Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Meglehet, hogy észre kellett volna vennem a jeleket! Igen. Határozottan észre kellett volna vennem, hogy melyik pont az, ahol már a szervezetem üzen, hogy eddig és ne tovább. De a szívem belezakatolt az éjszakába. Még egy éjszaka anélkül, hogy áttörném a falakat... És hiába vagyok én a türelem embere, a lovagiasság, a két lábon járó tisztelet, egyszerűen nem bírom tovább. Úgy érzem, hogy Song-ah jelenléte a házban fojtogatóvá vált az utóbbi napokban. Amennyire csak tudtam, kerültem őt. A munkában a héten többet bakiztam, mint valaha életemben bármikor. De megbűvölt az illata, a ruhái, a nevetése, a közelsége. Az esték, amikor igent mondott egy közös tévénézésre, vagy amikor együtt főztünk. Beleszédültem a jelenlétébe, abba, hogy egy karnyújtásnyira van és én nem teszek semmit. Semmit. Tehetetlenül nézem, ahogy halad mellettem az élete, és várom, megint csak várom a csodát. Ettől pedig felfordult a lelkem és úgy érzem, el is hagyott egy kis időre, hogy felvértezze magát. Ám de lelkiismeret híjján nem maradt más, csak az üres váz, s benne egy öreg, szerelmes szívvel, ami már akkor feladta ezt a türelmi játszmát, amikor először megfogant a fejemben, hogy ezúttal lépnem kell.
Úgy ücsörögtem abban a sarki bárban, mintha mindig is ide tartoztam volna. Fogalmam sincs, hányadik kör után álltam fel, mikor és mivel fizettem. A kép kifeszült, mint egy ketté vágott mozi vászon, és már csak a következő jelenetben eszméltem fel, ahogy hazafelé taxizom. Tudtam, nagyon jól tudtam, hogy ha átlépek a küszöbön, akkor valami orbitális nagy baromságot fogom mondani, rosszabb esetben, tenni. De bárhogy is üvöltött az elmém az alkohol gőze meggyilkolta erre az éjszakára, és tényleg nem maradt már egy csepp erőm sem tiltakozni. A ház előtt azonban maradt annyi józan jelenlétem, hogy tudtam, nem szabad bemennem. Így, fogalmam sincs, meddig sétálgattam a környéken. Gondolkodva, morfondírozva. Próbáltam megérteni, mit akarok, és hogy mit kell tennem ahhoz, hogy a vágyam beteljesüljön. De akárhányszor, akárhogy, akárhány helyzetben gondoltam is át, végül mindig ugyanoda lyukadtam ki; be kell vallanod, hogy szereted.
Így hát az ajtaja előtt állok. Mély levegővel próbálom józanítani részeg fejem, próbálok megkapaszkodni az iránta táplált szerelmem határozottságába, de még így is a falra csapódik időnként a tenyerem. Földrengés van? Vagy én szédülök? Kit izgat?
Gusztustalan önzőséggel hajtogatom ujjaim a kilincsre, nem törődve vele, hogy alszik. Biztosan alszik... A kabátom a küszöbén marad, és már csak én vagyok, ahogy az ágya felé tartok. Nem csak a fekete anyag kallódik ott a sötétben a küszöbön túl, a gátlásaim és a tartásom is. Tudom, egy vékony hang a fejemben megpróbál figyelmeztetni, hogy rossz ötlet, hogy nem szabad. De addigra, mire bármelyik lusta neuron is eljuttatná ezt a hangot a központba, én már mellette fekszem és a félhomályban kirajzolódó körvonalát figyelve, közelebb fészkelődök hozzá.
- Ahhhnyira gyönyörhű vagy, de annyira. - szalad ki a számon, talán artikulálatlan hangon, és hangosabban, mint szeretném. Nem tudom elválasztani a lázgőzös vágyálmomat a valóságtól. Ha akarnám most, akkor sem tudnám megfékezni felső karom. Egyszerűen takaróba burkoltan magamhoz húzom, olyan közel, hogy az illatfelhő már nem csak hogy cirógat, arcon csap. Széles mosollyal figyelem, szemeim ide-oda vibrálnak övéiben, legalábbis a sötétben.
- Felhébresztettelek, ugye? - kérdezem kíváncsian, halkan nevetve, szinte csak kuncogva a felvetésen. Mókásnak tartom, mert nem tudok arra gondolni, milyen figyelmetlenség ez a részemről. Csak az érdekel, hogy rám figyeljen, mert amit mondani akarok, ahhoz ébren kell lennie.
Olyan közel van hozzám, érzem, ahogy körvonalaink egymásba simulnak. Ő a takaróban, én fölötte. A kezem mégis erős támaszt alkot, hogy így maradhassunk. Nem engedem eltávolodni, de érintésem egyáltalán nem durva. Közel sem.
- Hmmm....hmmm. - bólogatok, mintha mondtam volna valamit. Igazság szerint a fejemben elhangzott, de a tomboló szívverésem elnyomta a hangomat. Közelebb húznám, még ennél is közelebb, ha nem lennének fizikai korlátjai ennek a percnek. Fogalmam sincs, mit gondol most, de én azt hiszem, soha életemben nem voltam még ennyire boldog. - Ehhehe, egy kicsit vicces ez. - prüszkölöm halkan a szavakat, fejem lágyan ingatva a párnán. - Akkor is így éreznék, ha nem ittam volna. - mondom ki hangosan a gondolatomhoz mellékelve lábjegyzetben, hogy nem az alkohol miatt vagyok ilyen felhőtlenül, hanem miatta. - Cshak te kellessz hozzá, cshak te. - nyöszörgésnek hangzik, az is? És már közelebb is bújok hozzá, olyannyira, hogy orraink, homlokaink összesimulnak. Ahogy megérzem bőrének puhaságát, selymességét, illatos haját, elveszek. És a vesztem tudatosulásával egy időben elmosolyodom.

nos, ki csuklott?      | A szívem megáll...  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Furcsa érzés volt napról napra azzal a törődéssel szembesülni, amit Sammie házában tapasztaltam, a házasságom utolsó néhány rideg hónapjához hasonlítva. Van némi bűntudatom azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán ilyen hasonlítást végzek - még ha csak magamban is -, amikor tisztában vagyok vele, hogy Sangnam közel sem olyan ember, akit egy lapon lehet említeni Tonyval. A volt férjem mérföldekkel elmarad attól a férfitól, akinek a közelségét hetek óta igyekszem, tényleg nagyon igyekszem megszokni. Az agyam egyszerűen blokkolja annak akár csak egy aprócska lehetőségét is, hogy a szívem magába zárja mindazt, ami egyszerre nagyon ismerős és teljesen új is. Nem pusztán arról van szó, hogy az életem mintha visszatért volna abba a régi kerékvágásba, amely már fiatal koromból is ismerős. Újra egy városban a bátyámmal, újra egy városban Sammievel, akit nem nevezhetek többé pusztán annak a srácnak, akire a legjobb barátomként tekintek. Sosem csökkent a jelentősége a szívemben, az emlékeimben, de már sokkal több ő annál a nevető szemű fiúnál, aki  minden alkalommal megvédett attól, hogy egyedül érezzem magam, vagy félnem kelljen.
Néha azon kapom magam, hogy elképedve figyelem azt a férfit akivé vált, és hogy magam is meglepődöm azon a dinamikán, amivel együtt működünk. Nem pusztán a munkahelyünkön, hanem itt is, Sang-nam házában. Szívem szerint az otthonomnak nevezném, de él bennem a félelem, hogy valaki úgy csap a kezemre, mint kisgyerekére szokás a boltban, ahol nem szabad mindent összetapogatni, ha túlságosan beleélem magam abba, hogy azzá vált az életem, ami jelenleg. Túl egyszerű ez így, túlságosan olajozottan működik, túl könnyedén dobban meg a szívem minden reggel, amikor Sammie beér az irodába, felém pillant egy megbeszélés alkalmával, vagy mögém áll a konyhában, ha felügyelni szeretné, hogy ne égjen oda a vacsoránk.
Minden alkalommal a bennem rejlő PR szakértő az, aki elrontja azt a kellemes, bizsergető érzést. Arra gondolok hogyan súgnának össze a hátunk mögött, ha csak tudnák, hogy együtt lakunk és milyen felkavaró lenne egyeseknek, ha meg szeretnénk magyarázni a dolgot. Én legalábbis meg szeretném. Magyarázatot próbálok keresni a saját szívem számára is, mert két oka lehet, hogy újabban olyan hevesen dobog, de nem hiszem, hogy egy kardiológus tudná megoldani a problémát.
Egész este azon morfondírozom, hogy milyen orvosra lenne szükségem, hogy nyugodtan tudjam álomra hajtani a fejemet. Nem azért, mert félek egyedül a viszonylag új környezetben, ó nem. Ha valaki kérdezné sikerült-e berendezkednem itt Sammienél, az lenne az őszinte válaszom rá, hogy már az első napokban is úgy éreztem, mintha a saját otthonomban lennék. Sokkal inkább azért hiányzott ma annyira az a bizonyos orvos, mert nehezen tudtam álomra hajtani a fejem abban a tudatban, hogy egyedül én értem már haza. Nem tudom hány csillagot számolok már meg a gondolataim egén, amikor végül bele-bele süppedek az álomba, amelyből riadva ébredek meg. A szemeim előbb alig akarnak kinyílni, mély levegőt véve kényszerítem magamat ébredésre. - Sammie? - Félig érzem csak úgy, hogy a valóságban is sikerült kimondanom a nevét, a körém fonódó kar és az arcomat cirógató - alkoholos - lélegzet térít magamhoz, amit részben szórakoztatónak találok, hiszen egyikünk nagyon is bódult állapotban van. De úgy ítélem, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom ezen a fennakadni. Helyette muszáj vagyok figyelni arra, hogy tudjak még levegőt venni és ne ugorjon ki a szívem a bordáim közül.
- Te ittál? - Totálisan buta kérdés, a válasz pedig nem is lehetne egyszerűbb, én mégis várom a magyarázatot. Kíváncsian kutatnak a szemeim a sötétségben, a körvonalain túl a pillantását keresem, abban pedig a magyarázatot. Nem arra, hogy merre járt az éjszaka, hanem hogy a körém fonódó karja, a közelsége azt jelenti-e, amit gondolok. - Nemrég feküdtem csak le... Téged vártalak. - A hangom halk, szinte suttogással egyenlőek a szavaim. Pont úgy, mint minden mást, ezt is túl egyszerű bevallani. Hogy hogyan jutnak el a szavaim Sammie agyáig, az már sokkal inkább a holnap problémája, vagy talán a mai napé, de mindenképpen egy tisztább emlékezeté, mint amivel ő rendelkezhet jelenleg.
- Mi történt? - Talán van valamilyen oka annak, hogy ivott. Egy jó hír, kellemes társaság, bármi. Bármi, ami nem ad olyan reményt a szívemnek, amitől az agyam meg akar fosztani. - Mi olyan vicces? - Szeretnék a fejébe látni, hallani a gondolatait, és kicsit izgulok is a válasza miatt. Az ajkamba harapok, amíg várok és igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy milyen közel vagyunk egymáshoz, holott tudom, hogy ezt már nem lehet. Butaság lenne.
De hogyan lehetne ez rendben, amikor egy pillanatra a szívem is megáll, amikor a homloka az enyémnek billen, a távolság pedig még inkább lecsökken? Szinte én magam is hallom a szoba csendjében, ahogyan nagyot nyelek, próbálva megkeresni azokat a szavakat, amelyek a lélegzetemmel együtt szöktek meg tőlem, alig pár másodperce. - Mihez kellek én? - Más esetben talán bután érezném magam, amiért ennyiszer vissza kell kérdeznem, de ez az eset most más. Annyira nem vagyok biztos benne, hogy ez álom, vagy valóság-e, hogy akár ezerszer is rá fogok kérdezni, hogy tudjam. Annak már nem hiszek, amit érzékelek, hiába szabadítom ki a kezemet és nyúlok oda Sammie arcához, puha bőréhez. Talán az ujjaim is becsapnak, és az elmémmel együtt játszanak el nekem valami olyasmit, ami meg sem történhet.

"If I can go back Will it become a different memory? All of those hard times you had If we could go back, I’d be there for you In my memories I was always with you Even moments I forgot about you And that's when you came back When all the lights turned off"

az, akire gondol valaki, aki szereti | ♫ ♪

Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Ha nem tért volna vissza, ha nem lenne megint a közelemben, ha elég erőm lett volna újra szerelembe esni, ha nemet mondhatnék, és még ezer ha elém állhatna, hogy kifogásokat gyártson és megpróbáljon megint és újra távol tartani tőle. De veszítene ebben a csatában, mert a szívem már olyan erőre kapott, ami emberi ésszel fel sem fogható. És még ha az elmém és minden porcikám szembe is szállna vele, már akkor is késő. Egy huszonéves szerelmet már nem tudok kordában tartani, hogy újra mellettem van és ennyi időt töltünk együtt. Talán, hacsak munkáról lenne szó. Talán, ha a férje még mellette lenne. Talán, ha akarnám. De többé már nem akarom. Nem akarok távol lenni és külső szemlélője lenni az életének. Tetőtől talpig szerepelni akarok benne, méghozzá főszerepbe kérve magam. Egy meghallgatásra legalábbis. Egymillió ehhez hasonló gondolat vezetett el ma ahhoz, hogy a szobájában keressek pofátlanul menedéket. Nem törődve vele, hogy megfogadtam, hagyom majd, hogy az idő formálja kettőnk kapcsolatát, és engedem, hogy a szíve begyógyuljon és kész legyen rám.
A borzasztó és elfogadhatatlan viselkedésem támogatója és közreműködője természetesen az alkohol, ami bontja a jómodorom és a gátlásaim, de tudom jól, hogy holnap eszemben sem lesz letagadni, vagy megbánni bármit is. Már régen meg kellett volna tennem! Nem napokra, vagy hetekre célzok. Évekre. Évekkel ezelőtt oda kellett volna állnom elé, és vonalat húznom köré és a világ köré. Megóvnom ettől az eleve kudarcra ítélt házasságtól és a külön eltöltött évektől megmentve magunkat. Sajnos túlságosan önzetlen voltam. Pedig egy ponton önzőnek kellett volna lennem, lépnem és tennem valamit. De most. Itt. Igen.
A mosolyom csak tovább szélesedik, amikor a nevem kimondja. A karom nem mozdul, csak a kézfejem futkos így takarón keresztül föl-le, jobbra-balra. Nézőpont kérdése az iránya a cirógatásnak, amivel illetem. Eszembe sem jut megbánást tanúsítani, amiért felkeltem, pedig lehetne bennem egy kis sajnálat érzés. Ennek ellenére másra sem tudok gondolni, csakhogy itt van a karomban, hogy végre átölelhetem és a paplanra ejthetem a szíve, feltárva minden elrejtett titkát. Felajánlva, hogy kezdjen vele, amit csak akar, mert mától fogva ez már nem az én gondom, nem engem fog emészteni, vagy terhelni. Az ő vállára fog felkapaszkodnia, és bizony neki kell észérveket lelnie rá, hogyan kellene viselkednie velem, mit tud ebből a helyzetből kihozni. Én pedig nem kell többé álarcot viseljek, csak szerethetem. Szerethetem úgy, hogy észre is veheti ezt.
- Egen. Egy picit. - ahogy ezt kimondom, parányi bűntudat szikrázik a mellkasom mélyén, érzem a forróságát. De bárhogyan is, ha erre a fajta bátorító energiára volt szükségem, legyen. Bánom is én! Ha tudom, hogy csak ennyi kell, már leittam volna magam. A gondolatmenet végén elnevetem magam, de ahogy azt feleli, rám várt, szám vonala kiegyenesedik. - Vártál engem? - biztosan az állapotom miatt, de érzékenyebben érint ez a két szó, mint máskor. Ez nem olyan, mintha a munkában egy adag aláírnivalóval a kezében várna. Ez más. Meg akarta várni, hogy hazaérjek? Hogy tudja, itthon vagyok? Vele? - Hogy együtth aludjunk? - szalad ki a számon a kérdés, őszintén, fedhetetlen sóvárgással és szeretettel a szemeimben és a hangomban.
- Szerintem plusz két kört felszámoltak. - prüszkölöm félig suttogva a választ, amikor azt kérdezi, hogy mi történt. Most, hogy ez eszembe jut, felhőtlen jókedvem támad. A gondolat, hogy máskor elsőkézből írnék a panaszkönyvbe, vagy hívattam volna a tulajdonost... Most? Most nem is igazán foglalkoztat, csakhogy Song-ah itt maradjon a karjaimban. Saját gondolatomon kezdek el nevetni? Biztosan, ha megkérdezi, mi olyan vicces. - Aki kíváncsi... - sejtelmesen válaszolom, de a jókedv nem tűnik el a hangomból. Jól esik ennyire közel lenni hozzá és csak suttogni ezeket a szavakat a félhomályba, mintha nem lenne holnap, mintha nem lenne felelősség rajta, következmények. Egyszerűen nem érzem, nem látom, nem foglalkozom vele, hogy van másnap. Leszűrtem a teljes környezetemet egyetlen egy pontra. Őrá. És csak azzal foglalkozom, hogy minél jobban magamhoz édesgessem, így hát megtöröm ezt a kevés távolságot is kettőnk között, hogy belebújhassak a körvonalába.
A homlokom súrolja övét, és már kettőnk sziluettje is egy foltként tűnhet fel a Hold előtt, hiszen olyan közel mozdulok hozzá. A matrac nyikorog alattam, de mit foglalkozom én ezzel? A kérdését hallva, nedvesítek ajkaimon. Mély levegőt kell vennem ahhoz, hogy megtámasszam tüdőm a következő szavaim súlyához. - Mindenhez Song-ah... - sóhajtom a nevét bele az éjszakába. Leengedem vállaim feszességét, amikor megérzem ujját az arcperememen. Behunyom a szemeim egy pillanatra, hogy erőt merítsek és leküzdjem a gyomromban bukfencező lepkehadat. - Mindig. Mindig te kellessz. Csak te. - suttogom, mielőtt állam előre tolva, orrommal megérintem övét. Egy egyszerű mozdulat, simítás, vagy csak szellemérintés. Bárminek nevezhetnénk. De annak, amit ezután nevezek, csak egyetlen megnevezését ismerem. Félig felnyílt szemekkel, aggodalmasan összefutó szemöldökkel próbálom felfedezni arcának mimikáját, mielőtt megcsókolom. A rózsaszín szirmokat betelítik ajkaim, ahogy finom, könnyed érintéssel adom tudtára, amit talán soha nem is sejtett, vagy nem is akart felfedezni velem kapcsolatosan. A szívemben csillagrobbanás történik, és minden egyes sejtem felébred attól az érzéstől, ami a gerincem mentén felfut egészen a tarkómig. Mindössze pár másodperc, érzékiességet nem viszek bele, mert megijeszteni nem akarom - bármennyire vágynék rá.
- Mindig. - szólalok meg, lustán nyitva fel szemeim, kérdőn nézve rá. A reakcióján most az egész életem, a szívem épsége múlik, de már felkínáltam, vissza nem fordulok. Majd holnap. Majd a józanész megmozdítja az erről alkotott véleményem, ha akarja. De az érzéseimen és a vágyaimon, semmi sem változtathat. Az sem, ha most egyszerűen kidob...

