy órával ezelőttig.
- Milyen italt hozhatok? - Szinte felriadok a pincér illedelmes kérdésétől, de mivel még nem tudtam kiválasztani, milyen italt szeretnék, így rohamosan pörgetem az étlapot a hátsó oldalra.
- Egy kólát kérnék - mondom, miután rájövök, hogy nem fogok tudni egyhamar dönteni már az italok terén sem és nem akarom, hogy rám kelljen várnia. Nem is szeretem a kólát, csak tudom, hogy ez minden étteremben van, a büféktől kezdve a drágábbakig bezárólag.
A pincér felírja, majd távozni készül, mire én megpillantom végre a lehetőségeket és megtalálom a szimpatikus megoldást.
- Vagyis nem, inkább egy limonádét, kérem... - szólok még utána. Átjavítja, megköszöni, olyan udvarias, amitől kicsit sem engedi meg magának, hogy arcára vetüljenek gondolatai. Merthogy biztosan morog magában, én is morognék. De igazából nem számít.
"Please" és nem "por favor". Ez az egyik legnehezebb, amit nem tudom ajkaimra erőltetni egykönnyen, holott már kezdem megszokni, hogy ha meg kell szólalnom - a bátyám kivételével - az nem az anyanyelvemen, hanem angolul kell történjen. De azt hiszem, élvezem. Szükségem volt egy ekkora változásra a válásomat követően és itt, az Egyesült Államokban sokkal jobban le tudom kötni a kavargó gondolataimat, mint otthon.

Az öcsém tehát nem jött el végül. Nem sokon múlt, hogy én se jöjjek, mondván, hogy egyedül nem szeretnék költekezni ilyen igényes étteremben, de végül rászántam magam a kényeztetésre. Szeretek kiöltözni, szó mi szó. Kettőnknek foglaltam asztalt, egyszerűbb eljönni, mintsem lemondani. Csak azért is élek a lehetőséggel, egyfelől dacból, másrészt viszont így még mindig van lehetősége csatlakozni hozzám Jesusnak, ha végzett a kötelező és váratlannak bizonyult munkájával. Nem haragszom rá, csak sajnálom, hogy így alakult. De majd legközelebb. Majd talán máskor pótoljuk.

Nem is vagyok éhes. Az egészet kétezerszer is megbántam már, de mégsem szeretnék egy limonádé után távozni. Makacsság ez, egészen biztos vagyok ebben, úgyhogy újra nekifutok az ételeknek, holott szívem mélyén érzem, hogy zsákbamacska lesz, mit választok.
Mint diák tanulás közben... én sem tudom a lapokra ragasztani tekintetem. A díszlet, beleértve a növényeket is, a vendégek és személyzet mind sokkal izgalmasabb számomra. Ha Jesus itt lenne, tuti végig sorolná, hogy mit kellene választanom. Ugyanezt éreztem Kubában is és most ugyanezt érzem itt New Yorkban. Hiányzik. Harminc éves vagyok és úgy hiányolom az ikertestvéremet, mintha csak most veszítettem volna el, holott épp ellenkezője történt. Teljesen meghibbantam.

Hajamba túrok és fájdalmasan görnyedek az asztal fölé. Belém nyilall az érzés, a tudat, hogy mennyire nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én azt tervezem már évek óta, pedig töretlenül megyek előre. Nem vagyok otthon sírdogáló típus - ehelyett egy étteremben szenvedek -, szeretem mindig hasznosan elütni az időmet, munkát tervezek keresni bízva abban, hogy találok is rövidesen, hiszek abban, hogy rendben leszünk és Jesus felett sem fogják elvinni a fedelet. Nem érdemelné meg, hogy kilakoltassák, elvégre becsületes ember, küzd, dolgozik, túlórázik. Jobb lenne, ha hazajönne Havannába? Lehet.

A tekintetem megragad egy szempáron, de amint felfogom, hogy engem néz, el is kapom szemeimet a férfiról és megköszörülve torkomat újra az ételek listájába merülök, látszólag. Kellemetlen azt gondolni, hogy esetleg végignézte az iménti gyötrődésem. Nekem azt mondták, hogy itt New Yorkban nem annyira barátságosak az emberek, mindenki magasról tesz a másikra. Most is lehet, hogy csak én gondolom túl. "Steak". Még sosem ettem steaket. 47 dollár, atya ég!

"Some of our important choices have a time line. If we delay a decision, the opportunity is gone forever. Sometimes our doubts keep us from making a choice that involves change. Thus an opportunity may be missed."

Vitatkozhatnánk azon, hogy a babasegg arcú emberek, vagy a borostával élők a sikeresebbek az üzleti életben. Évek óta nem volt szerencsém viszontlátni azt a kölyökképű hülyegyereket, aki egykor voltam. New Yorkban, még az egyetem alatt próbáltam ki és ha nekem voltak a nők felé elvárásaim, úgy olykor engedtem én is nekik, ha azt kérték, csupaszítsam le magam. És ha már New York, elfoghatott volna a nosztalgia érzése, visszaemlékezhettem volna egy üveg vodka mellett az itt töltött éveimre, de akkor minden szemetet összeettem és ittam, csak hogy lépést tartsak azokkal a srácokkal, akiknek nem futotta arra és annyira, mint nekem. Sosem panaszkodhattam volna a pénzügyi helyzetemre, de ameddig régen apám kezében volt a vagyonom és ő kezeskedett érte, szinte úgy tűnt, hogy csak zsebpénzt kapok tőle a bankszámlámra, nekem nem volt tényleges hatalmam akkoriban, mert mindig azt mondta az öreg, hogy meg kell tanulnom a pénzt kezelni és nem csak költeni mindenre, amit épp meglátok. Most, így visszagondolva valóban igaza volt és nem vertem el mindenre, amit éppen megkívántam, amit éppen akartam. Ha volt is mit szórni és akár egy gazdag Robin Hoodként a szegények elé dobni, sok esetben gondolkodtam el pro és kontra érveken, mint egy kiherélt vénember, aki már csak azt várta, mikor tolnak egy nyomorult fémkacsát a segge alá, ha már nem képes az alatta függő ágyat tisztán tartani.
Mégsem a kérkedés miatt esett a választásom erre az étteremre, hanem azért, hogy annak a bizonyos magánnyomozóval tudassam: meg fogom tudni fizetni a szolgáltatásait.  Da'vion Jackson ennél feketébb már nem is lehetett volna. Már a neve sem a sápadtarcúságot hirdette, de elég volt csak meghallanom a hangját, a bostoni akcentusát és végigpörgetni a honlapját, hogy meggyőzzön arról, nála keresve sem találhattam volna a negyvenes éveiben járó jobb nyomozót; elég volt csak az afgán és iraki kiküldetéseire ránéznem. Az, ahogy a kényes ügyet kezelte és a víznél erősebb italt nem kért volna a megbeszélés közben sem, hogy megizzasztott a kérdéseivel, még ha a legtöbbre nem is tudtam válaszolni, egyetlen célom volt: megtalálni a féltestvéremet, a húgomat, akiről az eltelt majdnem negyven évem során tudomásom sem volt. Jó, igazság szerint csak az utóbbi huszonkilenc évemben nem tudtam róla. A Jacksonnal való megbeszélésem legalább negyed órája véget ért, de nem csak most, hanem a kérdezz-felelek alatt a pillantásom néha elkalandozott egy vörös ruha irányába, amit félig-meddig elrejtett előlem az asztal.
- Hozhatok még valamit önnek? - fékezett le mellettem az a pincér, aki az imént a már látott hölgytől lépett volna le, de ha már amúgy is útba estem, gondolom volt annyi ideje, hogy nálam is leparkoljon.
- Igen, köszönöm. Egy újabb pohár vizet elfogadnék - néztem fel a nőről a fazonra, aki biccentett. De mielőtt elcsorgott volna, megköszörültem a torkom. - A fogyasztásomat viszont máshol szeretném befejezni. Kettő asztallal előrébb, az ablakok mellett - toltam ki magam alól a széket, lehúzva a korábban a támlára pakolt zakómat, amint felálltam, kezembe véve a még félig teli poharamat - szintén víz volt benne.
- De az az asztal foglalt! - ellenkezett. Tudom, látom, hogy ott ült AZ a nő.
- Pontosan. Tudja, félreértettük egymást és azt hiszem, hogy vele beszéltem meg a randevúmat - egyetlen szavamat sem hitte. Ha most megkérdezné bárki is, hogy is hívják a nőt, valószínűleg Ambert mondanék. Catherine-t, de valószínűbb, hogy Inesnek hívják.
- Erm.. Szeretné, hogy beszéljek a hölggyel? - valószínűleg nem sokan játszottak székfoglalósat még ebben az étteremben.
- Nem, köszönöm. Bemutatkozom neki én magam - féloldalas mosollyal biccentettem neki, kikerülve a pincért egyenesen Miss Vörös asztalához léptem. Az ingemet nem tűrtem fel az alkarjaimon, de a felső kettő gomb a mellkasomnál ki volt gombolva. A zakót rácsúsztattam a székre, a pohár talpa is az abroszra csúszott, én meg a nővel szemközti székre, miután önállósítva magam kezet csókoltam neki, ha hagyta.
- Elnézést, hogy megzavarom a felettébb érdekesnek tűnő magányában - szabadkoztam egy aligha sajnálkozó vigyorral a képemen. - Ha nem bánja, akkor csatlakoznék, mert engem is faképnél hagytak - pontosabban nem volt szándékomban egy randevúhoz a magánnyomozóval. - Chris a nevem. Úgyhogy ha azzal az indokkal szeretne elküldeni, hogy ismeretlen vagyok és hölgyek nem állnak szóba ismeretlenekkel, mert bajba kerülhetnek, úgy ez már nem valós ok - dőltem hátra a széken a támlának, a pillantásom a nő arcát mérte fel, a vonásait, a szembogarainak árnyalatát. - Vár valakire, Miss...? - érdeklődtem, mert ha éppen a férje helyét foglaltam el, akkor majd felállok, ha megérkezik. Nem zavartattam magam. Nem volt miért. Még.

