Édesanyám jóvoltából a művészet iránti rajongás mindig is szerves részét képezte a hétköznapjaimnak. Esmée Moretti a balett szerelmese volt. Hűvös, egyben kifinomult asszonynak tartották, aki élete nagy részét a termek és a színpadok közötti ingázással töltötte. Iskolai teendőimet is legtöbbször az ő gyakorlása közben végeztem el, hiszen édesapám folyton úton volt a munkájából kifolyólag, így ahogyan szülőanyám emlegette: a nyakán ragadtam. Sosem vágyott egy gyermek gondolatára, így a maga módján nevelt fel. Egyke gyerekként kijárt számomra az elsőbbséget élvező kényelem, mégis kizárólag akkor juthattam hőn áhított vágyaimhoz, amikor azt kiérdemeltem. Rám soha nem aggathatták az elkényeztetett jelzőt, jóllehet mindenem megvolt, kivéve a szüleim figyelmét. Könnyen váltam az egyedüllét rabjává, ugyanakkor lenyűgözően hatott édesanyám minden egyes fellépése, melyet a legelőkelőbb helyeken nézhettem végig, ahova ember fia csak úgy nem tehette be a lábát. Távolságtartásának eredménye a mozdulatai kecsességében nyert értelmet, mellyel lélegzetelállító produkciókat hagyott maga mögött minden egyes alkalommal. Összes létező érzelmét szenvedélyére áldozta, míg én időpazarlás, vagy semmirekellő következménye voltam egy meggondolatlan éjszakának. Esmée sosem tudta elviselni, hogy nem lánygyermekkel áldotta őt meg az ég, hiszen éveken át elsajátított tudását nem ruházhatta rám. Mégsem élt bennem harag iránta. Tiszteltem, ahogyan emberileg azt csak tehettem, és őszinte imádattal váltam nézőjévé minden fellépésének. Irántam érzett haragja sosem számított, amíg nem vonta meg tőlem a klasszikus zenék és a választékos mozdulatok világát. Egyfajta törődésként éltem meg, hogy minden hibám ellenére mégis kiváló helyet foglalhattam el legfontosabb percei alatt, míg mások csak félig élvezhették ezt a leírhatatlan látványt. Haragom akkor vált félelmem középpontjává, amikor egyre kevesebb időt töltött el az eddig otthonának tartott színpadon, és többet a szobájának fogságában, bezárkózva. Minden közeledésem távolságot ékelt közénk, míg egy nap egy titkos hallgatózásom alkalmával derült ki betegsége, ami elszakította őt az életeként számon tartott tevékenységtől. Már nem találta a boldogságot semmiben, a létezésem pedig egyébként nyújtott neki soha örömöt. Édesapám ebben az időben többet tartózkodott otthon, de a hétköznapok csendessé váltak, míg a megmaradt órák veszekedéssel és szigorral teltek. Szüleim egymáshoz való közelsége tette romlottá házasságukat, melynek időszakában az előadásokat felváltották a számok és töménytelen adat világa, ahogyan idősebb felem a szárnyai alá vett. Tizenhatodik életévemben jártam, amikor Esmée állapota rosszabbodott, és a január végét már nem élhette meg. Utolsó percei is szenvedélye körül forogtak, gondolatainak szereplője pedig soha nem lehettem. Noha kötődésem a szüleimhez nem létező szálaknak bizonyultak, ez soha nem gátolt meg abban, hogy édesapám nyomdokaiba lépjek vagy akár tiszteletemet fejezzem ki a nő iránt, aki a maga módján, de felnevelt. Ezért is éreztem szükségét, hogy a várostól nem messze található Green birtok falai között éltessem emlékét egy minden évben megrendezett gálával, ahol az ifjonti tehetségeknek gyűjtöttem adományt tehetségük továbbfejlesztésének érdekében. Ezek az estek olyan embereknek nyújtottak szórakozást, akik nem sajnálták pénzt és időt áldozni olyan célokra, amik felett a későbbiekben önmaguk is fölénnyel állhatnak majd. Jómagam ugyan a tánc iránti tiszteletből tettem mindezt, mégis sokan úgy vélték a haszon vezérel csupán. Ezeknek az alaptalan vádaknak viszont sosem váltam szószólójává, hanem hagytam mindenkit a saját gondolata szerint vélekedni.
Ugyanúgy, ahogyan a balett gondolata, a gála megrendezése is szívügyemnek hatott. Megrendezése a februári időszak elejét foglalta magában, hiszen édesanyám szerette a tél minden egyes percét, a nyarat azonban visszataszítónak találta. Így volt az orvosokkal, a technika fejlődésével és még sok egyéb dologgal, ami elvonta az emberek figyelmét a művészetről, no meg annak a szépségéről. Ezért estek ezek a rendezvények erre az időszakra, a maga egyszerű, ugyanakkor ízléses díszítésével. A kényelmet, a szórakozást szimbolizálták ezek az órák, így sosem hagytam túlzásba esni az arra felkért embereket, hiszen az este főpontjainak a társulatoknak kell lenni és nem az őket körülvevő környezetnek.