akkor magácska biztosan sokszor csuklik     | A szívem megáll...  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Gyerekkorom óta van egy szokásom, amit képtelen vagyok megmagyarázni, de elhagyni sem olyan egyszerű. A tányéromon az utolsó falatnak mindig az étel legfinomabb részének kell lennie. Mindegy, hogy egy egyszerű vacsoráról van szó, vagy a világ legfinomabb desszertjéről. Az utolsó falat nem lehet valami semleges, valami olyan, ami elrontja az egész étkezést és az érzést, ami utána következik. Annak kell lennie a legjobbnak. Egészen mostanáig nem ismertem fel, soha nem mondtam ki, még a saját magam alkotta magányban sem, hogy más területen is felvettem ezt a szokást. Hogy van még olyan dolog az étkezéseken kívül, amit nem akarok elrontani. Egy dolgot legalábbis biztosan nem.
Ha meggondolatlan döntést hozok, ha nem mérlegelem, hogy mi legyen a következő lépés és az azt követő, attól félek, könnyen abba a hibába esek, mint életem során annyiszor már. Fejest ugrok valamibe, amivel nem jár más később, csak a megbánás. Mert túlságosan akartam, túl lelkes voltam, emiatt pedig egyre távolabb került tőlem. Nem vagyok vak. Legalábbis nem tudok úgy csinálni, mintha teljesen az lennék. Kérdezhetne bárki arról, hogy mikor kezdtem úgy gondolni, hogy fiú-lány barátság márpedig nem létezik anélkül, hogy az egyik fél ne kezdene komolyabb érzelmeket táplálni a másik iránt. Talán csak éveken át tagadtam magamnak is, mert attól tartottam, hogy ha Sammie és közöttem bármi történik, aztán egyikünk hibázik, mindent elveszítek majd. Önző akartam lenni és mindig magam mellett tartani őt, még ha egyikünknek - vagy épp mindkettőnknek - fájna is. Aztán az élet és a szüleim közbe szóltak, ő pedig egyre messzebb került tőlem, először csak távolságban. Aztán a kapcsolatunk is időszakossá vált, udvariaskodássá, mintha lábujjhegyen jártunk volna egymás körül, próbálva úgy csinálni, mint az igazi felnőttek. Pedig ott vannak azok a közös emlékek, amelyeket sosem szeretnék elfelejteni. Túl meghatározó volt számomra, amikor találkoztunk és ahogyan összenőttünk. Sosem tudnám őt elengedni. Már gyerekként sem voltunk rá képesek.
Az, ahogyan a sötétben súgjuk oda egymásnak a szavainkat, visszarángat a gyerekkori emlékeim közé, azokhoz az alkalmakhoz, amikor az iskolai kirándulások alatt a fiúknak és a lányoknak külön kellett aludniuk, mi mégis kiszöktünk a szobáinkból és egymás kezét fogva bukdácsoltunk a sötétben, csak hogy találjunk egy félreeső helyet, ahol megbeszélhetjük az aznapi élményeinket. Elhúzódva a kíváncsi iskolatársaink és tanáraink szemei és fülei elől, csak mi ketten a sötétben, suttogva csupán a szavakat. Mint most is, sok évvel később.
- Persze. Szerettem volna tudni, hogy megjöttél. Ha tudom, hogy inni vagy, még inkább aggódtam volna. - A pillantásom az övét keresi, valami jelét szeretném látni annak, hogy nem mentem-e túl messzire, amikor ilyen nyíltan fejeztem ki az aggodalmam, az érzéseim, még ha csak törődésről van is szó. Arról kellene, hogy szó legyen... A  karjain túl kettőnket körül ölelő sötétségben azonban semmiben nem lehetek biztos. Egyáltalán abban sem vagyok biztos, hogy nem egy álomról van-e szó csupán, amiből dobogó szívvel - és valljuk be, csalódottan - ébredek majd. - Sang-nam...? - Nem tudok mit mondani. Még csak kérdésem sincs. Csak annak örülök, hogy nem látja, hogy elpirulok a szavai miatt, egyedül én érzem, ahogyan az arcom kigyullad és felforrósodik.
- Legközelebb vigyél engem is, és én majd figyelek rájuk. - Figyelek rád. De nem merem kimondani. Mert nem ronthatok el mindent, nem kockáztathatom, hogy elveszítem őt, mint mindent, amit eddig biztosnak hittem az életemben. Feleslegesen aggódom, hiszen tudom, hogy bízhatok benne. Talán valahol mélyen azzal is tisztában vagyok, hogy a sorsunk már eldőlt. Hogy ha igazán tiltakozni akartam volna, már elküldtem volna az ágyamból, nem simulnék bele a karjaiba úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. De tudom, hogy miért vagyok bizonytalan. Hogy olyan sebeket ejtettek a szívemen, amiből képtelen lennék többet elviselni. Nem egy olyan embertől, amilyen Sangnam nekem. Nélküle nem tudnék tovább élni.
- Miért, nem fogok már tetszeni öregen? - Olyan hirtelen bukik ki belőlem a kérdés, hogy időm sincs átgondolni a szavaim. Utólag már mindegy is. Bíznom kellene abban, hogy reggelre elfelejti? Vagy épp ellenkezőleg, most kell belőle kiszednem válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek egészen azóta kavarognak bennem, hogy elkezdtünk szorosabban is együtt dolgozni - sőt, együtt élni? Túl sok a kérdés, és ahogyan egyre több gyűlik bennem odabent, az agyam helyet csinál, kidobálja a régieket. Még ha olyan helyzetben is, amikor nem kellene.
Úgy érzem a szavai nélkül is tudom a választ. A közelsége elárul mindent. A homloka, ami az enyémnek billen egy pillanatra a szívemet is megállítja. Szinte az ajkaimon érzem a leheletét. Bódult vagyok a közelségétől. - Én... - Mindig itt leszek. Ha neki van rám szüksége, itt leszek. Itt a szobában, a sötétben, csak kettőnk között nem érdekel, hogy mit gondolnak mások, hogy mit gondolnak róla, rólam, vagy rólunk. Legfőképp rólunk.
Hiszen eggyé válunk. Amikor pedig az ajkai az enyéimnek nyomódnak, amikor puhán érinti a számat, megáll minden. A szívem, a lélegzetem, az ép eszem. Aztán minden a helyére kerül. A szemeim lecsukódnak, az érzést pedig pontról pontra igyekszem elraktározni. Örökbe megőrizni, hogy megpecsételődjön vele minden további. Megremegnek az ajkaim, mintha még a csókját is viszonoznám. Bár a pillangók még nem kímélik a bensőmet, a kellemetlenkedő aggodalom úgy kúszik fel a gerincemen, mintha jelezni akarná, hogy nem felejthetem el. Akarom ezt, akarom őt, de mi van, ha...
Lassan nyitom fel a szemeimet, most kicsit jobban reménykedem benne, hogy álom ez csupán és mindketten felébredünk, hogy ne érezzek mindent olyan bonyolultnak. Holott egyszerűnek kellene lennie. De miért is ne lehetne... Miért ne dobjak sutba minden félelmet és elvet, minden lassan felépített falat, amit vele szemben emeltem? Maradhat ez a kettőnké, mint a gyerekkori emlékek az iskolai kirándulásokról. A kezem tovább siklik az álláról az arccsontjára a szeme alatt, aztán egyetlen ujjam simítom végig az alsóajkán, mintha csak a gondolataim közé akarnám égetni, hogy ugyanezt éreztem korábban az ajkaimon. Az ő száját. Végül a nyakán állapodik meg a kezem, és olyan lassan hajolok vissza hozzá, hogy magamnak is fájdalmat okozok vele. Apró csókot nyomok az ajkaira, előbb finoman, csak puhatolózva.
- Mióta? - Az ajkaira suttogom a kérdést, amiről tudom, hogy értenie kell. Tudnia, hogy mire gondolok. De ha most teljesen őszintén válaszol és több ez, mint az alkohol és az, hogy túl közel vagyunk egymáshoz, mint Icarus a naphoz, érzem, hogy akkor minden falat lerombol bennem, aminek a létezésében eddig hittem. Ami megvédett, hogy vak lehessek az oly' nyilvánvalóra.

"If I can go back Will it become a different memory? All of those hard times you had If we could go back, I’d be there for you In my memories I was always with you Even moments I forgot about you And that's when you came back When all the lights turned off"

segíts nekem elmulasztani | ♫ ♪

Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Egy egészen apró, vékony hang a fejemben üvöltözik velem, amiért pont ebben a szobában, pont ezen az ágyon, és pont emellett a nő mellett kell engednem a szívemnek, hogy megnyíljon. Biztosan lehetett volna több eszem. Biztosan csinálhattam volna jobban is. Biztosan lett volna megfelelőbb alkalom rá. És holnap egészen biztosan szívesen lecsavarnám majd a saját fejem, amiért ilyen meggondolatlan, tolakodó és őszinte voltam hozzá. De most? Most olyan messze van még a holnap és annyira meleg, puha az illatfelhő, amiben elveszünk, hogy nem tudok véget vetni neki. Igen, érzem és tudom, hogy nem szabad, hogy hallgatnom kellene arra a hangra, de annyira üvölt a szívem, olyan vihar dúl odabenn, hogy nem találnak lelki-kezeim kapaszkodót. Egyszerűen sodródok a szélviharral. Bele, egyenesen bele ebbe a burokba, ahol csak mi ketten vagyunk és ahol őszinték lehetünk.
Átölelem és minden érzékem, ami segíthetne ilyen helyzetekben elillan. Nincs félelem-érzetem, nem fúj riadót egyetlen sejtem sem a szövetek alatt. Az alkohol lázgőzös karmaival belemártózik a fejembe és félresöpör minden nem odavaló tiltó szót és gondolatot. Semmi sem marad. Csak az ösztönök, amik azt súgják, hogy nem baj. És, miközben érzem őt benne a karjaimban, tényleg úgy tűnik, hogy minden a helyére került volna és így kellett lennie, hogy nekünk együtt kell lennünk. Minden hiba és minden fájdalom eltűnik, mintha sosem lett volna. Én pedig végre felszabadulok a súly alól, ami ólomként húzta le a szívem mindeddig. És hacsak illuminált állapotomban mindezt képzelem is, akkor is megéri.
- Aggódtál értem? - lágy nevetéssel kérdezem. Azt hiszem nem tudok koncentrálni arra, amit mond. Lefoglal a bőrének hője, az illata, ami csavarja az orrom jólesően és a folytonosan kígyózó bizsergés a gerincem mentén, a tudat, hogy itt van velem. Hogy ennyire közel van hozzám és nem rúgott le az ágyáról, hogy engedi, hogy közelebb vonjam magamhoz. Még közelebb, mint valaha. A nevem hallva lepattanni ajkairól ebben a sötétben, ebben a közelségben, ebben a forró, intim pillanatban több, mint amit el tudok viselni. Behunyom szemeim, és somolyogva belefúrom arcom a párnájába, hogy újra és megint érezhessem illatát, s elraktározhassam későbbre, ha szeretném felidézni, vagy ha az emlékhez kötnék illatot.
Elnevetem magam, de a félhomályhoz illő hangerővel, nem túl erősen. - Meghnézném, ahogy rendet teszel. Abban mindig ish te voltál a jobb. - én inkább csak a háttérből vigyáztam rá, hagytam, hogy ő legyen a vezér, ha olyan szituációról volt szó. Ha a játszótéren igazságtalanság volt, ő volt, aki kinyitva a száját hangot adott az igazságtalanság szent képviselőjeként, én pedig csak vállra kaptam és elhurcoltam, hogy ne essen baja. Vagy annak, akivel összebalhézott. Mert őt kevésbé kellett félteni. Nem úgy, mint most. Mióta összetörték, az egész helyzetünk olyan, mintha üvegszilánkokon sétálnék. Nem akarom tovább roppantani azzal, hogy a magam érzéseinek terhét is rápakolom a lelkére.
A kérdését hallva felnyitom eddig laposan pislogó szemeimet, és felkutatják szembogaraim az övéit. Nincs olyan opció, hogy ő ne tetszene nekem. Amióta az eszemet tudom, szeretem. Időtlenül, mondhatjuk ennyi évtized után. - Ne legyélh csacsi. - féloldalas mosollyal fürkészem, hogyan törik meg a hold fénye a szemeiben. Hogyan és mikor lett ennyire ellenállhatatlanul gyönyörű az én kis barátnőm? - Te vagy a legszebbh nő, akivel valaha találkoztam. Ez mindig így lesz. - nevetek nemes egyszerűséggel, mert számomra nevetséges a gondolat, hogy azt feltételezi, ő valaha, bármikor is ne tetszene nekem. Sosem láttam, vagy ismertem hozzá foghatót és határozott bizonyossággal merem állítani, hogy nem is fogok.
Hogy a bizonyítási vágy kel életre bennem, vagy a szívem nem bírja tovább a közelségét, esetleg az alkohol nyújt biztos támogatást benne, de előre hajolok és megcsókolom őt. Lemoshatatlan, megmásíthatatlan pecsétjét szolgálva az érzéseimnek és annak, hogy mit érzek iránta. Érzem, hogy az ajkai megmozdulnak, és én tovább ostorozom őt a csókommal. Nem mélyítem el túlságosan, inkább csak elnyújtom. Olyan jólesően hat rám, hogy egész éjjel tudnám folytatni a felfedezését, csakhogy a szemeim felnyílnak és a valóság képen töröl, ahogy visszanéz rám.
Egymást nézzük, én pedig mintha egyszerre kijózanodtam volna. A szívem mintha mindeddig nem is vert volna igazán, most gyorsul fel csak igazán. Talán, mert a csókra felkészültem, de arra nem, amit vonni fog magával. Ijesztő ez a csend és ez a pillanat, nedvesítenem kell a torkomon, miközben fürkészem arcának változását, játékát. És akkor érzem, hogy a keze végig csúszik az arcomon. Megfeszülnek arcizmaim, ahogy ujjaim is belerándulnak a felébredésre, hogy mindez nem a képzeletem szüleménye, nem tűnik el, itt marad a karjaimban. És már épp elnyitnám a szám, hogy bármit mondhassak, de akkor előre dől és megcsókol. A szemeim tágra nyílnak abban a másodpercben, ahogy ez megtörténik. Fogalma sincs, hogy mit művel velem. Egy viszonzatlan férfi szerelme talán viszonzásra lel egy ilyen bódult éjjelen... El sem hiszem, és pont emiatt időm sincs lehunyni szemeim, amíg tart ez a csók közöttünk.
És akkor végül ő töri meg a csöndet. Egy egyszerű kérdés, aminek megválaszolása tulajdonképpen az egész eddigi életem. Én mégis megfeszülök a kérdéstől és elpillantok róla, valahová a háta mögé a sötét szoba árnyai közé. Nem látom tisztán a forgó szobában, mi az, ami valóban megtörtént és mit tett hozzá sóvárgó szívem ehhez az éjszakához.
- Tudod... - prüszkölöm, suttogva, mégis kissé zavartan. A csók természetesen zavarba ejtett, főként, hogy viszonozta és még ráadást is kaphattam. De az, ami ezután jön, az robbantotta fel igazán a lelkem, hogy aztán a csillagütközésben elvesszek. Nem tudom, hogy mi tévő legyek, így a legegyszerűbbnek azt látom, ha kihátrálok az ágyából, és felkelve a szobáját is elhagyom. Szó nélkül. Minden további összekuszálástól mentesen.
A folyosón hagyok magamnak egy kis időt, hogy rendezzem a gondolataim. De az alkohol mértéke és a megemelkedett pulzusom sem segítenek ebben. Nem sikerül döntenem, hogy segítettem-e azzal, hogy magára hagytam, vagy elrontottam mindent. Minden mást is. Így aztán a szobámba menekülök a valóság és a képzelt szépsége elől, hogy a másnapra bízzam ezt a csatáját szívünknek...

minden erőmmel rajta vagyok!    | A szívem megáll...  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Elkalandozva, a tegnap éjszakába merülő gondolatokkal bámulok egy pontot, túl az asztalomon, de még nem egészen olyan magasan, hogy azt lehessen mondani, hogy Sammie irodájába bámulok befelé az ajtaja melletti üvegen át. A két könyökömmel az asztalon támaszkodom, a hüvelyujjammal pedig oda sem figyelve, finoman simítok végig az alsóajkamon. Megrebben a szemem, amikor az jut eszembe, hogyan simultak Sang-nam ajkai az enyémekre és milyen érzés volt olyan közel lenni egymáshoz, hogy ha az auráinknak színe van, új árnyalatot alkottunk. Sietősen csúsztatom a kezeimet az asztalra és veszek a kezembe valamilyen épp közelbe eső papírt, hogy legalább tizenhét és fél másodperc erejéig úgy tudjak tenni, mint akinek nagyon fontos teendője van és épp végzi is azt. Valójában egyáltalán nem tudtam koncentrálni egészen reggel óta. Sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor már az este sem voltam képes nyugodt maradni, miután Sammie hazaért és mellém feküdt az ágyamba. Ha nem én lettem volna teljesen józan, még az is megfordult volna a fejemben, hogy az egész csupán egy álom volt, meg sem történt igazán és valami tudat alatti vágyam teljesült csupán, amikor a gyerekkori legjobb barátommal csókolóztam. Azt sokkal furcsább lett volna - szigorúan gondolatban - kimondani, hogy egyben a főnökömről is van szó. Tulajdonképpen a lakótárs sem a megfelelő jelző, hiszen túl kevés az igazsághoz.
Ez persze csak az egyik fele annak, ami miatt újra az irodája felé kalandozik a tekintetem, még ha tudom is, hogy most nincs bent. Látom a naptárát a képernyőmön, hiszen az új feladataimmal az is járt, hogy közelebb vagyok hozzá. Nem csak fizikailag, hanem a munkánkat tekintve is, most már mindig tudom, hogy milyen megbeszélésen van, kikkel vesz részt rajtuk, nagyjából mikor ér vissza és mikor megy el újabb kötelezettségek miatt. A legjobb jóindulattal sem foghatnám azonban rá, hogy dolga lett volna éjjel, amikor nem csak hogy valódi válasz nélkül hagyott a kérdésemre, de ezer másikkal bombázott le engem. Miért nem válaszolt? Mi lehetet a válasz? Miért ment ki? Miért nem volt ott reggel? Meg tudjuk-e ezt beszélni még, vagy reménytelen a bizakodásom és mindennek vége? Én rontottam el?
- Jézusom... - Úgy rezzenek össze a megcsörrenő telefon gépies hangjára, mintha nem lenne ez mindennapos egy irodában. Megköszörülöm a torkomat mielőtt felvenném, holott tudom, hogy köszönés helyett nem az fog kibukni belőlem, hogy Sangnam megmagyarázhatná azt a csókot, különösképp nem a marketing osztály egyik kollégájának a vonal túlsó felén, aki arról tájékoztat, hogy néhány fontos irat aláírását mindenképpen meg kellene ejtenünk ma - mármint hogy nekem és Sangnamnak, de legfőképp neki. Nem bánom, hogy el kell hagynom az asztalomat és járhatok egyet, mert bízom benne hogy az a pár perc séta oda és vissza majd eléggé kitisztítja a fejemet ahhoz, hogy ne gondoljak újra és újra Sammie közelségére, az illatára, az alkoholtól csillogó szemeire és a puha ajkaira. De amint visszaindulok az irodája felé, egyébként is elveszítem a harcot és már megint rajta járnak a gondolataim. Remélem, hogy csuklik és abba sem tudja hagyni! Épp azon duzzogok, hogy hogy hagyhatott csak úgy ott reggel, amikor visszaérek az íróasztalom mellé, ami mellett most nem foglalok helyet, hanem a papírokkal a kezemben tétovázom valamennyit. Az irodából kiszűrődő fényből tudom, hogy visszaért, de nem tudom mit szeretnék inkább - magyarázatot a részéről, vagy elkerülni én magam is. Amiért ő megszökött előlem reggel, tulajdonképpen fontolgatom, hogy ugyanezt tegyem vele, amikor hazaérünk - amihez előbb nyilván haza kellene érnünk és nem beletemetkezni a munkába.
Fújok egyet, mielőtt összeszedem magamat annyira, hogy határozott kopogással jelezzem az érkezésem és csak az engedélyét hallva nyitok be és lépek be a helyiségbe. Az ajtót gondosan becsukom magam után, nehogy avatatlan fülek is halljanak bennünket, ha olyasmire terelődne a szó... - Hoztam néhány aláírni valót az aktuális kampánnyal kapcsolatban. - Közelebb sétálok, majd az asztalára csúsztatom az emlegetett papírokat. - Elég fontos, úgyhogy egyszerűbb lesz, ha megvárom. - Azt várom, hogy rám pillantson, hátha a szemei mesélnek nekem, mint tegnap éjszaka. Még ha sötét is volt, olyan közel voltunk egymáshoz, hogy tudtam belőlük olvasni. Most is szeretném, ha lenne bennük valamilyen válasz. Válasz az éjszakára, a megválaszolatlan kérdésemre... Vagy arra, hogy mik vagyunk mi egymásnak, ha az egykori legjobb barátok, főnök és alkalmazott, és a lakótársak sem igazán írják le a dolgot.
- Milyen volt a megbeszélés? - Némi irodai pletyka még nekünk is belefér néha, nem igaz? Amíg nem mi vagyunk a pletyka fő tárgya, azt hiszem nekem még ez sincs ellenemre. Vajon rájött már valaki, hogy lenne min csámcsogniuk, ha tudnák, hogy hol lakom? Na és ha azt is tudnák, hogy megcsókoltuk egymást?
- Sápadtnak tűnsz... Jól vagy? - Már-már automatikusan hajolok hozzá közelebb és még a kezem is megrándul, kis híján azzal ellenőrzöm, hogy talán láza van-e és beteg-e, nem pedig csak az esti ivászatot heveri épp ki. - Hozzak neked vizet? - Nem lenne fáradtság. Ha pedig megkérne rá, egyel több okom lenne maradni az irodájában és feltenni legalább egyet abból az ezernyi kérdésből, ami már órák óta érdekel.