Annak ellenére, hogy a házasságom előtt és alatt majdnem napi szinten főztem otthon, egyáltalán nem állíthatom, hogy szeretek a konyhában sürögni-forogni. Nem telt el sok közös év, miután Juan megkérte a kezemet, de az életemnek egy nagy és jelentős részét éltem feleségként, ami alatt, ha fogalmazhatok így, végletekig kiismertük egymást. Tudtam, mivel tölti az idejét anélkül, hogy lenyomoztam volna, ahogyan Juan is minimum sejtette a pillanatnyi érzelmeimet akár kimutattam azokat, akár nem. Főztem, mert feleségként ez is a dolgom volt és én sosem lázadoztam ezellen, mivel a háztartást ugyanarra a polcra helyeztem, amin a karrierem állt. Vagy legalábbis semmiképpen sem lentebbire. Ebből adódóan Juan csak akkor evett étteremben, sikátoros utca rejtett isteni ízeket tálaló kifőzdéjében, ha ő akarta úgy, minden más esetben nem történhetett meg, hogy nem volt mit enni otthon. A válásunk után sok mindentől elment a kedvem, a hosszas procedúra lebonyolítása után jóformán hetekig mit sem tudtam kezdeni magammal és a főzés sem tartozott annyira a mindennapjaimba, mint előtte. Egy főre elég nehéz mit készíteni.
New York segített, hogy tudjak egy mély levegőt venni és kitisztuljon a fejem, vagy csupán szerezzek újabb érzéseket az öcsémnek köszönhetően, ami eltereli a figyelmemet a saját, már-már unásig túlhajszolt nyűgjeimről. Egyszerre vagyok mérges és hálás Jesusnak. Amíg nála lakok, legalább nem érzem az egyedüllét terhét és egy kicsit újra elhihetem, hogy a házasság alatti életritmusomat követem. De ma nem főzök, akkor sem, ha sokkal olcsóbb lenne.
Ezt persze minimum kétszer megbánom, ahogy lassan tíz perce forgatom ital- és étellapot és bár rendszerint hamar eldöntöm, mit szeretnék enni, most mégis ide-oda cikáznak a gondolataim, a gondolataimmal együtt pedig a tekintetem is. Sorra ragad meg szemem egy figyelő szempáron az étterem távolabbi részén. Nem vagyok szégyellős, tulajdonképpen még élvezem is, hogy bármilyen oknál fogva megragadtam valaki figyelmét. Noha nem tulajdonítok ennek több értelmet némi izgatottságnál, de segítségemre van, hogy legalább összeszedjem magam és próbáljak újra a jelenemre és legfőképpen az étlapomra fókuszálni. Az már biztos, hogy nem a steak lesz a befutó választás.
A szívem az eddiginél valamelyest gyorsabb ütemre vált, ahogy szemem sarkából érzékelem az imént még másik asztalnál ücsörgő férfi közeledését. Egyből felpillantok, óva-óvatlanul végig mérem, így a határozott (férfias) mozgásából egyértelmű következtetésként levonhatom, hogy le fog ülni velem szembe. Nem látom értelmét érdeklődni a szándékai felől, nem is szeretném eljátszani az érthetetlent, ennek ellenére teljesen meg vagyok lepve és ami azt illeti, illetődve is.
Kíváncsi, ám visszafogottan nőies mosollyal fogadom csókját kezemen, majd szóra nyitom ajkaimat, hogy megkérdezzem tőle, miben lehetek segítségére, ám ő gyorsabb.
- Üdvözlöm! - húzom vissza kezemet, majd enyhén előre dőlve figyelem. Annak ellenére, hogy én számos alkalommal megteszem, az emberek tényleg nem járnak általában egyedül étterembe, úgyhogy nem veszem magamra a kijelentését, miszerint bizonyára egyedül hagytak. De tesztelve a magabiztosságát, azért csak megragadom ezt a kis gondolatot. - Sajnálom, hogy így alakult önnek ez az alkalom. Viszont… miből gondolja, hogy engem faképnél hagytak? - kérdezem, ám hangomban jele sincs a kellemetlenkedésnek és kötözködésnek, pusztán kíváncsi vagyok, hogy tud-e valamit rólam, netán Jesusról.
Lágyan elnevetem magam szavai hallatán, cseles, nagyon cseles. Talán sztereotípia, de én itt New Yorkban kevésbé érzem magam veszélyben az utcákon és köztereken, mint Kubában. Persze mikor ezt megosztottam Jesussal, egyből tiltakozását fejezte ki, mert szerinte minimum fordítva kellene éreznem. Valószínűleg igaza van, azonban továbbra sincs bennem félelem Chris csatlakozása miatt.
- A lányok talán nem állnak szóba ismeretlenekkel, de a nők szerintem már máshogy gondolkodnak. - Sokat lehetne ecsetelni a lányok és a nők közti különbséget, de én ennek a válaszom ellenére sem vagyok túl nagy híve. Mikor válik lányból nő, mi teszi az embert igazán felnőtté, nem tudok ezekre én sem pontosan válaszolni. Helyzetértékelés egy kulcs szereplő lehet. Fel kell tudni mérni azt, hogy mikor érdemes szóba állni egy idegennel és mikor inkább nem.
- Rebeca - mutatkozok be én is és csak azért nem nyújtom a kezemet felé, mert az iménti kézcsók ezt kvázi már kiváltotta. És igen, Miss, semmiképpen sem Missis már. - Nem, maradjon csak. Testvéremmel jöttem volna, de ő még nem szabadult a munkától és várhatóan nem fog csatlakozni. - Kényelmesedek el én is újra a székben és próbálom magam elengedni annak ellenére is, hogy feltehetőleg egy idegennel fogom elfogyasztani az ételemet, amit még nem is kértem ki.
- Evett már? - kérdezek rá, miután újra felpillantok rá az étlapról. Bevallom, nem figyeltem, mit fogyasztott a másik asztalnál, de ha szándékomban állt volna megtudni, akkor is takarásban volt az asztalfelülete. A munkámnak is része az, hogy bármilyen emberrel megtaláljam a közös témát, rendszerint pedig olyan személyeknek zongoráztam, vagy éppen szolgáltam fel italt, akiket életemben nem láttam azelőtt. Talán ennek is köszönhetem, hogy viszonylag rugalmasan tudom kezelni Chris jelenlétét és nem megszeppent tinédzserként harapdálom ajkaimat menekülési útvonalat keresve.
- És Ön milyen ügyben van itt, ha nem túl közvetlen a kérdés? - Márpedig, ha leült mellém, feltételezem, nincsenek ellenére az ehhez hasonló kérdések, de udvariatlan sem szeretnék lenni. Láttam a férfit, akivel beszélgetett és bár tudom, hogy manapság nagyon divatosak az LMBTQ témák (mégha számomra nem is azok), nem hinném, hogy randevúját töltötte az előbbi percekben. Ezt már kissé bizonytalanul fogalmazom meg, mivel olyan szavakat használok angolul, amiket nem sűrűn ezelőtt. Nem vagyok amerikai és tudom, hogy ezt ők egyből hallják, szóval nem fogom törni magam a tökéletes kiejtésért.

"Some of our important choices have a time line. If we delay a decision, the opportunity is gone forever. Sometimes our doubts keep us from making a choice that involves change. Thus an opportunity may be missed."

