Majd’ kiugrottam a bőrömből, amikor hirtelen meghallottam csörrenni a telefonom, és az első pillantásom a falamon levő, hatalmas Zayn Malik poszterre terelődött. Ez volt a pillanat, amikor ijedtemben fel is visítottam, és kijelenthetem, hogy egy pillanat alatt váltam annyira éberré, mint amilyen egész életemben sosem voltam. Minek nekem kávé, ha van egy tinikori szívszerelmem, aki már valamilyen oknál fogva teljességgel a frászt hozza rám – pedig még mindig jó pasi – és egy telefonom, ami még mindig megállás nélkül visítja, hogy:


Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy talán érdemes lenne fel is venni azt a telefont, de előtte még hunyorogva kivettem a rajta álló nevet, és az időt... Reggel kilenckor hívott Aiden. Ha más lenne, akkor minden bizonnyal hagytam volna tovább csörögni, tőlem aztán ordíthat a telefon, mivel kifejezetten szeretem a dalt, amit csengőhangnak állítottam be. Viszont mivel róla volt szó, nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy lazán kinyomjam csak azért, mert ma leginkább csak meghalni lenne kedvem... Egyszerűen nem tehetem meg vele, mert mondhatni neki hála van még életem, és jó ideje miatta nem töltöm egyedül a szabadnapjaimat. Éppen ezért is húztam rögtön el a kis zöld ikont a telefonom képernyőjén, és nem túl nőiesen nyögtem bele a telefonba, ami nagyjából egy „haló”-val ért fel a jelen helyzetben.
- Szia! Ugye nem felejtetted el? – vágott rögtön a dolog közepébe, én pedig tudtam, hogy gyorsan kell válaszolnom neki, mert nem szerettem volna ha durva lesz a telefonszámlája.
- Persze, hogy nem! – ez nem feltétlenül volt igaz, mert az utóbbi időben betegedett le az egyik lánykám, és helyette kellett bemennem dolgozni. Szóval mondhatni elfelejtettem, a tegnap este pont arra gondoltam, hogy ma egész nap dögleni fogom pont eddig a pillanatig... Mert Aiden ilyen téren más. Őt akkor sem mondanám le, ha éppen az egyik belemet próbálnák kioperálni a helyéről.
- De azért remélem még nem értél oda, mert nagyjából egy óra magaslatában indulok! – mondtam neki gyorsan, és le is csaptam a telefont, mielőtt elkezdtünk volna sztorizni. Ez már bevett szokás volt, amikor az egyik este sikerült egész éjszaka eldumálnunk az időt.
Gyorsan le is rúgtam magamról a takarót, és mivel amúgy is kávézást meg sütizést beszéltünk meg a mai napra, az első utam a fürdőbe vezetett, hogy gyorsan dobjak egy zuhanyt, majd viszonylag kényelmesen felöltöztem a jobb cucccaimból, feldobtam egy minimális sminket – korrektor, szempillaspirál, pink szájfény, az utóbbi elmaradhatatlan, szóval a táskámba is bedobtam – a hajamat átfésülgettem egy kicsit és némi gondolkodás után egy kócos kontyba fogtam össze a fejem tetején. Nem akartam vasalgatással, vagy göndörítéssel húzni az időt. Némi parfümöt még fújtam a fülem mögé és a csuklómra, hogy szegény srác lehetőleg ne haljon ki tőlem, aztán meg is indultam gyorsan, hogy még elérjem a buszomat, amivel terveztem elmenni a kis hangulatos, Brooklyn-i kávézóba indulni.
Természetesen mire odaértem Aiden már helyet foglalt és kért is magának egy italt, pont ezért is sompolyogtam mögé és ölelgettem meg jó szorosan hátulról, hogy egy kicsit kiengesztelhessem, amiért késtem... Megint.
- Bocsiiiiii – nyújtottam el a szót, miközben nyomtam egy kis puszit az arcára, ezzel otthagyva egy kicsit a szájfényemből – Eskü csak elaludtam. Kicsit durva volt a tegnapi nap, de köszi, hogy hívtál, remélem nem vártál túl sokat rám.
Próbáltam elővenni neki a legszebb mosolyom, hogy ténylegesen ki tudjam engesztelni, közben pedig letörölgettem a bőréről az otthagyott kis ragacsos rózsaszín anyagot, aztán még mielőtt kidobtak volna minket, helyet is foglaltam vele szemben.
- Miújság veled? Egy ideje már nem láttalak a motelban. Hiányoltalak is – helyeztedtem el a széken, meglóbálva a lábaimat magam alatt. Aiden volt az egyike azoknak a vendégeknek, akit meghívtam a cég számlájára, mert csak... Hát egyszer megvédett, és ezek után szerencsére sikerült összebarátkozunk. Ő volt az első olyan ember, akinek meg tudtam nyílni, és nagyon sokra értékeltem, amiért végighallgatott akkor... Nem beszélve arról, hogy gyakorlatilag most pedig életben tart. Ha nem szerveznénk le ezeket a kis programokat, akkor nem hiszem, hogy fel tudnám dolgozni mindazt, ami a motelban történik.
- Szia, mit hozhatok neked? – jelent meg végül mellettünk az egyik pincérnő, én pedig mosolyogva emeltem rá a pillantásom – Szia! Egy csokis-mogyorós lattét szeretnék, meg egy szelet epertortát. Babám, te kérsz valamit?
Itt Aidenre pillantottam, mert amúgy terveztem, hogy meghívom, mindig teszek rá kísérletet, elvégre jó barátok vagyunk, de eddig sosem jártam sikerrel... Reménykedtem benne, hogy majd most.

Talán egy picit magam is tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy Aiden amúgy sem fog rám megharagudni, de ettől függetlenül úgy éreztem, hogy egy ölelést mindenképp megérdemelt amiért ténylegesen elfeledkeztem arról, amit ma megbeszélt. Mindennek ellenére tudtam, hogy nem kifejezetten haragszik rám miatta, és nem hiszem, hogy valaha az életben találkoztam olyan emberrel, aki ennyire könnyen megbocsátana dolgokat, de a tippem erősen a nem felé húz. Szóval mondhatni ő az első olyan barátom, akinél teljesen el merem magam engedni, viszont pont emiatt valahol rettegek is attól, hogy majd úgy megbántom őt, hogy nem fogom tudni helyrehozni a hibámat. Mert amúgy egyáltalán nem akarok érzéketlen lenni vele, vagy leszarni őt, csupán vannak sajnos nehezebb napjaim, ami miatt hajlamos vagyok dolgokról megfeledkezni. Szerencsémre eddig ő ezt egészen jól tolerálta, talán pont azért, mert tudja, hogy nem szándékosan feledkezek el dolgokról, meg amúgy sem... Annyira nem gyakori. Remélem legalábbis.