"If I can go back Will it become a different memory? All of those hard times you had If we could go back, I’d be there for you In my memories I was always with you Even moments I forgot about you And that's when you came back When all the lights turned off"

szökdösöl itt előlem | öltözék | ♫ ♪

Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Megcsókoltam. A kávé savanyú lett. Megcsókoltam. A dugóban ingerülten tapadt tenyerem a dudára. Megcsókoltam. Miről szól a megbeszélésünk? Én megcsókoltam. A teste melege felforrósította hideg bőröm, látszatra legalábbis úgy tűnt, de sokkal mélyebb gyökeret vert bennem rózsaszín szirmainak érintése. A szíve dobbanásának heves ritmusa visszhangjával betöltötte az én mellkasomban húzódó évtizedes ürességet... És ismét azt éreztem, hosszú, kínzóan hosszú évek után, hogy élek. Épp úgy, mint kölyökként, amikor rám volt szüksége, ha bajba került, vagy ha egy kedves mosollyal jutalmazott. És azután elmenekültem.
Fogalmam sincs, hogy mi vett rá végül, hogy megtegyem. Talán az alkohol ostorozta rá sóvárgó szívem, vagy csak minden egyes sejtem megunta a várakozást és a tétlenségemet, de megtettem. Eltörtem a látszat kínálta boldog tudatlanság lehetőségét és átléptem azt a bizonyos küszöböt, ami elválasztotta tőlem, olyan címkékkel felbélyegezetten, mint hogy egy régi jó barát vagyok. Akárhogy is történt, megtörtént. Én pedig nem futhatok egész életemen át a magyarázat elől. Megérdemli, hogy tudja a teljes történetét, miért kerültem az ágyába tegnap este és miért vontam olyan elviselhetetlenül közel magamhoz. Mert akármit is gondol most rólam, meg sem közelíti a valóságot és annak terhét.
Úgy robbanok be az épületbe, majd az irodámba, hogy még csak az asztala irányába sem pillantok. Merő ostobaság volt a részemről a közelembe igazgatni őt, még akkor is, ha kifogástalan munkaerő. A teljes bizonyosság nyugalmával állíthatom, hogy nem gondoltam bele, milyen hatással lehet rám, ha éppen már nem kedvező számomra a közelsége. Bele sem gondoltam, hogy lesznek alkalmak, hogy bizony akadhat majd olyan nap, amikor én leszek az, aki kényelmetlenül érezheti magát a jelenlétének tudatától. Épp úgy, mint most. Nem csak a másnaposságom miatt, de a joggal megérdemelt vallomásom egyre sürgetőbb időpontja miatt is.
Nem sokkal az érkezésem után a ritmustalan kopogásra kapom fel a fejem. Biztosan nem ő az...
- Gyere. - a cégnél megszokott hűvös hangvitel után arcomra dermed meglepettségem, amikor végül őt pillantom meg. Immáron az irodám falain belül. Nem csak a vázam feszül meg, érzem, hogy a tarkómon a puhább szálak égnek merednek, s hogy a kezeim jegessé dermednek. A menekülőösztön. Valószínűleg e percben minden vér a lábaimba áramlik. Igyekszem azonban rendezni arcizmaim, ámbár attól tartok még így is kiugró az idegességem.
- Hogyne. - felelem érzelemmentes hangon, ahogy magamhoz húzom az asztalra csúsztatott papírhalmazt. Máris forgatom a tollam az ujjaim között, gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se nézzek fel a szemébe. Egyszerűen tudom, hogy a kíváncsisága ott ül azokban a mély gödrökben, éhesen. Én pedig még nem készültem fel - ami egyszerűen nevetséges ennyi elképzelt vallomással a hátam mögött. Most mégis, ahogy valósággá válik, mintha csak egy megmerevedett bábja lennék a szívemnek. Amikor közli, hogy megvárja, hogy aláírjam mindet, mozdulatlanná dermednek ujjaim a másodperc töredékére, de talán nem veszi észre, ha nem néz le rám. - Máris. - prüszkölöm a megszokottnál csendesebben, s talán ridegebbül is, mint ahogy érdemli, vagy ahogy várható.
A kérdését hallva megakad kezemben a lapozásra kész oldal, állam szegve felpillantok rá. Most először, mióta bejött hozzám. És természetesen azonnal meg is bánom, hogy így tettem. Nedvesítenem kell a torkomon. Olyan gyönyörű, hogy kedvem lenne félre söpörni minden kötelességből fakadó elvárás tárgyát az asztalomról, csakhogy átugorva azon, újra a karomba zárjam. - Öhm, hát nem tudom. - szalad ki a számon, miközben megbabonázottan figyelem őt. Pár másodpercig fürkészem a tekintetét, az arcát, az a haját, végül lezuhan pillantásom az ajkaira. Újra érzem, milyen eufórikus állapotba kerültem tőlük... - Nem tudtam koncentrálni. - alig észrevehetően megrázom a fejem, majd újra az aláírnivalókra kezdek koncentrálni. Kissé összeráncolt szemöldökkel végzem a dolgom. Mérgesen? Talán. Hogy a francba lehetsz rám ilyen erős hatással? Nevetséges, olyan vagyok, mint egy gyerek...
A közelebb mozdulására automatikusan megrezzenve kapom ismét tekintetem az övére. Íriszeibe kapaszkodnak enyémek, mély levegővel kell telítsem tüdömet. Arcizmaim feszülten összezáródnak, ahogy szemem sarkából feltűnik kezének moccanása. Olyan közel van... Épp szóra nyitnám a számat, hogy válaszoljak, de megelőz benne. Talán ennyire látszódik, mennyire kiszáradtak ajkaim az övéi hiányától?! - I-i-igen, az jól esne. - tényleg makogok? - Köszönöm. - fűzöm hozzá. Igazság szerint nem azért kérem, mert úgy érzem, szükségem van rá. Inkább azért, hogy távol kerüljön tőlem. Hacsak pár lépés, de elegendő lehet hozzá, hogy újra levegőt kapjak és gyorsan, röptében átgondoljam, hogy mit is kéne tennem, mondanom.
Ha már elindult, utána nézve végül leteszem a tollat a papírhalmaz mellé és egyenesen utána bámulok. Egyszerűen nem tudom levenni róla a szemem, és ez szörnyen irritál. Főként, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe hoztam magam, és természetesen őt is. - Sokat ittam tegnap. - szalad ki a számon anélkül, hogy meggondolnám. De ha mással nem is szolgálhatok még, legalább egy burkolt bocsánatkéréssel tartozom a viselkedésemért. Éppen emiatt, vagy ennek ellenére, végül felegyenesedem a székemből és megkerülöm az asztalt, hogy mellé lépkedjek a magam vontatott tempójával. - Te hogy érzed magad? - nos, talán túl közel sikerül megállnom mellette, talán túl távol. Nézőpont kérdése. Úgy veszem el tőle a poharat, - amit nekem szán - hogy ujjaim végig simítanak övéin. S a tekintetem lezuhan erre a kontaktra. Szellemérintés. - Song-ah... - mély levegővétellel vegyítem a nevét, s talán folytatnám is, de három kolléga töri ránk az ajtót, 'kik épp egy konfliktus kellős közepén vannak. Úgy tűnik.
Ingerülten kapom el a tekintetem a nőről előttem, majd úgy kerülöm ki őt, hogy mellkasommal oldalába simuljak. Orrom hegyével talán sikerül is megérintenem arcélét. - Elnézést... - búgom lágyan, de már a háta mögé kerülve, hogy kiderítsem, mire fel ez a hatalmas kiabálás, s mi az, ami nem várhatott és ránk kellett törniük az irodát. Természetesen szemem sarkából újra és újra Song-aht keresve...

nem olyan könnyű ám ez nekem...   | A szívem megáll...  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Nagyon szerettem volna... Nem, inkább úgy helyes, hogy nagyon  meg akartam érteni mi folyik körülöttem, az életemben. Fél lábbal voltam csak túl a válásomon és ha a családom helyzete és Tony viselkedése nem forgatott volna fel mindent, ott volt Sang-nam. Úgy lépett be újra az életembe, mintha teljesen más emberekként váltunk volna el a költözésemkor, mint ahogyan én magam emlékeztem és mintha másképp kellene rá tekintenem, mint a legjobb barátomra. Sokkal másképp fogtam fel azt, ahogyan egymással viselkedtünk, holott nem volt okom arra, hogy különlegesebbnek érezzem magamat annál, mint ami vagyok számára. A törődése a szívembe talált és úgy fészkelte be oda magát, mintha mindig is az lett volna az otthona. De jól tudtam, hogy óvatosnak kell lennem. Nem vagyunk már gyerekek, akikre mosolyogva pillantanak oda a szüleik, mert aranyosan osztjuk meg a játékainkat egymással. Miért nem gondol senki arra, hogy gyerekkorban jól működik a fiú lány barátság és mikor jön el az a pont az életünkben, amikor mi magunk is másképp kezdtünk tekinteni a kapcsolatainkra? Sok minden harcol bennem a lakhatásom, a kollégáim véleménye, de leginkább a bizonytalanság miatt, amibe ringattam magamat. Harmincegy évesen már épp eléggé talpraesettnek kellene lennem ahhoz, hogy tudjam mit akarok az élettől, hogy mit fogok csinálni hat hónap, vagy egy év múlva és talán egészen a válásomig ez így is volt. Még ha halmoztam is a rossz döntéseket és hibákat, de elhittem, hogy tudom merrefelé indultam és hová fogok kilyukadni. Aztán az egész úgy pukkant szét és foszlott semmivé, mint egy szivárvány színekben játszó buborék, amikor fűszálhoz ér.
Harcos amazonként akartam megvédeni magunkat és azt, hogy a Sangnam és közöttem lévő kapcsolatban semmi olyan nincs, amire bárkinek is sanda pillantást kellene vetnie. Szerettem volna azt mondani mindenkinek, hogy azt, ami közöttünk van, nem értheti meg más, a tegnap éjszaka után mégsem tudtam volna őszintén ezt állítani. Magyarázatokra volt szükség. Amíg nem kaptam meg ezeket, újra és újra arra lyukadtam ki, hogy egy olyan férfi megítélésének, mint Sammie, nem tenne jót ha olyasvalakivel hozzák akár csak hírbe is, mint amilyen én vagyok. Hiába éltem hosszabb ideje az Államokban, mint Koreában, mégis úgy éreztem, hogy a válásom olyasmi, amire korántsem lehetek büszke. Mondhatjuk, hogy megbuktam és talán arra sem vagyok érdemes, hogy kicsit is boldog legyek valaki olyan csodálatos miatt, mint Sang-nam.
Lázasan töröm a fejemet azon, hogy miért nem beszélgetünk, miért nem mond semmit, nem említi a tegnap estét. A pillantásával sem illet, a hangsúlyától pedig úgy áll belém az ideg, mintha valami hideget nyomnának a gerincemnek. Magasra szökik az egyik szemöldököm, amikor nem tud válaszolni a kérdésemre, a szám sarkában formálódó mosolyt pedig igyekszem elnyomni.
- Nem beszéltük meg, hogy csatlakozom-e a délutáni egyeztetéshez. Ha szükség van rá, hogy beszéljek az aktuális PR dolgokról, akkor szívesen ott leszek. - A végső döntés mégsem az én kezeimben van, ezért kérdő pillantással fürkészem az arcát. Ha bevallanám, hogy azt is tesztelni szeretném ezzel a felajánlással, hogy mennyire szeretne a közelemben lenni, akkor biztosan nem emberként születnék újra, hanem valószínűleg növényként. Épp ezért nem vallom be. Csak várok a válaszára.
- Azonnal hozom - halkabban szólalok meg, mint korábban, a mosolyom olyan törődéssel terül el az arcomon, ami felér egy öleléssel a számára, még ha a karjaim nem is záródnak köré. Nagyon figyelek a lépteimre, amíg megközelítem az emlegetett vizet és még akkor is a tegnapi közelségét próbálom kiverni a fejemből, amikor a vizet pohárba töltöm.
- Nem is kellett volna bejönnöd, ha nem érzed jól magad. Valaki elment volna helyetted a megbeszélésekre... - Akkor talán én is jobban tudtam volna koncentrálni bármire, amit munkának lehet nevezni - habár erősen kétlem, hogy most jó ideig ki tudnám verni a fejemből a történteket.
- Én... - Ott voltak a nyelvemen a szavak, már majdnem sikerült is kiböknöm őket, aztán realizáltam, hogy közelebb sétált hozzám és minden visszajött a tegnap estéről. Nem próbáltam kitörölni azokat az emlékeket az agyamból, még ha ilyen rövid idő alatt egyébként is lehetetlen lett volna. Nem is szerettem volna nélkülük létezni. Már csak azt vártam, hogy némi magyarázatot is kapjak Sangnam viselkedése mellé. Főleg azért, mert kíváncsi vagyok rá, hogy ő is érzi-e az apró szikrákat a bőrén, amikor egymáshoz érünk. - Én jól vagyok. Egyedül reggeliztem, de jól... - Nem vádlom semmivel, még csak a hiányát sem hangsúlyozom, mégis szeretném ha tudná, hogy észrevettem. Feltűnt, hogy menekül, de vajon megbánásból, vagy valamilyen más okból?
- Igen? - Nem kell túl határozottan formálnom a szót, hogy meghallja. Már épp kezdem érezni a győzelem édes ízét a számban, amikor feltárul az ajtó, a minket körülvevő nyugodt környezetet pedig hirtelen felrázza a kollégáink zsivaja. A kelleténél talán valamivel ingerültebben szívem be a levegőt, amit mégis reszketegen fújuk ki, amikor a főnököm ellép mellettem és olyan közel van hozzám. A tegnap este... Ki kellene vernem a fejemből legalább a munkaidő végéig hogy normálisan tudjak funkcionálni.
Vontatottan fordulok meg, hogy én magam is részévé váljak a vitának, és úgy rángassanak bele, hogy azt sem tudom igazán miért robbant ki. Néhány bólintást engedek csak meg magamnak, pedig az információ előbb egyik fülemen be, a másikon pedig ki is áramlik. A pillantásom végig Sammien csüng, egyébként is mindig nehezemre esett elfordítani azt róla.
- Nem hiszem hogy... - Be sem tudom fejezni a mondatot, már a szavamba vágnak, én pedig megilletődötten pislogok a három másik kollégára, akik újra egyszerre kezdik mondani a magukét valami marketing eseménnyel és az ajándékokkal kapcsolatban, amelyek nem érkeztek meg.
- Azt hiszem én most... megyek. - Igyekszem elfojtani a kikívánkozó sóhajt, elvégre nem várhattam el már az elején sem, hogy az irodában fogjuk megbeszélni a dolgot, ha egyáltalán van miről beszélnünk minkettőnknek. - Később találkozunk. - Tépelődve teszek egy lépést hátrafelé, magam sem tudom, hogy el kellene-e engednem, hogy újra kettesben legyünk, vagy várjam ki amíg haza nem érünk. Haza. Hiszen Sangnam otthona jelenti az enyémet is, ez pedig olyan érzés, mintha mindig így kellett volna lennie.

"If I can go back Will it become a different memory? All of those hard times you had If we could go back, I’d be there for you In my memories I was always with you Even moments I forgot about you And that's when you came back When all the lights turned off"