Tulajdonképpen megszoktam a pozíciómból adódóan is, hogy voltak és lesznek olyanok a közvetlen közelemben és a tágabb értelemben is, akik a bukásomért imádkoztak, akik arra vártak, hogy mikor fogok hibázni. Az őriző szemek, a kíváncsi tekintetek és a kudarcra ítéltető pillantások kereszttüzében tudtam, hogy merre, hova kell néznem, hogy hogyan mérjem fel a környezetem. Jó emberismerőnek vallottam magam, akinek volt annyi tapasztalata már, hogy rövid időn belül képes legyek eldönteni azt, látok-e a másik félben potenciált, avagy sem. Hogy képes lesz-e arra a másik, hogy a belefektetett időmet és energiámat megtérítse, vagy a teljes elbukásig fogok vele menetelni, mielőtt szélnek ereszteném az illetőt. Anyám és a nagyanyáim etikett-mániáját sikerült úgy-ahogy elsajátítanom és a legtöbb esetben nem is pofáztam akkor, amikor teletömtem a szám étellel vagy itallal, de jelenleg csak a pohár szabott gátat abban, hogy teljesen üres kézzel érkezzek meg a kiszemelt hölgyhöz, miután a tekintetünk többször vándorolt egymás felé, mint azt csak a véletlennek tudhatnánk be. Nem... az ember lát, érez, gondol és bevállal bizonyos mozzanatokat, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy ne tapasztaljunk meg bizonyos élményeket.
A pincérrel történő kommunikációmat befejezve megengedtem magamnak, hogy egészen a vörös ruhás hölgyik merészkedjek, akit ódivatú módon illettem kézcsókkal. Nem tolakodón, de anyám most minden bizonnyal ájtatos manóként összecsettintette volna a két tenyerét örömében. A magabiztosság ott rejlett a mozdulataimban és a mimikámban is, amikor végül helyet foglaltam, csak egy biccentéssel reagálva az üdvözlő szóra, s smielőtt még pocsékoltam volna mindenki drága idejét, felvezettem a jöttöm okait, indokait, a kérdésre, melyben némileg a női önállóság is rejlett, elmosolyodtam.
- Ha csak szeret magányosan ülni egy étteremben, ami nem feltétlenül a grab and go világába tartozik, ráadásul nem is utcai viseletben érkezett, akkor engedje meg, hogy elnézést kérjek. Csak tudja, néha vannak megérzéseim. Talán tévedek? - érdeklődtem tőle, tényleg kíváncsian várva azt, hogy mégis hogyan fogja lereagálni a szavaimat. Az már meglehetősen jó kezdetnek ígérkezett, hogy nem kaptam tőle pofont és nem is tolta a lábamra a széket. Még véletlenül sem.
Mégis csak a nevetése volt az, amire teljes mértékben elkényelmesedtem a széken, s valóban jó ötletnek bizonyult az, hogy a társaságába szegődjek. Elmés válasza volt, ami meg is lepett, hogy őszinte legyek. Nem dobta magát nekem oda, de benne volt egy kisebb játékban is, ami valljuk be, a mai gyér minőségi felhozatalt egy kissé túlszárnyalta. Kissé... kurvára nagyon. Hagytam, hogy a gondolatait tovább fűzze, s nem is olyan sokára eljutottunk a bemutatkozásig.
- Rebeca - ismételtem meg a nevét, ahogy a felnőttes kézfogással üdvözöltük egymást - újfent. - Tehát mégis csak jól feltételeztem - állapítottam meg magabiztosan, mégsem volt benne egy cseppnyi pökhendiség vagy nagyképűség sem. Hagytam, hogy a tekintete és a figyelme elkalandozzon, ám ahelyett, hogy én magam is az étlap rejtelmeibe mélyedtem volna, részint őt figyeltem menet közben, s csak akkor néztem el róla, amikor a tekintetét rám szegezte az érdeklődése közepén.
- Még csak ittam. Vizet. De azt hiszem, nem lenne rossz, ha ennénk is - bólintottam a szavaimat követően, ráérős, nyugodt mozdulattal nyitva ki a fedlapot. Igazából tudtam, hogy mit akarok kérni, hiszen a legtöbb esetben, amikor valahova megyek, előzőlegesen felmérem a terepet. Hacsak nem intuitív módon vetem bele magam bizonyos programokba random döntésként. Az érdeklődésre elmosolyodtam, a szemeim a nő arcát pásztázták újra. - A fickó magánnyomozó volt, aki elvállalta az ügyem és annak részleteibe avatott be, amit megtudott róla - kezdtem bele, némileg előrébb is dőlve az asztal irányába. - De kezdek gyanakodni, hogy lehet gyorsabb sikerrel járna az, ha inkább középiskolás lányokat bíznék meg a feladattal, mert ha ők valamit meg akarnak tudni, akkor azt seperc alatt ki is derítik - a mosolyom megint jelezte a nyugodtságom.
- Ameddig viszont a magánnyomozót fizetem, a városban kell maradnom - adtam Rebeca tudtára, mintha csak arról érdeklődtem volna, hogy milyen italt kér. Céloztam volna valamire? Nem feltétlenül, de ha csak a testvérére várt, akkor esetleg egy másik étteremben is véletlenül összefuthatunk a későbbiekben. Mert enni mindenki szeretett, a minőségi időtöltés pedig nem abból állt, hogy mindenki nyomkodta a telefont. Az én kezemre sem volt rágyógyulva, pedig volt, aki még a seggemben is rezgett volna, ha az illetőn múlik.
- Sikerült választaniuk? - jelent meg mellettünk a pincérek gyöngye, ugyanaz, aki az előbb akadékoskodni igyekezett, Elnéztem a nő irányába jelezve, hogy rendeljen kedvére, én nem sietek. És amúgy is a nőké az elsőbbség. Nos, anyám.. és az ő etikett és úriember-tanfolyam szabályai.. régen az őrületbe kergetett velük. Ma már megértettem - és alkalmaztam is azokat. Az esetek döntő százalékában sikerrel is.

Valószínűleg sokaknak tolakodónak és zaklatónak hatna, ha egy középkorú, idegennek tűnő férfi szeretne helyet foglalni velük szemben egy étteremben és azt kell, hogy mondjam, én is meglepődöm az úriemberi közeledésén, de nem annyira, hogy egyből ki akarjak hátrálni a szituációból. Egy részem izgatottan lesi, hogy mi járhat a férfi fejében, milyen tervekkel érkezett, miközben a másik óhatatlanul is hálás jelenlétének. Kiment a szomorú helyzet adta magányomból és legalább esélyt kapok, hogy ne fájdalmas emlékeimmel vegyem körül magam, éppen ezért cseppet sem bánom, hogy ő, vagy tulajdonképpen bárki más figyelmet tanúsít irányomba.
És talán érzelmesebb vagyok most a kellenétén, vagy csak szeretném azt hinni, hogy nem virít rólam a cserbenhagyott női kisugárzás, ami miatt ennyire magabiztosan tudja állítani azt, ami igaz. Hogy nem várok senkit immáron arra a székre, amin már ő ül. Nem a legalapvetőbb angol kifejezéseket használja ahhoz, hogy minden szavát csettintésre megértsem, de pont a szófordulatai az, ami miatt végül elmosolyodva pillantok le villám csillogására.
- Nem, nagyon is jók a megérzései - felelem még mindig a szavai hatása alatt állva és megjegyzem magamnak, hogy feltehetőleg hatalmas szakadék lehet kettőnk életstílusában, ami számomra izgalmas, mintsem elriasztó. Valószínűleg pont ezért is veszem rá magam, hogy levetkőzzem a feszengésemet és bemutatkozzak neki. Nem hiszen, hogy lenne veszítenivalóm azzal, hogy beszélgetésbe elegyedet valakivel, akivel eddig nem volt szerencsém.
A zavar érzése hol elmúlik, hogy előbújik bennem. Az étlapot fürkészve még mindig nem jutok elhatározásra a vacsorámat illetően, de csak részben tudok a sorokra koncentrálni, mivel magamon érzem Christopher tekintetét. Érzem, hogy rohamosan vissza kell rázódnom a jelenbe, hogy ne fedezze fel bennem a megtörtséget, már amennyiben erre már nem került sor. Végül nyelek egyet és reménykedve kérdezem meg, hogy ő evett már, ha pedig nem, igazán ajánlhatna valamit a méregdrága steakeken kívül, amikről lélekben már lemondtam. Megköszörülöm torkomat, hogy ne rekedt hangon szólaljak meg.
- És mit ajánl, mit lenne érdemes megkóstolnom, ha nem vagyok vegetáriánus és allergiákkal sem élek együtt? - csapok le a lehetőségre egyből, de még azért forgatom az étlapot. Egészen átlagos étrenddel rendelkezek, szeretem a salátákat, de nem tudnék csak azokon élni, szeretem a húsokat, az argentin konyha a kedvencem, nem véletlenül szemeztem annyira a steakekkel. Aztán inkább csak becsukom az étlapot és érdeklődöm az ő cserbenhagyásának okai felől, azonban ahogy megtudom a részleteket, elfog némi kellemetlen érzés, amiért talán túlságosan pofátlanul tolakodtam be a magányügyébe. A kellemetlenség ellenére viszont mégis elmosolyodom, viccesnek - vagy inkább szánalmasnak? -  tartom azt, ahogy párhuzamba vonja a középiskolás lányok és egy magánynyomozó információvadász képességét, ami ezek szerint itt Amerikában is egy mérlegre tehető, pont, mint Kubában. Otthon az emberek inkább maguk oldják meg a problémáik, ha van rá mód és elég bátrak is persze, gyorsabb és olcsóbb, mint rendőrségre menni.
- Remélem ez nem azt jelenti, hogy nagy sérelem érte Önt a közelmúltban - puhatolózok, mert bár szókimondónak tűnik, mégis csak félinformációkból teszem össze a feltételezett valóságot, ami sosem garancia arra, hogy nem vezetem teljesen félre saját magamat. Biztosan megvan a jó oka arra, hogy magánnyomozót béreljen fel, amit vagy elmond, vagy nem, én nem erőltetem rá és természetesen elfogadom azt is, ha ilyen részletekbe már nem avatna be engem.
Fejben eljátszok a gondolattal, hogy vajon azzal, hogy a városban kell maradnia amíg fizeti a nyomozót arra utalt, hogy tán nem idevalósi, vagy egyszerűen csak munkájából adódóan járja a világot, de már érdemben ezt nem tudom feltenni neki ezt a kérdést - fel akartam én egyáltalán tenni neki? -, merthogy megjelenik a pincér és ezúttal már illendő lenne valamit mondanom neki. Bízok az előttem ülő férfiban, úgyhogy határozottnak aligha nevezhető hangon bemondom azon ételt, amit ő ajánlott nekem kipróbálásra. Ezáltal pedig örülök, hogy a pincérrel futott köreimet mára ezzel letudtam.  
- Azt azért be kell vallanom, ennél azért határozottabb szoktam lenni egy étteremben, de pár napja egy szörnyen rossz sertésételbe választottam bele, úgyhogy most már óvatosabb vagyok. - Nem mintha magyarázattal tartoztam volna Christophernek, de miután elmegy a pincér, mintegy sztoriként gondoltam megosztom vele ezt a rossz élményt. Hatradőlök a székben és iszok egy kortyot a limonádémból, mielőtt eszembe jutna, hogy hol is tartottunk.
- Szóval nem New Yorki? Vagy csupán gyakran mozdul ki a városból ahhoz, hogy gátolja ebben a nyomozó? - teszem fel végül a kérdést, miközben poharamat visszahelyezem az asztalra. Üzletembernek tűnik, ami a munkáját illeti, de a kisugárzásán és az öltözködésén kívül más erre utaló jelet nem látok rajta. Mintha ennyi nem lenne elég, viszont én olyan nő vagyok, aki semmit sem tekint biztosra a másikról, amíg nem tudatja ő vele.