Nyakkendőmön tett utolsó simítások után járok végig a galériához tartozó folyosón és veszem szemügyre az érkező vendégek sokaságát. Esmée büszkeségét ugyan nem vívhatom ki, de magamban elraktározhatom annak általam megformált gondolatát. Még egy pillantást vetek az arany és bordó árnyalatoknak pompázó díszelemek kifinomultságán, majd csak ezután sétálok le a lépcsőn, hogy magam is egy lehessek erre az egy estére a megjelent emberek közül.

Január közepe óta élvezem a Föld nyugati felének egyik metropoliszát. Természetellenes, és szmogos. Az emberek közvetlenebbek, többet mosolyognak, mégis távoliak. A művészet itt a virtuális térben bontakozik ki. Nem szórakoznak, csak online élik az életüket, és ez rémisztő. A lakásból sem kell kimozdulni ahhoz, hogy ételt ragadj magadhoz, vagy bevásárolj. Minek építettek felhőkarcolókat, ha most a telefonjaikat, a kozmikus gépeiket lesik, és észre sem veszik, hogy elhalad mellettük az idő? A tél elől menekülnek, a nyárra fújnak, akkor mégis mi a jó? Én már nem tudom, hogy mi a helyes, az is normális, ha nekimész az embernek, és nem kérsz bocsánatot, ha meg túl segítőkész vagy, akkor az a baj. Az időeltolódás miatt sokat fáj a fejem, és rosszullétre hivatkozva visszavonulok a hálószobámba, vagy éppen a Társulat egyik termében rostokolok. Az itteniek programokat szerveznek, de nem a kedvemre valót. A tipikus nevezetességek hidegen hagynak, számomra nem mond többet egy óriás szobor, mint a Time Square…az egyedüli, ami szemet gyönyörködtető…a Central Park. A hotelszobámból éppen arra nyílik kilátás, és ha valóban lazulni akarok, akkor fotózok, vagy éppen festek. Apa tehetsége távol áll tőlem, de az egyszerűbb tájképek még nekem is mennek. A nyüzsgés nem az én világom, visszavonultan élek, messze az átlagnak nevezett közegtől. Alexander a saját mentorom, aki egyben a társam is a következő darabban. Ő egy másik társulattól érkezett erre a fél évre, de szintén orosz, és ez megkönnyíti a kettőnk közötti kommunikációt. Az angolomon még lenne mit csiszolni, de megértetem magam, mégis kívülálló vagyok. A szívem mélyén gyűlölet ébred, de a havas látkép valamennyit hozzátesz legalább a mai estéhez.
- Tatia mit szólsz a tegnapi színházi esthez? – veregeti meg a vállamat Daisy, az egyik itteni balett táncos, és csillag, ahogyan erre nevezik a befutott művészeket. Az ölembe fektetem a két karomat, és az ablakról a szőke lányra vezetem a pillantásomat.
- Pazar estet zárhattak a Broadway előadói. – egy szelíd mosollyal támasztom alá a kijelentésemet, de a gondolataimnak semmi köze az igazsághoz. Őszintén az első felvonás után kisétáltam volna, mert ennek a darabnak nevezett valaminek semmi köze nem volt az eredeti műhöz. Nem kedvelem a modern feldolgozásokat, inkább a korhű díszletért vagyok oda, de nem egyezhet az ízlésem mindenkivel. Alexander ismét magába burkolózik, és a semmibe réved a tekintete. Nem az érzelgős fajta, de hiányzik neki is Oroszország, akárcsak nekem. Az autó lassan lefékez a birtok határában, és van egy kis időm, hogy szemügyre vegyem az állítólagos házigazdánk kúriáját. A kastély nem kisebb, mint négy toronnyal rendelkezik, és New Yorktól alig egy órára fekszik. Ki gondolta volna, hogy a gazdagoknak is van némi esze, és megtudják különböztetni a vadászkastélyokat, a régi családi rezidenciáktól. A sofőrünk kitárja előttem az ajtót, de Daisy-vel ellentétben megvárom, hogy Alexander kiszálljon, és a kezét nyújtsa nekem. Nem véletlen a művelet, nálunk nagyra tartják a táncosokat, és nem nyugatiasodtunk el annyira, így megvan a magunk hírneve és szokásai is. A kabátomat egy vékonyka kendő helyettesíti a mai éjszakára.
- Úristen te nem fázol Tatia? – a csicsergős és affektáló hangnemtől kiráz a hideg, de tartom magam.