csak várd ki a végét | öltözék | ♫ ♪

Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Abban a pillanatban, hogy meglátom őt - tudom, hogy nem futhatok tovább. Innen már nincs visszaút. Tegnap az ajkaira pecsételtem szívem legféltettebb titkát, és ha egy kicsit is becsülöm és tisztelem ezt az ütött-kopott ócskaságot, ami mozgatóizma a lényemnek, akkor oda kell állnom elé, szembe néznem vele és elmondanom mindent, amit olyan nagyon régóta hordozok magamban. Elképzelni persze egyszerű, hiszen kis milliószor megtettem már. De a valóságban, húsvér emberekként a szemébe nézni és elmondani mindezt, összetörni az emlékei illúzióját arról, hogy milyen odaadó barátja is voltam... Is. Hiszen az is voltam, de ezzel megváltozik nem csak a jövőnk és a jelenünk, de a múltunkat is felül fogják írni a szavaim. És nem tudom, hogy készen áll-e rá, hogy hallja. Hogy én készen állok-e rá, hogy hallja. Mert én már tudom, ó de milyen régen tudom. Hiszen ezzel a tudattal éltem. És az összes forgatókönyvet ismerem. Az összeset átéltem már fejben, legalább százszor. És sosem végződött jól. Mert én mindig csak a barátja maradtam. Vagy végül az sem...
Amikor megszólal, kis híján kiugrik a szívem a helyéről, hogy bordáim falait verve elmenekülhessen, hogy sosem olvashassa le róla, mit érez iránta. De a folytatás némi megnyugvással tölt fel, így vállaim is kissé megzuhannak. Nem tudom, hogy megkönnyebbülésem arcomra ül-e, de aprót bólintva nézek fel rá. Lopva. És csak röviden. Nem akarom, hogy elidőzzenek szemeim rajta, mert megint eszem vesztve belerohanok valami őrültségbe. - Ó, igen, az egyeztetés... - elgondolkodva ejtem pillantásom az asztalon heverő tárgyakra, egyikről a másikra ugrálnak szemeim. - Igen. Jó lenne, ha beszámolnál róla, hogy mi az aktualitás. Ott kell lenned, igen. Mellettem. - már szinte undorodok tőle, miféle közönnyel vagyok képes beszélni ahhoz a nőhöz, aki tulajdonképpen egész életem mozgatóeleme.
Hálásan biccentek utána, miután elindul a vízért. Nem csak azért, mert így tesz, hanem azért is, hogy távolságot teremt közöttünk. Máris könnyebb, bár lényegében mindegy, mert az illata újra arcon csapott. Olyan édes... Megőrjít vele.
- Be akartam jönni. - szinte csak búgom, ahogy megközelítem. Fogalmam sincs, miért állok meg ennyire közel hozzá. Miért nem tudok távol maradni? Miért ennyire nehéz ez az egész?! De egyszerűen képtelen vagyok rá. És miközben lenézek rá, pontosan tudom, hogy mi az oka. Mégsem találom a megfelelő szavakat, mintha a józanész szépen lassan ismét cserben hagyna. Kíváncsian ugrik fel a tekintetem a pohárról közöttünk. Fürkésző tekintettel iszom minden szavát, teljesen megfeledkezve arról, hogy éppen miről beszélünk, vagy hol. Nem tudok koncentrálni. Azon kapom magam, hogy az ajkait pásztázom. És ahogy észlelem, rögtön belekortyolok a vízbe, hogy szomjam enyhítse. De persze erre a szomjúságra nem a víz volna a megoldás...
Ha az ajtó nem robban be, és nem követi hangos kiabálás, én biztosan megcsókolom. Egyszerűen már nem tudom távol tartani magam tőle. Beleszédülök a közelségébe. Szívesen rendeznék egy munkahelyi verekedést, de nem gondolom, hogy jó hírnevem származna belőle, ha nem úriemberként próbálnám ezt a nézeteltérést rendezni. Így óvatosan megkerülöm Song-aht, hogy háta mögé lépve, a másik háromhoz intézhessem kérdéseimet. És persze intelmeimet is, amiért így ránk törtek. Tönkre téve egy csodálatos és megismételhetetlen pillanatot... De hiába üvöltenek, a tekintetem szüntelenül a nőre téved. Mintha nem is létezne más, és talán így is van. Vagy, ha létezik is, engem nem érdekel.
- Emberek! - tárom szét a karjaimat, értetlenül nézve a rikácsolókra. És akkor, csak ezután hallom ahogy Song-ah tulajdonképpen búcsúzik. A poharat az asztalomra teszem türelmetlenül. Mintha nem is lenne jelen a másik három, megkerülöm őket, majd nagy léptekkel a nő után indulok. Érezhetően kellemetlenül közel állok meg, hogy csak ő hallja, amit mondok. - Ezt itt rendeznem kell. A többit... - elveszem egy pillanatra a tekintetében, és azon kapom magam, hogy a másik három kolléga elcsendesedve figyeli, hogyan fogom az asszisztensnőm karját, magamhoz húzva. Amint erre figyelmes leszek, máris eleresztem. - Kérem, hogy munka után várjon meg. - remélem érti, hogy arra kérem, ne induljon haza egyedül. Én akarom hazavinni. És tisztázni mindent. Mindent, amit szavakkal nem lehet...
Hátrébb lépek, hogy elegendő, udvarias távolság lehessen közöttünk és félre értések ne essenek. S, ha távozott, úgy tisztázom, hogy a jelenlévők hangereje miatt döntöttem úgy, hogy közel húzódva hozzá, suttogok a fülébe. Azt persze jóformán titkolva, hogy mennyire élveztem, hogy ennyire közel lehettem hozzá.
Ha lehetséges, a nap többi részében kerülöm őt és a szemkontaktust is. A maga érdekében, hogy ne pletykálhassanak róla, rólunk. Az épület előtt várakozom, az autóban ülve. Ujjaim dobolnak a kormányon. Nem tudom, hogy bátorságot érzek, vagy valami mást, de biztos vagyok abban, hogy a ma este fordulópont lesz kettőnk életében. Azt egyelőre még nem tudom, hogy mit fogok mondani. Csak azt remélhetem, hogy lesz elég erőm felvállalni mindent...

hát ez az         | outfit | dallam  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Azon emberek közé tartozom, akit hiába kérdeztek gyerekkorában, vagy mindenféle önmegismerést segítő kurzuson, soha nem választottam volna a gondolatolvasást, mint különleges képességet. Nehezen fogtam fel, hogy léteznek olyanok, akik mégis megtennék ezt. Egészen mostanáig. Jelen helyzetben igenis szerettem volna, ha belelátok mások fejébe, egészen pontosan egyetlen egy emberébe... Akiről volt idő, hogy azt gondoltam, egy rugóra jár az agyunk. Sammie minden titkomat tudta, úgy tizennégy éves koromig. Ő volt az, akihez először szaladtam, ha jó híreim voltak és akinek a társaságára szükségem volt, ha rosszakat kaptam. Most pedig az az érzés tart bizonytalanságban, hogy talán én végig kimaradtam valamiből, amit nekem illett volna a leginkább tudnom. Már-már gyerekesen vágytam rá ebben a pillanatban, hogy tudjam, mi jár Sang-nam fejében és vajon benne is olyan élesen élnek-e a tegnap éjszaka emlékei, mint az én agyamban. Nem hazudok, ha azt állítom, hogy egy egészen picike - vagy talán nem is annyira pici - részem  abban reménykedett, hogy benne is akkora nyomot hagyott az a csók, mint bennem. Nem csak az emlékeimben, hanem a szívemben is, amiről azt hittem, hogy Tony után soha nem fog újra akkorákat dobbanni, mint Sammie közelében újabban.
Nem volt ez olyan ismeretlen érzés, hiszen gyerekkorunkban is mindig izgatottan vártam, amikor átjött hozzánk, amikor együtt sétáltunk haza, vagy amikor kettesben voltunk és úgy meséltünk egymásnak valamit. De ez most egészen más volt. Valami teljesen különböző attól, amit megszoktam... Amiről éveken át lemondtam, mert nem voltam jó barátja ennek a férfinek. A másodperc törtrésze alatt fog el a szégyen azon fajtája, amibe belepirul az ember arca.
Megbeszélés? Milyen megbeszélés? Egészen rémült pillantással nézek fel újra rá, holott én tettem fel az eredeti kérdést. Szép lassan kezdenek csak derengeni a részletek, a megbeszélésről és arról, hogy én ajánlottam, hogy ott legyek. A szavai mégis furcsán csengenek a szívemnek, kellemetlen érzés kúszik fel tőlük a gerincemen. Mi van, ha olyasmit tettem, amit a munkahelyünkön nem kellett volna? Mi van, ha bánja már a tegnapit vagy egyenesen el is felejtette? Kicsinek érzem magam, amikor az jut eszembe, hogy talán felejthető vagyok számára, hiszen elárultam őt. Még ha nem is az én döntésem volt, hogy elköltözünk, én nem jöttem vissza, amikor meg lett volna rá a lehetőségem. Talán elkéstem és elkéstem azzal is, hogy azt hiszem több lehet közöttünk barátságnál. Reszketeg sóhaj tör elő belőlem, miközben próbálom figyelmen kívül hagyni a könnycsatornáimba gyűlő nedvességet. Nem fogok sírni.
Talán jobb is, hogy ránk törnek, még az érzelmeim is belém fagynak és úgy rebbenünk szét, mintha valami rosszat csináltunk volna éppen, holott egyedül a tegnap éjszaka emlékei égnek az ajkaimon. Hiába búcsúzom a káosztól, menekülök a hangzavartól, nem kell sok, hogy újra Sang-nam tövében találjam magamat. Egy kótyagos pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán két mágnes megfelelő pólusai vagyunk, akik örökké egymáshoz húznak. Aztán pislogok egyet, és felfogom, hogy nem csak mi létezünk a világon, ebben a helyiségben.
- Persze, nyugodtan... - Elhaló hangon, szinte csak lehelem a szavakat. Amikor elenged, én a torkomat köszörülöm és a hajamat igazgatva pillantok a padlóra. - Rendben, uram. Így lesz. - Az ajkamba harapok, miközben elfordulok tőlük, és csak remélni merem, hogy az a hatalmas sóhaj, ami kitör belőlem, miután becsukódik utánam az ajtó, nem hallatszik be hozzájuk.
Nem tudom mit gondoljak erről, magunkról és arról, hogy egyáltalán mit engedhetünk meg magunknak. A nap hátralévő részében olyan bizonytalanságba göngyölöm magam, amitől szinte szédülni kezdek, mire kilépek az épületből. A szemem szinte azonnal megakad az ismerős autón, amihez úgy közelítek, hogy közben legalább háromszor körülnézek. Nem szeretném magunkat - de leginkább Sammiet - bajba keverni azzal, hogy pletykálni kezdenek róla. Úgy szállok be hozzá az autóba, hogy közben azt mantrázom, hogy meg fogjuk ezt beszélni és mindenki tisztán lát majd. Mindketten. Amint becsatolom az övemet, felpillantok rá. - Indulhatunk - finom mosoly jelenik meg az arcomon. Az érzés, hogy egy helyre érkezünk haza, még mindig elég szokatlan. Nem tudom hittem-e abban valaha igazán, hogy egyszer majd nem az ő otthonában fogok lógni és ténylegesen kiköltözöm tőle, most még ez is bizonytalanná vált...
- Sikerült elrendezni a többieket? -  Azért fecsegek jelentéktelen dolgokról, mert félek, hogy mit fog mondani. Hogy meg tudjuk-e beszélni. Mégis lopva vetek rá néhány pillantást, míg lefoglalja őt a vezetés. - Miért van az, hogy amikor... - Rád nézek, ekkorákat dobban a szívem? A szám még éppen nyitva marad, az agyam viszont lázasan dolgozik azon, hogy új befejezést találjon ennek a mondatnak, holott csak ketten vagyunk a kocsiban. Mennyivel egyszerűbb volt őszintén fecsegni neki spiccesen... Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha annyira őszinték tudnánk lenni mindig, mint amikor alkoholt fogyasztunk?
Az ment meg, hogy megérzem, ahogyan a táskám rezegni kezd... Egészen pontosan a belecsúsztatott telefonom, amin a bátyám neve jelenik meg, amikor előhúzom. Bocsánatkérőn pillantok Sammie felé, még ha vezetés közben nem is lehet állandóan rajtam a szeme, s felveszem a hívást. Rövid időn belül kiderül, hogy valójában az unokaöcsém az, aki beszélni szeretett volna velem, és egészen addig szóval tart a vonal túloldalán lévő pöttöm fiú, amíg haza nem érünk. Mielőtt letennénk, még elhangzik egy életbevágóan fontos kérdés, amit továbbítok Sangnam-nak, mert rá is tartozik.
- Tudunk valamikor vigyázni a bátyám kisfiára? - Kérdőn pillantok felé, gondolatban pedig nem tudom még összerakni a részleteket azzal kapcsolatban, hogy ha ez megtörténik, látni fogom a legjobb barátomat - legjobb barátnak kellene még neveznem őt? - egy gyerekkel. Ezt az álomképet azonban úgy raktározom el az elmém egyik zugába, mintha nem is tudnék róla. Csak megfacsarodna a szívem, ha arra gondolnék, hogy... De nem, nem szabad. Leállítom magam, még mielőtt beérnénk a házba. Csak az előszobában fordulok hirtelen hátra, magamat is meglepve azzal, hogy Sammie milyen közel jött mögöttem, szinte nekiütközve a mellkasának. - Beszélnünk kell... - Még azelőtt bököm ki, hogy bármelyikünk menekülhetne. Talán mégiscsak szerencsésebb lett volna, ha az autóban kezdek bele, ahol nem lett volna más választása, mint hogy válaszoljon. Most azonban elhatároztam magamat és nem engedem, amíg nem jutok be csak egy rövidke ideig is a gondolatai közé.

"If I can go back Will it become a different memory? All of those hard times you had If we could go back, I’d be there for you In my memories I was always with you Even moments I forgot about you And that's when you came back When all the lights turned off"

öntsd csak ki a szívedet, kedvesem  | öltözék | ♫ ♪

Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Bárcsak bátrabb lettem volna. Bárcsak megragadtam volna a kínálkozó lehetőségeimet, amikor még akadtak olyanok. Talán most karikával az ujjain csüngne a karjaimban, és ahelyett, hogy bűnösnek érezve magamhoz húzom - igazítom a kollégák orra előtt, bátran megpörgethetném a levegőbe és becézhetném, ahogyan csak akarom... Ehelyett feszengve, talán kissé még ridegen, idegenül kerülgetjük egymást. Egyértelművé téve mindkettőnk részéről - számára, hogy egyikünk sem tudja helyén kezelni a tegnapi csókot. Az egyetlen dolog, ami teljességgel biztos, hogy magyarázattal tartozom. Ez nem olyasmi, amit arrébb lehet söpörni, sem pedig, ami fölött átléphetünk. Nincs olyan híd, ami elég magasra ívelné kettőnk kötelékét, hogy úgy tehessünk, nem számított. Részemről legalábbis biztos, hogy lehetetlen és már az elején halálra ítélt küldetés lenne. A szívem döntött helyettem, akkor és ott már semmi nem tudott volna lebeszélni arról, hogy megkóstoljam, hogy megízleljem, hiszen annyira áhítoztam már utána. De ugyan már, kit áltatok?! Nem is akarom, hogy ennyiben maradjon a kettőnk dolga. Szeretném, ha tudná, hogy mit érzek. Már nem bírom tovább hurcolni ezt a titkot magamban, napról napra fojtogat... És különben joga is van hozzá, hogy tudomást szerezzen arról, hogyan nézek rá. Ha eddig nem vette észre...
Nem csak a tekintetem szalad utána, ahogy távozik köreinkből, de az illatfelhőjébe is beleszimatolok, ahogy végül eltávolodik mellőlem. Erőt merítek ahhoz, hogy túléljem a nap hátralévő részét annak tudatában, hogy az estnél hamarabb nem beszélhetünk. Egyszerre nyugtat és nyugtalanít, hogy tudom, nem kerül szóba... Szeretnék újra a közelében lenni, emiatt megőrjít, hogy várnom kell. De kontra érvnek mindenképpen elsőszámú, hogy fogalmam sincs, hogyan mondjam el, mit mondjak. Kell e bármit mondanom még ezek után?!
- Jól van. - felelem lágyan, miután gyönge mosollyal felelek övére. Az autó dorombolni kezd alattunk, én pedig a tőlem telhető leghiggadtabb helyzetbe vezetni kezdem az autót. Nincs könnyű dolgom. A tekintetem újra és újra rá akar találni, mintha semmi más sem számítana, még az út sem... És az illata? Ott van mindenhol. Ha nem lenne letekerve az ablakom, biztosan belebolondulnék. Tisztában vagyok vele, hogy várja, hogy megszólaljak, hogy mondjak valamit, igazából bármit, de még nem érzem azt, hogy eljött volna a megfelelő, a tökéletes pillanat. Ha olyan régóta vágyódsz rá, ahogy én tettem, biztosan joggal jelented ki, hogy az autóban ülve nem az.
A kérdését hallva csak csóválom a fejem unottan. - Sikerült, persze. - nem szívesen beszélnék arról a három emberről. Egyikük jobban megmondó ember, mint a másik. Bármi hiba merül fel, már hírük sincs, csak az ujjal mutogatás megy, de ha arról van szó, hogy értékelni kell őket, jutalmazni, akkor hirtelen mindegyik ott terem. Nincs problémám a munkatársaimmal, de különösképpen a belső civódásaik sem érdekelnek - és ezt voltam szíves ma elmagyarázni is számukra, hogy ilyen hangerővel és temperamentummal kívül tágasabb. Főleg, hogy sokkal fontosabb dolgom is akadt őnáluk, az a valami pedig itt ül mellettem. A következő szavaira felkapom a fejem, kissé irányába is rántom, de mivel forgalmas útszakasz, a tekintetem csak lopva eresztem felé. - Igen? - talán sürgetőbb a hangom, mint tervezem. De bármit is kérdezne, szeretném megtudni, pontosan mire kíváncsi és a tőlem telhető legőszintébben válaszolni, még akkor is, ha közben olyan izgatott vagyok, hogy kis híján kitépem a kormányt a helyéről.
Szerencsére? A telefonja megszólal. Én pedig elnémulva vezetek, habár nem tudom kiverni a fejemből a kérdését és mindenféle ostobaságokkal fejezem be, mintha előre megjósolhatnám, hogy mit fog mondani. Pedig, ha valaki, akkor Song-ah pont nem az az ember, akit igazán ki lehet ismerni. Én már csak tudom, elég rég óta az életem része.
- Ó, persze. Semmi akadálya. - mosolygok rá, amikor a testvére gyerekének felügyeletéről kérdez. Ebbe nem igazán tudok perpillanat belegondolni, mert sokkal jobban érdekel, amit végül nem kérdezett meg. Csakhogy végül én is belátom, hogy bármi is legyen, nem helyénvaló itt beszélnünk róla. Így hát nem terelem rá vissza a szót. Kissé meglep, hogy engem is a gyermek felvigyázók közé kíván ő, vagy a testvére, de semmi ellenvetésem nincs.
Pár perccel később már a kaput zárom mögöttünk. Végül pedig a bejárati ajtót. S ahogy fordulok, hogy kövessem befelé - kis híján - beleütközök. Meglepetten, zavartan és talán ijedten is nézek le rá, ahogy ott áll előttem és egyértelműen kijelenti, amivel tulajdonképpen én is tisztában vagyok. Előbb rendezem tartásom, hiszen a majdnem' ütközésünk miatt kissé furcsán sikerült megállnom, majd nedvesítek a torkomon. - Biztos vagy benne? - kérdezem szelíd hangon. Ezzel a kérdéssel már megadoma választ az övéire, de ha hallani akarja, ahogy ecsetelem, micsoda két lábon járó szerencsétlenség vagyok, mióta csak ismerem, hát tessék. - Talán egy kicsit menjünk beljebb. - kérem? Ledobom a cipőm, majd finoman megkerülöm, ha ő esetleg nem indult el. Előbb a konyhába megyek, úgy érzem innom kell egy pohár vizet, mielőtt bármibe belefognánk. Kérdőn felé intek, hogy csatlakozik-e? Így vagy úgy, de végül a nappaliban ácsingózom.
- Gondolom az este miatt akarsz beszélni... - csakhogy véletlenül se mondjak olyat, ami esetleg nem érdekli, ha éppen másról beszélne. Ha pedig egyértelműen elutasítana bármiféle kezdeményezést a részemről, akkor talán megspórolhatnám a szép szavaimat. - ...hogy pontosan mi történt? - magam sem tudom eldönteni, hogy az időt húzom, vagy a kíváncsiságom nem engedi a szívemnek az önkényes vallomást.