Azon viszont nem tudtam nem nevetni, amilyen arcot vágott a becsapódásom következtében, és szinte figyelmen kívül hagyva azt amit mondott, szorongattam tovább, hiszen már majdnem ezer éve annak, hogy találkoztunk.
- Maximum vettem volna neked egy másikat... Meg egy nadrágot. Fizus nap volt a múlt héten, szóval most már nem lenne probléma a dolog – meg persze ott van a rohadt nagy nyaraló a nevemen, amiről még nem beszéltem neki, nos... Magam sem tudom, hogy miért. Egyszerűen csak nem éreztem azt, hogy érdemes lenne megosztani vele a dolgot, mivel eladni amúgy sem akartam a házat, ergo így nincsen pénzem belőle. Odaköltözni meg azért lenne lehetetlen, mert a nagybátyámék valamilyen úton módon tuti megoldaná, hogy elvegyék tőlem, ha megtudnák, hogy van apáméknak olyan ingatlana, amit szigorúan titoktartásban írattak a nevemre. Mivel egyiküknek sem volt végrendelete és a papírok abban a házban voltak, így teljes titokban és nyugodtan kerülhetett hozzám a birtok... Ez pedig valahol rohadt ijesztő. Mintha a szüleim a jövőbe láttak volna... De erre nem akarok most gondolni.
- Jézusom, mit csináltál szerencsétlennel? – pillantottam rá, miközben igyekeztem figyeltem, ahogyan lassan biztonságba helyezi a kedvenc limonádéját, és megszabadítottam az arcára került ragacstól – Ha nem ismernélek, akkor lehet, hogy egy picit félnék is a tekintélyedtől Mr. Nagyon Csúnyán Tudok Nézni Úr. De azért örülök annak, hogy megbocsátottál, azt hiszem a te haragodnál gyilkosabb dolog kevés van ezen a világon.
Mert emlékszem én arra az esetre, amikor neki hála menekültem meg egy idiótától, aki határozottan magáévá akart tenni. Biztos vagyok benne, hogy ha nem jött volna vissza a napokban, akkor soha nem lett volna merszem meghálálni neki a dolgot, mert abban a pillanatban talán egy picit én megijedtem tőle.
- Tééény – sóhajtottam fel, miközben helyet foglaltam előtte – Főleg ha kiderülne, hogy konkrétan egy szobalány vonz oda. Nem akarom tudni, hogy mi történne veled utána.
Mert persze tagadhatatlan tény, hogy nincsen és nem is lesz közöttünk semmi olyan, amit párkapcsolatnak, vagy szerelemnek lehet nevezni, hiszen a dolog alapvetően kivitelezhetetlen lenne, és itt nem arról van szó, hogy nem tetszenénk egymásnak. Én magam nem kifejezetten tartom csúnyának – bár túlságosan szépnek sem – Aiden pedig határozottan szebb arccal rendelkezik, mint nagyon sok nő, de ettől függetlenül nehéz lenne bármit úgy összehozni, hogy mind a ketten inkább a pasik felé érdeklődünk. Ettől függetlenül nem tudom, hogy az apja melyik tényen akadna ki jobban... Ha kiderülne, hogy nem ha a fia egyszer meg is fog házasodni, akkor sem egy nővel teszi majd azt, vagy pedig, ha összekeverné az amúgy teljesen tiszta és szeretetteljes barátságunkat egy párkapcsolattal. Mert az mit sem számít, hogy jó családból származom, ha jelenleg konkrétan egy mocskos kis motel szobalánya vagyok. Mindenesetre nekem sokat jelentett, hogy ezektől ő nem nézett rám úgy, mintha kevesebb lennék és nem zavar össze úgy ahogyan Theo teszi állandó jelleggel. Egyszerűen csak kényelmes volt a barátságunk és ez elbírhatóvá tette a kapcsolatunkat is... Ezáltal az én kis fejezeteim is színesebbek lettek az életem lapjain belül, mert nem csak a munka és a folyamatos tépelődés volt belőle kiolvasható.
- Áhh – bólintottam egyet és óvatosan összefontam az ujjaimat az asztalon – Nem túl unalmasak ezek? Legalábbis annyira száraznak hangzik a dolog...
Persze számomra, aki soha életében nem lett belekeverve a felnőttek üzleti dolgába. Ennek mindössze annyi oka volt, hogy apám komolyan vette hogy a gyerek az maradjon gyerek, és 15 éves fejjel sem voltam beavatva az üzleti dolgokba. Úgy gondolta, hogy nekem sok lenne, és mivel tudta, hogy engem nem kifejezetten kötnek le az unalmas szellemi munkák, elfogadta, hogy valószínűleg sosem lesz belőlem se ügyvéd, se üzletasszony, se hasonló, ellenben mindig támogatott abban már pici korom óta, hogy belső építészként tanuljak majd tovább... Emlékszem, hogy ő volt a babaházam leglelkesebb közönsége, és éppen ezért ragadtam meg minden alkalommal a kisujját, és ráncigáltam át az egész szobán. Anyának nem volt ennyi türelme, de apa világ életében mondogatta, hogy én vagyok a legjobb lakberendező a világon... Aidennek nem volt ilyen szerencséje, őt az apja kőkeményen belevitte a „jóba”, és én magam sem voltam benne biztos, hogy tényleg érdekli-e a dolog, vagy pedig csak jó fiú akar lenni, mert fél az öregtől.
Talán egy kicsit túlságosan is elkalandozhattam, ugyanis sikeresen összerezzentem, amikor a velem szemben ülő fiú is az epertortát választotta. Hiába, az epres dolgok a legjobbak az egész világon... Nem is lepődtem meg a választásán, az eper szerintem az a dolog, amit a világon mindenki szeret.
- Nem tehetek róla, hogy ennyire édes vagy – vontam meg a vállamat végül és előrenyúltam, hogy belecsíphessek az arcába – Amúgy is... Annyira természetellenesen puha és tökéletes a bőröd, mint egy babának, szóval minden jogom megvan Babámnak szólítani nyilvánosság előtt is... Ettől függetlenül amúgy meg egy iszonyatosan jóképű férfiember vagy... De mégiscsak az én babám.
Éreztem, ahogyan lassan egy szeretetteljes kis mosoly kúszik az arcomra, és a szívemet is elöntötte a melegség, amikor ő is érdeklődött a hogylétem felől. Annyira természetes volt minden vele töltött perc, viszont éreztem azért, hogy erre az időre már nagyon szükségem volt... Szinte sikított a testem és a lelkem azért, hogy vele legyek.