"Some of our important choices have a time line. If we delay a decision, the opportunity is gone forever. Sometimes our doubts keep us from making a choice that involves change. Thus an opportunity may be missed."

Inkább nyíltnak mondanám magam, és a munkám is épp ezt kívánta meg. Kapcsolatokat építeni, kiismerni mások prioritásait és szándékait, megérteni, hogy másik nem feltétlenül voltak tapasztaltak vagy nem biztos, hogy tudták, mit akarnak. Csak úgy lehetett jól építkezni és fontosabb szerződéseket kötni, hogy némileg pszichológiai ráhatásokat is alkalmaztunk - nevezzük tárgyalási technikáknak ezeket, amit oktattak is, tanfolyamokat hoztak ehhez létre, de leginkább és a legtöbbet apámtól és nagybátyámtól tanultam menet közben, amikor a Distillers állományába tartoztam. Lakva ismerszik meg az ember - tartja a mondás és ezt a munkára is kivetíthettem szerencsére. A városba viszont nem az szólított, sokkal inkább kellett helytállnom magánemberként az itteniek közt és még igyekeztem felvenni a fonalat azzal az élettel, amit magam mögött hagytam évekkel ezelőtt, a diploma védést követően. Azóta felgyorsult az élet mindenhol, de itt sokkalta jobban érzem ezt, vagy lehet, hogy csak kezdek (ki)öregedni ebből az életvitelből. Az is valószínű, hogy meguntam a felesleges játszmázást és idővel sokkalta direktebben viselkedtem, nem húzva sem az én, sem mások idejét, mert nem lett volna értelme sem a hitegetésnek, sem pedig a felesleges próbálkozásoknak.
Ha bárki is megkérdezné, nem, a nőtől nem akartam kivételesen semmit, mert a nyílt kapcsolatban lenni valakivel kifejezés nem azt jelentette, hogy úton-útfélen minden nőt az ágyamba csábítok vagy nekiesek ott, ahol éppen voltunk. Egyszerűen csak nem akartam, hogy az estéje mások marhaságai miatt rosszul alakuljanak és ha már azzal tehettem érte, hogy mellé szegődtem - annak ellenére, hogy egyedül kifejezetten szerettem enni, úgy senkinek nem kellett az életemről beszélnem - szívesen tettem. Leginkább azért is, mert tényleg úgy tűnt, hogy legszívesebben Rebeca nem egyedül szeretett volna lenni a ma estén. A meglátásom helyességére fejet hajtva biccentettem, sokakkal ellentétben nem is meglovagolva a továbbiakban a témát, csak annyira kitüntetve a figyelmemmel a nőt, ami talán még nem hozta őt zavarba. Mondjuk nem érdekelt volna ez sem, mert tartottam magam annyira gördülékenynek a beszélgetések során, hogy azon gyorsan túladhatott volna.
- Még így sem tudnám leszűkíteni. Sokaknak a hal vagy a gomba tiltólistás, amiket én bármikor és akármennyit képes lennék megenni, de azt hiszem, hogy itt megnézném magamnak vagy a T-bone steaket vagy a ribeye-t sült krumplival, borral. Már ha nem vezetnék, biztos, hogy fogyasztanék alkoholt is, így viszont muszáj leszek beérni a vízzel, vagy ha nagyon veszélyesen akarok élni, talán benevezek limonádéra is - mondanám, hogy vidéki paraszt voltam, de a második része a megállapításnak nem volt igaz. Vidékiként pedig csak egy másik állam jött szóba, annak is az egyik legnagyobb városában. - Ha nem akarna kézzel rámenni a csontra, inkább a ribeye-t ajánlanám - összegeztem még, mert eddig kivétel nélkül minden nő azt ette éttermi környezetben. A hirtelen jött ajánlásom után olyan területre kérdez rá, amit alapesetben nem vallanék be, így viszont, hogy valószínűleg jövője sem lesz a mai estének, miért ne alapon.
Persze voltak részek, amik nem tartoztak egy kvázi idegen emberre, viszont arra nem készültem fel, ahogy és amit reagált. Laurán és a nővéremen kívül nem sokan vállalták, hogy jót akartak volna nekem, ami nem volt rossz, csak szokatlan. Nagyon is. A nyelvem végigcsúszott a felső fogsorom belső peremén a csukva tartott szám mögött, mert valójában ameddig meg nem találom a kölyköt, addig nem fog sérelem érni. És azt sem tudom, hogy apám mekkora hányadot akart ráhagyni a bigére. Azt tudtam, hogy a részem biztonságban van, de ha valaki egyszer rákapott az üzletre, valahogy sosem volt elég az, amivel rendelkezett, mindig többet akart harapni a sikerből. Mint egy eltévedt és iszonyú éhes cápa. Megráztam a fejem. Bíztam magamban és abban, hogy apám maximum csak a nevére akarja venni a zabigyereket és nem több. Holott tudtam, hogy ennél sokkal többről volt szó.
A pincér érkezésével előre engedtem Rebeca választását, csak aztán döntöttem a ribeye mellett, kihagyva a vad limonádézást, de meghagyva a krumpli-saláta kombinációt. Még akkor is a pincér után néztem, miközben a velem szemben ülő beszélt, ezért is fordítottam a figyelmem felé végül.
- Megesik, minden téren is, ha rosszul választunk. Remélem ma nem hasonló élményben lesz része - ez tényleg igaz volt. Nem akartam, hogy a lelkemen száradjon egy félresikerült kalandja. A puhatolózásra szélesedett a mosolyom, az ölemben összekulcsolt kezekkel mozdultam meg a székemen a támlának dőlve. A jobb lábamat a szék alá húztam be, a balt pedig laza derékszögben hagyva támasztottam meg a mellettem lévő, nem kihúzott szék keresztfáját a lábfejemmel.
- Évekkel ezelőtt itt tanultam az egyik egyetemen, de egyébként Kentuckyban élek és dolgozom. Az egyetem óta olyan, mintha elfelejtettem volna, milyen is New York, úgyhogy minden napomat újként élem meg. És igyekszem elkerülni azokat a területeket, ahol klausztrofóbiássá válhatnék és minden embert megutálnék pillanatok alatt - nevettem el magam, előrébb dőlve, jobb könyékkel megtámaszkodva a combomon. - Ha jól érzem és hallom, akkor ön sem éppen a valley girl akcentust tudhatja a magáénak, de az a tipikus New York-i kiejtés is hiányzik - tapogatóztam. Nem állt szándékomban a lelkébe taposni azzal, hogy nem idevalósi, mert egyébként az indiánokon kívül mi is leginkább európai gyökerekkel rendelkeztünk, ráadásul mint ahogy ők is, az amerikai állampolgárok is képesek voltak egymás ellen fordulni a polgárháborúk miatt. Mindig az a kibaszott háború. Nem volt tökéletes már a spanyolom, de az iskoláztatásom végett tanultam, franciául meg csak egy ex barátnőm miatt sikerült megtanulnom pár szót. Arra a mai napig emlékszem, hogy nem telt el úgy nap, hogy ne lettem volna toi idiot. Ezt a mai napig értem, bármilyen nyelven.
- New Yorkon belül merre lakik? - ez a személyesebb kérdés kikívánkozott. Mert ha bort is rendel, fel fogom ajánlani, hogy hazajuttatom. És ebből nem fogok engedni. De az biztos, hogy a taxi fuvarját is állni fogom. Mint ahogy egy normális vacsora partner is tenné.