- Nem, nálunk ez még melegnek számít Daisy. – átfogom a jobb alkarját Alexnek, és vele együtt lépcsőzök felfelé a bálterem irányába. A tömeg óriási, a kocsik számát meg sem tudnám saccolni, de nincs időm ezen agyalni, mert amint átlépjük a dupla szárnyú ajtót, egy különös érzés kerít a hatalmába. Visszarepülök az időben, és az ötéves önmagamat látom, aki a nagymamája szoknyájába kapaszkodva közlekedik félénken. Az arany és a vörös melegséget kölcsönöz a falaknak, és kellemes atmoszférát teremt, miközben az eredetiségtől úgy érzi az ember, hogy nem ebben az évszázadban jár. Az arcvonásaimon nem látszik a megdöbbenés, mert az egyik komornyik lép oda, hogy elvegye a kendőmet. Átnyújtom, és befelé indulok, de a kékjeim felfutnak a lépcsőn, és egy ismeretlen férfin állapodnak meg. A tekintetünk egy másodperc erejéig találkozik, de kiráz tőle a hideg. Alexander nem a lassú lépéseiről híres, von magával, így kénytelen vagyok a tömeg felé araszolni, és elveszni az unalmas elit között. Egy pincér kalandozik felém egy tálcával, és a rajta álló talpas poharakkal.
- Egy pezsgőt? – megrázom a fejemet, és szétnyílt ajkakkal keresek egy kellemesebb zugot, nem is kell engedélyt kérnem, mert elválok a társamtól, és a közeli erkélyajtót tárom ki, hogy vessek egy pillantást a birtokot körülölelő erdőre is…

Nem érzem magamat lenyűgözöttnek az embereket illető felhozatal miatt, hiszen sok olyan alak fordul meg errefelé, kiknek emberszámbavétele a hibával válna egyenértékűvé. Ugyanakkor mélyre tudnak nyúlni a zsebükbe és ha a társaságot a maguk kapzsi módján ugyan, de megsegítik, én sem leszek velük ellenséges. Ez viszont cseppet sem változtat a helyzeten, hogy nem szívesen szívok velük egy levegőt. A klasszikus dallamok repertoárjában felcsendülnek anyám kedvenc művei is, melyeket élete boldogabb perceiben lenyűgözőnek, és megismételhetetlennek talált. Jómagam is találtam benne nyugodalmat nehezebb pillanataimban, melyeknek száma mostanában bőven megszaporodott, megnehezítve ezzel hétköznapjaimat, munkám fontosságának folyamatát és odafigyelését. Hibáztatásom másik félre terelődött minduntalan, nem érdekelve miképp válok igazságtalanná velük szemben vagy túlzom el az engem érintő vádakat. Ha nem muszáj, nem szívesen süllyednék le a jelentéktelen hibák vesztőjébe és válnék eggyé azok közül, kik nem véletlenül tartózkodnak odalent. Jóllehet ezért is éreztem szükségét annyira, hogy ez az est minden körülmények között, de megvalósuljon. Korábban elkészültem az utolsó simításokkal, a nehezebb részt pedig az arra méltó személyekre bíztam, figyelve minden egyes mozzanatukat. Az emberekbe vetett bizalmam sosem volt erősségem, mostanra ez viszont még inkább elmélyült, így hiába bizonygatta egyik-másik szakértelmét, tökélyre fejlesztett munkájának korábbi szakaszait, mégis magam vágytam értékelni a felmutatott tehetség minden egyes pontját. Eddig nem nevezném magamat csalódottnak, ugyanakkor lenyűgözöttnek sem. Anyám a legjobbat érdemelte; tiszteletet, eleganciát, kifinomultságot. Ezekben a falakban emlékének és az ő kecsességének kell visszaköszönnie, melynek ismerete az én birtokomba lelhető csak fel és amelyet bizonyos határokon belül vagyok csak hajlandó kiadni. Lehetetlenségnek hangzik megfelelő információk nélkül teljesíteni a kért dolgokat, ez viszont nem rám tartozott. A tökéleteset ígérték, így ennél kevesebbet nem vártam el.
Beszélgetések morajlása és a pezsgős poharak olykor köszöntésre alkalmas koccanása tölti be a hatalmas báltermet. A galériából nézek le a választékosan felsorakozott megjelenteknek, és mihelyst úgy érzem, magam is elindulok le közéjük. A lépcső alján járva fedezek fel egy hölgyet, aki első pillantásával magával ragad. Vonásai elragadóak, lépései kecsességet sugároznak, melyet néhai anyám birtokolhatott csak. Lépteim megszaporodnak az utolsó fokok közepette, és udvariasságtól mentesen kerülöm ki az üdvözlés körüli felesleges felhajtást, hogy miután egy tálcáról elemelt pezsgőt a kezembe fogok, társaságává váljak a különleges szépségnek.
