A mások által konyhának nevezett főzőfülkét és a pillanatok alatt disznóóllá avanzsálódott nappalit elválasztó boltívnek támaszkodok jobb könyökömmel, ólomsúlyú, gondolatoktól terhes fejemet az öklömnek döntve, míg balommal egy félig üres, húgy meleg hőmérsékletű üveg sör gigáját szorongatom, így tekintve le az elém táruló káoszra. Mert hogy a zsenik átlátnak rajta. Valaki egyszer ezt mondta. Hát akkor én segg hülye lehetek, mert amit keresek, az istennek nem találom sehol, és jelen pillanatban a káoszon se vagyok képes átlátni, ugyanis a közepén ott áll az én homár barátom, kevés túlzással egy szál pöcsben, páratlan térdzokniban, egyik kezével a tarkóját vakarva, másikkal a tökeit. Szemet gyönyörködtető látvány! Majdnem, mint Leonardo Madonnája. Ja, mégsem...
Fintorogva húzom le az utolsó kortyot az üvegemből, majd meglendítve azt, egy jól irányzott mozdulattal elhajítom a feje mellett, hogy a nikotintól megsárgult, omladozó tapétájú falnak csapódjon. Hangosan felröhögök a látványon ahogyan összerezzen, majd felfújja magát, mint a gömbhal és vérben forgó szemekkel felém fordul.
-Haver, baszd meg! Tedd már el a zacsit! - Automatikusan fordítom el a fejemet és nyújtom ki magam elé a tenyereimet, hogy még menteni tudjam a látásomat. A meztelen női testekre gerjedek, nem a pőre férfiakéra. Még a saját látványomat is nehéz elviselnem zuhanyozás közben, hát még az övét!
-Mától naturalista életmódot folytatok!
-Menj a naturalista anyádba! Itt biztos nem fogsz! - Hát ez hülye! Azt hiszi nudista strandon van?! Már csak a tenger, a meleg és a homok hiányzik. Bocs, az utóbbi kettőből kijut. Csak nem pont olyan formában, mint szeretném.
-Istenem! Haladhatnál előre a kórral Chacie. - A létező összes szőr feláll a karomon a hangjától és attól, hogy így hív. Szem forgatva fordulok inkább a konyha felé, és a halomban álló mosatlan között keresni kezdem a kávékiöntőt, hogy feltegyek egy erős feketét.
-Ha még egyszer így hívsz, te fogsz az ablak felé haladni! Barom... - Morgom fennhangon, és már csak a roppant férfias kuncogását hallom ami arra ösztönöz, hogy ökleljek bele a konyhaszekrény munkalapjába, különben őt fogom összeverni úgy, hogy még az anyja se ismer majd rá.
-Nincs is mit felvennem. Látom zavar a társaságom, elzúzok a mosodába. Van valami szennyesed?
-Te csak ne nyúlj az én cuccaimhoz. - A pultnak támaszkodva, mellkasomon összefűzött karjaimmal mérem végig. Adidas tréning nadrág, az a szar, susogós fajta, pink színű tangapapucs és valami zsírfoltos szürke színű izompóló. Ennél még én is szebben felöltöztem. Még hogy a homároknak jó az ízlésük! Lemondóan elvigyorodom a látványán, egyszerűen csak megrázom a fejem és nagyjából a kávéfőző sistergésével egy időben kopogást hallok. Nem várok vendéget. Pláne nem díszvendéget! A lakás úgy néz ki, mint Hirosima az atombomba után. Lehet a romok alatt még halott német katona is van.
-Ha mész ki, nézd már meg ki az. Kösz! - Szólok utána miközben lezárom a kávéfőzőt és tiszta bögre után kutatva csapdosom be egyik szekrényajtót a másik után.
-Asszem téged keresnek. - A következő mozdulatsorozatom félbeszakad, egyszerűen lefagyok, és szétnarkózott agyammal próbálok visszaemlékezni arra, hogy vártam-e vendéget ma.
-Engem?