biztosan készen állsz rá?       | outfit | dallam  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Ha a barátnőim kérnek tőlem tanácsot a kapcsolatukat, házasságukat illetően, mindig túl könnyen jönnek a szavak. Helyesnek érzem azokat, magamat pedig kifejezetten hasznosnak, átlátva a problémát kívülállóként. A meglátásaimmal igyekszem nem elfogult lenni, elvégre soha nem csak az egyik emberen múlik egy kapcsolat alakulása. Van hogy arra vágyom, hogy a saját életemet is képes legyek távolról, kívülállóként szemlélni, olyan részletekre is tisztán rálátva, amelyek megkönnyítik egyes helyzetekben a döntést. Miért nem lehet, hogy képesek legyünk erre mi magunk is, néha napján, amikor igazán szükségünk van tanácsra? Most is jó lenne másképp szemlélni azt, hogy mi folyik Sangnam és közöttem. Tudni szeretném mint jelentett az a csók este - számára, számunkra. A legfurcsább az egészben, hogy hiába szeretnék magam számára biztos válasszal szolgálni, a szívem bizonytalan. Hogy pontosan miért? Mert félek, hogy elveszítem őt. Nem azért, mert nem bízom abban, amit mindig mondott nekem, hogy akkor is ott lesz velem, ha fizikailag nincs mellettem. Maga a tény, hogy tudom, hogy az én oldalamon áll, megkönnyítette azokat a napokat, amikor nem beszéltünk, s amikor távol voltunk egymástól, az ország két végében. Persze, hogy hiányzott nekem, végtelen hiányzott. Akkor talán még nem is tudtam, hogy pontosan miért fagyott meg annyira a szívem, amikor a szüleim bejelentették a költözést. Most pedig csak azért ismerem fel a jeleket, mert a csókja megolvasztotta azt az állapotot. Mostantól kezdve azt hiszem el tudom fogadni, hogy újra egymás életének részesei lehetünk, és nem csak részesei, hanem a középpontja.
De talán épp ez az érzés int óvatosságra is, emiatt kerülgetjük egymást, mintha tojáshéjon járnánk. Az ő csalódásait, beteljesületlen szerelmeit nem ismerem egytől egyig, a saját szívem fájdalma azonban nagyon is ismerős. Még most sem vagyok túl rajta. Hiába a ragasztó, a mindent betöltő Ő - nagybetűvel. Majd' megöl a bizonytalanság. Tudni szeretném, hogy ő is ugyanígy érez-e, de nem kérdezhetek rá. A többiek előtt még egykori legjobb barátokként sem viselkedhetünk. Megszólnának érte. Mit sem zavarna, ha csak rólam lenne szó, de Sammievel ne tegyék ezt. Nem érdemli meg. El szeretném neki mondani mindezt, mindent, ami a fejemben cikázik mostanában, mégsem olyan könnyű belekezdeni. Vajon ő is így érez?
- Ennek örülök. - A mosoly továbbra is ott játszik az ajkaimon, habár finom, már-már hangot nem keltő nevetés is kíséri a szavaimat. Megcsóválom a fejemet, amelyet aztán lassan az ülés támlájának döntök, automatikusan fordítom a vezetőülés felé, hogy jobban figyelemmel tudjam kísérni a sofőrt. - Nekem úgy tűnik, hogy nagyon szeretnek téged megkérni, hogy legyél a döntőbírójuk. - Akármennyire szórakoztat a helyzet, én mindig csak azt az oldalát láttam eddig, ami Sangnam irodáján kívül történt. Azt, hogy a cívódásukat már a főnökük irodájába is beviszik, nem tartottam feltétlenül helyes lépésnek. Ugyanakkor nem is voltam ott, hogy megpróbáljam megakadályozni, mint az ajtóhoz kívülről legközelebb tartózkodó kolléga... De majd legközelebb!
- Nos... - Belevörösödik az arcom abba, hogy nem tudok mit mondani. Csak remélem, hogy nem figyel rám eléggé ahhoz, hogy észre is vegye, különben még inkább paradicsomra hasonlítanék. - Ne haragudj, ezt fel kell vennem. - Hálát adok a bátyámnak, amiért épp most jutottam eszébe - pontosabban amiért eleget tett Marci unszolásának és felhívtak engem. Épp most.
Kiismerhetetlen pillantással, mosolyogva nézek Sang-namra, amikor választ ad a kérdésemre - végső soron a bátyám kisfiának kérdésére. A csevegése eloszlatja a tépelődésem és könnyebbnek érzem magamat, miután letettük.  - Köszönöm. Hogy bevállalod. - Nem tudtam kellene-e jobban magyaráznom. - Marci megkedvelt téged. Szerintem ez ritkaság. - Félénk kisfiúról van szó, ami talán nem is olyan meglepő a családunkban, ha csak magamra gondolok. Kezdve a válásommal való sunnyogástól, egészen addig, hogy pontosan mit jelentett a csókunk Sang-nammal.
- Te szeretnél majd gyerekeket? - Olyan természetesen bukik ki belőlem a kérdés, hogy először nem is észlelem, hogy hangosan tettem azt fel. Késve fordítom a fejemet a férfi felé, és legalább olyan meglepetten nézek rá, mintha épp fordítva történt volna és ő kérdez tőlem hasonlót. Néha azt hiszem az agyam és a szám egyáltalán nincsenek összekötve. Hamarabb jönnek ki a szavak, mint hogy átgondolnám a helyességüket adott szituációban. - Nem muszáj válaszolnod! - Teszem hozzá sietve, már-már látványosan is tűkön ülve. Elvégre a hazaérkezésünk azt is jelenti, hogy menekülhetek. De csak az ajtón belülre, ahol úgy rohanom le azzal, hogy beszélnünk kell, mintha nem tudnánk azt mindketten már azóta, hogy délelőtt megpillantottuk egymást. Alig tudom felfogni hogyan bírtam ki eddig. Ő hogyan bírta ki eddig?
- Igen - felelem magabiztosan, néhány másodpercet várva csak a válasszal. Nem azért, mert át kellene gondolnom, sokkal inkább mert le akarom győzni a kétségbeesésemet. Elvégre nemrég már a gondolataiban is hajlandó lettem volna olvasni! Halk sóhaj tör ki belőlem, amikor kikerül engem, s rájövök arra is, hogy a lélegzetemet visszafojtva vártam a válaszát - sokkal inkább magyarázatát. Ha kétségbeesettnek nem is tűntem, de türelmetlennek annál inkább. - Ne meneküljünk egymás elől... - halkan, csak az előszoba csendjének mondtam ezt. Ezúttal én vagyok, aki kivár, pár másodpercig nem tudok parancsolni a lábaimnak, s nem mozdulok. Csak amikor az alakjára fókuszálok a konyhában, akkor regulázom meg a tagjaimat és csatlakozom hozzá, immár a nappaliban. A kezeimet tördelem, de hamar lebeszélem magamat róla, s már a karjaimat is összefonom magam előtt. Kényelmetlennek érzem azonban ezt az elzárkózó testtartást, újra leengedem a karjaimat. Nem tudok egy helyben lenni.
- Igen. - Bólintva lépek közelebb, csak egy apró lépést téve felé. Nem azért, mert itt hirtelen, az eszemet veszítve szeretném megismételni a szóban forgó este történéseit. Pedig vágyom rá, hogy ne vágynék? Akár szabad-e, akár nem. - Tulajdonképpen nem csak az érdekelne, hogy mi történt. - Megköszörülöm a torkomat, magam sem tudom hogyan fogalmazzak, pedig a hivatásom arra enged következtetni, hogy tudom, hogyan kell bánni a szavakkal. - Engem az is érdekelne, hogy... Miért? - Óvatos pillantást vetek rá, bármikor készen arra, hogy elkapjam róla a szemeimet, ha netán kinevetne, amiért túl sokat gondolok bele. Lehet, hogy így lenne? - Talán... Van valami, amiről nem tudok? Amit el szeretnél mondani? - Nagyra nyílt, kíváncsi szemeimet, érdeklődő pillantásomat az arcára függesztettem. Valahol a mellkasom közepe táján pedig éreztem, a szívem nagyokat dobbanva kel életre, mintha kalitkából szabaduló madár lenne.

"If I can go back Will it become a different memory? All of those hard times you had If we could go back, I’d be there for you In my memories I was always with you Even moments I forgot about you And that's when you came back When all the lights turned off"

úgy érzem igen!  | öltözék | ♫ ♪

Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Felfoghatatlan és megismételhetetlen csoda a számomra, hogy képes vagyok teljesenen higgadt maradni ebben az egyszerre kényelmetlen és kényelmes pillanatban. A szívem minden bizonnyal már több ütemet is kihagyott, mint illett volna neki és talán hálás is lett volna egy külső, mindent átható energiának, ha némi reményt pumpál abba a vénáimon keresztül. A tudat, hogy nincs menekvés erőt ad és elgyengít. Hosszú, hosszú évek terheit cipeli már a bíbor ketyegőm ahhoz, hogy egy ilyen mérföldkő után legyen pofám egyszerűen elfordítani a fejem és a figyelmem teljes, rideg hiányával tovább mozdulni. És, ha a saját érdekem nem lenne elég, ott van Song-ah is. És a jogai. Már akkor, már aznap el kellett volna mondanom neki, amikor rádöbbentem, hogy milyen érzéseket táplálok iránta. Nem lett volna szabad hagynom kicsúszni a kezeim közül a lehetőségét kettőnknek. Ezért örökké adósa maradok a mozgatóizmomnak. És persze neki is. Talán megóvhattam volna a szenvedésektől, ha mellettem marad. Talán? Biztosan. Hiszen elég a mellkasomra fektetnem tenyerem és érintéssel ráhallgatnom, miféle életet produkál odabenn csupán a gondolata a jelenlétének. S, ahogy most mellettem ül és együtt haladunk az elkerülhetetlen felé, úgy érzem minden egyes méterrel lángra lobban az egész lényem. De hogy ez a tűz képes lesz-e lángnyelveivel elérni az ő szívét is, vagy csak hamut hagy majd maga után, azt nem tudhatom. Az ő érzéseit nem ismerem. Még.
Az ujjaim észrevehetetlenül megfeszülnek a kormányon, miközben markom a sebességváltón pihen. Egyszerűen képtelen vagyok hosszasan figyelni őt. Nem tudom, hogy a tekintete megfoszthat-e attól az elhatározásomtól, hogy ma este végre pontot teszek erre az évtizedes kérdésre. És attól is rettegek mellette, hogy idő előtt kiszalad valami a számon, márpedig ha mindenképpen útvesztőbe csalogat a közös otthon menedéke bennünket, akkor ne az autóban történjen meg ez a beszélgetés. Főként ne útközben. Látnom kell minden reakcióját, és figyelnem minden szavára. Azokra is, amiket nem fog hangosan kimondani. Mert fél. Mert gyászol. Mert felkészületlen. Mert viszonzatlan… Nekem észre kell vennem a jeleket. Mindet. Nincs kivétel. Egyetlen aprócska rezdülés sem folyhat át a szívemből kiinduló érzelmi szitámon. Egyetlen egy sem.
Olyan jelentéktelen emberekről és pillanatokról beszélgetni, - mint a kollégák és ostoba vitáik – egy olyan éjszakán, amikor épp a szerelmem virága nyílik, mondhatni nevetséges számomra. Ennek ellenére a magam stílusával és megszokott közönyével, de kedvesen, bólintok. Nem tudom, hogy miért tereli erre a szót, számomra egyáltalán nem fontosak. Sem az egész szituáció. Soha nem volt az, ha ő mellettem van. Ennek ellenére csak megcsóválva a fejem, kissé félre húzva a szám csettintek a számmal egy öblös sóhaj kíséretében. - Ilyen az, amikor a gyerekek beszabadulnak a játszóházba. Csupa tapasztalatlan fiatal. Ne érts félre, én sem vagyok vénember, de a vezetőségnek lehetne annyi esze, ha már mindenképpen frissítenie kell minden osztály minden területén, hogy kellő alapképzést biztosít és rendesen szűri őket. Nem hiszem, hogy az én feladatom foglalkozni velük… Sajnálom, hogy a szemtanúja voltál. - azt nem, ami előtte történt. Sem azt, ami közben. Le sem tudtam venni róla a szemem. Kész csoda, hogy nem bombáztak a kérdéseikkel az irodámba tolakodók, miután Song-ah távozott. Mindenesetre nem akarok erről beszélni. Semmilyen munkahelyi dolog nem érdekes számomra. Hogy is lehetne? Éppen arra készülök, hogy elmondjam életem szerelmének, hogy azóta szeretem, mióta jóformán az eszemet tudom.
A kíváncsiságom olyan erővel hasít belém, hogy fészkelődnöm kell az ülésen. De a várt befejés nem következik be, mert egy hívás megszakít minket. Újfent egy bukkanó. Egyszerre átkozom azt, aki beleavatkozik ebbe a lehetséges téma-indító pillanatba, és áldom is. Jobb, hogy nem sikerül elmélyülnünk. Nem itt. Nem most. És nem így. És mégis, örömmel tudtam volna fogadni, ha ő az, aki első lépésként kezdeményezi a beszélgetést. Mert akkor foglalkoztatja. Biztosan foglalkoztatja, különben nem lenne ennyire elpirulva. A tekintetem egy pillanatra az arcán ragad, miközben a készülékébe beszél. Jól látom, hogy elpirult?!
- Nincs mit. Örömmel. - felelem egy féloldalas mosollyal. Igazság szerint én is megkedveltem a kisembert, hiába találkoztunk csak egy alkalommal. Egy gyerek szimpátiáját megnyerni felér egy királyság elfoglalásával. Szóval részemről az öröm. Ennek ellenére nem adok hangot a boldogságomnak, csak előre fordulva bazsalyogva vezetek tovább. És egészen addig csak Marcira gondolok, amíg Song-ah kérdése magára nem rántja minden figyelmem.
Épp szóra nyitom a számat, amikor azt mondja, nem muszáj válaszolnom. A döbbenettől talán kellett is pár másodperc, hogy megkeressem a megfelelő szavakat, de ezek nem olyan pillanatok voltak, amikkel időt szeretnék húzni, vagy ne tudnám kezelni a témát. Egy ideje, (jó ideje) nem gondolkodtam ennyire előre, hiszen nem volt mellettem megfelelő nő, akivel tudtam volna a jövőn merengeni. Így ez a kérdés nem csak azért ér váratlanul, mert ő teszi fel, hanem mert nem volt lehetőségem belegondolni, hogy akarok-e. De ahogy a tekintetünk találkozik és szóhoz juthatok, finom mosollyal pillantok le rá. - Igen. Szeretnék. Lehetőleg kettőt. - felelem őszintén. Hozzá tehetném az igazság és a kívánság többi részét is, miszerint tőle szeretnék gyerekeket, mert ő az a nő, akivel eltudom képzelni az életem felhőtlen boldogságban és az ő gyermekei apjának hívni magam, így leélni az életem maga lenne a mámor felhőbe mártogatott aranyélet. De nem leszek ennyire nyílt. - És te? - kérdezhetném azt is, hogy eddig miért nem? De ez nem rám tartozik. Akkor sem, ha Song-ah minden porcikájára kíváncsi vagyok és minden megélt pillanatának szeretnék a részese lenni. Akkor sem.
A nappaliban végül szemtől szembe kerülünk egymással. Hűvös, kígyózó érzés futkos a gerincemen, ahogy közelebb lép hozzám. Mély levegővel telítem tüdőmet, hogy megacélozzam a bizonytalan darabokból álló vázam. Hiszen minden szó, minden reakció a részéről gyilkos lehet rám nézve. Nem mintha ennyi év alatt ne készültem volna fel az elutasítására, de azért senkinek sem esik jól, ha ellökik, nem igaz? Felszegem kissé állam, amikor azt mondja, nem csak az érdekli, hogy mi történt tegnap éjjel, hanem az is, hogy miért. Az arcizmaim meginoghatatlanul, már szinte dermedten feszülnek, elrejtve a kétségbeesésem minden bizonyítékát.
- Van. - szalad ki a számon, már szinte tagadhatatlanul ridegen. Magam is meglepve vele, mennyire hűvösen tudom kiejteni ezt az egy szót, melyben benne őrzöm minden szívdobbanásom értelmét. - Igazság szerint már nagyon régóta el kellett volna mondanom neked… - nedvesítek torkomon, nem mintha kívülről úgy hallatszódna, hogy szükség van rá, de én érzem a reszketést odabentről. Igazi lélekvihar tombol érted, drága Song-ahm!
- Nem fogok kertelni, mert megérdemeld az igazságot. És mert nincs is értelme tovább titkolnom. - közelebb lépek hozzá, talán ha kinyújtanám a karom, már elérném. - Azért csókoltalak meg, mert azt akartam. Nem az alkohol vett rá, hogy megtegyem. Az csak pótcselekvés volt, hogy rásegítsen… - összepréselem ajkaim egy pillanatra és leejtem tekintetem kettőnk közé, majd onnan fel rá ismét, kissé összegyűrve szemöldökeim, mintha gyanakodnék, pedig inkább csak a megfelelő szavakat keresem. - Ha lehetett volna, ha tudom, hogy lehet, még mindig a karomban tartanálak. - keserédesen elnevetem magam, mintha épp azt magyaráznám neki, miért kék az ég, és zöld a fű. Olyan egyszerű a megoldás.  - Azóta szerelmes vagyok beléd, hogy az eszemet tudom Song-ah. Ez az érzés elkísért engem az első fára mászásunktól egészen mostanáig. Sosem lett gyengébb, csak erősebb. Mindig azt hittem, hogy eltudlak felejteni, hogy képes vagyok rá, de aztán rájöttem, hogy nem. És nekem jó így. - kihúzom magam, hátra ejtve vállaim, zsebre ejtve a kezeim. Bár a felső testem nem, de a lábaim felé lépnek. - Itt a kérdés inkább az részemről, hogy Te miért nem dobtál ki tegnap éjjel? - elveszik tekintetem arcán, ha még előttem áll és valahol ebben a felfedezésben megállapodnak ajkain lélektükreim. Onnan nézek fel ismét íriszeibe. - Miért? - bárcsak hallanád, milyen hevesen ver a szívem...