Az én életemben is megvolt az az időszak, amikor elég nagy voltam már ahhoz, hogy a nap ne érjen véget a naplementével, vagy a napjaim nagyrészét úgy oszthassam be, ahogy csak akartam, ugyanakkor még nem számítottam kellően érettnek ahhoz, hogy a családom bízzon bennem és hagyjon egyedül boldogulni. Pláne nem idegenekkel. Egy kicsit visszasírom a tinikoromat, a sok kalandot, a rengeteg panaszkodást, hisz akkor még volt kinek panaszkodnunk, amiért az élet igazságtalan. Most már nem panaszkodok, azzal csak elszomorítanám anyámékat és teljesen felesleges aggodalmakra késztetném őket, mikor segíteni ők már rajtam nem tudnak. Nem úgy, hogy boldogabb legyek és nem is úgy, hogy újra nyeregben legyek. Felnőttem.
Tekintetemmel az előttem ülő férfi arcának vonásait fürkészem. Emlékszem, tiniként is leült hozzám egy férfi, mikor az egyik tengerparti kávézó asztalánál vártam két barátnőmet. Akkor megijedtem, hogy vajon mit akarhat, dugni akar, vagy hazáig követ, netán be akar vonni valamibe, amiben nem lenne szabad részt vennem. Aztán végül csak mondta a keserves életét, én pedig hallgattam, pedig egyáltalán nem érdekelt egy szava sem, de féltem, hogy ha felállok, rám ordít heves vérmérsékletével.
Hiába tudom, hogy New York nem feltétlenül a legbiztonságosabb hely a földön, most nem érzek félelmet, szánalmat is legfeljebb saját magam iránt és a szívem mélyén még hálás is vagyok Christophernek, amiért megmozdította a szemközti széket az öcsém helyett. Azt nem állíthatom, hogy nem fordul meg néhány kevésbé jóhiszemű feltételezés a fejemben az idegen férfiról, de ezen a ponton már én magam sem tudom eldönteni, hogy zavarnak-e a különböző kimenetek, vagy még izgalmasnak is tartom, hogy jelen helyzetben még nem tudom a beszélgetés célját.
Sokszor észreveszem, hogy mennyire egyszerű vagyok másokhoz képest. Nem feltétlenül Christopher a mércém, őt még nem ismerem annyira, inkább a nők többségéről alkotott sztereotípiákra gondolok.  
- Ribeye steak - mondom ki az étel nevét én is hangosan, bár az ő szájából jobban csengett. Az árlapra pillantok, nagyjából már tudom, hol keressem, hogy lecsekkoljam az árát. Ha van egy kis szerencsém, meghív rá, de ezt azért nehezen fogadnám el, pontosabban kellemetlenebb szájízzel, hiszen nem azért vagyok itt, mert ő elhívott volna vacsorázni, ennek fejében nem is várom el, hogy fizesse az ételt. Ami azt illeti, nem szeretném, ha ezt tenné, úgyhogy annak tudatában döntök arról, hogy a ribeye steaket választom krumplival, hogy tisztában vagyok, mennyibe fáj majd ez a pénztárcámnak.
- Talán mintha valaki azt mondta volna nekem, hogy Amerikában bizonyos államokban megengedett a vezetés adott véralkoholszint alatt. Itt New Yorkban nem fér bele egy pohár sör, vagy bor? - Nem tudom, nem vagyok helyi, viszont egyik ismerősöm mesélte, hogy Kaliforniában gond nélkül autóba ültek egy pohár bor után. Persze az is lehet, hogy a „gond nélkül” az nem azt jelentette, hogy szabályosan is jártak el, tudom. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy Christopher nem véletlenül kér limonádét bor helyett, pusztán csak kíváncsi lehettem hirtelen az itteni szabályokra. Nem árt tudnom, ha egyszer autóba ülnék.
- Nem lenne a kézzel evés sem ellenemre, de összességében megfogott a ribeye verzióval. - Halvány mosollyal összegzem a döntésemet és elkönyvelem magamnak, hogy a mai laza vacsora helyett megadom a módját az étkezésnek.
Igyekszem nem túl tolakodóan fogalmazni amellett, hogy amíg nem kapok egyértelmű jelet, addig nem szándékozok csendben ülni a férfivel szemben. Mindkettőnk életében bizonyára megvannak a kellemetlen témák és könnyen lehet, hogy azok eredményezték azt, hogy jelenleg egy asztalnál ülünk, de mint mondtam, nem tudhatom. Legalábbis eddig nem feltételezhetek róla semmi rosszat, viszont a sérelmekre térve érzékelem, hogy megváltozik a hangulat, ha a viselkedésében nem is vélhetek felfedezni erőteljes jeleket, az mindenképpen sokatmondó, hogy az eddigiekkel ellentétben nem azonnal válaszol és nem is szavakkal. Ő megrázza a fejét, én pedig bólintok. Feltételezve, hogy igazat mond, arra tudok gondolni, hogy igencsak felzaklatta az az ürügy, aminek kapcsán az imént beszélgetett egy másik férfival és aminek kapcsán (még?) nem érte sérelem. Értem és egyúttal megértem.  Inkább újra belefúrom mutatóujjam hegyét az étlapkönyv két lapja közé és lapozok egyet a desszertekhez, amit feltehetőleg úgysem tudnék már megenni a telítettség miatt, de jó mentőöv egy kellemetlen szituáció elhessegetéséhez.
- Bízom benne - pillantok fel rá már-már bajtársi mosollyal, csak mert feltételezem, ha én rossz húst kapok, akkor ő sem ússza meg a gyomorrontást velem együtt. Viszont ahelyett, hogy túl sokat agyalnék ezen a fájdalmas külső tényezőn, inkább továbblépek, természetesen nem szó szerint.
Felszöknek szemöldökeim ahogy történetét hallva megtudom, hogy tulajdonképpen nem New Yorkban lakik, s vele együtt nevetek fel a város már általam is megtapasztalt zsúfolt vonású helyein.
- Aztért gondolom rengeteg emlék fűzi önt ide. Ha én lennék hasonló cipőben, biztosan sokat nosztalgiáznék. - Már ami az én személyiségemet és élethelyzetemet tekinti, viszont nem tudom, ilyen „városfogságban” mennyire érzi magát kényelmesen ehhez Christopher. Az előbbiek tanulsága alapján igyekszem kerülni a kényelmetlenséget és úgy reagálok, ami alapján mindkettőnk részére kellemes időtöltés lehet az érkezés. Tudom, hogy az amerikaiak többsége elég gyorsan leszűri a nem helyi latin-amerikai embereket azok akcentusa alapján és csak reménykedni tudok, hogy a new yorkiak többségének nincs még túlságosan elege a délebbi közvetlen, vagy közvetett szomszédjaik hemzsegéséből. Sokan bevándoroltak az államokba és hallottam, hogy gyakran alakulnak ki konfliktusok.
- Valóban, ami azt illeti, kubai vagyok - Mint egy jó szivar, tudom. Szinte hallom, ahogy egyből rá vágják azok a vendégek, akik hallják a beszélgetésünket a környezetünkben. - Havannaban nőttem fel és tulajdonképpen élek jelenleg is. - Camila Cabello egyik száma, ezt is tudom. Volt, aki elkezdte dúdolni, mikor ezt megemlítettem neki, de szerencsére abbahagyta látva szikrákat vető szemeimet.
- Brooklynban, azon belül is Williamsburgban, de csak ideiglenesen. Két hete érkeztem, hogy meglátogassam az itt élő testvéremet, úgyhogy csak pár hónapig vagyok az országban - mesélem keserédes arccal, de igyekszem nem éreztetni vele, hogy semmi sem úgy sült el, ahogy azt akartam volna. Egy hónapra jöttem, már biztos, hogy több lesz belőle, mert nem hagyhatom itt Jesust, amíg nem áll biztosan a lábán pénzügyileg. Hogy leplezni tudjam az arcomra egyre fokozatosabban kiülő szomorúságot, inkább kinézek a mellettünk lévő ablakon és eltűnődöm az utca látképén.
- Ahhoz képest, hogy eredetileg eszem ágában sem volt ideköltözni, egészen megkedveltem a várost. A nyüzsgő életet is beleszámítva - szívom be alsó ajkamat pár másodperc erejéig, miközben egy hangosan szirénázó mentőautó száguld el az étterem mellett. Amennyire elleneztem kezdetekben, annyire élem az itteni millió lehetőséget, amikkel színesíthetem a napjaimat, esélyem lett olyan színházakba, kiállításokra eljárni, amik otthon nincsenek. Mintha a múltból a valós jelenbe csöppentem volna. Ezen gondolatok közepette viszonylag hirtelen lendülettel fordulok vissza Christopher felé.
- Mik a kedvenc elfoglaltságai itt? Vagy mik voltak egyetemista korában? - Arcom újra derűsebbé válik, miközben izgatottam várom a válaszát. - Avagy mit ajánlana nekem abban az egészen rövid időszakban, amíg itt vagyok? - Hátha tud olyat mondani, amik felnyitja a szemem és olyannyira elülteti a bogarat füleimben, hogy én magam is példát veszek róla a későbbiekben. Kell, hogy programokat szervezzek magamnak, máskülönben én megőrülnék amíg az öcsémmel lakok egy lakásban, amiből kis híján kilakoltatták.