- Páratlan, nemde? - lépek ki én is az erkélyre, és egyenesen a széléig sétálok a számomra ismeretlen mellé. Charlotte eleganciája jut eszembe róla, keverve az ártatlanság mesterien művelt bájával. A sötét, mellette titokzatos környezetben különösen lélegzetelállító látványt nyújt. - Christopher Green megszállottja volt a szépségnek és a luxusnak egyaránt, de az embereket kevésbé tudta elviselni. Nem véletlen az erdő közelsége. - apró kortyot engedek meg magamnak a kezemben lévő italból, ezután viszont a titokzatos lány felé fordulok. Édesapám pesztrálása egyet jelentett azzal, hogy ő vált idővel példaképemmé, céljaim elérésének élő szobrává. Az ő cselekedetei az enyémekké váltak, tervei pedig általam kerültek elsajátításra a későbbiekben, hogy továbbvigyem akaratát, és ötleteit. Ifjú énem töredékében tapasztalhattam meg emberibb oldalát, hiszen máskor kimérten viselkedett, aki nem ismer lehetetlent, sem kegyelmet. Anyám halála mindkettőnket másképp érintett. Én örökké őrizni akartam emlékét, idősebb felem elfelejteni vágyta azt. Nem támogatta egyetlen törekvésemet sem, melyben feleségének létezését szerettem volna felszínen tartani, hiszen őrültségnek hitte olyan emberekért estet rendezni, akik már nincsenek közöttük. Szerinte az élőkből kell embert faragni, és elismerni kemény munkájukat. Úgy vélte, ezzel a hozzáállással a semmibe veszek majd, neve pedig egyet fog jelenteni az elfelejthetővel. Magam is bánom, hogy nem élhette meg azt az időszakot, amikor rólam kialakult vádjai az ellenkezőjévé válnak, és nagyobb szintre emelem mindazt, aminek ő csak töredékét képviselhette.
- Micsoda faragatlanság..be sem mutatkoztam még! - lépek közelebb, és apró kezét a sajátomba zárom. - Dexter Green vagyok. Kit köszönthetek a hölgy személyében? - tolakodónak nem nevezhető, ugyanakkor figyelmes csókot lehelek a nő puha kézfejére, közben nem elfeledkezve arról, hogy ez az est miről is szól valójában.

A birtok lenyűgöző, de a tömegnek nem örülök annyira. Moszkvában más szokások uralkodtak el, és ha estélyt adtak egy neves táncosnak, akkor csak az arra érdemes embereket hívták el, hogy lássák. Mások sznobnak, és ridegnek tartják a népemet, és csak azt mondanám erre, hogy nem értenek bennünket. Daisy és a partnere is állandóan fecseg, és roppant fárasztó, hogy mosolygásra görbítsem az ajkaimat, ha nem akarom, még akkor is. A nyugati társaság nyitottabb, és beszédesebb, mint mi keletiek. Én megtiszteltetésnek érzem, hogy orosznak születtem, és ennek megfelelően viselkedem is. Kivívhatom az itteniek ellenszenvét, de nem azért jöttem ide, hogy barátkozzam, hanem a tánc, és a balett miatt. Menekülni akartam otthonról, de most azt kívánom bárcsak ott maradtam volna, mert ez a rivaldafény már sok, és haszontalan időtöltés. Holnap délután írok egy levelet anyának, már várja az élménybeszámolómat az első pár hétről. Megígértem neki, ha túl leszek a beilleszkedésen, akkor tollat ragadok, de addig is várjon rám türelmesen. A belső tér felé haladva a lépcsőn összeakad a tekintetem egy idegen férfiéval, aki úgy tűnik, hogy hasonlóan unatkozik, mint én, de Alex magához húz, és elveszítem a kontaktust. A teremben hirtelen túl sok impulzus ér, így eleinte belé kapaszkodom, és a köröket rójuk, de az én figyelmemet nem kerüli el az erkély és a nyitott ajtó. Elutasítom az alkoholt, és elengedve a partneremet most egyedül kelek útra, hogy szemügyre vegyem a kinti világot is. Egy kicsit meg kell löknöm az ajtót, de hamar kitárul, és az orromba felszökik az ismerős fenyő illata. Imádom a természet vad szépségét, és az érintetlen közeget. Közelebb merészkedem a korláthoz, és úgy fürkészem be a sötét területet. A kastélyhoz hatalmas birtok tartozhat, ha nem lennék vendég, akkor odamenekülnék, de sajnos nem tehetem meg. Kihajolok, hogy megnézzem a kikövezett ösvényt, de valaki megzavar, és betolakszik az intimszférámba. Szóvá is tenném neki, de feltűnik, hogy ez az a férfi, akit az előbb láttam a lépcsőfordulóban. A kezében ott díszeleg a pohár, és mielőtt köszönhetnék, egy érdekes információ jut a fülembe.
- Páratlan, de attól tartok, hogy Cristopher Green nem értett a kertészmérnökséghez, sem az elrendezéshez, de az erdő valóban jó megoldás. Véleményem szerint nagyobb dicséret járna a tervezőnek, aki ezt a környéket választotta ki a kastély megépítéséhez. A levegő páratartalma megfelelő, és a tüdőbetegnek is kiváló pihenőhely lenne, vagy csak azoknak, akik el akarnak menekülni a világ szeme elől, és elveszni az igazi szépségben. – fejtem ki a gondolataimat, de hamarosan szembesülök azzal, hogy ki is az ismeretlen úriember. A kezemet megragadva egy leheletnyi csókot nyom rá, és egy mosollyal mutatkozik be.