-Minden bizonnyal. Nekem nincsenek női látogatóim. - Nő?! Mi a faszról beszél ez?! Egyetlen nő sem tudja a címemet. Illetve, de. Egy van. Az az áruló, de ő éppen Balin, vagy ki tudja hol nyaralgat annak a majomnak a pénzén. A Primadonna nem lehet. Soha nem hoztam fel őt ebbe a lepratanyába.
-Picsába... - Szisszenek fel, megrázva a frissen főtt feketével leforrázott kezemet. Jobb híján beletörlöm a combomba, és átgázolva a nappaliból lett csatatéren, eljutok az ajtóig.
-Nem veszek semmit, nem akarok semmilyen kicseszett életbiztosítást kötni, és nem adakozok a szegényeknek, mert nekem sem adakozik senki... - Harsogom a csukott ajtónak, majd kezem a kilincs után kap és feltépem magam előtt a nyílászárót aminek a másik oldalán egy megelevenedett, hús-vér szellem áll. Csak az lehet! Vagy már megint be vagyok tépve, csak nem tudom, hogy mikor történt. Kicserepesedett számmal mindenféle szavakat formálok, de hang nem tör utat magának. Teljesen megfagyva nézem Őt, a valaha volt nagybetűs NŐT. Ez most csak valami ócska szar tréfa! Mindjárt előkerülnek a kandi kamerák, és elküldhetem az egész stábot az anyjába. De nincsenek kandi kamerák, csak Moira ahogyan rám néz, és ettől meghűl bennem a vér.
-Menj a picsába! - Nyögöm végül ki, és lendülettel becsapom előtte az ajtót. Ujjaimat összekulcsolom a tarkómon, a nyelvemre harapok és a kuplerájt bámulva veszek pár mély lélegzetet, hogy magamban tartsam az üvöltést ami most biztos nagyot szólna. Aztán kezdődik az eszeveszett, féktelen fel, s alá járkálás mint aki elveszítette a józan eszét. A konyhába megyek, feltépem a hűtőt, hogy kivegyek belőle valamit. Nem is tudom mit keresek. Végül üres kézzel baszom be az ajtaját és addig ütöm ameddig öklöm nyomán be nem horpad.
-A kurva életbe! - Lihegem magam elé, homlokomat szapora lélegzetvételekkel támasztom neki a megviselt frigónak, látásom egy pillanatra elhomályosul. Sajgó kezemet arcomhoz emelem, hogy megnyomkodhassam az orrnyergemet, majd épelméjű gondolatok híján, lüktető öklömet rázva, dörömbölő léptekkel tartok ismét az ajtó felé, hogy újra feltépve azt, ellenőrizzem, itt van-e még a váratlan látogatóm. Egy tapodtat sem mozdult. Arcomon keserű megvetéssel figyelem őt az ajtó másik oldaláról, úgy szorítva a kilincset, hogy ujjaim belefehérednek.
-Mit keresel itt? -

Forrongó, őrült gondolataim közben eszembe jut az az sms váltás még valamikor egy-két héttel ezelőttről. Valami idióta azzal szívózott, hogy ő Moira és itt van New Yorkban. Egyszerűen csak túl akartam már lenni végre ezen az egész dolgon, el akartam felejteni, hogy valaha közünk volt egymáshoz, el akartam felejteni életének azon legmocskosabb húzását, amikor csak úgy itt hagyott, mint eb a szarát. Kirakott egy kutya rágta fecnit a hűtőre -mert még egy rendes, borítékba zárt levelet sem érdemeltem-, és csak annyi szerepelt rajta, hogy: Ez már nem működik.
Nem esett le első blikkre, hogy mégis mi az ami nem működik. Szóval először a hűtőre gondoltam, és már kezdtem is szidni a jó édes Gorenje anyját, amikor kinyitottam, és bár öreg, mint az országút, semmi jelét nem mutatta annak, hogy bekrepált volna. Beleszagoltam a tejbe, de az sem volt megsavanyodva. Ami kiemelendő és igen csak dicséretreméltó ebben a háztartásban.