"Some of our important choices have a time line. If we delay a decision, the opportunity is gone forever. Sometimes our doubts keep us from making a choice that involves change. Thus an opportunity may be missed."

Nem tudnám megmondani, mikortól nem hittem a holtomiglan-holtodiglan gondolatban és abban, hogy szükség van állandóan valakire magunk mellett és mikor váltam le annyira másoktól érzelmi szinten, hogy ezt nem éreztem prioritásnak már. Mert mindig voltak körülöttem, és ha volt is egy állandó az életemben, nem 0-24-ben volt arra a valakire szükségem. Talán ezért is volt könnyebb másokkal, kihasználva az előnyeit az üzletkötésnek, azt, hogy nem kellett azt néznem, kit és hogyan bánthatok meg a szavaimmal. Hogy mindenkinek önmagamat adhattam anélkül, hogy megbánnék bármit is. A mai estét sem gondoltam hibának, sem pedig véletlennek és ha már úgy döntöttem, hogy megzavarom Rebeca estéjét a jelenlétemmel, úgy szerettem volna kihasználni az alkalmat. Nem gondolnám, hogy elbizonytalanítottam a választásommal, de egy percig sem okozott volna problémát az, ha mégis mást kér - csirkét, vegán választékot vagy esetleg egy üveg bort, ami mostanában úgyis annyira fancy és menő volt a nők körében, ha képesek voltak letenni a telefont a kezükből. Most, ahogy elnéztem, semmi ilyesmit nem kellett várnom tőle és ez megnyugtatott.
- Alapvetően beleférne egy pohár bor, fél korsó sör vagy egy kupica tömény, de jobb tisztának maradni, ha esetleg balesetbe keverednék bele. Sose lehet tudni, ki a hülye az utakon - vontam meg a vállaimat. Több, mint két évtizede volt már jogosítványom és a hátam mögött tudhatok több ezer megtett mérföldet, de elég egy óvatlan pillanat és az életembe kerülhet - igaz, józanul is, de jobb volt, ha csak akkor iszom, amikor úgy érzem, nem kell felelősséget vállalnom az agysejtjeimért - tanulva abból az esetből is, amivel a hajón tartott legénybúcsúval értek el a fiúk. Elég nagy összeget akasztottak le rólam aztán, csak azért, mert az alkohol, a könnyű drogok vagy az alkoholba rejtett altató miatt nem voltam ott fejben. Mondhattam volna, hogy a fiúk fizessék ki az okozott károkat, de talán az én pénztárcám bírta el azt a pénbeli veszteséget, amit ők basztak el, igaz, azóta nem beszéltem velük túlzottan gyakran. - Amúgy is tudok elég marhaságot összehordani józanul is, ne aggódjon - tetszett benne az, hogy akár össze is mocskolta volna magát egy jó ételért cserében, de most nem szándékoztam őt ilyenre kárhoztatni, ahogy magamat pedig arra nem, hogy belevezessem az életem azon szakaszába, ami még számomra is teljesen idegen volt. Egy olyan embert kellett beengednem a mindennapjaimba, akinek a létezéséről nem sokkal ezelőttig még csak sejtésem sem volt. Vajon anyám tudta, hogy apám megcsalta őt? És ha tudta is, akkor megbocsájtott neki valaha is? Számomra az ő életük volt a példakép a tökéletesnek látszó házasságra, ettől függetlenül nem szándékoztam beállni a sorba. Talán azért is volt részemről a hatásszünet Rebeca felé, hogy átgondoljam a lehetőségeimet vele kapcsolatban, meddig is nyújtózkodhatok a képzeletbeli takaróm alatt. Végül mégis csak a legszükségesebb információk mellett döntöttem, hogy ne gondolja azt, minden is belefért az életembe. Ha azon nem akadt volna ki, hogy a férfiakhoz vonzódnék, akkor vajon ahhoz mit szólna, ha kiderülne, nyitott kapcsolatom van egy nővel és kvázi szabadon, engedélykérés nélkül "csalom" meg akkor, amikor kedvem tartja?
- Valóban. Arra is pontosan emlékszem, hogy melyik kiadó üzlethelyiség ablakát törtem be egy elvadult ivászatnak köszönhetően - szélesedett ki az arcomon egy mosoly röviden. - És arra is, hogy hol vízipipáztunk először a szaktársaimmal.. Kipróbálta már valaha azt? - érdeklődtem könnyedén. A mai napig az egyik kedvenc szabadidős tevékenységem volt és kedveltem felkutatni még nem meglátogatott helyeket, ahol élhettem eme szórakozásnak - mert annak is megvolt a maga kultúrája. Ha már kultúra, akkor muszáj voltam megérdeklődni a származását és amint a szavai nyilvánvalóvá tették a sejtésemet, biccentettem. Ha már ő a szivarok országából érkezett, nekem akár a whisky is lehetett volna az ovis jelem, de azért engedjük el ezeket a sztereotíp hülyeségeket. Az emberek többek voltak, mint a jelképek - egyes esetekben persze. Hans egyszer próbálta meg a torkomon lenyomni az árja balfaszságait az egyetem során, utána soha többé nem szólt hozzám, pedig két szobával arrébb lakott a kollégiumban. Ha csak tehette, került engem két évig és mennyire jól is tette. Nem avatkoztam bele a megváltozó, kényelmetlenné váló érzelmi világába, ahogy a szavakat továbbfűzte a nő, de érezhető volt a változás minden egyes szavával. Nem néztem ki akkor, amikor az ablak felé fordult, hanem a profilját figyeltem. A hangja is teljesen másként hatott, de csak megmozdultam a székemen, a hátamat a támlának feszítve ismételten.
- Ha csak átmenetileg jött ide, akkor miért az ideköltözést említi? Tudom, hogy klisének fog hangzani az, amit most mondani fogok, de az Államokat a lehetőségek országának tartják. Vagy esetleg hazavárja valaki vagy valami Kubában? Mert ha csak a munka, abban az esetben biztos vagyok, hogy itt, New Yorkban is megtalálná a számításait, Rebeca. Sőt! - mondjuk azt, hogy szerettem az egyenes beszédet. Meg azt is, hogy nem láttam az ujján a karikagyűrűt, így habár lehetett férjnél, a szimbólumát nem viselte magán. Ellenkezhetett velem, kioktathatott volna, hogy semmi közöm ehhez, de a szavai mögött rejlő érzelemváltozása azt jelezte, hogy talán jogom volt kérdezni. És általában a nők a komolyabb beszélgetéseket elintézték annyival, hogy "semmi baj", csak hogy aztán meg minden ránk legyen hárítva.
- Mit szólna ahhoz, ha megmutatnám holnapután este az egyik kedvenc tevékenységem? - döntöttem oldalra a fejem, aztán realizáltam csak azt, mit mondtam. Megráztam a fejem. - Mielőtt nemet mondana, nem orgiára invitálnám, csak gondoltam elmehetnénk minigolfozni. Borzasztóan fog hangzani, de pont, hogy Swingers a hely neve - szórakozottan toltam arrább a villámat az asztalon, mert ha már orgia.. akkor pont, hogy a swingers is odavágna.. De nem! - Bowlingozni is szeretek, de ha kedvencekről beszélünk, akkor a némafilmek világa az, ami már fiatalkorom óta végigkísér. Nagyapámmal gyerekkoromban alig lehetett kirobbantani a tévé elől. Hétvégente csak azért képes voltam hajnalban felkelni, mert akkor nézte azokat - vontam meg a vállamat. Chaplinnél jobb színészt azóta sem hordott hátán a Föld, mert ő képes volt csak a mimikájával arra, ami másoknak a beszéddel sem megy - eladni érzelmeket.
- Ha tippelnem kellene, akkor kiborítaná az a kérdés, hogy a Dirty Dancing a kedvenc filmje? - kiszélesedett a sokat sejtető mosolyom. Csak húzni akartam, mert ha már Kuba, szivar, Havanna, akkor az a film is odacsábít sokakat. Mondjuk engem inkább az oldtimer autók és a szűk, napfényes utcák és a Rebeca-féle nők, de hát mások vagyunk. - Mit nézett már meg New Yorkban? Mert akkor azzal nem fárasztanám. Úgy értem.. látványosságot.