- Semmi új – sóhajtottam fel megvonva a vállamat – Dolgozom továbbra is. Néha átugrok a farmra megnézni a lovakat, de mostanában egyre kevesebb időm van. Tudod, szoktak hozzánk járni onnan egészen kedves istállós fiúk, és némi ingyen reggeliért cserébe én ingyen átmehetek a lovakhoz. Amúgy meg igazából eltemet a munka, tegnap lebetegett egy lányka, és beálltam helyette dolgozni, aztán az új sráccal is gondok vannak, aki már nem is annyira új... Nem mintha nem látná el jól a munkáját, csak mostanában kezd egy kicsit... Fura lenni. Téééényleg, ha már srácok... Mi van a hercegeddel? Mr. Örökössel?
Már hajoltam is volna közelebb, hogy kifaggathassam a részletekről, de közben a pincérnő – természetesen a legrosszabbkor – visszatért és letette elénk a tortákat. Remélem, hogy ez nem fog menekülést kiváltani Aidenből, mert valamennyire szerettem volna tudni arról, hogy mi van végülis velük... Ugyanis a női megérzésem határozottan azt súgta, hogy ez több holmi nemkedvellek kapcsolatnál...

Jó ideje sajnos szenvedek abban, hogy képtelen vagyok teljesen elengedni a dolgokat, emiatt pedig sajnos eljutottam arra a szintre, hogy már majdhogynem teljesen elfeledkeztem arról a tényről, hogy meg kéne tanulnom egy kicsit szórakozni, ez pedig egészen ijesztő volt a jelenlegi helyzetben. Magam sem voltam biztos abban, hogy mindezzel nem bántom meg azt a kevés embert, aki körülöttem van – gondolok itt például pont Aidenre, aki valószínűleg kifejezetten várhatta, hogy ma találkozzunk, én pedig ezt úgy felejtettem el, mint ahogyan a nagykönyvben meg van írva... Ettől függetlenül mégis hálás voltam neki, amiért nem haragudott meg rám, holott minden oka meglett volna erre. Végül is ő világ életében ilyen volt... Túl kedves, túl tündéri, nekem pedig csak bűntudatom lett attól, amin jelenleg úgy éreztem, hogy sehogyan sem tudtam volna változtatni.
- Pedig határozottan megnéztem volna az arcodat – mosolyogtam rá végül, még ha ez egy kicsit gonosz is volt tőlem – Jó nem. Nem kell nekem a szenvedésed, de attól függetlenül viccesen gúvadtak volna ki a szemeid, ebben biztos vagyok.
Hirtelen le is játszódott a szemem előtt az a bizonyos jelenet, ami mellett végül arra jutottam, hogy nekem lehet, hogy rohadtul vicces lett volna, de ő mindezt biztosan nem osztotta volna... Meg alapvetően már egy kicsit gyerekes dolog a srácok mogyorótörésén és hasonló dolgokon derülni. Ilyenkor mindig próbálok arra gondolni, hogy ez pontosan olyan, mintha engem valaki durván mellbe verne. Bár határozottan nem éreznék belőle sokat, mert nem kifejezetten erősítem a két dinnyét cipelők táborát, de ettől függetlenül tisztában voltam azzal a ténnyel is, hogy nem lenne teljesen fájdalammentes folyamat, ha mellbeverne valaki.
- Szóval frusztrációt váltottam ki belőled – bólogattam neki az egyértelműre, aztán folytattam, miközben kis köröket rajzoltam az ujjaimmal az asztal lapjára – És ezt máson vezetted le. Nem lettem volna szegény fiú helyében, ha látod majd legközelebb feltétlen bocsánatot kell kérned tőle... Valószínűleg kiverte tőled a frász. Nyugodtan fogd rám majd, nem sértődök meg, ha az arcába vágod, hogy egy szép szöszi húzott fel.
Az már egy másik kérdés volt, hogy nem feltétlenül gondoltam magam gyönyörűnek, csak szimplán tisztában voltam azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy azért nem szállok ringbe egy vasorrú bábával... Vagy a bába nem száll velem ringbe? Lényegében mindegy. Mondjuk az utóbbi idők történése során pont nem az önbizalmam erősödött egy bizonyos Kim Tae Oh nevű srác miatt, akiről szinte ránézésre meg tudtam volna mondani, hogy mi a zsánere és hát... Nem én. Legalábbis előbb tudtam volna elképzelni mellé egy magas, hosszú combú, nálam valamivel filigránabb alkatú, babás arcú, sötét bőrű és hajú, gyönyörű lányt aki természetesen mindig mosolyog, és mindenkivel kedves... Egy undorítóan tökéletes lányt, akinek az egzotikumát csak tovább növelné egy világos szempár, és ezáltal minden férfit az ujja köré tud csavarni... Legyen bármennyire abszurd ez az egész, valamiért teljesen így élt a szememben az a csajszi, aki végül ki fog kötni mellette, és magam sem tudom, hogy pontosan miért, de valamiért instant felforrt az agyvizem, ha ilyesmiken agyaltam... Pont ezért is szólítottam fel magam megint arra, hogy elengedjem már azt a faszkalapot. Most nem akarok rá gondolni.
- Tündéri vagy Aiden drágám – hagytam meg neki végül azt, amit amúgy is gondolni akart magáról – De maradjunk annyiban, hogy száz százalékig boldog az életem, amiért egy oldalon állunk. Nem szívesen lennék az ellenséged még úgy sem, hogy nem kifejezetten vagy nyíltan bunkózó típus... Az egész aurád megváltozik, hogy ha valaki olyannal állsz szemben, akit nem feltétlenül kedvelsz, hidd ezt el nekem.
Persze én csak abból tudtam levonni a következtetésem, hogy miféle karizmát öltött magára, amikor meg akart védeni, pedig nem is ismert... Nem mintha mondjuk emiatt el kellett volna néznie, ahogyan megpocsékolnak egy idegen lányt, de abban a pillanatban még én magam is eléggé megijedtem ahhoz, hogy a kis hősies akciója ellenére félve pillogjak rá, összefonva a kis ujjaimat az állam alatt... Abban a pillanatban egyáltalán nem gondoltam, hogy ez egy ilyen csodás kis barátságnak a kezdete lesz, viszont egy pillanatig sem bántam meg, hogy akkoriban annyira a földbe gyökerezett mind a két lábam, hogy szinte képtelen voltam elmozdulni.
- Nem hinném, hogy apukáddal jóban lennénk – biggyesztettem le végül az ajkaimat, aztán hatalmas bociszemekkel mondtam ki a következőt – Minden bizonnyal beszólna valamit, nekem pedig túlságosan éles nyelvem van ahhoz, hogy ne pofázzak vissza... Lefogadom, hogy öt percet sem bírnánk ki egymás társaságában anélkül, hogy ne legyen hajtépés a vége.. Már ha az öregnek egyáltalán van még mit megragadni a feje búbján.