akkor a tiéd        | outfit | wings  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Olyan gondolat fészkeli be magát a fejembe, ami hatással lesz a megfoltozott, sajgó szívemre. Megvan benne a lehetőség, hogy csak még inkább összetöri majd, de ugyanúgy lehet belőle dédelgetett, idővel virágot bontó kedves érzés is. Vagy apró láng, amit a tenyerünkkel kell védenünk a külső erőktől, hogy alkalmas legyen rá, hogy igazi tüzet gyújtsunk vele. A gondolat pedig a következő. Talán hibát követtünk el, amikor elengedtük egymás kezét évekkel ezelőtt, amikor hagytuk, hogy a körülmények messze sodorjanak bennünket egymástól. Szeretném magunkat felmenteni, azt mondani hogy nem tehettünk róla, hogy nem lett volna más választásunk, mert túl fiatalok voltunk hogy mi hozzuk meg azokat a bizonyos fontos döntéseket. Mi másért lenne most itt ez a lehetőség számunkra, ha nem azért, hogy kijavítsuk azt a régi hibát és soha ne engedjük el egymás kezét többé? Hálát kellene adnom minden létező felsőbb hatalomnak, amiért egyáltalán megérdemeljük ezt. Hogy engedjünk a szíveink húzásának és ne kényszerítsük tovább arra magunkat, hogy elszakadjunk, amikor mindketten tudjuk, hogy együtt az igazi. Már gyerekkorunk óta. Naiv lennék, amiért hiszek ebben, amiért bátorítom a lángocskát és várom, hogy kinyíljon az a bizonyos virág? Őrültség... De talán mégsem olyan nagy őrültség, ha minden csillag csak a megadott pályán mozoghat. Ha így van, akkor a mi villódzó, sziporkázó fénypontjainkat egymás mellé teremtették. Igen, előfordultak olyan éjszakák, amikor a szemünket erőltetve, újra meg újra keresve sem láttuk őket egymás mellett, mégsem múlt el az érzés - a tudat -, hogy ott vannak, párban ragyogva. Az egyetlen hibánk - vállalom, hibám - az volt, amikor megpróbáltam letérni arról a pályáról, bele sem gondolva mennyi idő lesz visszatalálni rá. Vagy hogy mennyire fog hiányozni.
Magamnak könnyű, de hangosan bevallani már annál nehezebb lenne ezeket az érzéseket. Mert mi van, ha a korábbi fájdalom mondatja mindezt velem? Ha azért vágyom ennyire a szeretetre, mert korábban valaki olyan lökött el magától, akiért mindent eldobtam. Talán csak bizonyítani akarom, hogy rám is szüksége van valakinek, hogy valaki az én társaságomra is vágyik és nem pusztán sérült kismadár vagyok, akit el akarnak engedni, amint újra repülni képes. Ha ellökne magától, ha Sammie tényleg ellökne magától, az olyan lenne, mintha kést szúrna a szívembe.
Jó, hogy fecsegek. Attól nem érzem a helyzet súlyát, a lehetőséget. Nem gondolok bele, hogy megszakad-e a szívem, vagy van még számomra remény. De talán nem jól gondolom, talán nekem kellene megóvnom őt magamtól. Hiszen sérült áru vagyok, hibás termék. Valaki már igent mondott rám, aztán visszavitt a boltba, és hiába mondták neki hogy a garancia már lejárt, inkább ott hagyott. Nem kellettem neki. Talán nincs bennem semmi szép, semmi javítható, semmi amiért megérné az erőfeszítést. Mi van, ha mindent csak elrontok és mindenkinek én okozok űrt a szívében, amiért annyira vágyom a szeretetre, hogy másért is felhasználom? Őrültség.
- Azt még mindig elég helytelennek tartom, hogy csak azért mert ti férfiak vagytok én nem tudhatok semmit arról a találkozóról, amin a bátyámmal voltál. - A bátyám pedig túlságosan jogász ahhoz, hogy engedjen az ügyvédi titoktartásból, hiába lehet azt a bíróság színe előtt addig csűrni-csavarni, amíg a törvénynek nem lesz igaza. - De jó tudni, hogy Baek-ah annyira megbízik kettőnkben, hogy azt hiszi nem fogjuk elrontani a kisfiát. - Elvégre minden nagynéni dolga az, hogy csokit adjon a gyereknek ebéd előtt és megvegyen mindent, amit a kisember megkíván gondolkodás nélkül, igaz? Észre sem veszem, hogy mennyire beindítja a fantáziámat a gyerek téma. Szó szerint. Más esetben miért kérdezném meg Sang-namot olyan felelőtlenül arról, hogy ő akar-e sajátot? Milyen jogon várom el, hogy válaszoljon? De legfőképp, miért érdekel annyira, hogy mi lesz a válasza?
Dübörgő szívvel várom, hogy melyik opciót választja. Már-már elhiszem, hogy nem fog nekem válaszolni, hogy talán sosem tudom meg, hogy gondolt-e magára apaként, hogy látja-e magát néhány év múlva, amint a saját fiát tartja a karjaiban. Amikor végül válaszol, szinte látom magam előtt a képet. Sang-nam és két angyalka, akik az ő mosolyát öröklik. Akik később ugyanolyan pimaszul néznek egymásra, mint ahogyan ő nézett rám, amikor valami rosszaságon törtük a fejünket. A kép, amit magamnak kreálok, szinte beleforr az emlékezetembe. A tekintetemet muszáj vagyok elfordítani róla, mert úgy érzem könnyekig hatódtam tőle, pedig csak egy egyszerű - ki szerint? - kérdésre felelt. - Gondolkodtam rajta. - Őszinteségért cserébe őszinteséggel illik felelni. Én pedig úgy döntöttem teljesen őszinte leszek most. - Szeretnék gyerekeket. Ha úgy nevelhetem fel őket, hogy a világ összes szeretetét megkapják. Nem csak tőlem. - Az édesapjuktól is. A volt férjem nem érdemelte volna meg. Minél többet gondolkodom rajta, annál biztosabb vagyok benne, hogy akármi is történt közöttünk, akármi volt az oka annak, hogy nem lettünk többek Tonynál és Sonjánál, így kellett lennie. Ha másképp alakul, belőlem pedig az elmúlt években anya lett volna, nem csak az én szívem tört volna össze. Azt pedig nem bírtam volna ki.
Mint ahogyan a perceket is egyre nehezebben bírom, amíg nem tudom mit gondoljak kettőnkről. Amíg nem tudom, hogy a szívemben dédelgetett remény igaz-e, vagy fantomként járó fájdalmas tévképzet. Kapaszkodom a szavaiba, amikor válaszol. A közelsége csak most tudatosul bennem, mint ahogyan az is, hogy nekem is közöm van hozzá, hogy alig egy karnyújtásra van.
- Mondd el, kérlek. - Magam sem tudom, hogy kimondtam-e vagy sem. Úgy érzem megtettem, de akár képzelhettem is, a hevesen dobogó szívem szinte minden külső hanghatást elnémít, túlkiabál. Zakatol és meg sem akar állni, mint ahogyan számunkra sincs már visszaút. Úgy érzem ez az a pont. Nem a csókunk, nem az egymáséra forró ajkaink. Az csak az elindítója volt ennek a lavinának.
Azt hittem fogok tudni reagálni. Hogy eszembe jut majd valami, azon kívül hogy be kellene csuknom a számat, miután leesik az állam. Reszketegen veszek levegőt, de nem szólok közbe, hallani akarom minden egyes szavát. Szinte tavasz köszönt be odabent, a szívem környékén, s kis híján el sem hiszem, hogy tényleg megtörténik. Amikor felém lép, én ösztönösen nyújtom felé a kezeim, a karjaira simulnak ujjaim. Ha felnéz valaki az égre és jobban megnézi azt a két egymás mellett lévő csillagot, amiről elég tudni, hogy ott vannak, nem kell látni, mert csak felhőtlen éjszakákon engedik közel magukhoz a nézelődőket... Akkor látni lehet, hogy a fényükkel egymásba kapaszkodnak. Mint ahogy én teszem most Sang-namba, hogy a szavai valósággá váljanak, hogy tudjam, hogy tényleg kimondta, hogy itt vagyunk és a válaszomra vár.
- Annyira... - Újra levegőt veszek, keresem a szavakat, a megfelelő kifejezéseket, amelyek megilletik ezt a pillanatot. Végül emlékeztetem magam; az őszinteségért őszinteséggel illik felelni. - Úgy éreztem veled vagyok otthon. A te karjaidban. - Azt akartam... De miért is nem mondom el neki? Itt az alkalom, hogy én is teljesen nyíltan beszéljek. Majd kitaláljuk hogyan tovább. Együtt minden könnyebb. - Azt akartam, hogy soha ne engedj el. Melletted éreztem mindig teljesnek magamat, mert mindig tudtál olvasni minden rezdülésemből, mintha a gondolataimban is olvasnál. Tegnap éjjel... Úgy éreztem, hogy nem ez az egész nem múlt idő. - Miért fogadott volna be, miért törődött volna velem, a lakhatásommal, a munkámmal. Miért háborította volna fel Tony viselkedése, ha nem épp azért, amit elmondott nekem? Tényleg ennyire vak voltam?
- Nem tudom miért vágytam volna valaha is többre, amikor megvolt mindenem, amíg te velem voltál. - Belátom, hogy hibáztam, tudom, hogy az én döntésem is volt, hogy amikor elég idősek voltunk, nem jöttem vissza hozzá. A kezem az arcára simul, a reakcióját várom, a testbeszédét figyelem, hogy vajon ő is pont arra gondolhat-e, amire én. Hogy vajon ő is arra az ősrobbanásra vágyik-e, amit az ajkaink játéka idéz elő, amikor egy csókkal pecsételjük meg mindazt, amit eddig soha nem mondtunk ki.

"If I can go back Will it become a different memory? All of those hard times you had If we could go back, I’d be there for you In my memories I was always with you Even moments I forgot about you And that's when you came back When all the lights turned off"

az enyém meg a tiéd!  | öltözék | ♫ ♪

Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Az igazság az, hogy meg vagyok rettenve. Életemben nem voltam még így megrettenve, azt az esetet leszámítva persze, amikor Song-ah hófehér ruhában végig vonult az orrom előtt, és nagyokat pislogva, hosszadalmasan várakoztam a tömegben, hogy meghalljam azt az átkozott igent (bár a kezeim akkor sem remegtek így). Meg voltam rettenve, mert csak akkor jöttem rá, mekkorát hibáztam a néma tétlenségemmel. Akkor döbbentem rá, miért utálom az igazán helyes, félkegyelmű férfit, és miért nem akartam, hogy beleszeressen, hogy tényleg beleszeressen, hogy elvegye feleségül, és elvigye tőlem, és fél tucat gyereket csináljanak. Meg voltam rettenve, mert sosem ismertem be magamnak se igazán, hogy ez tényleg megtörténik, hogy férjezett lesz, és most lassan megértés csillan a szemeimben, ahogy szembesülök vele, hogy most szabad. Most megtehetem. Most elmondhatom. Most kimutathatom. Most itt az ideje, hogy próbára tegyem kettőnket.
Szinte csak futó mosoly árad szét az arcomon, amikor a bátyjával való találkozásomat emlegeti. Nem gondolnám, hogy bármelyik részét is meg kellene osztanom vele, főleg, ha a testvére sem tette. És van abban valami gyengéd melegség részemről, hogy cinkos társként gondolhatok rá.
- Tudod, hogy megtörtént. Ahogy azt is, hogy részemről remek volt. Így ezt azért nem nevezném semminek. - prüszkölöm a szavakat a magam határozottságával egybekötve. Talán nem bontottam ki a témát soha, talán tényleg nem fejtettem ki témáról témára, hogy és mit beszéltünk, de a lényeget tudja. Jól éreztem magam. - Biztosan köze van hozzá, hogy a csupaszív nagynéni mellett ott lesz a józan hang is. - utalok természetesen magamra. Végső soron ha ellágyulna, s engedne olyasmit, amit pusztán a szeretet csírája hajtott ki belőle, ott leszek és meggátolom ebben. Bár hiszem, hogy a férfiak gyengédebbek egy kisgyermekkel - ha valós kötődésük van, szeretet bennük - de ezt előre nehéz lenne megjósolni. Sosem láttam még őt a gyerkőccel. Ahogy magamat sem egy éles, nevelésre kényszerítő pozícióban. Nem voltam még gyerekcsősz. Így látatlanban könnyen beszélek. De ismer, tudja, hogy csak ugratom azzal, hogy komolyabbnak gondolom magam, sőt gyengédebbnek. Bár a rokoni szál miatt, azért lappang ebben némi igazság is.
Felkészülten várom a válaszát. Hiába a visszavonhatatlan, mélyen izzó, kötődő szerelmem iránta, már nem csak hogy tanúja voltam annak, hogy más karjában láttam, s hogy végig néztem, ahogy férjhez ment, csókba tekeredve azzal a barommal, már mit számít ütött-kopott ketyegőmnek, ha arról kell hallania, hogy gyerekeket is tervez?! Egészen hozzáedződtem már, hogy elviseljem ezeket a -számomra- rémképeket, ha más férfival szerepelt bennük. Aprót bólintok, még némi mosolyra emlékeztető is elterül a szám szélein. Meglehetősen gyönge érzés kerít hatalmába, ha arra gondolok, hogy esetleg az én fiamat, vagy a lányomat tartja a karjában. És egy kissé gyűlölöm is magam érte, hogy képes vagyok mentális bonctermemben neki esni a részleteknek... Kerek, puha arcélek, hatalmas, rózsaszín ajkak és nagy, bogár szemek, mint az övé.  - Igen, persze. Ez fontos. Talán a legfontosabb dolog mind közül. - szinte csak motyogás ez részemről. A kép olyan mértékig belevésődik a koponyám falaira, hogy másra sem tudok gondolni, csak a boldog, szerető családra, amilyenek lehetnénk. Ha nem rontjuk el... Ha viszonozta volna... Ha bátrabb vagyok. És ettől a sok "ha"-tól, ismét ingerültebben veszem a levegőt. A fenébe az egésszel.
És megteszem. Egymás után kimondom azokat a bizonyos, rég, féltve őrzött szavakat, amiktől mindeddig olyan heves szenvedéllyel óvtam őt. Olyan közel merészkedek hozzá, hogy tudom, a reakciója érintésmentesen is arcon csaphat, s bizony fájni fog, de eljutottam már arra a pontra, hogy nem érdekel. Vállalom a kockázatát. Felvagyok készülve minden lehetőségre - legalábbis azt gondoltam, hogy így volt. De most, ahogy belém kapaszkodik, ahogy fuldokló a mentőövébe, teljesen megrészegülök tőle. Talán a szavainak csak egy része jut el hozzám, miközben tekintetem lezuhan az érintés pontjára. Megfeszített agymunkával próbálok koncentrálni, tényleg, elvégre ennél nagyobb mérföldkő az életemben még nem volt (talán a csókunk csak), mégis elveszek abban a gondolatban, hogy az, ahogy felém nyújtotta a kezeit, s hogy még mindig tartja a fizikai kontaktust velem, talán már előre szerencsét sejtet. És az a fránya remény csak úgy pumpálja a szívemet.
Mély levegőt kell vennem, behunyom a szemeim, miközben hallgatom, fel a szemébe ugyanis képtelen vagyok nézni. Mintha csak megkapnám a kegyelemdöfést egy életnyi kínlódás után. És akkor az utolsó, pontosan a mozgatóizmomba mért döfése, amikor beismeri, elismeri, hogy talán hibázott, amikor elhagyott, elindít bennem valamit. Felkapom a fejem, vonszolva a mozdulattal végül a pillantásomat is. Arcomra ezer, sőt, talán millió érzés ül ki egyazon pillanatban. A megkönnyebbülésé, a haragé, a bánaté, egy szenvedő, de közben boldog, türelmetlen szerelmes férfié. Nyoma sincs most a kölyöknek, akit mindeddig pátyolgattam odabenn. És azt érzem, hogy egyre jobban elveszítem a fejem...
Zsigerből marnak karjaim a derekára és úgy vonom őt magamhoz, hogy a gravitáció is megirigyelné tőlem ezt a képességet. De mindez most nem elég. Az illata megcsap, mélyen magamba szívom, miközben belesétálok a sziluettjébe, ezáltal őt addig tolva magam előtt, amíg egy fal útját nem állja ennek a mozdulatsornak. Egyik kezem persze már előre dolgozik, megakadályozza, hogy Song-aht ütés érhesse, tompa koccanás csak, ahogy beékelem a ház fala és magam közé. Szédülök? Meglehet.
- Soha nem engednélek el... - határozottan nézek a lélektükreibe, arcomon semmi gunyorosság, vagy játékosság. Őszinte, letisztult, kissé talán túl komoly is, ahogy belekezdek. De a pokolba az egésszel! Ha komolyan mondta, hogy nem tudja miért ment el tőlem, akkor ennyi pont elég mozgatója annak, hogy ne bírjam tovább visszafogni magam.  - Többször nem. - mintha csak suttognám, talán így is van, a szemeim már az ajkain járnak föl-le, hogy aztán végül csókba boríthassam be őket és ezzel elmondhassak mindent, amit szavakkal már nem tudnék. Józanul, határozottan, habozás, vagy bármiféle további mentegetőzés, menekülés nélkül. Ha pedig viszonzásra lel mindez, akkor ez a nő ma éjszaka már nem szökik el a karjaim közül. Sőt, igazából soha többet.
- Szeretlek... - búgom a sóhajaink közé, ha a csókot ő nem törte meg előbb. Hangosabban mondom ki, mint vártam volna magamtól, ám jóval halkabban, mint ahogy ennyi év megkövetelné tőlem. A derekánál lévő tenyeremmel cirógatom, de el nem eresztem. Míg a másik kezem valahová a tarkójára siklik, beletúrva a puhaszálakba, fogást keresve. Ezután elhúzódom, hogy levonhassam a következtetéseimet, ha esetleg nem tolt el, vagy ő maga további kérést, kérdést, magyarázkodást nem intéz felém, én némán figyelem a jeleit.

vigyázz, mert megtartom!     | outfit | wings  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Ha nem tudnám mi okozza, gyanakodnék a szívem állapotára. Arra hogy össze-vissza ver már tegnap óta, szinte ki akar ugrani a mellkasomból. Rég dobbant ekkorákat a ketyegőm, s talán soha nem voltam ennyire bizonytalan. Jogom van-e érezni azokat a dolgokat, fontolgatni azokat a gondolatokat, amelyek aludni sem hagytak rendesen? S ha nem is ezekre a kérdésekre adok választ a témával, amit érintünk, a mellkasomban gyűlő feszültséget sikerül csillapítani. Elvégre igazat beszélünk, amikor azt mondjuk, egymás életének részesei voltunk, de leszünk mindig is. Sangnam és a bátyám ismerik egymást, még ha férfiak között biztosan másképp működik is ez, és nem ugyanúgy tekintenek egymásra ennyi év távlatában. Baek-ah szemében évekkel ezelőtt gyerekek voltunk csupán, most Sammie és ő egyenértékűvé váltak, kicsit sem kevesebbé most, hogy újra Yoon Song-ahként én is New Yorkban vagyok. Most úgy érzem a legjobb barátom mindig is többet érdemelt tőlem, örökké többet érdemel, mert ő értette meg minden gondolatom, s talán ha most is megosztom vele ezeket, érteni fogja. Ő ismer a legjobban és ezt minden alkalommal be is bizonyítja, amitől mosolyoghatnékom támad, egészen addig amíg fájni nem kezd az arcom tőle.
- Nem ér, hogy nekem nincs kivel titkolóznom arról, hogy mit mondok rólad a hátad mögött. - Direkt említem a rosszaságot, még a szemeimben is az csillog. - Mindenki ki szokott ugyebár beszélni másokat. - Kollektív bűnösségnek igyekszem ugyan álcázni a saját pimaszságomat, s még azt is vállalom, hogy én akarok lenni a világ közepe, ha a szívemnek oly' kedves két férfiról van szó.
- Hmm, nem mondhatod, hogy nem végezném jól a dolgomat. Benne van a nagynénik munkaköri leírásában, hogy el kell rontaniuk az unokaöccsüket, függetlenül a szülők akaratától és bármilyen fokú ellenkezésétől. - A kedves bátyám biztosan egészen másképp gondolná ezt, de azzal ő is tisztában van, hogy nem az én dolgom a gyereke nevelése. Sokkal inkább az elkényeztetése. Marci egyébként is annyira jól nevelt kisfiú, hogy csak az édesapjára és édesanyjára hallgat igazán, nekem pedig akármennyire akarom is, nincs beleszólásom az életébe.
De mi lenne, ha nekem lennének gyerekeim? Olyan álomképet osztok meg vele, ami rég merült fel bennem utoljára. Nincs ebben tapasztalatom, magam sem tudom mennyire létezik olyasmi, hogy anyai ösztön, még mielőtt valaki ténylegesen anya lenne, de azt gondolom éreztem volna, ha Tony és én készen állunk arra, hogy szülők legyünk. Más számára ez talán puszta józan és és ítélőképesség, én ennél spirituálisabb vagyok. Jó hely, a jó emberrel. Belepirulok a gondolatba, hogy a szívem kiért áhítozik, mint "jó ember" ebben a történetben, s az ajkaimba is kell harapnom, hogy véletlenül se érzékenyüljek el. Mivel magyaráznám meg a könnyes szemeimet? Mégsem mondhatom azt Sangnamnak, hogy elképzeltem őt apaként - a mi gyerekeink apjaként.
Ha meg is osztom egyszer vele a számomra kedves elképzelést, nem ma lesz itt az ideje. Ma valami egészen másról kell beszélnünk, ami most, az események torkában hirtelen megijeszt. Ugyanilyen érzés lehetett Sang-nam számára a bejelentésem, hogy elköltözöm, vagy hogy megházasodom? Először nem akartam fájdalmat okozni neki, másodszor nem voltam tisztában vele, hogy mit teszek. Tudom, csupán mentegetem magamat, de ma nincs tovább. Tudnia kell, hogy még akkor is neki köszönhettem a legtöbbet, amikor az ország másik végén akartam új életet kezdeni.
Most azonban az elképzelés sem születik meg bennem, egyszerűen képtelen vagyok megmondani milyen lenne az életem nélküle. Ha azt mondja nem gondolta komolyan a tegnap éjszakát, ha a csókja csak eltévedt érzelmek játéka volt csupán, nem tudom képes leszek-e újra megnyitni a szívemet. Ha vele nem lehet, kivel lenne értelme? Felé nyúlok, mintha csak attól tartanék, hogy ha elengedem, ha kicsúszik a kezeim közül, egyszerűen elillan majd. A reakciója pedig minden porcikámat, minden egyes sejtemet felpezsdíti, olyan érzés kerít hatalmába, amitől úgy érzem korábban soha nem érzékeltem annyira mindent magam körül, mint most. Mintha teljesen új emberként szemlélném a világot.
- Sang-nam. - A neve fájdalmasan, könyörögve, reménykedve, ezer érzelemmel telve bukik ki belőlem. Valójában arra karom kérni, hogy ne merjen nekem hazudni, hogy ne mondjon olyat, amit nem gondol komolyan, mert ha nem mond igazat, abba belehalok. Sírhatnékom van, amiért egyáltalán megfordul a fejemben, hogy mi van, ha mégis el kell majd engednie.
Hirtelen minden aggodalmam megszűnik. Amikor az ajka az enyémre simul, egy pillanatig minden fekete marad lehunyt szemeim mögött, aztán ezer tűzijáték robban egyszerre. Már akkor is kevésnek érzem a levegőt a tüdőmben, amikor megcsókol, s mire az én ajkaim is válaszolnak az ő ritmusára, már szédülök.
Az illata, a közelsége, az érintése. Ő.  
Lábujjhegyre mozdulok, hogy még közelebb legyek hozzá, a karjaim a nyaka köré fonódnak, a teste szinte mágnesként vonzza az enyémet, s nem is ellenkezem az érzésnek, mert ha nem simulnék hozzá, talán nem is bírnának meg a lábaim, amelyek minden futammal gyengébbek lesznek.
- Mondd még egyszer... kérlek. - A gondolataim kuszák, a pillantásom az övét keresi. A keze még a ruháim rétegein át is égeti a bőrömet. Az ajkaim csóktól duzzadtak, s bár a nyelvemen a válasz, még pár másodpercig képes vagyok elharapni előle a saját vallomásom. Az ujjaim a haját cirógatják a tarkóján, és végül nem bírok már parancsolni magamnak. Az ajkaimon formálódó mosolyt neki adom át, amikor csókkal válaszolok neki. Megrészegít, többet akarok - csak őt akarom.
- Minden napot bánok, amikoz nem mondtam, hogy szükségem van rád. - Újra beindul az agyam, az idegpályáim kapcsolatba kerülnek, a gondolataim meglódulnak. A sejtjeimet szétrobbantó, majd átrendező érzés mellé újabbnál újabb kérdések és gondolatok társulnak. - Meg sem érdemellek. Neked valaki olyan kell, aki nem ennyire... törött. És hibás. Én annyira... - Halkan, hadarva osztom meg vele a kételyeimet, amelyeknek nem szabadna, hogy helye legyen köztünk, végképp nem szóban, hangosan. Könnyek homályosítják el a látásomat, s szinte sírva törnek ki belőlem a szavak, amelyek éppen lángra lobbantják a szívem. - Én azt szeretném, ha boldog lennél.