Semmilyen kötelezettséget nem éreztem azzal kapcsolatban, hogy leült elém egy számomra még idegen férfi, elvégre pont a helyzet váratlansága miatt nem szükséges megfelelnem egy sztereotíp elvárásnak sem. Közös vacsorám kettesben egy férfivel a volt férjemen és a testvéremen kívül ritkán adódott, legfeljebb a főnököm hívott meg jutalomból, de összességében inkább az volt a jellemző, hogy a családommal, esetleg barátnőkkel ettem nem saját készítésű ételt. Ebből kifolyólag egy ilyen elegáns ismerkedős alkalom tökéletes randi lehetne, de jelenleg fejvesztve menekülök ennek gondolatától is és természetesen ez nem Christopher hibája. Viszont, ha nem is érzek megfelelési kényszert, miért ne ehetnék kézzel, ha olyan ételt kívánok? De ezúttal egy sokkal könnyebben elfogyasztható steakre teszem a voksomat.
- Ez igazán felelősségteljes gondolkodás - felelem, majd ajkaimhoz emelem a poharat és míg jön a pincér felvenni az ételrendelést, addig némi folyadékkal enyhítem az étvágyamat. Ugyan van jogosítványom és biztonságosan is vezetek, de nagyon nehezen tudnám megszokni a manhattani forgalmat. Egyelőre azonban nincs arról szó, hogy autót bérelnék itt a kint tartózkodásom alatt. Ajkaim szinte még az üvegpohár peremét érintve húzódnak mosolyra Christopher szintén józanságra tett megjegyzésére.
- Az sosem baj, engem a marhaságok is ugyanannyira érdekelnek. Csupa okos és értelmes gondolattól túl szárazzá válna a társalgás. - A marhaságokon legalább lehet nevetni, ha tényleg őrültségeknek hangoznak. Bár összességében én csak hálás vagyok a figyelméért és a társaságáért, jelenleg úgy érzem, hogy bármiről képes lennék eldumálgatni, hogy végre ne érezzem magam ennyire elveszetten egyedül itt New Yorkban. Igaz, ezt a gyengeségemet senkinek sem akartam volna egyelőre bevallani azt remélve, hogy mihamarább tompulnak bennem a keserű érzések.
Hallgatom őt és érzékelem, hogy kellemetlen témákra eveztünk, aminek felismerésével igyekszem olyan nőnek tűnni, aki nem akar hirtelent mindent megtudni róla, nem várja el, hogy egy vacsora alkalmával a világot megváltsák együtt. Annyit oszt meg velem, amennyit jónak ítél, én pedig figyelek szavaira, hiszen hálás vagyok, amiért leköti a gondolataimat és egy teljesen új embert, új történetet ismerhetek meg, akit pár mondatból is nagyon érdekesnek tartok.
- Oh, hát ezek felejthetetlen élmények. Sikerült megúszni büntetés nélkül? - nevetek fel az iskolás emlékeket hallva, nem kellenek fényképek ahhoz, hogy el tudjam képzelni, milyen napokat, vagy inkább éjszakákat élhettek át. Na persze én sem voltam egy szent gyerek. - Persze - mondom talán kissé kikérő lazasággal is. - Én ugyan nem voltam egyetemista, de visszagondolva a hosszú tinédzserkoromra… atya ég, nem csodálom, hogy annyit veszekedtek velem a szüleim. Egyik nyáron például elszöktem otthonról, mert el akartam menni egy buliba át hajóval a Bahamákra, de tiltva volt. Öt nap után, mikor visszaért a hajó a rendőrség jött értem és kísért haza. Szerencsére jófejek voltak és a történetemen csak nevettek, de irtó nagy baj is lehetett volna így utólag belegondolva. - Csak a fejemet fogom, miket műveltem. És igen, vízipipa, szivarozás, minden volt itt már az életem során, ami nem lép át egy bizonyos határt. Hacsak most néz rám valaki, biztosan nem nézné ki ezeket belőlem. Nos, a testvéremmel csak pár dolog közös bennünk, de az egyik ilyen a közös kemény tinikorunk. Az én történetem után hamar téma lett a származásom, amit én örömmel osztok meg Christopherrel.
Alig észrevehetően, de derűs arcom üdvözli azt, hogy ennyire figyel rám, minden szavamra, elvégre tényleg ellenmondásnak tűnhet elsőre az ideköltözés és a turistáskodás gondolata együtt.
- Leginkább csak az otthon-tudat vár engem Kubába vissza, a családtagjaimon és barátaimon kívül természetesen. Persze az öcsém itt él - válaszolok közvetlenül a kérdésére, de szerintem már ő is érzi, hogy a történet itt nem áll meg, én pedig bár zavarodottságomtól a hajamon simítok végig, azért úgy vagyok vele, hogy nem fogom takargatni a sérelmeimet. - Nekem eddig nem állt szándékomban elköltözni Kubából, viszont nehéz éveken vagyok túl, családalapításra kész voltam, mégis csúnya válásban volt részem az elmúlt egy évben, így lényegében újra szeretném építeni önmagamat. Ez az újjáépítés pedig könnyebbnek bizonyulhat itt New Yorkban, új környezetben. De összességében még nem döntöttem el, valószínűleg ezt a kettőséget érezte meg szavaimban is az imént. - Szerettem volna őszinte lenni vele, ha már ő is ilyen nyíltan megosztja velem az életét és igazán jól elcsevegünk. Jól érzem magam.
Meghívására aztán abszolút meglepetten szöknek magasba szemöldökeim és nézek rá roppant kíváncsian. Mentségemre legyen, még nem jutok el fejben odáig, hogy huncut dolgokra gondoljak, én még leragadok azon, hogy újra találkozna velem, viszont kétségkívül a reakcióm tökéletesen megfeleltethető annak, hogy egyből a szeretkezés ugorjon be, mint kedvenc tevékenysége.
- Minigolfozni? Igazából… persze, miért ne. Még nem volt benne részem, de szívesen kipróbálnám. - Magamon is érzem, hogy mennyivel lazább vagyok, mint mikor elsőre megszólított, így már önmagamat is tudom adni. Ennek megfelelően pedig láthatja, hogy egy részem még mindig megfeleltethető annak a lelkes tinédzsernek, aki simán elment egy másik szigetre bulizni minden gátlás nélkül. Na persze, most már sokkal felelősségteljesebb vagyok, Christopherhez hasonlóan, aki szintén nem hiszem, hogy újból üzletablakot törne.
- És mi fogta meg annyira a némafilmekben? Szerintem még egy ismerősömtől sem hallottam, hogy nézné őket, bevallom, én magam sem, de éppen ezért nem tudom, mi bennük annyira érdekes - állok bele a beszélgetés ezen részébe is, miközben tekintetem a húson ragad. Hangomból érzékelheti, hogy nyitott vagyok az érveire, ha meg tud győzni, hogy jobbak a „hangos” filmeknél, a jelenlegi sorozatom új része helyett Chaplin és társai műveire fogok rákeresni az interneten. És ha már filmek… megáll a villa a kezemben félúton a tányér és a szám között.
- Természetesen kiborítana, elsősorban azért, mert mikor pincérként dolgoztam, a külföldi vendégek sorra sütötték el ezt a párhuzamot Havannaban. - De ugyanezt érezheti Kolumbia a Narcos után, vagy a szicíliaiak A Keresztapa után. Ezeken lehet puffogni, csak nem érdemes, úgyhogy a kiakadást én is letudom egy cseppnyi latinásabb érzelmes megnyilvánulással a hangomban. - Járt már Kubában egyébként? - pillantok rá, mielőtt végül számba helyezném a már egy ideje levegőbe emelt falatot. Míg megrágom a falatot, van időm átgondolni azokat a helyeket, ahol már jártam itt New Yorkban.
- Lássuk csak… - dőlök hátra a székemben. - Voltam természetesen a Szabadság-szobornál, a Central Parkban, az Empire State Buildingnél, a Times Square-en és tegnap végig sétáltam a Brooklyn hídon is. Gondoltam, ha már itt vagyok, kihasználtam a jó időt és letudtam ezeket a köröket. De meg kell mondjam, nagyon élveztem mindet. - És remélem egyet sem hagytam ki a kipipált listámból, de összességében nem célom ellehetetleníteni magam egy jó programtól. -Hova lenne érdemes még ellátogatnom? - Igazság szerint ülhettem volna tesóm lakásában is, de nem estem kétségbe csak azért, mert ő dolgozott és nem ér rá körbe vezetni New Yorkban, megoldottam én egyedül is.
- Ez a steak nagyon finom! Jó választás volt!

"Some of our important choices have a time line. If we delay a decision, the opportunity is gone forever. Sometimes our doubts keep us from making a choice that involves change. Thus an opportunity may be missed."