Itt játékosan rá is kacsintottam reménykedve abban, hogy a talán egy kicsit túlságosan is becsmérlő szavaim nem sértik majd meg. Tény és való, hogy az apja egy farok. Ilyenkor szokott eszembe jutni az, hogy az én apukám viszont minden bizonnyal azért ment el, mert túlságosan jó volt... Sajnos ez a szó szoros értelmében igaz volt, hiszen halála után sem tudtak olyan ügyleteket rábizonyítani, amiben ténylegesen benne lett volna. Az is tény, hogy újgazdagok voltunk, édesapám kőkeményen megdolgozott azért a pozícióért, amit elért, és egyetlen pillanatra sem felejtette el azt, hogy pontosan honnan is jött... Ez pedig számomra több volt, mint szimplán imponáló. Felnéztem rá, de nem felejthettem el azt a tényt, hogy én ebbe a kényelmes kis jászolba úgy születtem már bele... És ha most élne még apa és anya lehet, hogy egy hülye kis picsa lennék, aki másokat lenéz és felvág a faterja vagyonával... Nem gondoltam arra, hogy mik az előnyei annak, ahogyan tönkrement a családom, de... Kifejezetten örülök annak, hogy még az esélye sem áll fenn annak, hogy egy kis kurva legyen belőlem. Még akkor is, ha amúgy alapvetően rohadt féltékeny vagyok Aiden szar családjára és akaratlanul is azt gondolom, hogy az én idilli, tökéletes kis családom miért halt meg, amikor ilyen mocskok életben vannak.
- Legalább te szereted – mosolyodtam el, miközben megsimogattam a kézfejét a kisujjammal – Ezért a mondatért megéri annyira keményen dolgoznom... Talán mégsem olyan rémes ott minden, mint ahogyan én annak látom.
Tény és való, hogy nem álmaim munkája az amit végzek, de soha nem voltam lusta, így nem esik nehezemre se a takarítás, se a főzés, se hasonlók. Nem gondolom alapvetően egyik munkát sem alantasnak. Egy utcaseprő munkája legalább annyira értékes, mint amekkora súlya van egy-egy vállalatigazgató döntésének... Nem lenne túl ildomos, hogy ha néhány elszórt cigarettacsikket hordana be a fancy kis cipőjében, miközben előadást tart az újításokról. Pont ezért is valahol tényleg jól esett az, amit Aiden mondott, és ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy talán mégsem annyira felesleges és semmirekelő az a befektetett kemény munka, amit minden alkalommal a motel működésébe ölök bele.
- Egyszer valahogy majd megszöktetlek onnan, Hercegem... ígérem – vigyorogtam rá kajánul, és már állítottam is volna fel a tündérmesébe illő kis elméletemet arról, hogy miképp fogom kivitelezni ezt a bizonyos tervet, de időközben meg is érkezett a pincérnő, és inkább a rendelésre összpontosítottam, belefűzve az éppen első, eszembe jutó kis kedves szót, amit Aidennek címeztem jelenleg.
- Édesem, olyan vörös lettél, akár egy paprika – jegyeztem meg mókásan, majd a limonádé felé intettem – azzal lehűtheted magad. Ha nem tudnám mi a helyzet veled, a végén még arra gondolnék, hogy odáig vagy értem.
Persze amúgy ez lenne az utolsó dolog, ami megfordul a fejemben. Alapvetően elég pánikoló típus vagyok, ami a pasikat illeti. Vagy nem veszem észre azt, ahogyan rám néznek, vagy pedig nemes egyszerűséggel csak... Túlgondolom a helyzetet, aminek hála tökéletes összeesküvés elméleteket tudok gyártani. Valószínűleg túlságosan sok romantikus könyvet olvasgattam az utóbbi időben.
- Para vagy – vigyorodtam el végül azon amit mondott – Ilyen beteg bókot még nem kaptam soha életemben, szóval köszönöm, hogy végül a te szádból hallhattam ezt a csodás mondatot... Úgy hasonlítasz rám, hogy csodálom, ha egyáltalán meg tudnak minket különböztetni.
Persze ha éppen szőkére festeti a haját, én pedig kivasalom a sajátomat, akkor hangulatában egy picit tényleg hasonlítunk egymásra, de azért eléggé látszik, hogy nem egy etnikum szülöttjei vagyunk... Ennek ellenére egy picit úgy éreztem, mintha a soha meg nem született ikertestvéremre találtam volna rá személyében.
- Tavasszal elmegyünk együtt! – vágtam rá rögtön és fel is írtam az agyamba, hogy majd meg kell néznem a határidőnaplómat... Na nem mintha annyi programom lenne, de körülbelül szeretném belőni, hogy mégis mikor fogunk együtt kilovagolni bárhova is.
- Magas, sötét bőrű, szintén ázsiai... Tudod, a múltkor amikor bent voltál és kimentünk, mert rá akartam gyújtani, akkor ő is ott volt. Kicsit betegnek tűnt az elmúlt időszakban, és nem tudom mit kedjek vele. Nekem nem szól arról, hogy bármi baja lenne, viszont eléggé sötét karikák vannak a szemei alatt, amiből arra következtetek, hogy valószínűleg nem elég neki az amúgy kiosztott szabadnap, viszont ő soha nem kér pluszt... És folyamatosan azon agyalok, hogy valószínűleg okkal nem mond semmit, pedig nagyon szeretném tudni, hogy mi van vele, de csak úgy letámadni, meg olyan izé lenne.
Végig kínosan figyeltem arra, hogy közömbösen tudjak beszélni Theoról, és úgy érzékeltem, hogy elég jó is voltam benne. Magam sem tudtam pontosan, hogy mit gondolok róla, de egyelőre úgy voltam vele, hogy talán jobb is így... Nem akarom Aident fárasztani az üggyel, amíg nem tudtam magamban letisztázni a dolgokat, viszont ő sem hülye, valószínűleg észrevette, hogy mennyire robotikus mozdulatokkal szurkálom halálra az epertortámat, és véletlenül sem néztem rá amíg járt a szám... Na mindegy.
Hála az égnek sikerült valamennyire elterelnem a témát, és inkább ő kezdett el mesélni nekem a srácról, amitől éreztem, hogy lassan a saját kis komor pillantásom hirtelen megtelik élettel, és mire a mondandója végére ért, már szabályosan ragyogott a tekintetem
- Eeeez annyira cuki! – mosolyodtam el végül, miközben letettem a villámat – Örülök, hogy meg tudtátok oldani a dolgot. Látod, lehet csak iszonyatosan jól titkolta, hogy igen jó arc! Ki tudja, hogy a négy fal között milyen... Lehet egy igazi partiállat, csak nem is sejtjük. Mindenesetre majd ha valami történik, mindenképp mesélj róla, jó?