"If I can go back Will it become a different memory? All of those hard times you had If we could go back, I’d be there for you In my memories I was always with you Even moments I forgot about you And that's when you came back When all the lights turned off"

elloptad és még meg is tartanád?  | öltözék | ♫ ♪

Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Felvéste koponyám falaira magát egy idézet, amit még kölyökként olvastam elsőként. A felismerésem napjaiban. Mikor rádöbbentem, hogy beleszerettem a copfos, mindig kelekótya lányba magam mellett. Az idézet, amelyben vígaszt kerestem akkoriban úgy szólt; A lelkitársak nem mindig szeretők is. Azt hittem, hogy egy isteni mély igazságra bukkantam, és belekapaszkodtam két marokkal, szívvel-lélekkel. Hinni akartam benne és azt hiszem, hogy végül ez lett az én keresztem. Egy balul beépült hiedelem. Mert semmi igaz nincs abban, amit ez a pár szó egymás után rakosgatva jelenteni kívánt. Csak kicsit későn esett le nekem. De. Igen. Azok. És igen, mindenesetben.
Ha valaki lélektárs, akkor nem csak fizikai örömökben kíván osztozni veled, és nem, nem csak felszínes szeretettel van feléd. Sokkal mélyebb, sokkal intimebb a kapocs. Valakivel, akit senki más nem ismer úgy, ahogy te és akinek épp olyan szüksége van a lelkedre, mint bármi másra, ami életben tart. Song-ah ezt jelenti nekem. A nőt, akire éhezem, szomjazom. Persze, férfi vagyok. És szeretném felfedezni őt úgy, ahogy csak álmodhattam róla, de ennél sokkal komolyabb is a részemről, mélyebb. Szóval, nem. A lelkitársad nem lehet csak a barátod, mert annál több kell belőle. Sokkal több.
- Biztosan akadnak pletykás barátaid. - vállat rántok lezserül. Különösebben nem foglalkoztat, hogy beszél-e rólam, mit beszél. Amikor mellettem van, az igazságot úgyis megszerzem magamnak. - Igen, ez így van. Miért, mit mondanál rólam? - ha már elindultunk ebbe az irányba, és még van egy kis idő hazáig, talán mesélhetne nekem is. Mintha egy harmadik, jelen esetben negyedik ember lennék. A bátyján és magamon kívül, akikkel nyilván nem beszélhet rólam. Hízelgő, hogy lenne mit megosztania. És persze reménykeltő is.
- Egy szóval sem mondtam. - elismerően mosolygok magam elé. Song-ah biztosan kiváló nagynéni, az élete minden területén a maximumot hozza ki magából. A munkában is. És ha a szeretteiről van szó, akkor pláne. Nincs kétségem afelől, hogy a kisember jó helyen van /szokott lenni/ mellette.
Nehéz lenne innen visszavonulót fújni. És az a helyzet, hogy nem is áll szándékomban. Egyetlen sejtem sem akar már ebből visszafordulni. Olyan régóta dobott az eszem súlyt a szívemre és minden porcikámra, -hogy húzzam, amíg csak mozgok, de el nem szabadulok tőle- hogy már végül fejben is beláttam, hogy semmi értelme titkolózni tovább. Szabad nő. Én pedig szabad férfi vagyok. Itt él velem. Mellettem. Mégis mi a frászkarikára várok még?! Hogy újra gyűrű kerüljön valami idegen baromtól az ujjaira?! Nem. Még egyszer nem tudnám elviselni. Szóval megszerzek mindent, amit ő jelenthet az életemben, vagy végre lezárhatok mindent, de üres kézzel maradva. Mivel a legjobb barátom is kockára teszem, van miért tartózkodnom, de az utóbbi években már nem hiszem, hogy ez a titulus az enyém, s övé lenne.
Ha lenne bennem tartás, nem rontanék neki. Udvariasan, a régi korok tiszteletére, hagynék időt, hogy átgondolja, mit jelent mindaz, amit kimondtam. De itt áll előttem és az arcán átsuhanó érzelmek kálváriájában már nem marad számomra idő. Megvillantja magát a kétségbeesés? Én annak hívnám, ahogy nyakíve megfeszül és szemöldökei puhán felfelé ívelnek. Egy pillanat - de nekem egy életút a hátam mögött, amely sóvárgással telt iránta. És ember legyen a talpán, aki ne ragadná meg a nőt most, ennyi év után. Ha akadt ilyen a középkorban, voltak ilyen méltóságteljes és hidegvérű, de szerelemtől dagadó szívű férfiak akkoriban is, hát minden elismerésem. Engem bitófára küldhettek volna - akkor is előre lépek és megcsókolom. Szomjazva a rózsaszín szirmok után, amiket egyelőre, elsőre nem bontok szét. Csak ismerkedőn, puhán, finoman érintem ajkaimmal. De eléggé szeretőn ahhoz, hogy minden más, amit nem mondtam -még- ki, egyértlemű legyen.
Érzem gyönge ölelését, tudom, hogy elragadta a hév. És persze a karjaim is, amik szorosan ölelik, mégis, mikor arra kér, hogy mondjam ki újra, széthullik a világom. - Szeretlek, szeretlek, szeretlek... - a válaszként kapott csókot már ezekután elmélyítem. Bársonyosan ostromolom a szirmokat, befogadásra várva, hogy táncba hívhassam a nyelvét. Megismerném jobban. Lihegve húzódom el, de csak annyira, hogy arcívét is csókoljam, füle tövét, nyakán a puha bőrt. - Ezerszer is elmondom, ha szeretnéd... - szinte csak susmogás, összemosódnak a szavak, egymásba kapaszkodnak. De nem bánom, lefoglal, hogy felfedezzem. Csak amikor beszélni kezd, akkor húzódom el, de elég közel maradok hozzá, hogy még mindig a fal és köztem tarthassam.
- Song-ah. - hangom egyszerre feddő és kérlelő. Nincs szükség rá, hogy a múlttal foglalkozzunk most, ebben a mámoros jelenben. Végre érzem, hogy boldogság vibrál minden sejtemben. Nem akarom ezt. - Ne, ne mondd ezt. - búgom, felvéve a szemkontaktust. Tudom, hogy fontos arról beszélni, ami történt kettőnk között, hogy mit, miért rontottunk el. De nem akarom most. Most egészen másra van szükségem.
Tulajdonképpen az arcomra ülő kérdő ábrázat semmi ahhoz képest, ami odabenn a toronyban történik. Fel sem fogom, miket hord össze, és már kezdeném is a magamét, de feltűnnek a könnyei. Ezt pedig nem tűrhetem. - Most figyelj rám. - meg sem hallom, amit ezután mond, mert egyszerűen megbénít, hogy ilyesmit képzel. - Nekem csak te kellessz. Egész életemben téged kívántalak. Rád gondoltam, rólad ábrándoztam. - nyomatékosítom, hogy figyeljen rám, ahogy arcára csúszik tenyerem. Hüvelykujjam a könnyeit keresi, s ha talál, letörli azt. - Minden, ami nekem kell, te vagy. - elnyújtom a szavakat, hogy érthető legyek, s ne kelljen újra ismételnem. - Boldogság... - elnevetem magam, majd elhúzom a faltól, szorosan magamhoz, hogy mellkasa az én kemény vonalamhoz préselődjön. - Te vagy nekem a boldogság. Ha tudnám, hogy mit érzel, engednék magamnak és bebizonyítanám neked... - lehajtom kissé a fejem, így homlokaink összeérnek. Mély levegőket kell beszívnom, hogy tűrtőztessem magam. Sírnia nem szabad. El akarom vele feledtetni a könnyeit, ám ehhez kényelmesebb helyre lenne szükség - s arra nem tudom készen áll e. Viszont én, ahogy ölelem és csókolhatom, hogy érzem a karjaimban, semmi másra sem tudok gondolni.
- Talán jobb lenne, ha... - búgom halkan, miközben orrom hegyével arcívél játszadozom, hogy suttoghassak, csókolhassam tovább. Ölelem biztosan egyik karommal, a másikkal cirógatom az ellentétes oldalt orcáját. - Egészen biztosan az lenne a legjobb, ha most a szobádba mennél. - vallom be. Nincs min szépítenem. Elengedtem, kiengedtem a szerelmet iránta, nem tudom visszafogni. Fizikailag képtelen vagyok rá.

ilyen ez a bűnöző életvitel      | outfit | wings  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Mindig is tetszett a gondolat, hogy két ember valóban össze tud nőni, eggyé tud válni - vagy legalábbis vannak közös részeik, mint az összegabalyodott gyökerű fák. S bizony a fák sem néhány nap alatt, gyorsan kapaszkodnak össze. Idő kell nekik. Mint ahogyan Sang-namnak és nekem is idő kellett ahhoz, hogy olyan dolgokról tudjunk beszélgetni, mint a gyerekvállalás, vagy bizonyos hibák, amelyeket utólag bánunk. Szeretnék a vállára dőlni - nem csak képletesen - és megállítani az időt, amíg elmesélek neki mindent, amiből kimaradt, minden gondolatot, amit senki mással nem osztanék meg. Minden rezdülést, aminek a része volt és kell, hogy legyen mindig is, mert csak így élem túl. Ha mi fák vagyunk és egymás felé növünk, egymás felé kapaszkodunk, akkor szeretném ezt neki is kifejezni. Megkérdezni, hogy ő is úgy érzi-e, sosem engedhetjük el teljesen egymás kezét, hiszen mi már egymás részei vagyunk. Ha eszembe jut valami vicces, tudom, hogy vele nevetnék rajta igazán. Ha látom, hogy aggodalom, vagy bosszúság ráncolja szépen ívelt szemöldökeit, szeretnék a fejébe látni és megtudni mi bántja. De ami azt illeti, már akkor is boldog lennék, ha minden nap láthatnám és valljuk be, hogy áldás volt az az időszak, amit már így is egy fedél alatt töltöttünk.
Önző mód arra vágyom, hogy sose múljanak el ezek a napok - ne úgy, hogy nem kapok választ bizonyos kérdésekre. De ha ezek a kérdések tolulnak sorra a gondolataim közé, úgy érzem bukfencezik egyet a gyomrom és átesem saját magamon. Szabad-e ilyesmit éreznem, amikor nemrég lett csak végleges a válásom? Habár kit akarok becsapni, Tonyval ez az egész már oly' régóta húzodott, hogy túlságosan is jószívű lennék, ha még most is vele akarnék toleráns lenni. Ilyenkor képes voltam igazán irigyelni a bátyámat a saját házassága miatt. Lehet, hogy nem láttam eléggé bele Baek-ah kapcsolatába, de az, hogy a második babájuk van születőben, biztosan jelent valamit.
- Sok mindent... Sok mindent tudnék mondani nekik. - Hevesen kezdtem bele, de amikor rájöttem, hogy már ki is ejtettem a szavakat a számon, hirtelen már jóval inkább meg akartam válogatni a szavakat. Igaza volt, tényleg lett volna kivel beszélnem róla, de azt is tudom, hogy akkor retteghettem volna attól, hogy valakitől visszahallja majd. A mi kollégáinkról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy képesek titkot tartani. Főleg, ha a főnökükről van szó. - Például elmondanám nekik, hogy nem szereted, ha Sammienek hívnak. Meg hogy úgy áll a hajad, mint egy szénaboglya reggelente és hogy ezer évig nem tudtál nyakkendőt kötni és apa tanított meg rá. - Sóhaj szakad ugyan ki az ajkaim közül, de a jó fajta sóhaj ez, az a nosztalgikus, amit az emberek mindig olyankor hallatnak, ha legszívesebben visszautaznának az időben. Hát én is erre vágyom. A gondtalan szórakozásra, amit egymás társaságában élveztünk és arra, hogy gyermeteg naivitással képesek legyünk őszinték lenni egymással. Falak és határok - félelem - nélkül.
- Majd meglátod - jelentem ki büszkén. Ami azt illeti, Los Angeles túl messze van ahhoz, hogy könnyűnek számítson nagynéninek lenni a New Yorkban lakó unokaöcsémnél. Sok olyan pillanat van, amiről lemaradtam Marci életében, de talán azzal, hogy visszaköltöztem a városba, az én életemnek is egy új fejezete kezdődött meg.
Azt gondoltam arról fog ez szólni, hogy újra rátaláljak önmagamra. Hogy megszokjam az egyedüllétet és kényelmesen érezzem magamat benne. Aztán megjelent Sang-nam és minden elhatározásom darabjaira hullott. A közelsége azzal fenyeget, hogy talán sosem lesznek már értelmes gondolataim, mind elveszett az eszemet és szívemet elködösítő érzelmek útvesztőjében. De ha kijár nekem ez az édes kísértés, és újra érezhetem az enyémnek simuló ajkait, érdekel is a józan gondolkodás, vagy a keservesen felállított határok.
Én kértem újabb vallomásra, a megtriplázott édesgető szavai, de leginkább az elmélyülő csókunk részegít meg igazán. Lábujjhegyre tornászom magam, hogy még közelebb legyek hozzá, ha ez fizikailag lehetséges. Ajkaim úgy nyílnak meg az övéivel való táncban, mintha ismerős koreográfiát járnának. Szusszanásnyi idő telik el csupán, mielőtt egy mosoly bukdácsolna át az arcomon, majd halk nevetés tör elő a mellkasomból. - Szeretném, persze hogy szeretném. Még vagy ezerszer. - Mély levegőt veszek, a testem az övének préselődik és ezernyi apró szikra robban a sejtjeimben.
A fejem egyik félreeső zugából olyan kétségek indítanak láncreakciót, amelyet csak a Sang-nam szájából elhangzó nevem állít meg. A pillantásom megállapodik az ajkain, majd sötét szemeinek tükrét vizslatom. Kis híján kibukik belőlem: valóság ez egyáltalán, s itt vagyunk-e igazán, vagy csak álom volt minden gyönyörű perc azóta, hogy hazaértünk? - Nincs igazam? - Szerettem volna, ha azt mondja; nincsen. Ha megcáfol és eloszlat minden benne rekedt kételyt. Vagy legalábbis félresöpri őket egy alkalmasabb időpontig. Ha van erre alkalmas idő.
A sírásig ingerlem magam, viaskodom a gondolataimmal és érzéseimmel, amelyeket talán csak azért kreálok, hogy magamat védjem. Ha most megálljt parancsolok ennek az édes méregnek, talán sosem fog fájni egy perce sem. De Sang-nam szavai nem lehetnek hamisak, ismerem őt ennyire. Nekem nem hazudna, főleg nem ilyen dologban.
- Olyan ez... - Akadozva keresem a szavakat, jobbat mégsem találtam annál, mint ami végül elhagyta a számat. - Mintha nem is lenne igaz. Ha tudtam volna, hogy... Te... - Képtelen vagyok őt hibáztatni. Hiszen kettőnk közül én voltam a legbűnösebb. Elhagytam, mert a családom így intézte, aztán a szívemmel is megtettem, amikor botor módon Tonynak adtam azt.
- Te vagy az én boldogságom is. Már azóta, hogy újra a városba jöttem, azt hittem véletlen, hogy így összetalálkoztunk, de talán ennek mindig így kellett lennie. Először csak arra vágytam, hogy segíthessek neked és jóvá tegyem, hogy elmentem. - Kis szünetet tartok, majd folytatom a vallomást. - De most... Hogy tudom... - Jóval nehezebben forog a nyelvem, mint kellene, de az enyémnek dőlő homloka, az arcomat súroló forró lehelete bódítóan hatnak rám. Megriadok, amikor el akarja venni tőlem a pillanatot, holott sejtem, hogy nem ezek lesznek az egyetlenek, amelyeken osztozunk majd. Ezúttal az agyam gyors egymás utánban listázza a lehetőségeket és úgy érzem tudom mit kell mondanom. Mindig is ott volt bennem, s vagy félelmemben, vagy a körülmények okozta káoszban nem tudtam megosztani vele. Mostanra minden hullám nyugodni látszik, a lehetőség pedig adott.
A kezem a tarkóját cirógatja, a másikkal a derekába kapaszkodom, finoman húzom magam felé. - Tudod, hogy én is szerelek, ugye? - Halkan mondom ki, szinte az ajkaira, puha bőrébe, titokként a fülébe súgom a kérdésem. Rám olyan elemi erővel hat az érzés, a hozzá kötő érintések, hogy úgy érzem menten lángra lobbanok és viszem magammal őt is. És hogy ezt akarom-e? Ezer és egy százalékig. Karjaimat a nyakába hajlítom, hogy ne legyen számára menekvés, a testemet pedig az övének préselem. Ajkait keresem, a csókjára szomjazom. És még többre belőle. Szavak nélkül, mohón próbálom átadni mindezt neki is, de nem félek tőle, hogy ne értené a vágyaimat. Hisz talán örökké csak egymásra vágytunk.