- Ó, Mr. Green, akkor ez a maga öröksége. Bocsássa meg a faragatlanságomat. Nem fejtettem volna ki a véleményemet, ha tudom, hogy a házigazdához van szerencsém. – húzom ki magam, és felfelé tartva a kezemet még mindig rabul ejti, és a kézfejemet cirógatja.
- Tatiana Dragomir, a New York-i Társulat vendégelőadója vagyok ebben a félévben.- lázasan kutatok a fejemben bármilyen információ után, de hasztalan, mert kimentek a kis üstökömből. A társulat vezetője figyelmeztetett, hogy a birtok tulajdonosa egy igen gazdag üzletember, és roppant mód zárkózott is, de arra nem figyelmeztettek, hogy menekülő típus, mint én.
- Nem a vendégeivel kellene foglalkoznia? Számtalan társulati tag csak azért jelent meg ma este, hogy Önnel találkozzon. Kár lenne megfosztanom a többi hölgyet a társaságától. Köszönöm, de egyedül is megleszek. – finoman hívom fel a figyelmét arra, hogy nem szorulok rá a pesztrálásra, sem a bájcsevejre. Lúdbőr csipkézi ki a bőröm felületét, de ahelyett, hogy bemennék, még közelebb merészkedem a fémkorláthoz, és lábujjhegyre állva fordítom az arcomat a csípős szél irányába.

Neveltetésem körülményei mindig is hagytak maguk után kivetnivalót, leginkább azért is, mert csak foszlányait tapasztalhatta meg a külvilág. Apám távollétében és anyám hozzáállásával a környezetéhez semmilyen árulkodó jelét nem adtuk a család látszatának, mely sosem könnyítette meg iskolai időszakjaimat. Magának való gyerekként sosem értették meg a hóbortjaimat vagy igyekeztek megismerni a világomat, mert furának vélték, hogy édesanyám egyetlen szülőin sem jelent meg, ahogyan a közös programokon sem vett részt sem ő, sem én. Távolságot tartottam osztálytársaimtól és csak annyi ideig léteztem közvetlen közelükben, amíg a muszáj úgy hozta. Azonban mihelyst az óráim végére értem, első dolgom volt elhagyni az épületet, hogy újra az előadásoknak áldozzam időmet. Végtére is szüleim nevelési módszereinek valahol az önállóság késztetett arra, hogy a magam módján oldjam meg problémáimat és én legyek az egyetlen, akire őszintén támaszkodhatok. Nehézsége nem tette könnyebbé életemet, a későbbiekben viszont hálával tartoztam mindennek. Nélkülük nem váltam volna mai énemmé, ahogyan határozottságom is csak mítosznak számítana az emberi természet változói közepette. Ők tanítottak arra, hogy csak az érdemleges személyekre áldozzak több időt, és a bizalmamat kincsként őrizzem meg, nem tálcán nyújtva mindenféle ismeretlennek. Mindig is hangoztatták, hogy küzdjek azért, ami igazán éltet, majd hagyjak mindent más hátra mely kevésbé tesz lelkessé vagy magával ránt. Ugyan ezek a szavak nem közvetlenül az irányomba kerültek kimondásra, de még így kívülállóként is sikerült elsajátítani módszereik egy-egy szegletét. Példaképpé formálódtak a szemeimben, olyanokká, akiket követni vágyom és nem elhatárolódni tőlük. Családunk minden negatív végkimenetele tanító szándékkal motiválta az életemet és erősítette a képességeimet. Ilyen elvek mellett ki vágyna arra, hogy letagadja azt, ami naggyá tette őt?! Ünnepelni kívánom édesanyám emlékét, és nem földbe tiporni kivételes személyét. Talán pont ezen keretek között vetek szemet az ajtón belépő hölgy szembetűnő szépségére, kecsességével átitatott lépteire és a lényéből áradó természetességre. Egykoron csodált női alakomat vélem felfedezni a különleges vonásokban, ismerkedésre vágyásom pedig ebből fakadóan kel életre.
Könnyed léptekkel szelem át a terem hosszát, hogy egy pezsgővel megtöltött pohár leemelése után társaságomat egy személy felé kamatoztassam. Már csak az impozáns teraszra kilépve lassítom le eddig sietségtől motivált járásomat és ugyanilyen nyugodtsággal csökkentem a közénk ékelődött távolságot, hogy figyelmét magamra irányítsam ezzel. Könnyen észrevehető mennyire elbűvölően kémleli a birtokot átívelő táj szépségét, így kezdetben erre kívánok megjegyzést tenni.