Egyelőre nem hoztam fel a szokásos „mutass be neki” szöveget, mert egyrészt éreztem, hogy több van a levegőben itt annál, mint amit az orromra köt, viszont erőltetni semmiképpen sem akartam. Örültem, hogy legalább mesélt a dologról, és így már én is mosolyogva tudtam leszelni egy pici darabot a villámmal a kedvenc sütimből, és különös kis melegség töltötte el a szívemet, ahogyan a számba tömtem azt. Örültem, hogy végül legalább ennyit elmesélt, és semmiképp sem erőltettem volna ennél többet.
- Viszont arról még mindig nem tettem le, hogy menekítő tervekkel raboljalak el az ilyen szarságokról – pillantottam rá végül sóhajtva – Komolyan. Kötelező golfdélutánok? Kaviárzabálás? Ez annyira nem te vagy... Sokkal szívesebben ennél velem nachost chilis sajtszószba mártogatva, miközben filmet nézünk. És ki mondja azt, hogy a tündérmesék nem változhatnak meg, és nem rabolhatja el Cinderella a herceget?
Itt már megint egy kaján kis vigyor költözött az arcomra, miközben arra gondoltam, hogy mennyire igaz ránk ez a jelenlegi helyzet... Csak éppen én összebarátkoztam a herceggel, és bátor, okos lányként, aki a sárkányok által őrzött palota tisztaságáért felel, képes lennék megmenteni a herceget... És talán mi is boldogan élnénk, míg meg nem halunk a kis történetünkben, viszont biztosan nem szerelmespárként... Sokkal inkább lelki társakként és barátokként.

Pontosan tudom, hogy mekkora mákom van azzal, hogy Aiden az egyik legjobb barátom. Ennek mindössze az egyetlen oka a következő: szinte lehetetlen kihozni a sodrából. Én pedig tökéletesen tistzában vagyok minden egyes hibámmal, és mivel szinte száz százalékig biztos vagyok abban, hogy mennyire irritáló tudok lenni néha – gondolok itt az alaptalan ridegségemre, vagy a felhúzott maszkra, amit folyamatosan magamon hordok – de ő valahogy mégis képes úgy elfogadni, amilyen vagyok, még ha el is felejtem, ha olykor találkoznunk kell. Más biztos vagyok benne, hogy ezért ki tudna nyírni, de ő valamiért bele tudja képzelni magát abba, hogy talán nekem sem annyira egyszerű ott a motelban egyedül, és ez némiképp megnyugtat.
- Szegény fiú... És szegény pici babám – biggyesztettem le az ajkaim, miközben megsimiztem az arcát – Egyébként hogy ment a vizsgád? Megint jössz azzal, hogy rosszul, aztán írtál egy négyest.
Mert mindig ezt csinálja. Sosem bízik magában eléggé és szereti alábecsülni a teljesítményét, aminek fogalmam sincs őszintén, hogy mi lehet az oka, de ha tippelnem kéne azt mondanám, hogy talán csak... Szeret kellemesen meglepődni? Nem akar túl nagyot markolni, nehogy kevesebbet fogjon annál, mint amennyi számára a megfelelő mennyiség lenne? Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy lazán meglesz neki a kettese, mert az én Aidenem egy ügyes srác.
- Csak nehogy megadd neki a számom, jó? – kértem tőle egy kis mosollyal az arcomon – A múltkori tinderes akciód után nem bízom benned, és nem érdekel, hogy részegek voltunk.
Mert hát ha az ember szórakozni megy a barátaival, és már eléggé belemelegedtek a dolgokba, mi sem jobb ötlet annál, hogy a „Tinderezhetek a telefonodon?” kérdésre a kezébe nyomjuk annak a személynek a készüléket, aki tudja az Iphone feloldó kódját, ezáltal szabadon letöltheti az alkalmazást, és „Ezen a képen is nagyon szép vagy, én drága Allisonom!” felkiáltás után megalkossa a profilomat, amiben behúzogatott egy csomó pasit, akik számára jónak tűntek, illetve olyanokat is, akik nyilvánvalóan neki sem jöttek be, csak meg akart viccelni. Így másnap, amikor a fejemet fogva ébredtem fel a másnaposságtól teljesen kiégve, mondhatni elég sokszínű embertömeghez volt szerencsém az alkalmazáson. Volt aki nem kertelt és megkérdezte, hogy leszopom-e, a következő azt latolgatta, hogy vajon mennyi tevét érek, és egy harmadik csak a következő üzenetet dobta nekem: szia! este tali? Mondanom sem kell, hogy instant töröltem az egész profilt, és azzal együtt az alkalmazást is a Pokol tüzeire száműztem, nehogy véletlenül még egyszer előforduljon az ilyesmi.
- Én hálás vagyok érte – mosolyodtam el végül – Ha akkor nem vagy ott, és állsz ki értem azt hiszem kinyírnak... Bár valószínűleg nem lett volna olyan szerencsém, de minden bizonnyal kívántam volna, hogy inkább oltsák ki az életem.
Sosem mondtam el Aidennek, hogy kifejezetten közöm még nem volt fiúkhoz olyan szinten. Nem azért, mert szégyelltem volna előtte, egyszerűen csak nem került szóba a dolog, és abban szinte biztos vagyok, hogy a lehető legrosszabb élmény lett volna, ha egy nemi erőszakkal vezetnek be minden szexuális eredetű dologba. Talán nincsen tisztában vele, de akkor kaptam tőle egy esélyt arra, hogy egy kis ijedtség után úgy folytathassam az életemet, mintha mi sem történt volna... Ezért pedig több, mint hálás voltam neki. Talán a megfelelő szavakat is képtelen lennék megtalálni arra, amit pontosan éreztem ebben a helyzetben.
- Helyes, helyes – mosolyogtam vissza Aidenre csillogó tekintettel – Tegyél is csak róla, ha sír a szája, pedig ilyen remek fia van! Örülök neki, hogy te nem olyan vagy, mint ő.
Mert elég nekem egyetlen elkényeztetett kisherceg az életembe, és az a baj, hogy sajnos talán egy picit még mindig ábrándozó hercegnő lehetek a lelkem mélyén, amiért képes voltam lelket társítani hozzá... Viszont alapvetően nagyon jó emberismerő vagyok, szóval annyira nem is voltam biztos abban, hogy valóban egy paraszt, vagy csak annak akar tűnni, hogy ne kedveljem... De néha egészen jól elvagyunk, és ezekre egyszerűen nem tudok nem odafigyelni.