Megittam egy kávét, elszívtam egy cigit, vagy kettőt, már nem emlékszem, és csak utána kezdett leesni a tantusz, ami aztán hatalmasat és rohadtul fájdalmasat szólt. Majdnem beszakadtunk az alattunk lakó dílerhez. Hát pont így hagytál el engem. Ezek után megbocsájtásra vársz? Meg akarod magyarázni amikor én egy éven keresztül a poklok poklát jártam meg a hiányodtól, attól amit tettél velem. Tudod milyen érzés az, amikor élve, elevenen, érzéstelenítő nélkül lenyúzzák rólad a bőrödet? Pont ilyen!
-Nekünk nincs miről beszélnünk! - Fröcsögöm, és bár hangom kemény, könyörtelen, tekintetem ennek ellenére továbbra is olyan ködös, olyan hitetlenkedő, mint aki fel sem fogja, hogy itt áll előtte. Talán nem is létezik. Talán tényleg csak a képzeletem szüleménye. Talán ha megpróbálnám megragadni, elszállna mint a füst.
-Hé, hé, héj! Mit gondolsz, hova mész?! - Hőkölök hátra, képemen őszinte döbbenettel amikor látom, hogy elindul a lakás felé. Ujjaimmal vékony csuklója után nyúlok, hogy visszarántsam, de még mielőtt vasmarokként szoríthatnék rá, kicsúszik a kezem közül ahogy az annak idején, egy évvel ezelőtt is történt, és olyan otthonosan lép be a lakásba mintha mindig is itt lakott volna, mintha nem tűnt volna el egyik napról a másikra. Jól ismerem már. Túl jól ahhoz, hogy átlássak a pajzsnak használt magabiztosságán. Minden erőlködése ellenére -vajon mennyi ideig gyakorolhatta ezt a tükör előtt?-, tudom, látom, érzem rajta, hogy mennyire bizonytalan, hogy mennyire retteg a következő lépésemtől. Bűntudata van. Nyilvánvaló. Legyen is! Akkor kellett volna gondolkodnia azzal a szőke fejével amikor meglépte, hogy elhagy. Biztos azt gondolta, hogy mekkora buli ez így. Nem tartozik kínos elszámolással, magyarázkodással, de legalább luxus yachttal járhat nyaralni és aranyozott budiba pakolhatja a végtermékeit.
Észre se veszem, kezeim automatikusan ökölbe szorulnak. Jobbom az iménti hűtőrongálás végett a kék és lila összes árnyalatában játszik és majdnem akkora mint a fejem, de mindez mégis mit számít amikor Moira itt van a lakásomban, a nappalimban és azt hiszi, hogy magyarázkodással mindent jóvá tehet?! A nagy szart! Hajamba túrok, rövid oda-vissza köröket teszek meg faltól falig. Tanácstalanul őrlődöm a józan ész és valami egészen más között. Nem is veszem észre, de már a hűtő előtt állok és a sört keresem benne. A hűtött üveget szétzúzott öklömhöz szorítom, összeszorított fogakkal tűröm ahogyan a csontig hatoló hideg úrrá lesz az ujjaim lüktetésén. Felszisszentem az üveget és úgy térek vissza hozzá a nappaliba, hogy kicsit reménykedem abban, mégiscsak köddé vált, de be kell látnom lassan, hogy nem csak egy szellem, egy kósza téboly, hanem valóban itt ül a kanapémon hús-vér valójában. Nem megyek közelebb, nem ölelem meg, nem csókolom meg úgy, hogy belefulladjunk. Tartom a tisztes távolságot mintha csak egy idegen lenne. Hiszen számomra már az is. Leülök a kanapéval szemben elhelyezett dohányzóasztalra, rágyújtok, a sört leteszem magam mellé és a cigit ajkaim közé szorítva dőlök kissé előrébb térdeimre könyökölve.
-Innen indul az öt perc. Figyelem az időt. Jobb, ha belehúzol. - Szemeim kegyetlenül fogva tartják az övét és nem eresztik.