"If I can go back Will it become a different memory? All of those hard times you had If we could go back, I’d be there for you In my memories I was always with you Even moments I forgot about you And that's when you came back When all the lights turned off"

akkor bűnbe esem én is veled  | öltözék | ♫ ♪

Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam

Amikor az ember már közelebb jár a célja végéhez, mint a kezdetéhez, rácsodálkozik, hogy a rengeteg arc, a számtalan kapcsolat, időben szétfoszló esemény között milyen hihetetlen csoda folytán sikerült túlélnie addig. Nem sikerül megértenem, hogyan tudtam nélküle élni, levegőt venni egyáltalán. Olyan erős érzelmek fűznek hozzá, hogy megkérdőjelezem a biológia alapműködését. Most, hogy mellettem van és már túl vagyunk az első mérföldköveken, nem hiszem, hogy képes leszek anélkül távol maradni tőle, hogy kérne rá. A sorsdöntő újratalálkozás adta lehetőségbe két marokkal kapaszkodom és bármikor behunyom a szemem,  mintha ott állnék abban a szobában és abban a másodpercben, amikor először megpillantottam őt a monitor mögött. Olyan élénken és megragadható a képe, ismét belebújhatnék a jelenetbe, ahogyan akkor ült előttem, mikor először emeltem rá tekintetem - ebben a szerencsés véletlenben, hogy mellém rendelte a sors. A riadtság mögött lángra lobbant a rég kihűlt remény: a boldog életre vele.
A mosolyom apró, megfontolt. A szavai hallatán csak tovább duzzad a bizalmam a jókimenetelű végeredmény felé, mégha teljesen nem is alapozhatok az irántam érzett szeretetére. Hiszen meg sem közelíthet egy barátság érzése egy olyan erős kötődést, mint amit én táplálok iránta már kölyök korom óta. Bárcsak lehetnék pók a sarokban, mikor beszél rólam. Könnyebb lenne végül döntenem, merjek-e bátrabb lenni. Most megállíthatatlannak érzem magam, de csak azért, mert az a csók szikrákat gyújtott - amik még most is pattognak körülöttünk és talán kellő hatást értek el nála ahhoz, hogy gondolkodjon kettőnkön.
- Máris többet tudnának, mint én magamról. - mosolygok továbbra is, töretlenül. - Szeretem, ha te így hívsz. - nem nézek le rá, engedem, hogy érzelmekkel díszitse fel képzelete a mondandómat, anélkül, hogy szemkontaktus történne közöttünk. Jól esik, hogy ilyen részletességgel emlékszik kettőnk múltjára. Ha másból nem is - egyelőre -, de ebből tudom: fontos vagyok.
A percek követik egymást. Egyszerűen az én választásom végül a közelség. Megcsókolom és abba a csókba beleszövök minden kimondott és kimondatlan érzelmet az elmúlt évtizedek súlya alól. Az érintésekben épp olyan tartózkodó, mint ahogyan ismerem, és fogalma sincs ennek a visszafogottságnak a rám tett hatásáról. Apró kis intimitások százai, amelyek sörétként hatolnak át a testemen én pedig érzem, hogy megbolondulok miatta. Tőle. Érte.
- Ahoz nagyon sokáig kell a közelemben maradnod, ugye tudod? - egészen biztosan nem jellemző rám ez a fajta híg-érzelmi kommunikáció, mégsem zavar. A karomban tartom, érzem minden mozdulását, rezdülését és ettől olvad bennem minden keménység és tartás. Szeretnék most csak egy lenni vele, megfeledkezni arról, hogy mi helyes, vagy mi nem, hol vannak a klisék és mikortól lenne túl drámai. Ezeket félretolom, és csak arra figyelek, hogyan nevet közvetlenül előttem, majd hogyan reagál, amikor a szilluetje az enyémbe fonódik.
A kérdésében meg van az igazság. De egyszerűen nem tudok, nem is akarok felelni rá. Helyette közelebb húzom, egyik tenyerem szétbontva a hátán. Másik tenyerem tarkójára simít, így egy félölelést-félközelséget teremtek és végig simítok arcélemmel az övén. - Nem akarok a hibáinkról beszélgetni. - szinte csak búgom, talán nem is hallja meg. Helyette csókokkal kezdem el hinteni, nem csak a nyakvonalát, de egészen a kulcscsontjáig, hogy azután felmagasodva a szájáról lelopjak minden további kételyt, hibáztatást, önmarcangolást valami miatt, amiről -talán- egyformán tehetünk. Tudom, ez csak ideiglenes megoldás, ezért beszélnem is kell, muszáj.
Gondterheltnek tűnik és a szavai is azok. A tenyerét szorításba öleli enyém,  egy megnyugtatónak, biztatónak szánt gesztus. Érzékeltetem, minden szavával és azok jelentésével tisztában vagyok, nagyon is. Mégsem tudok teljes mértékben arra koncentrálni, hogy szavakkal próbáljam meggyőzni és elhozni neki a békés elfogadást, a szerelmünk beteljesülését, mert férfi vagyok és máshogy, egy sokkal ősibb módon akarnám kifejezni magamat. Ennek a szándékomnak a felismerésekor azonban mintha láthatatlan falakba ütköznék. Nem tudom, hogy szabad-e nekem. Ezért inkább felajánlom a lehetőséget egy másik alkalommal való folytatásra.
Én csendben figyelem, talán még a szám is elnyílik enyhén, mikor kérdésbe foglalja hogyan viszonyul a folytatáshoz. Kényelmetlenül megköszörülöm a torkom, és már ragadják is el karjaim. Olyan pehely könnyű, felkapom magamhoz ölelve és a szobám felé indulok vele. Az ajtót fél karral, oldallal lököm be, a becsukásával már nem törődöm. - Olyan régóta már... - nem mondom ki, pontosan mire célzok, mikor a háta belesüpped gyöngéden a paplan hullámos felszínébe, én pedig fölé magasodva csak lenézek rá. Megtámaszkodok és hagyom mindkettőnknek, hogy a pillanat bűvkörébe ejtsen bennünket és megbarátkozzunk a folytatás intim mivoltával és a tudattal, hogy meg fog történni. - Biztos vagy benne? - tényleg morbid lecsupaszítása az érzelmeimnek a kijelentés, hogy később nem, vagy nagyon nehezen szakadnék el tőle. Ezért tudnom kell, hogy tudatában van-e ennek. Ha igen, én türelmetlenül, de finoman lejjebb ereszkedve máris bontogatni kezdem kifelé őt, abból a sok felesleges rétegből. Kezdve a hajával, ha eddig felfogva hordta.

mégszép, viszlek magammal       | outfit | wings  |  ⚶

Sang-nam & Song-ah

Hónapok eredménye mindazon érzelmek csatája a fejemben, ami a mellkasomat betöltő meleg, kedves érzéssel vetekszik. Az eszem, a hideg logika ami megbújik bennem, vitázni akar. Belekötni minden apró részletbe, elhitetni velem, hogy nem érdemlem meg mindezt. Hogy Sammie szavai, amikor olyan kedvesen elhinti, hogy szereti, ha így hívom, tulajdonképpen mind-mind csak a képzeletem szüleménye. Hogy nem lenne szabad elemelkednem a földről, olyan magaslatokban repülnöm, amelyeket meg sem érdemlek. A szívem, a hevesen dobogó, a helyét teljesen kitöltő, a mellkasomat már-már kiszakítva dübörgő szívem mintha bölcsebb lenne nálam. Mintha mindig is sejtette volna, hogy kiért kell dobognia. Mintha az üteméből azt hallanám a füleimben visszhangzani, hogy nekünk ez a jövőnk. Hogy együtt legyünk, s hogy így is túl sokáig voltunk távol egymástól. Az eszem újra bekapcsolódik, azzal fenyeget, hogy elkéstem. Hogy az én hibám, hogy becsaptam őt, hogy nem lehetek most önző, amikor annyi múlik rajta. És egy pillanatra hiszek neki. Mi van, ha átléptünk egy olyan határt, ahonnan nincsen visszaút? Talán boldogok lehetünk, de ki a megmondója, hogy a lelkünk minden életünkben egymásra talál, hogy mi valójában egy lélek vagyunk két testben? És ha elvesztem őt mindezek után? Amikor olyan boldoggá tesz, hogy nap nap után látom őt? Nem, abba belehalnék.
S még mielőtt valami kevésbé cinikus és bántó hang is megszólalhatna bennem, minden megszűnik létezni. Az ajka az enyémet érinti, és a bennem tomboló viadal megszűnik létezni. Mintha hirtelen csak mi ketten léteznénk az egész univerzumban, amit takaró alá bújva alkottunk meg magunknak még gyerekkorunkban, zseblámpával világítva meg az utat. Ha más előtt szorult helyzetben az élete fontos eseményei pörögnek le, hát előttem most minden idáig vezető lopott pillanat, féltve őrzött közös emlék, egészen gyerekkorunk óta. Hát ez lenne az, amit mindenki úgy emleget; szerelem?
- Szívesen vállalom a feladatot - mézédes nevetés tört ki belőlem, a tekintetemmel az övét kerestem, miközben a kezem az állára simult. - Megígérem, hogy nem megyek el többé. - New York az otthonom. Még ha  nehezen is illeszkedtem be, még ha egyszer itt is kellett hagynom, akkor is igaz, hogy itt éreztem magam a legjobban. Itt van a bátyám, az unokaöcséim. Itt tapasztaltam meg vagy ezer dolgot először, itt találtam rá a legjobb barátomra. S talán sokkal többre is ennél. Nem csoda, hogy mindig visszahúzott a szívem, s hogy Los Angelest képtelen voltam igazán az otthonomnak érezni. Mindig visszavágytam ide, talán csak magam sem tudtam pontosan miért. Vagy kihez.
S nem túl szép ez, hogy igaz legyen? Tőle, az ő szájából akarom hallani. Nincs helye a kételkedésnek, akármit ejtene ki Sammie a száján, én egyszerűen hinnék neki. Ennyire bízom benne, kezdettől fogva megtettem.
Csak a karjai között érzem igazán, hogy mennyire szükségem volt a közelségére. Az érintése megolvaszt bennem valamit, úgy simulok hozzá, mintha teljesen más lenne a halmazállapotom. S talán egy kicsit úgy is érzem magamat. Mintha kiléptem volna a testemből, a mindennapok gondjai, a munkánk apróságai közül. Csak ő és én. A hibáink nélkül. Bólintva adok igazat neki. - Felejtsük most el őket - a nyelvem nehezen forog, a szavaim közötti rövid szünetekben félig meg is feledkezem róla, hogy mivel akarom folytatni. Az összes ép gondolatomat kilopja belőlem az érzés, ahogyan Sangnam ajkai finoman a bőrömhöz érnek.
Ha egy óra, vagy akár egy nap múlva kérdezne rá bárki, valószínűleg vissza sem tudnám idézni mennyi butaság, mennyi alaptalan és részben jogos félelem csúszik ki a számon, hogy mennyire aggódom valami olyasmin, ami még meg sem történt igazán. De ha lehet, a legjobbat akarom Sangnamnak - magunknak -, s ez igenis foglalkoztat. Míg el nem söpri minden gondolatomat az a pillanatnyi megtorpanás, a ki nem mondott kérdés. Amire a válasz már percek óta ott forrong bennem. Hogy többet akarok belőle. Hogy csak őt akarom. Hogy nem érdekelnek most a félelmek, vagy a hibák. Mert vele minden könnyebb, vele megoldjuk.
Ahogyan felemel, a pillantásom meglágyul, arcának minden szegletét az eszembe akarom vésni így. Egészen más oldala ez, mint amit eddig ismertem és izgatottság fut végig a gerincemen a felismeréstől. Valami más lehetünk, mint eddig. Az ujjaim a hajába fúródnak, úgy simítom végig a tarkóját, hogy közben élvezem selymes tincseinek tapintását.
- Ha nem mentem volna el...? - Én sem tudom befejezni. Elvonja a figyelmemet a szája, a felsőajka görbülete, amit most finoman megérintek az ujjammal. Aztán az állára csúszik tovább a kezem, magam felé invitálom őt. A kíváncsiságom azonban ott feszül minden lélegzetvételemben. Ha nem megyek el, vajon hamarabb megtudom milyen érzések bújnak meg a szívében? Talán lehettünk volna boldogabbak?
- Teljesen - felelem halkan. Alig sikerül szóhoz jutnom, mert legszívesebben csak cselekednék. Eszemben sincs menekülni. Őt akarom, és a közelségét. Szinte fájdalmat okoz az is, hogy most nem simul hozzám. - Sangnam. - A nevével édesgetem közelebb, úgy gördül le a nyelvemről, hogy külön minden betűt megtöltök szeretettel. Az ágyra, körém omló hajam fest hátteret az arcom köré, s cserébe megemelkedem, hogy csókokat hintsek az álla vonalára. Csak kicsit kell arrébb mozdítanom a fejemet, hogy a szánkat ne válassza el más néhány centin túl. - Csak rád vágyom - súgom oda a titkot, amit talán sejtett magától is, mégis meg akarom osztani vele. A kezem a nyakára simul, a nyakkendőjét oldogatom, mielőtt újabb csókért sóvárogva billenteném előre az államat.

"If I can go back Will it become a different memory? All of those hard times you had If we could go back, I’d be there for you In my memories I was always with you Even moments I forgot about you And that's when you came back When all the lights turned off"

úgyis a tiéd vagyok  | öltözék | ♫ ♪

Will you promise you'll rescue me? Take me from eternal loneliness. When you come and stay with me, the cold will never bother me anyway. There are times we had spent together, in my distant memory. Won't you ever bring me that? Wake me up and call my name...

Song-ah and Sang-nam +18

Nem vagyunk tapasztalatlan kamaszok már, és mégis, a szemeimben lángoló kétségbeeséssel szembesülök a ténnyel - itt van a nő, akit egész életemen át imádattal csodáltam, szerettem, akiért sóvárogtam, most itt van a karjaimban. Nem mozdíthatja el semmiféle fizikai ráhatás, nincs olyan éteri erő, ami most elvehetné tőlem. Többé már nem szakadunk el, mert nem engedem. Mert - végre - tudom, hogy hatalmamban áll dönteni afelől, hogyan tovább... A tegnap esti - viszonzásra lelt - csókból már sejthettem volna, most azonban, ahogy felnéz rám, ahogy szomjazik utánam, talán épp olyan kiszáradt lélekkel, ahogy én teszem őutána, már határozott bizonyossággal tudom, révbe értünk. Az ígérete felfakad ajkain, mielőtt lehordhatnám a gondolataimért saját magam, vagy mielőtt még olyan válasszal illetném, ami nem illik kettőnk közé.
- Visszakaptalak... - a homlokom övéhez simítom, eltűnnek a körvonalaink és a félhomályban, mintha egy masszaként léteznénk tovább. - Soha nem eresztelek el többé. - jövőkép, vagy negédes ígérete szívemnek, szívemhez? Nem csak és kizárólag az ő füleinek kell hallania, miféle elhatározásra jutottam. A saját mozgatóizmomnak is szüksége van rá, hogy tudjon lélegezni, hogy kinyújtózhasson és elfáradt, megfáradt, lemondó ritmusait avanzsálhassa valami vadabb, irányíthatatlan tempóba - a felismerést követően, hogy ez a valóság.
A következő pillanatban már ujjaim, tenyerem a két oldalán vánszorog felfedezőn, egészen a combja alá. Ott aztán erősen, masszívan fogok alá, felkapom, ölembe veszem. A szívem kihagy egy ütemet, mert ez a nézés az a nézés és az a Song-ah megint, akibe beleszerettem, én pedig ismét pocsolyarészegnek hallucinálom magam miatta. Talán azzá is tesz. Hallom, hogyne hallanám duruzsolását, de mintha lebénulna beszédkészségem, nem tudom megfogalmazni a gondolataimat. Főleg nem azután, ahogyan a szoba fénye megtörik íriszeiben, pontosan alattam, rajta a paplanon.
Akarom, akarlak, mindenhol, nyögöm válaszul nevemet hallva, és ha nem tudná valamiért sosem gondoltam, hogy valaha teljesülhet ez a kívánságom. Igazság szerint a legféltettebb, legmélyebb vágyam elevenedik meg előttem, amikor nyakkendőmért nyúl. A combjára csúsztatom kezem, le nem véve róla tekintetem. Megbabonáz a látvány - árnyékom hogyan bitorolja teljes egészben sziluettjét. Minden hívó szóra reagálok, a csókokat nem töröm meg, felső és alsó ajkát is felfedezem, amikor csak lehetőségem van rá, szétbontom a rózsaszín szirmokat és nyelvemmel is felfedezem, táncba, szerelmes csatározásba hívom övét.
- Ühmmm. - magam sem tudom miféle hangot hallatok, mikor feltérdelek, lágyan elrugaszkodva tőle. Letépem nem csak az ingem, de a korábban szétbontott kendőt is. Hangtalanul omladoznak az ágy köré, talán annak peremére is, nem figyelek oda, miközben feltárom felsőtestem előtte. A nadrágom, az övem és a zoknim még elválaszt a meztelen érkezéstől. Lassan fölé ereszkedem ismét, teljes egészemben. Egyik tenyerem a sötét tincsek mellett bontom szét, másik karom mellkasára simítom, pontosan a szegycsontja fölé. Elég távol tartom magam, hogy nézhessem arcát, érzéseket olvassak le és felfedezhessem szemeimmel, hogyan reagál a következő játszadozásra. Ujjaimmal az inge körvonalaira, közvetlen az ékszere köré rajzolok felismerhetetlen formákat, egyszerű foltokat. A bőrére pecsételem finom simítással minden kimondatlan, benn felejtett, vén fájdalmam.
A legfelső gomb fölött megtorpan ujjam. A kérdésem azonban belemosódik a csókba, és kissé meglep, azt hittem, durva ostromlás lesz részemről, hogy elveszek mindent, egyszerre, hogy túl sok leszek és mindent akaró, mohó ahogyan az érzéseim is azok általában, miközben rázuhanok sóvárgón - de nem ilyen, mert lassú és kér; engedj be, és ha viszonzásra lelek, miközben finoman újra, mintha először tenném, felfedezem milyen érzések robbannak fel bennem, a testem számos pontján, ahogy ajkai mozgására koncentrálok. Az ujjaim közben koordinálatlanul matatnak inge vonalán, ha sikerül (a segítségével talán) szétszedem a finom anyag szárnyait egymástól. A nyakában pihenő ékszert persze meg sem próbálom lehámozni róla, tudom, hogy kudarcot vallanék, így egyik tenyerem melegségével alá simítok, közé és a paplan fölé. Úgy rugaszkodom el, vele együtt, föl, ekkor már törve a csókunkat. Ülve mégis csak könnyebben lesimítom róla az inget. S ha már sikerrel járok, úgy a szoknyája nyitját is megkeresik kezeim. Utóbbit már gyöngéden visszaegyengetve az ágyba süppedve - ismét. S ha sikerül, egészen alsóneműre vetkőztetnie kezeimnek - végre, nem csak szemeimnek - máris lehajolok, hogy nyakának ívéről lopjam le a következő, édesgető, ellazító, felkészítő csókomat. Mohón, óvatosan mégis megszívom a puha bőrt. Elfeledkezem róla, hogy milyen selymes a haja, orrom belefúrom föle mögé, kissé fölé is. S ha már végig ízleltem egészen válla vonaláig, pofátlanul lejjebb ereszkedem rajta. Fel-fel kapva fejem, fürkészőn, tiltakozás, utasítás bármiféle formájával találkozom-e. Az elektromos kisülések tenyerem alatt, ahogy lecsupaszított bőrének felületein simítanak ujjbegyeim, megrészegít. Mélyre, igazán mélyre szívom levegőm - érzem, hogy a vágyakozásom ölemben keményre duzzad iránta, s azt is tudom, hogy mindennél jobban szeretném már érezni őt. Ennek ellenére megtisztelem az évek óta tartó szerelmet azzal a fajta udvariassággal, hogy időt hagyok magamnak a felfedezésére, és talán őt is édes kínzásnak teszem alá, felkorbácsolva benne minden vágyát irántam. Ebben bízom, amikor ajkaimmal kalandozom hasfalán, dekoltázsán. Újra itt, majd ott, végül pedig egészen feltornázom a párnák közé ejtve őt, hogy legyen terem...
- Szeretlek, annyira nagyon szeretlek, te lány... - súgom újabb csókba. Talán minden széthullik, talán nem tarthattuk meg a múltat, de talán most lefektethetjük a jövőnket. Újból elszakadok tőle, ezúttal azonban nem érintem meg sehol máshol, csak egyik ujjal melltartója pántja alá simítva lesimogatom azt a válláról. Ha engedi...

és az is maradsz!      | outfit | shallow  |  ⚶