Igazából nem tudnám megmondani, hogy mikor éreztem magam gyerekesnek utoljára. Fiatalabb koromban mindig is idősebb akartam lenni, a nagybátyám cégénél dolgozni, mert kényelmesebbnek látszott és tudtam, hogy akkor nem kell kulcsolnom annyit a sikerért. Habár családi vállalkozásnak indult, a folyamatos bővítéseknek és beruházásoknak köszönhetően gyorsan kinőtte magát a Distillers az eredeti gyáregységeit. A munkám során nem engedhettem meg magamnak, hogy kicsapongónak lássanak a partnerek és azt hiszem, hogy ezt a gondolkodást valamelyest a magánéletembe is beleplántálnom. Annak ellenére, hogy milyen céllal érkeztem az étterembe, úgy tűnt, hogy határozottan jó döntés volt a nővel szemben letenni magam, főleg akkor, amikor a pohara felett elmosolyodott a szavaimra, de a csak bullshitet igyekeztem kihagyni a repertoárból, annak sem láttam volna értelmét. Jobban belegondolva sosem kedveltem sem a hisztis, sem a toxikus, sem pedig a mufurc nőket, Rebecánál pedig első ránézésre mindhármat kihúzhattam - szerencsére. Máskülönben már rég felálltam volna egy kínos elköszönés közepette, hogy "véletlenül" rossz asztalhoz hozott a sors.
- Nem vártuk meg a rendőröket - vallottam színt félmosollyal az arcomon. - A riasztó olyan hangos volt, hogy utána napokig csengett a fülem, de nem jött idézés, sem pedig bírság. Így, tizensok év távlatából pedig már nem érzem helyénvalónak, ha odamennék, hogy egyébként én voltam az, aki betörte az üveget - a vállvonás hanyag volt, s foghatnám a fiatalkori énemre. Arra is, hogy alkoholos befolyásoltság alatt voltam, de akkor nem csak engem szondáztattak volna, hanem mindenkit. Fogdában pedig nem annyira buli az élet - rengeteg munkalehetőségtől elesünk azzal. Mégsem az számított, hogy én mit meséltem, hanem a teljes figyelmem a nőé volt, hogy a ma este annyi információt tudjak meg róla, amennyit nem röstellt rám bízni. A nő történetére jóízűen nevettem fel egy ez igen jelzéssel a szemeimben. - Elég fontos buli lehetett, hogy egy másik nemzethez elhajózott napokig. Megérte a rendőri kíséret? - hitetlenül, vigyorogva ráztam meg a fejem, mert habár én is mentem, amerre nem sajnáltam, apám szíjat hasított volna a hátamból, ha csak úgy lelépek hetekre akár egyedül. Gondolom ismert annyira, hogy ne bízzon bennem vakon akkoriban az őrültségeim miatt.
Rebeca szavai csak nem hagytak nyugodni és ha burkoltan, ha nyíltan, de muszáj voltam megtudni, hogy mi mozgatta őt meg úgy igazán, némileg alapozva az ellentétekre, amit a szavaival fogalmazott meg, de amikor a nő beszélt, nem beszéltem bele, nem zavartam meg a gondolatmenetében, egyszerűen csak hagytam, hogy érvényesüljön - amit sokan nem hagytak volna, mert mindkét fél azt szokta mondani, hogy mindig a másik beszél kurva sokat. Az érdeklődésem őszinte volt, ezért is dőltem előre némileg, alkarjaimat az étkészlet két oldalán fektetve az asztalra, hogy jelezzem testbeszéddel is: figyelek. Egyesek megfutamodtak volna a komoly témáktól, nekem viszont imponált az, hogy kvázi ismeretlenként ilyen mértékben kiadta nekem önmagát. Ezt persze nem volt szándékomban kihasználni, de bizonyos részleteket elraktároztam magamban.
- Azt tegye, amit a megérzései sugallnak - tudom, hogy sajnálkoznom kellett volna a válása miatt, de nekem van ahhoz az intézményhez a legkevesebb közöm és ezen változtatni sem szándékoztam. A családalapítás gondolata sem mozgatott meg, apám épp eléggé elbaszta ezt a féltestvéremmel, hogy én ne akarjak zabigyerekeket a mentalitásommal és a nyílt kapcsolatommal. - Ha azt érzi, hogy itt újra tudná kezdeni és ez formálja is önt, tegye meg, maradjon itt. Kuba messzebb van, mint Kentucky, de bennem sosem szokott honvágy éledni - szeretem, ha vannak lehetőségeim, de tudom, nem vagyunk ugyanolyanok - néztem el a csuklója irányába csak úgy, mögöttes tartalmak nélkül. Szerettem a szemkontaktust, de egy idő után már az inkább zaklatásnak tűnt. - Hisz az eleve elrendeltetésben? Abban, hogy egy bizonyos utat be kell járnia az életben? - tettem fel ehhez a kérdést, mert ha már belementünk ebbe az egészbe, akkor neki mennyire volt fontos a családalapítás? Attól érezte csak boldognak magát? S mielőtt még kínosan érezte volna magát, azt is megértettem volna, ha a kérdésem alól kihúzta volna magát. Nem erőszak a disznótor! Az ötletemre kapott mimikai változás miatt is helyesbítettem, terelve a golf felé a beszélgetést, helyeslő biccentéssel tudomásul vettem, hogy nem utasította el az ajánlatom.
- Sokkal gyorsabb és izgalmasabb is. Nem kell órákig szenvedni, hogy beletaláljon az ember azokba a nyomorult lyukakba - fűztem csak ennyit hozzá, és ha már itt tartottunk, akkor nem görcsöltem rá arra, hogy elkérjem a telefonszámát vagy a címét. Ráértem még vele.
- Talán leginkább az, hogy a legnagyobb csendben sem vagyunk csendben. Az emberek zöme belső monológot folytat bizonyos szituációkban és ha a filmben nem is szólnak egy szót sem, maximum csak leírják a dialógusokat, attól még továbbgondolunk, hozzáadunk. Az érzelmeket sokkal jobban megélték az arcvonásaikkal akkor és nem a külsőségekre mentek csak rá, ha mondjuk a Stan és Pan párosra gondol. Ha esetleg volna pár perce, inkább Chaplint ajánlanám, szórakoztató figura volt, akkoriban kellett is ez a fajta vígjáték az emberek életébe - foglalkozási ártalom, hogy szerettem kimondani is azt, amit gondolok és nem tudom le a gondolataimat egy okéval vagy igennel. Az időközben beérkező ételek azért valamennyire elvonták a figyelmem és a saját tényérom egy időre jobban lekötött, mint a szavaim - meg is bánva, hogy valóban nem rendeltem alkoholt. Illett volna hozzá pedig. De csak addig, ameddig a Dirty Dancing eszembe nem jutott és a nő reakciója zseniális volt, amire a mai napon többszöri alkalommal is elmosolyodtam.
- Csodás sztereotípia, nem igaz? - sokan csak eddig jutottak. Nem csodálom, hogy annyira hülyének gondolják a nemzetünket a külföldiek, még ha ostobák a világ minden táján is élnek. - Csak a Bahamákon azon a környéken. Kubához még nem volt szerencsém - noha Európában és Afrikában jártam már családi nyaralások és üzleti utak miatt. - Mit javasolna? Mit kellene megnéznem, ha arra adom a fejem, hogy menjek? - érdeklődtem tőle, hagyva, hogy ehessen is, és a beálló csendben én is hozzáláttam a tányéromon lévő adag elpusztításának. A felsorolt helyszínek Laura listáján is szerepeltek, szóval nem volt meglepő. Tipikus helyszínek olyanoknak, akik még nem ismerik a várost.. teljesen nem is lehet. Még én sem voltam mindenhol, holott éveket töltöttem el itt, a keleti parton.
- A régi City Hall metróvonalon vezetett séta, WTC helyén épült Ground zero, Metropolitan vagy a Morgan Könyvtár és Múzeum, ha esetleg érdeklik a könyvek is, de egy-egy whisky, bor vagy pezsgőkóstolást sem lehet kihagyni, na meg a Hudson-ön hajózni. Nem olyan, mintha az Amazonason haladnánk végig, ezt aláírom, de azért Manhattan felhőkarcolóit mindig jó látni onnan - szerintem felsorolni se tudnám, mit nem érdemes kihagyni, ha valaki a városba érkezik, de a szűkös idő mindig csak a leglátogatottabb helyekre vezényli a turistákat. Az ételt illető megállapításra bólintottam, és azt hiszem, hogy pár falat erejéig hagytam is, hogy mindketten az étkezéssel foglaljuk le magunkat. A kihűlt húsnál már csak a hideg köret rosszabb és ha már sikerült rávennem, hogy azt rendelje, amit én ajánlottam, igyekeztem nem elbaltázni a lehetőséget.
- Említette az öccsét.. Ő miért érkezett ide? Nem osztoznak a Kuba- Egyesült Államok pro és kontra érvekben? - köszörültem meg a torkom, miközben a pincér felénk kanyarodott, ami nem lepett meg. Az itteni emberek mindig olyanok voltak, mintha az anyatejjel a vadul mosolygást is magukba szívták volna és valahogy nekem nem volt furcsa, hogy öt percenként a pincér zaklatott a kérdéseivel, mint ahogy most is aziránt érdeklődött, hogy finom-e minden és hogy meg vagyunk-e elégedve, a részemről viszont minden rendben volt, reméltem, hogy a velem szemben ülőnél is, és ha nem érkezett panasz, akkor a pincér továbbállt. Úgy öt-tíz perc nyugtunk lesz. - Van valami, amit nem kedvel New Yorkban? Az idő rövidsége ellenére is akár...?