- Akkor talán tényleg megéri annyit gürizni azért a putriért – sóhajtottam fel halkan, miközben hirtelen elkomorult az arcom – Vannak nehéz pillanatok. Egyáltalán nem így képzeltem el az életem. Nem ezt kéne csinálnom.
Viszont más választásom nem igazán akadt sajnos, ami miatt kénytelen vagyok efféle „aljamunkát” végezni. Egyáltalán nem nézem le azokat, akiknek velem együtt ez jutott, viszont határozottan sajnálom is magam miatta... Hiszen egész életemben belső építész akartam lenni. Már kiskoromban is heti szinten átrendeztem a kedvenc babaházaimat, a rajzaim nagyrészt kívül belül házakból álltak, és bár jártam rajz fakultációra meg különórákra a suliban, attól függetlenül otthon inkább házak terveit böngésztem, és próbáltam a tusfilccel leutánozni azokat, ezzel megtanulva papíron terveket készíteni. Jól tanultam, hogy majd egyetemre tudjak menni, és végül az egész úgy dőlt össze, mintha soha nem is számított volna semmit az álmom, de ettől függetlenül sosem akartam ennyit nyávogni, hiszen lehetne rosszabb is... Ha például a húgom meghal, és ténylegesen teljesen egyedül maradok. Akkor azt hiszem még idáig sem jutok el, mert az első fára felkötöttem volna magam, hogy a családommal lehessek utána.
Amikor megéreztem az alkaromon a kezét automatikusan elmosolyodtam, és a következő megjegyzésésvel rögtön el is űzte a hirtelenjében jött rossz kedvemet. Talán pont ezt szerettem benne a legjobban, hogy bármikor bármilyen helyzetben, akár szavak nélkül is képes volt támaszt nyújtani nekem.
- Igen önálló lettél az utóbbi időben, fiam – vigyorodtam el magam – Rossz vagy! De azt hiszem ez kifejezetten tetszik most. Majd ha elveted a sulykot viszont szeretnélek fejbeverni valamivel... Remélem megérted. Fontos nekem, hogy a talajon maradj, legalább egy picikét.
Mert sejtem én, hogy mitől jött ez a nagy bátorság, ő hogy ne sejteném! De ettől függetlenül nem feltétlenül akartam a fejéhez vágni a dolgokat, mert úgy voltam vele, hogy ezzel talán még egy picit ráérek... Nem kell megijeszteni szegényt rögtön.
- Jaj Te! – vigyorogtam rá, miközben megint az arcába csíptem egy picit – Tudod jól, hogy nagyon imádlak, ugye? Egyébként ti ázsiaiak mi az istent műveltek a bőrötökkel, hogy ennyire makulátlan, és ragyogó? Theoé is annyira tökéletesnek tűnik, én pedig szenvedek vele, hogy normálisan nézzek ki, ti pedig mindenhogyan olyanok vagytok, mint a modellek, a magazinok lapjain. Azt hiszem féltékeny vagyok.
Egy picit le is biggyesztettem az ajkaimat, és csak reménykedtem benne, hogy kedves lesz, és nem használja fel ellenem az előbb említett srác nevét... De azt hiszem ez egy kicsit naiv álom minekután én is húztam az agyát folyamatosan.
- Legyen! – bólintottam a szőkés megjegyzésére szinte azonnal – Jól nézel ki szőkén, én pedig mindig szerettem volna egy fiútesót. Sok volt a fiúbarátom annak idején, és a nővérem meg a húgom is valahogy... Tudod. Amikor én voltam 12 éves a húgom kis seggdugasznak tűnt, pedig Kathie mindig aranyos gyerek volt, a nővérem pedig egy picsának, most pedig boldog lennék, ha Sheila velem lehetne. Szóval a szavadon foglak, és festesd csak be szőkére a hajad, jó Hercegem? Ha megteszed, onnantól kezdve szólíthatsz Nolának.
Talán ez volt a pillanat, amikor realizáltam, hogy számomra ő talán tényleg olyan, mintha az ikertestvérem lenne... Ugyanis amikor Amerikába jöttem, magam mögött akartam hagyni mindent, ami Írországban történt, erre pedig csak rásegített, hogy a nagynéném és a férje nem volt hajlandó az első keresztnevemen szólítani. Idővel egészen megszoktam az Allisont, és kifejezetten szerettem is, hogy azt lehet becézni... Viszont Kathie továbbra is Nolának hívott, ezért számomra az a név jelenti a múltam és a jelenem összekapcsolódását. Már pedig ha csak az egyetlen élő családtagom szólít így, akkor joga van a hirtelen ikertestvéremmé avanzsált Aidennek is így szólítani, ugye? Szerettem a szüleimtől kapott, ír nevemet is, amit pont ezért szerettem volna magamnak megtartani, illetve a húgomnak, akinek nem adatott meg az a bizonyos dolog, hogy tradicionális, ír nevet kapott, mint Sheila és én... Szóval úgy gondolom, hogy szerencsés vagyok, amiért még ennyit magamban hordozok a múltamból, és talán most jött el annak az ideje, hogy valaki felé kinyújtsam a kezem, aki talán segíthet átvészelni ezen a dolgon.
- Legszívesebben most azonnal elindulnék! – csillantak fel a szemeim – Mit szólnál, ha összekötnénk némi piknikezéssel? Ha kivennék két napot, te ottaludnál a motelban, és együtt töltenénk az egész időt? Tudod, csak úgy normális dolgokat csinálnánk... Nappal kimennénk lovagolni, készítenénk szendvicseket, vinnénk a lovaknak almát és répákat. Szépen lecsutakolnánk őket, majd este hazamennénk, bebújnánk a takaróba, és megnéznénk egy filmet, miközben pattogatott kukoricával dobáljuk egymást? Vehetnénk pár üveg sört is, hogy szórakoztatóbb legyen!
Éreztem, ahogyan folyamatosan derülök fel, amiért Aiden belelkesedett a lovaglás ötletére, és rögtön már szerettem volna a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Persze ha ez neki így nem jó, boldog leszek attól is, ha mindezt meg tudjuk csinálni a közeljövőben, csak más alkalmakkor... De jaj, hát olyan jó lenne mindent egyszerre!
- Jaj hát... – forgatatm a szemeim – A te hibád az egész! Mondtam, hogy határidőnaplót kellett volna adnod a névnapomra, nem pedig megvenni azt a méregdrága highlightert, amire csorgattam a nyálam az üzletben, miközben a kedvenc borotvádat kutattuk!