Jelenléte idegméregként hat rám. Amióta megláttam őt az ajtómban állva, valami kiszorította az összes levegőt a mellkasomból és ez a mardosó légszomj csak fokozódik minél tovább tartózkodik a lakásban. Vajon hány álmatlan éjszakát okozott neki ameddig kitalálta ezt az ordas nagy faszságot, vajon mennyit kellett gyakorolnia, hogy az egész színjáték hiteles legyen?! Mi az oka annak, hogy újra itt van és a küszöbömön térdepelve esdekel a megbocsájtásomért? Miért hiszi azt egyáltalán, hogy ennyire könnyedén manipulálhat, hogy olyan vadbarom vagyok, aki bedől annak az ocsmány cirkusznak aminek ő a porondmestere, és mindent onnan folytathatunk ahol alig több, mint egy évvel ezelőtt abba hagytuk egy, a frigóra kitűzött cetlivel? Pedig megtenném. A kurva életbe, újra és újra megtenném! Nem számít, hányszor taposna még bele a földbe, nem számít, hogy tudom, a pofára esés minden egyes alkalommal ugyanannyira fájna mint legelőször. Ez a nő tett velem valamit, amit ezidáig egy fajtársának sem sikerült. Megtanultam mellette önzetlennek lenni. Már amennyire én képes vagyok bármiféle pozitívnak nevezhető viselkedést produkálni. Nem egyszer mondtam le miatta az utolsó üveg sörömről, az utolsó vagy éppen első slukkról a Marisból, szóval én komolyan hoztam érte áldozatokat. Olyan áldozatokat amiket másokért nem tettem volna meg, hiszen soha nem mozdítottam senkiért még csak a kisujjamat sem. Én mindent feláldoztam érte, ő meg egy hűtőre írt üzenettel itt hagyott. Nesze baszd meg.
A szarkasztikus röhögés eget rengetően tör fel torkom legmélyéről, és ahogy előtte könyökölök a térdeimen, le kell ejtenem az itt-ott foltokban kiégetett, szürke színű, a világ legocsmányabb szőnyege felé a fejem, mert egyszerűen nem akarom elhinni, hogy valóban belekezdett ebbe az ócska hisztériába. Hitetlenkedve, keserű vigyorral a képemen sodorgatom hüvelyk és mutatóujjam közé szorítva a félig már leégett cigimet, és amikor újabbat slukkolok belőle, azt várom, hogy a nikotin majd rendet tesz abban a káoszban ami jelenleg is megborult elmémet uralja. Ám a tüdőmben élő rákkolónia tovább szaporításán kívül semmi más nem történik. Arca egy pillanatra elhomályosul a kifújt füst mögött és valamilyen különös, megmagyarázhatatlan oknál fogva abban reménykedem, hogy eltűnik a kilélegzett nikotin felhővel együtt. De még mindig itt van és magyarázkodik mintha számon kértem volna.
-Teljesen jól látod a helyzetet. - Csapom össze tenyereimet továbbra is előre dőlve, a térdeimen gubbasztva, miután a leégett csikket elnyomtam az egyik közeli hamutálban ami szinte gejzírként okádja magából a hamut, csikkeket, sörös kupakokat meg még ki tudja mit. Mindehhez grátiszban a világ legrohadtabb mosolya jár most ajándékba. Two in One akció!
Sóhajtva forgatom körbe szemeimet az üregükben, szinte majd' kiesnek a helyükről. Tipikus női agymenés! Nem akar magyarázkodni meg a többi faszság, de igazából már ezzel a mondattal egy végtelenített, önsajnálattól tocsogó rinya veszi kezdetét ami csúcssebességgel forralja fel az agyvizemet. Mintha bedugtak volna egy merülőforralót.
-Baszd meg! - Horkanok fel, félig-meddig hitetlen hahotázásba fullasztva kedvenc B betűs szavamat, úgy rázva közbe a fejemet, hogy félő, valamelyik testnyílásomon előbb-utóbb viszont fogom látni az agyamat.