- Ebben igaza van. Édesapám csak külső szemlélőként értékelte a birtokot, de ha nem tette volna, mi sem lennénk itt ma. - cáfolom meg az elhangzottakat, hogy a maga csodájában tartsam fel édesapám egykori tetteit, mégis egyetértő maradok az elhangzottakkal szemben. Ő maga nem tervezett épületeket, de magához a fényűzéshez, a kifinomultsághoz jól értett. Nem véletlen, hogy édesanyámmal oly könnyedén egymásra hangolódtak, és ez házasságuk utolsó éveiben sem ment át gyökeres változásokon. A közöttük lévő távolság sosem okozott gondot, mert ők erre szerződtettek. Mindketten tudták milyen élet vár rájuk, hogyha egy ékszerrel pecsételik meg egymás iránt feléledt vonzódásukat, így annál többet nem is vártak el a másiktól, amivel az elején is tisztában voltak.
- Sose kérjen elnézést a véleményének kifejtésével kapcsolatban, Miss. A külső megerősítés minden esetben fontos, ugyanakkor a folytatásban eldönthetjük értékeljük annyira, hogy meg is fogadjuk, egyetértsünk vagy figyelmen kívül hagyjuk. Idősebb felem sok mindenhez értett, de ez túlmutatott a maga művészetén. - erősítem meg a korábban elhangzottakat, tekintetemmel figyelemmel tartva társaságomat. Bátorkodok is bemutatkozni és megérinteni a bársonyos bőr felületét ezen keretek között.
- Micsoda megtiszteltetés, Ms. Dragomir. Csodás munkának nyomait hagyták már eddig hátra, és maga egy kivételes gyöngyszeme ennek, ha jól gondolom. - nem tagadom, hogy figyelemmel követem a művészet ennek az ágának minden mozzanatát, ugyanakkor csak másodkézből jutnak el ezek az információk, így a személyes ismeretség eddig elkerülendő volt.
Hirtelen feléledő pimaszsága nem tántorít el attól, hogy tovább élvezzem a kilátást, így mihelyst elrejtek egy majdnem megmutatkozó mosolyt, inkább szólásra nyitom a számat.
- Tisztában vagyok a szerepkörömmel, Tatiana. Ebből a szempontból hanyagolhatjuk a megerősítést. Mégiscsak a házigazda lennék. Ugyanakkor fontosságom miatt megengedhetem magamnak, hogy várassam a bent lévőket és ahogyan elnézem, kiválóan szórakoznak nélkülem is. Aki pedig szeretne megismerni, hát a lehetősége adott, csak élnie kell vele. - kezdek bele magyarázatomba, és két kezemet nadrágom zsebeibe mélyesztem egyúttal.
- Illetlenség lenne a részemről most körbejárni a teremben, amíg nem érkezett meg mindenki. - tekintek egy pillanatra a fényességet árasztó bejárat felé, utána viszont hölgytársaságomnak szentelem időmet.
- Mennyi ideig tartózkodnak a városban? - fordulok felé kérésemmel, hiszen ha lehetőségem adódik rá, magam sem hagynám ki, hogy személyes tapasztalattal éljek a társulat tehetségének megtekintésével.

New York nekem túl vad, és személytelen…nem bírom elviselni a nagy nyüzsgést, és a kényszeres viselkedést, de az orosz vérem megköveteli, hogy kifogástalan legyen a modorom, és ha esetleg kilépek a szerepemből, akkor is vissza tudjak térni a gyökerekhez. A társamat a hátam mögött hagyva menekülök ki az erkélyre, hogy friss levegőhöz jussak, és megszemléljem a kúria környezetét, de ebben az időtöltésben is meggátol valaki, akit pár perccel ezelőtt vettem észre a lépcső tetején állva. Az érzékeim azt súgják ez nem is olyan könnyű helyzet, mert a férfi egy pohárral a kezében cserkész be, és társalgást kezdeményez velem az itteni építészetről, meg a ház tulajdonosáról. Megfeledkezem az etikettről, és kifejtem a nem túl szimpatikus véleményemet, mire megtörténik a bemutatkozás, és felismerem a vendéglátónkat. Nem tagadom, hogy hallottam róla ezt-azt, de nem adok a pletykára, főleg, ha alaptalan, és nem tapasztalt. Az elítélés messze áll tőlem, már régen felismertem, hogy naivság hinni az idealizált képnek, de egy lehetőség mindenkinek jár.
- Ebben igaza van Mr. Green, az édesapja nélkül ez az esemény nem jöhetett volna létre, de ha jól sejtem, akkor az édesanyja nélkül sem. Az ő emlékére rendezte meg a bált, ha nem tévedek? – fordítom felé az arcomat, és a kékjeim elvesznek az ő tekintetében. Rideg ember, ez első látásra felmérhető, nem kételkedem benne, hogy csak az arra érdemes emberekkel kommunikál, és jól mérlegel az ismeretség tekintetében is. Vajon én mit érek a szemében? A társulat már mesélt a hatalmas adományairól, és a szenvedélyéről a balett iránt, de a háttérindokot igazából senki sem tudta. Egy bolond ember, vagy őszintén hisz a művészet erejében? Amennyiben az utóbbi, akkor kellemesen csalódnék, de ha nem…sem fog gondot jelenti, mert ezután aligha fogunk találkozni ismételten. A szabadkozás mégis elhagyja ajkaimat, és ezután már el is pillantok a másik irányba, a sötétség felé, ahol állatok, és egyéb élőlények laknak. Mekkora terület tartozhat a birtokhoz? Ilyen szezonban a vadászat is megengedett, vagy ara nincs engedélye a mellettem állónak?