Bekaptam egy darabot a tortámból, és kortyoltam a kávéból is, miközben gonosz kis mosollyal figyeltem az arcát. Általában ez a játék mindig így működik közöttünk... Egy ide, egy oda, de arra figyelünk, hogy ne vigyük túlzásba a dolgot. Ezek csak ártatlan szúrkálódások egymás irányába, amit azért csinálunk, mert... Csak ezzel fejezzük ki a másiknak, hogy a hibáival együtt képesek vagyunk szeretni egymást.
- Nem hinném, hogy fontos lennék neki – sóhajtottam fel, és bár próbáltam leplezni a csalódottságomat, de nem vagyok benne biztos, hogy elég közömbös volt a hangom – Tudod ő nem az a fajta srác, aki a hozzám hasonlókra figyelne fel. Igazából nem is érdekel. Nem akarom, hogy felfigyeljen rám, mert csak a listájára kerülök, az ujja köré csavar, engem is jól megdug, aztán magamra hagy... A legtöbb férfi sajnos ilyen, és már egyszerűen nem tudok bízni a férfiakban. Igazából csak barátként szeretnék mellette lenni.
Magam sem hittem el azt, amit magyaráztam, ha teljesen őszinte akarok lenni. Mert mégis miért akarnék barátkozni vele, amikor ahányszor meglátom, konkrétan épphogy nem halok bele a gyönyörbe? Azt hiszem még sosem találkoztam annyira különleges emberrel, mint amilyennek ő tűnt, ezt pedig egyszerűen csak... Nem mertem elhinni. Hogy ilyen létezhet, ezért kemény vagyok vele is, de magammal még keményebb. Ha belézúgok, azzal gyakorlatilag aláírom a halálos végrendeletemet, de sajnos képtelen vagyok olyankor tartani magam, amikor betegnek néz ki. Legszívesebben rohannék hozzá, és én magam játszanám a nővérkét ilyenkor.
- Persze, majd a koporsómból dobok egy üzenetet, hogy szia kicsikém, eltemettek a nyolc macskámmal együtt – forgattam meg a szemeimet, de a hangom kifejezetten mosolygósnak hatott – én ezt a dolgot már elengedtem. Örök szüzességre lettem kárhoztatva.
Hoppá... Na mindegy. Most rajtam volt a sor azt hiszem, hogy a hajam mögé bújva rejtsem el az arcomba tóduló vér okozta vörösséget. Nem hinném, hogy Aiden ki fog cikizni emiatt, de ettől függetlenül nem egy olyan téma, amit az ember úgy szívesen a világgá kiabál, főleg nem 22 évesen. Nem érzem gáznak, hogy nem dobtam oda magam senkinek csak úgy azért, hogy túllegyek végre rajta. De ettől függetlenül hirtelen annyira érdekesnek tűnt a kávém tetején a tejszínhab, hogy rögtön be is tömtem vele a számat, nehogy olyat mondjak, amit még magam is megbánok... Egyáltalán nem kell ilyenek miatt magyarázkodnom.
- Óóóóóóó – vigyorodtam el végül arra, amit mondott – Gratulálok. Örülök, hogy boldogok vagytok. Megígérem, hogy nem fogom megkeresni és megfenyegetni azzal, hogy kinyírom, ha megbánt téged... Kivéve ha engedélyt adsz arra, hogy eltegyem a láb alól, de te szerzed be ez esetben majd a hullazsákot, mert te ismered a testi adottságait.
A mondatom végén rákacsintottam, és megsimogattam a kézfejét. Figyeltem arra, hogy a hangomból tökéletesen kicsendüljön, hogy csak viccelek. Ha boldog, akkor felőlem egy oszlopba is lehet szerelmes, én is vele fogok örülni annak, hogy végre megtalálta a párját.
- Nyugi, most nem foglak kicikizni – simogattam meg a fejét – Nincs miért. Ugorjunk. Szóval megtaníthatnál golfozni. Anno nálunk a családban a teniszezés volt a szokás, ha apu ügyfelei megjelentek. A kaviár pedig nekem kiskoromban nem ízlett, amikor megkóstoltam... Nagylánynak akartam tűnni, de végül megbántam, és a sütik felé indultam meg. A pasidtól pedig nem foglak lenyúlni, nyugi... Nem szeretek szerelmes férfiakkal hadakozni, olyankor teljesen meg vannak veszve.
A mondatom végére csak elvigyorogtam magam, és kortyoltam egy újabbat a kávémból. Azt hiszem a mai napom legjobb pillanat az ébresztése volt... Mert ez által legalább volt szerencsém kiszakadni a punnyadásból, és vele is értékes időt tölthettem el.

- Ügyes vagy – mosolyodtam el őszintén. Tényleg örültem neki, hogy jobban teljesített, mint azt én gondoltam volna. Igazából elég nehéz az orvosi, szóval csak emiatt tippeltem egy kicsit rosszabb jegyre neki, de tényleg örülök, hogy nem lett igazam. Aiden egy tehetséges srác, és megérdemli az eredményeit, mert rengeteget dolgozik azért, hogy jól menjenek a dolgai az egyetemen.
- Persze, hogy hallgatni fogod – néztem rá talán a normálisnál egy kicsit gonoszabban csillogó tekintettel – Szerencse, hogy hamar lekoptattam az embereket. Elég volt csak önmagam adni nekik.
Mert alapvetően nem vagyok túl kedves a srácokkal, főleg nem azokkal, akik nyomulnak rám. Lényegében volt egy rossz tapasztalatom, ezért nem igazán tudom kezelni azokat a csávókat, akik nagyon nyomulnak. Amúgy is szeretem, ha valakinek kreatívabb szövege van annál, hogy „nagyon szimpatikusnak tűnsz a képeid alapján, ezért szeretnélek megismerni”. Nem kifejezetten tartom egyenesnek ezt a szöveget, de mindegy, igazából ha valakinek ez imponál, akkor egészségére.
Amikor megéreztem a kézfejemre fonódó ujjait, rögtön megajándékoztam pár hálás pillantással és lassan el is mosolyodtam. Nem sokat meséltem neki arról, hogy lényegében hogyan kerültem ide, és bár sok mindent megosztottam a fiúval, ettől függetlenül ebbe még nem teljesen avattam be. Nem bizalom kérdése, szimplán még sosem kerültünk olyan állapotba, hogy tudjak neki mesélni arról, hogy miként veszítettem el az egész családomat, és hogyan kellett megvédenem a húgomat a tűztől. Nem is kifejezetten szerettem, ha az emberek ez alapján ítélnek meg, viszont arra emlékszem, hogy az első találkozásunk során aggódott a kezemen húzódó heg miatt. Meg akarta nézni közelebbről, ami gondolom reflex lehetett nála, hiszen mégiscsak orvosnak tanul. Viszont amikor mondtam neki, hogy ez már régi és visszakaptam a csuklómat, kiolvashatta a tekintetemből azt, hogy érzékeny pont nekem az ott... Azóta sem kérdezett rá, és akkor is csak bólintott. Bízott abban, hogy tudom mit csinálok, ezzel pedig konkrétan elnyerte az én bizalmamat is. Pont ezért gondolom úgy, hogy a mi barátságunk csak nemes egyszerűen el lett rendelve.