-Moira, ne kezd ezt, mert komolyan agyfaszt kapok! - Bal térdemen könyökölő kezemmel mélyen taréjomba túrok, míg térdem ideges fel-le pattogásba kezd mintha csak gumiból lenne. Arra nem volt felkészülve, hogy az én feleségem legyen, de annak a szarházi öltönyös bűnözőnek a vagyona biztos nem rémítette meg amikor feltette neki azt a bizonyos eldöntendő kérdést. Miért van akkor itt most mégis? Ha állítása szerint én túl ijesztő voltam ahhoz, hogy házasságra lépjen velem. Lehet már nem áll fel a csókának?
Mialatt magamba fordulva keresem a miérteket, mint ahogy azt már annyiszor megtettem mióta eltűnt, de soha nem jutottam egyről a kettőre, ő valami olyat mond amitől a testemen található összes izom megfeszül legalább annyira fájdalmasan mintha kettő húszat vezettek volna a seggembe. Egy gyerek, szóval egy kölyökkel akar sakkban tartani, akit életembe nem láttam még, lehet hogy nem is az enyém, sőt... azt is megmerem kockáztatni, hogy nem is létezik!
-Neked tényleg kezeltetned kellene magad! - Kegyetlen hangnemben hányom magamból a keserédes igazságot és hátrébb hőkölök amikor feláll a kanapéról, hogy aztán elém térdelhessen. Egy hosszú másodperc töredékéig kezeinket nézem ahogy forró ujjbegyeivel lüktető ujjperceimet érinti. Vonakodva húzom fel egyik szemöldökömet, zöld íriszeimet kezeink és megbánást mutató arca között járatom, próbálom nem meghallani amit közben mond. Hogy van egy közös lányunk?! Egy gyerek akit mi csináltunk, aki belőlünk van? Él és lélegzik?! Hiszen egy kaktuszért sem tudnék felelősséget vállalni! Egyszer kaptam egyet. Az is kidöglött pedig az nagyjából nulla törődést igényel. Erre most előkerül életem Nője és rám húzza a vizes lepedőt, hogy én felcsináltam őt?! Na ne nevettess!
Elrántom a kezem, ujjaimat tarkójára fonom, szorosan tartom, hogy ne lehessen esélye menekülni. Azt akarom, hogy a szemembe nézzen amikor ezt kimondom:
-Megvolt az esélyed. Nekünk soha, semmi közünk nem lesz már egymáshoz! Menj és neveld fel a kitalált kölyködet azzal a pénzes kreténnel. Engem nem fogsz többet palira venni! - Olyan közel tartom magamhoz, hogy szinte érzem az arcomon a leheletét, ahogyan zaklatottan zihál. Ujjbegyeim már-már nyomot hagynak a bőrében.
-Letelt az öt perc. - Sebzek rajta még egy utolsót és úgy engedem el, hogy egy kicsit taszítok is rajta, majd hajamat túrva a kanapéhoz loholok és felvéve onnan a táskáját, a mellkasához taszítva adom át neki, szemeimmel az ajtó irányába intve.

Hogy ha azt hiszi, hogy ezzel a kamu van egy lányod dumával megvehet, elfelejtem amit velem művelt és itt helyben letérdelek elé, hogy ráhúzhassak egy Topjoy-os kupakot az ujjára, ezzel megpecsételve örökre a sorsunkat, aztán kefélünk egyet ennek a szemétdombnak a tetején, majd boldogan élünk amíg fel nem dobjuk a pacskert, hát akkor kurvára mellélőtt!