- A külső csak egy máz, mint a színházban a díszlet Mr. Green. Az igazi szépség belülről fakad, és megfoghatatlan. Valóban más az én művészetem, és az édesapja kedvtelése, ennek ellenére minden bizonnyal nem véletlen, hogy éppen itt építkezett, vagy újíttatott fel egy régi kincset. Jobban értékelte az ősei hozományát, mint a mai nemzedék. – fejezem be, és lábujjhegyre állok, a nyakamat megfeszítem, és kinyújtom a karomat. Lúdbőrözöm, de élvezem, és alig várom, hogy holnap ismét a teremben edzhessek. A nyáladzás nem a kenyerem, és mikor bókokkal halmoz el, csak rezignáltan fogadom az udvarlás eme formáját.
- Igazán kedves Öntől, hogy ilyen pozitív jelzésekkel bátorít, de addig ne mondjon véleményt, amíg a saját szemével nem látott. A visszajelzés akkor hiteles, ha van miről számot adnia. – húzom el a kezem, és a korlátba kapaszkodom meg.
- Örülök Mr. Green. – biccentek felé, de papírvékonnyá préselődnek az ajkaim mikor letegez, és nem tetszik, hogy fennhéjázó módon kiemeli magát a tömegből.
- Megjegyezhetném, hogy maradjunk a Ms. Dragomir mellett? Nő létemre elvárom a férfitársaimtól, hogy tiszteljenek meg annyival, hogy nem személyeskednek, és az ismeretségünk természetéből kiindulva még korántsem állunk azon a szinten, hogy a keresztnevemen szólítson. – pillantok az ajtó felé, ahonnan hívogató meleg árad kifelé, és ő is valamiért most arra fordítja a figyelmét.
- Illetlenség? Én pont másképpen értelmezném. A házigazda feladatkör sokrétű, és Oroszországban szinte kötelezettség, hogy a vendégekkel foglalkozzunk. – a kérdése váratlanul ér, már eldöntöttem fejben, hogy magára hagyom, de megrekeszt, és maradásra bír.
- A nyár végén utazom vissza Moszkvába. Erre a fél évre érkeztem ide. Zongoristát alkalmazott a mai gálára, vagy esetleg zenekar gondoskodik a zenéről? – érdeklődöm, és közelebb lépek a bejárathoz.
- A kollégáim már várnak, elnézését. – ragadom meg a kilincset, és belépek a fényárba, de hirtelen túl erős lesz a fény, és megtántorodva a kezemet a homlokomra simítom, és majdnem fellökök egy pincért is, így hátra kell lépnem, de a vállammal leütöm a szélét, és fájdalomba torzul az arcom. Azonnal odakapom a karomat, és eltakarva a sérülést állok a fal mellé, hogy ne vegyenek észre.

Számtalan szépség bújik meg a körénk húzódott táj voltában. Kissé olyan, mintha egy másik világ részesévé lennénk. Távol a nyugtalan nyüzsgéstől, a kellemetlen, füstös levegőtől, és egyben a civilizációtól. Megbújni a valóság mocska elől és elhinni, hogy menekvésért történő imáink meghallgatásra találtak már önmagában felemelő érzést nyújt. A várostól félrehúzódó birtokon léthez mindig megmagyarázhatatlan élmény párosult, és ez most sem történt másképp, noha éppenséggel az emberek váltak szereplőivé ennek a helynek. Egy este, ahol szimpátia keveredik a haszonnal, és a társadalmi szintek egybefolynak. Pusztán egy közös cél vezérli őket, melynek keretei között segítik meg a balett társulatot, hogy tehetségük ne vesszen el a mélybe. Ennek okán van szerencsém találkozni a bájos Tatianaval. Tudásában híres, szépségében viszont páratlan. Észrevehető miképp szegülnek rá férfiak tekintetei a nő kecses mozdulatai láttán, majd válnak összpontosítóvá, ahogyan visszatalálnak partnerük vonásaira, kik semmit sem sejtettek párjuk hűtlen fürkészéséből. Az én esetemben erre nincsen probléma. Egyedül érkeztem, a távozásomat sem tervezem másképp. Ez az este számomra még különlegesebb, mint a jelenlévőknek, hiszen édesanyám iránt érzett tiszteletem adta ennek alapját. Az ő nevét viselik a különböző jelzésértékű címkék, személyisége pedig az elrendezésben köszön vissza. Egy évben egyszer szükségét érzem megemlékezni arra a nőre, aki nevelésével és végletekig kitartásával ösztönzött arra, hogy eljussak oda, ahol jelenleg tartok. Szeretetét ugyan csekély módon osztotta be felém, de egészen másképp hozta mindezt a tudtomra. Számunkra a szavak értékét vesztették és csak a tettek számítottak igazán. Ezek nélkül váltunk volna idegenné, hűvössé a másikkal szemben. Míg ezek részét képezték életünknek, a kettőnk közötti kötelék sem vált elhanyagolhatóvá.
