Haldoklik. A rohadt életbe. Ilyen nincs, ez nem történhet meg velem. Az ember egyszer teszi ki a szívét-lelkét a női nem irányába, és akkor is minek? A végén úgyis én szívom meg, csakis én, mert beadtam a derekamat egy két lábon járó kísértésnek, aki múlandóvá válik az idővel, akárcsak a többi. Miről beszélek? Már most rohamosan lecsökkent az ideje.  Bárki is ezen a mocskos, értéktelen világon eltudja képzelni milyen érzés ily kegyetlenül megfosztottnak lenni? Hogyan is tudná? Csakis egy Green bűnhődhet ilyen abszurd módon, mint ez.
Nem bírom elviselni a látványát. Képtelen vagyok nap, mint nap úgy elmerülni a szemeibe, hogy tisztában vagyok vele mennyire kicseszett velem. A múlandóság ott liheg a nyakába, én pedig émelygek, szédülök a gondolatától is, hogy egyszer mindaz melyet saját erőmből felépítettem a semmi martalékává válhat. Ő pedig minden percben emlékeztet arra mit veszíthetek, még ha nem is szándékosak a tettei.
Lassan a negyvenedik életévemet taposom, és eddig sikeresen megmenekültem a halandóság fojtogató kezeitől. Világéletemben úgy kísérleteztem a lapjaimmal, hogy az a tekintélyemet, az eddig elért sikereimet pódiumon tartsa. Nem engedhettem meg magamnak a figyelemeltereléseket, a kéretlen véleményeket, a semmibe taszító tanácsokat a tudatlan kívülállóktól. Minden egyes gyengeségnek titulált kitérővel csak a saját hátamba döftem volna mélyebben azt a tőrt, melyet az emberek előszeretettel forgattak meg a másikban, ha azok engedték. Én soha nem tettem ilyet. Egyedül Charlotte került hozzám közelebb. Párizs fontos időszak volt az életemben. Az az út több tekintetben is nyereséggel zárult: új felek csábítása a saját térfelemre, és az egekig magasztalt nő birtoklása. Az ember legnagyobb gyengesége a szeretetre való hajlam, ezért mindig is kerültem az érzelmi vívódásokat. Charlotte viszont önmaga négy sarkából forgatta ki az életemet, vele együtt megrendíthetetlen elképzeléseimet a jövőképemmel kapcsolatban. Hagytam magamat eltéríteni, olyan érzésekkel bajlódni, melyek egy józanul megfontolt nap után szóba se jöhettek volna. Keményen megragadta emberi oldalamat, és ugyanilyen kegyetlenül fogságba is tartotta azt, ahogyan én is tettem vele. Egymást pusztítottuk el és tiportuk földbe, majd váltunk a másik szövetségesévé, ha a helyzet megkívánta. Soha sem igazán a feltétlen szeretet, pusztán a szenvedély dominálta és irányította együtt töltött éveinket, de ennek hátrányát sosem éreztük. Családra egyikünk sem vágyott, hiszen azt beláttuk mindketten, hogy feleslegesen áltatnánk magunkat a boldog mintacsalád ábrándképével, miközben mindketten a karrierünk burkában jutunk csak igazán levegőhöz. Éveket áldoztam pusztán a mámornak és kísértésnek. Utólag feleszmélve olyan ez, mintha egy felesleges befektetésbe fecséreltem volna bele időt, amely végül bukáshoz vezetett. Az ilyen kudarcra viszont csak egyetlen megoldás létezik: meg kell válni tőle.  És én sem kívántam másképp tenni a házasságunkkal kapcsolatban. Nem vágytam tovább áltatni magamat a javulás tévképzeteivel és egy boldogságnak titulált képzelgés sem érte meg az elmúlással való állandó szembesülést. Nem voltam én sem szent. Azt sem állítom, hogy nem kerestem más karjai közt vigaszt megromlott frigyünk lezáratlansága közben, mert az hazugság lenne. Eltávolodtunk, a kötelékünk pedig mérgezővé vált, amelybe csak belepusztulni lehet. Egy valami azonban mégis arra ösztökélt, hogy ne dobjam el magamtól őt. Házasságunk végeztével vagyonom jókora százaléka az ő zsebében landolna, ez pedig olyan, amit eszem ágában sincs engedélyem alá vonni. Amíg józan eszemnél vagyok, addig biztos nem. Márpedig nem őrültem meg. Jelen helyzetünkben józanabb vagyok, mint valaha. Charlotte pedig megkeserítette az életemet, mikor legnagyobb félelmem élő és lélegző mintájává vált. Tartozik nekem ennyivel.