Azt gondoltam, hogy annál a nyers, mélyről jövő gyűlöletnél amit iránta érzek, már nem süllyedhet mélyebbre az érzelmi intelligenciám, most hogy megjelent, nagyon úgy áll a fáma, hogy DE! Van még ennél is lejjbb. Csak annak még nem találtak nevet és gyógyírt se rá. A szavai, a cselekedetei ellentmondásokba ütköznek. Egyik pillanatban engem hibáztat, mint a világ legnagyobb barmát, mint valami címeres ökör, aztán fordul a kocka és minden, a múltban elkövetett ballépésért magát okolja. Ha lenne egy időgépem amivel visszamehetek, mindent másképp csináltam volna. Több időt fordítottam volna rá a banda és a féktelen, éjszakákon át tartó, hajnalokba torkolló bulik helyett, összekapargattam volna egy tisztességes jegygyűrű árát, vagy meg se kértem volna és azon a bizonyos hajnalon amikor felkenődött a mellkasomra abban az aluljáróban, nem szólítottam volna le, nem néztem volna meg magamnak, sőt hogy biztosra menjek, még ki is pakoltam volna a magassarkújára az éjszaka folyamán elfogyasztott pia mennyiséget, így esélyt se adva annak, hogy úgy nézzen rám később mintha én lennék Billy Idol. Azt kívánom amit a magunk mögött hagyott hónapokban is kívántam minden reggel, rögtön ébredés után, ahogy kinyíltak a szemeim és az ágy másik oldalára néztem ami kihűlt volt és üres, ahol volt idő, hogy az ő teste melegített fel a lepedőt és a párnát. Hogy bárcsak ne is tudnánk egymás létezéséről!
Olyan erősen kívánom amilyen erősen szorítom sűrű szőke fürtjeivel borított tarkóját is. Ujjaim görcse enyhülni látszik hisztérikus kirohanásán és ahogyan az agyamat elfedő vöröslő köd is lassacskán eloszlik, úgy én is elengedem őt és lassan ráeszmélek, hogy messzire mentem. Túlságosan is messzire. Az óperencián is túl... Soha nem ártottam neki. Persze előfordult korábban is, hogy úgy üvöltöttünk egymással, hogy a mellettünk lakó szomszéd a jarddal fenyegetett. Aztán valahogy mindig megegyeztünk annyiban, hogy kimeszelem a falát azon a részen ahol lehullott a vakolat a végtelen magasságokba törő hangfrekvenciáinktól.
-Nekem nincs gyerekem! Hagyj ezzel a hülye dumával! - Úgy érzem mintha valaki ráült volna a mellkasomra és ezzel együtt egy cintányérozó majom játszana az agyamban, egyre hangosabban és hangosabban csapva össze, mígnem teljesen megbolondulok. Képzeletben felhúzom a reluxát az ablakról, kinyitom majd kilépek a párkányra, tisztelegve eléneklem a Queen-től a Show must go on-t! és lelépek a mélybe. Ha szerencsém van, már a hét emeletnyi zuhanásba beledöglök, ha nem, akkor a becsapódásba ahogyan lyukat ütök a betonba.
Egy biztos, még a pokolban is kísértene Moira arca ahogyan az előbb rám nézett megannyi félelemmel, rémülettel, melyek felismerhetetlenné torzították a vonásait, és hogy mindezt én váltottam ki belőle nincs az a pia, fű és kokain mennyiség ami elfeledtethetné velem. Még a levegőben elkapom a felém hajított táskáját és két kezem közé fogva hallgatom őt tovább sűrű fejrázások közepette. Már tudom milyen lehet annak akit mellkason lőttek és kap még egy golyót a lábába is, mintha az első találat nem lett volna éppen elég halálos.
-Azt hiszem arról vitatkozhatnánk, hogy kettőnk közül ki a gyerekes. Teherbe estél és ahelyett, hogy együtt megoldást találtunk volna az egész hülye helyzetre, te inkább a volt óraadódhoz szaladtál. Igazán érett döntés. Bassza meg! - Sziszegem méregfogaim között, továbbra sem fogva fel, hogy ez valóban megtörtént. Hogy itt van, hogy magyarázkodik, hogy könyörög...
-Szerintem jobb lesz ha most mész. - Szemeimmel lábujjaimat pásztázom, egészen halkan, szinte rekedten szólok és az ajtó felé indulok, melyet kitárva előtte, táskáját felé nyújtva várom hogy végre kilépjen rajta, és ha egy mód van rá, soha ne térjen vissza újra.