Nem köntörfalazok... Testvérek vagyunk, de pontosan tudod, hogy téged örökbe fogadtak a szüleim. Soha nem volt ebből titok csinálva a családunkban, leginkább azért, hogy zavartalanul fejlődhess velem együtt. Ha én vagyok határozott, céltudatos jégkirálynő, akkor te egy soha el nem hervadó, gyönyörű virágszál, ami a sok gondoskodás hatására tökéletesre nőtt. Kettőnk közül te vagy az álmodozó típus, akit annyi minden érdekel, hogy egyszerűen képtelen vagy elhatározni magad. Mindezt valahol bájosnak, valahol nagyon ijesztőnek tartom, mivel féltelek. Félek, hogy mi lesz veled a jövőben. Féltelek a naivitásod miatt ki fognak használni. A kapcsolatunk mindig jó volt, viszont az utóbbi időben nem tudtunk annyi időt együtt tölteni, mint eddig bármikor. Nem állítom, hogy elhidegültünk, de folyamatos aggodalom van bennem irántad, amiért konkrétan magadra maradtál... Mert tudom, hogy apára egyáltalán nem számíthatsz, hogy téged is minden bizonnyal megvisel minden alkalom, amikor anyát látogatod a kórházban. Emellett pedig még az én társaságomat is kénytelen vagy nélkülözni, ami minden bizonnyal csak az otthoni béke kedvéért alakult így. Tudod... Eléggé bűntudatom van, amiért megtaláltam a helyem az életemben, és magam mögött hagytalak téged - még ha nem is szó szerint, hiszen mindig számíthatsz rám. De minden pillanatban sajnálom, amikor jól érzem magam az egyetemi barátaim körében, vagy amikor egyetlen pillanatra elfeledkezem arról az őrületről, ami körülöttünk van. Mert ilyenkor egy kicsit azt érzem, hogy kiszakadok a tragédiából, ezzel pedig téged süllyesztelek el benne még jobban.

Én vagyok az egyetlen vér szerinti lányod. A lányod, aki a Valerie nevet viseli. Soha nem értetted, hogy miért nem használom az első nevem, én pedig egyszerűen nem tudtam elmagyarázni azt, hogy pont azért, mert jobban hasonlítok az édesanyámra, mint Rád. Neki is és nekem is a Clarissa tetszett jobban, de soha nem mondtam neked azt, hogy ne szólíts Valerie-nek. Úgy láttam, hogy boldoggá  tesz téged az, ha így hívhatsz és rajtad kívül egyetlen fontos - idegesítő - személy hív még így. Egy darabig fixen úgy gondoltátok anyával, hogy egyáltalán nem akartok gyereket, ezt a fázist meg azután is végigjártátok, hogy én megszülettem. Később valamilyen oknál úgy döntöttetek, hogy örökbe fogadtok nekem egy kistestvért, a családunk pedig így lett négy fős. Jó környéken éltünk, neked jó munkád volt, és bár megvannak a magad kis hülyeségei, ennek ellenére azt is elmondhatom rólad, hogy jó apa voltál én pedig nem tudlak nem szeretni.
A gondok akkor kezdődtek igazán, amikor anya először betegedett le. Nyilván mindannyian megijedtünk, mivel hiába vagyunk középosztálybeli család, nem feltétlenül engedhetjük meg magunknak azt, hogy egy olyan betegséget, mint a rák, minden költségével együtt kezelni tudjunk. Ekkor te kétségbeestél, én és a húgom elkezdtünk dolgozni annak érdekében, hogy valamit tudjunk csinálni a kórházi számlákkal, közben pedig igyekeztem keményen tanulni, hogy a saját jövőm se vesszen kárba. Így három évig ösztöndíjas voltam a Columbián, sikeresen lediplomáztam, most pedig a második szakomat fogom elkezdeni... Minderről te meg már nem tudsz semmit.
Mert beszippantott a szerencsejátékok és az alkohol világa. Magam sem tudom, hogy miként váltál egyszerre két dologtól is függővé, mivel korábban nálad hidegebb fejű gondolkodóval sosem találkoztam... Most mégis annyira megrémültél, hogy ezt láttad megoldásnak. Sok pénzt akartál nyerni azért, hogy enyhíts a terheinken, hogy megmenthesd anyát, ennek viszont az lett a vége, hogy adósságba verted a családunkat és inni kezdtél, amiért nem tudtál megbirkózni a dolgok terhével. Az egyetlen baj ezzel az, hogy ha iszol agresszív vagy, és ilyenkor különösen kiéleződnek közöttünk az ellentétek. Te nem értesz engem, idővel már nem is akarsz érteni, és szimpla ütlegekkel válaszolsz az aggodalmamra. Jó ideje azért költöztem kollégiumba, hogy ne bántalmazz. Furcsa egybeesés, hogy a húgomra sosem emeltél kezet, ezért ott mertem hagyni a környezetedben, ugyanakkor én ritkán járok haza... Mert rend szerint nem emlékszel arra, ha megütsz. Még akkor sem, ha annak feltűnő nyomai maradnak.
Szeretném, ha összeszednéd magad, ha csak egyetlen alkalommal próbálnál szembenézni a ténnyel: el fogjuk veszíteni anyát. Ha ezt megpróbálnád elfogadni, és a családod darabjainak a maradványait összeszednéd ahelyett, hogy még jobban tönkreteszed magad. Hajlandó vagyok segíteni abban az esetben, ha te is szeretnéd. Ha nem, akkor nem tudok mit csinálni veled azon túl, hogy elhagylak és saját magamra koncentrálok. Mert nekem is egy életem van.