- Legyen kólintás, de csak a lelki békéd érdekében – nevettem el magam azon, amit mondott. Igazából alapvetően sem vagyok egy túl agresszív fajta, nem szokásom másokat verni, és lényegében őt sem áll szándékomban elnáspángolni. Persze van az a szint, amikor már elkapom az embert, de elég sok vizet kell az én poharamba tölteni ahhoz, hogy egyszer kifollyon az onnan.
- Jaj, Mamika! – húztam el az arcomat, miután úgy gondoltam, hogy most már elég lesz a fogdosásból – Ha tudtam volna, hogy ez a dolog eljön majd a találkozásunkban, akkor biztos nem használok pirosítót a reggel... Megoldottad volna de a dolgot.
Persze mindezt vidám csillogással a tekintetemben mondtam neki. Örültem, hogy végül emlékeztetett erre a kis találkozóra, mert simán elaludtam volna ha rajtam múlik... Viszont a vele töltött idő olyan volt számomra, mint a vitamin, vagy amikor kiülök a napra, és teljesen feltöltődve térek vissza a dolgomhoz... Erőt és energiát tudtam meríteni belőle.
- Hjajj babám... – csóváltam meg a fejem, és még mielőtt meggondolhattam volna azt, amit mondok, a következő csúszott ki a számon – Barátoknak teremtett minket a sors. Mind a ketten olyan egyedül vagyunk, hogy azt már szomorú nézni.
Mert ez sajnos igaz volt. Neki a testvéreivel nem volt kvázi ideje foglalkozni, lényegében pont a családja miatt, nálunk meg a természet szólt előbb közbe, és vette el tőlem a szüleimet túl hamar. Tény és való, hogy elvileg mindenki csak akkora köveket kap a hátára, amit képes elviselni, de ettől függetlenül nagyon hiányzott a családom. Annak örülök, hogy Kath valamennyire jól van... És látom a mosolyát. Hogy nem bántják az oviban, amiért nem beszél, és nem sír sokat anyáék után. Talán sikerült valamennyire betöltenem azt az űrt az életében, amit ez az egész dolog jelentett, meg ő tényleg nagyon pici volt, amikor ez történt, nagyjából két és fél éveske lehetett. A tűzre és a félelemre emlékszik... Anyáékra csak halványan, szóval talán akkora baj nincs.
Amikor meghallottam, hogy az első keresztnevemen szólított, hirtelen melegség költözött a szívembe. Egyedül a húgom hívott Nolának, illetve még nagyon régen Caelian, de vele egy ideje most már elveszítettem a kapcsolatot. Nem tudtam okolni érte és sejtettem, hogy idővel jelentkezni fog, de ettől függetlenül azért összességében még mindig hiányzott nekem.
- A sajátomat mézszőkének mondanám – gondolkoztam el a hajkérdésen – Neked valami világosabb állna jól... Akár a platina is, vagy a majdnem fehér... Kíváncsian várom majd, hogy ténylegesen kiszőkülj.
Mivel elég fehér bőre van, és a szemei is feketék, a nyakamat tettem volna arra, hogy jó lesz neki az a hajszín. Viszont ahogy arra terelődött a beszélgetés, hogy hogyan kéne együtt töltenünk az időnket, egy kicsit megijedtem, amikor tanakodni láttam. Lehet, hogy nem akar velem lenni? A válasza mondjuk elég kielégítő volt, és rögtön egy ezerwattos vigyor is az arcomra költözött, miközben bólintottam neki.
- Tündér vagy – mosolyodtam el a határidőnaplós megjegyzésére, aztán az epertortám utolsó darabját is belapátoltam – Csak azért fogadom el, mert ez valahol mind a kettőnk érdeke. Nem akarom, hogy egyszer megbántódj, és rám férne már az, hogy rendszerezzem az életemet.
Mert amúgy iszonyatosan szétszórt vagyok mostanában, annyi mindent kell fejben tartanom. Lényegében én vezetem a motelt, minden munkát a nyakamba varrtak, és csak akkor engednek el a nagybátyámék, amikor nagyon muszáj... Sokszor ezért el is szoktam tűnni, és titokban már megtanítottam a lányoknak, hogy hogyan tudnak rendelni meg hasonlók.
- Szóval azt mondod, hogy talán megérné egy kicsit elengednem magam mellette? – és ezzel talán be is ismertem, hogy jobban érdekel, mint ahogyan azt kimutatom. Ez volt a pillanat, amikor én magam is realizáltam, hogy ő valamilyen szinten fontos nekem... És nem csak az állapota miatt. Lényegében csak úgy kiszakadt belőlem a kérdés, és rá is emeltem Aidenre a pillantásom... Hirtelenjében úgy éreztem, hogy tőle várom a megoldást... Hogy fordítsa el a kulcsot nekem, és utána már rá mernék lépni a gázpedálra.
- Inkább magam miatt lennék macskás néni... Te nem tapasztalod, de van egy nagyon rideg és kiállhatatlan tudok lenni – ezzel tisztában voltam, mert lényegében így védtem magam az emberi kapcsolatoktól. Tudtam, hogy sokan csak sajnálnának, ha megtudnák a történetemet, vagy olyan helyzetbe próbálnának hozni, amit nem szeretnék... Mert mindig azt hiszem, hogy mások sajnálata nem is inkább részvét, hanem ilyen habiszeretet, amivel nem igazán tudnék mit tenni.
- Helyes... Mindenesetre ha fura dolgot csinálna, tudod a számom, de nem kívánok ilyesmit. Örülök, hogy boldog vagy, Szívem... És nem amúgy soha nem hajtanék rá a pasidra, éppen ezért merek viccelődni a témával... Ő a tiéd, és légy vele boldog... Én próbálok magamnak majd sajátot szerezni – direkt megvártam, hogy befejezze a kis mondandóját, mert ezzel én is tudtam egyszerre reagálni az eseményre.
- Neked is – mosolyodtam el – Mehetünk. Valami szép vintage darabot szeretnék... Barna bőrkötéssel.
A pincérnek is megköszöntem a finomságainkat, majd rögtön fel is pattantam, hogy fizethessünk és mehessünk azért a naplóért... Én pedig megfogadtam magamban, hogy ténylegesen használni fogom, ha már tőle kapok egy ilyen csodát.