Miss Dragomir vélekedése a dolgokról, mozgásának eleganciája régi emlékeket ébreszt bennem, melyektől szükségét érzem arra, hogy bemutatkozásomat személyesen tegyem meg, anélkül, hogy bárki is megzavarna minket. Kezdeti témánk ugyan eltér ettől, mégis szívesen veszek bele a birtok sajátosságába, és illetem véleménnyel az ő nézőpontját, amely néhol eltérően ütközik ki a személyes elképzeléseim mellett.
- Teljesen jól informált, Ms. Dragomir. Édesanyám csodálatos tehetséggel megáldott táncos volt, és sosem hagytam volna ki egy lehetőséget sem, hogy előadásainak nézője legyek. Mindezek mellett kifinomult stílussal és személyiséggel rendelkezett, melyeknek ötvözése köszön vissza a helyszín berendezésén is. Fontosnak tartom azoknak emlékét megőrizni, akik kellő hatással voltak életemre. - teszek összefoglaló vallomást az est azon pontjára, mely csak felszínesen van feltüntetve egy-két meghívón vagy félreeső táblán. Minden egyéb más jellemzője az én fejemben, és szívemben él, kiadását pedig ritkán vagy egyáltalán nem lépem meg.
- Könnyen lehet, hogy pusztán a szerencsének köszönheti ízlését is. Ez az egy ha emlékeim nem csalnak, sosem kerülte el. - jegyzem meg egyszerűségbe burkolva mondandómat, ugyanakkor egészen furán érint mással elbeszélgetni szüleim szokásairól vagy hóbortjairól. Visszafogottságom viszont ebben a szituációban nem állná meg helyét, és minek titkolni azt, ami bármilyen újság hasábjain ugyanúgy visszaköszönt, ha elég szemfüles volt az ember?!
Meglepetten tapasztalatom véleményét ösztönszerűen kikívánkozó bókommal szemben, mégsem cáfolom meg állítását. Igaznak vélem az elhangzottakat, hiszen a tapasztalatok árán tanulja meg mindenki milyen hatással van rá az adott előadás/mű vagy egyéb más. Addig az ember lehetőség szerint vagy elfogult, vagy az esetek többségében félrevezetett.
- Szavamat adom, hogy a közeljövőben ezen minél előbb változtatni fogok. - vetek egy pillantást felé, és nem hagyom figyelmen kívül alkatának figyelemfelkeltő vonásait vagy lényéből sugárzó hűvösségét, mely megadja a különlegességét jelenlegi partneremnek.  
Elviselhetetlennek találtam mindig is, hogyha megkérdőjelezik tetteimet avagy irányítják azokat, és utasítanak olyan dologra, melynek megtételéért jó magam is felelős vagyok. Ezt figyelembe véve tisztában is vagyok a tetteimmel. Úgy vélem emiatt váltottam távolságtartó hangnemünkből valami kényelmesebbé, hogy nyomatékosítsam benne is, mennyire nem értékelem, ha a tudásomat firtatják ily módon. - Minden tisztelettel, Ms. Dragomir. Abban az esetben örömmel teljesítem kérését, hogyha maga sem kérdőjelezi meg hozzáértésemet. Nem ez az első alkalom, hogy ez az est megrendezésre kerül. Úgy vélem, értek a dolgomhoz. - hangomban nem bújik sem gúny, sem pedig bármilyen negatív vonzatú tartalom, pusztán a kérésemet foglaltam össze számára, ahogyan azt ő is tette korábban. Ha elvárjuk, adjuk is meg a kellő tiszteletet egymásnak.
Észreveszem rajta menekülési szándékát, mindazonáltal mégis kérdéssel fordul felém, amire a válasz nem marad el. - Zenekar kíséri az estét. - jegyzem meg egyszerűen, mégsem tartom fel őt, de jómagam sem érzem, hogy továbbá itt kellene kint állnom. Még időben elkapom azt a jelenetet, melyben a pincér a hölgy útjába áll, ezáltal kerülve ütközésbe egymással, én pedig megszaporázom lépteimet, hogy közelebb kerüljek a két személyhez. Először a pincérhez sétálok, karját finoman megragadva, hogy szavaim egyenesen a fülébe érjenek célt. - Ki van rúgva! Szerezzen másik embert, aki váltja magát. Tűnés. - engedem el, majd csak ezután lépek Tatiana felé. - Megsérült? - pillantok a válla felé, melyet eltakar kezével, így nem tudom megállapítani mi is történt pontosan. Mindezek ellenére meg sem várom válaszát, és az egyik távol eső helyre kísérem, hogy kikerüljön a figyelem középpontjából. - Megmutatná? Hátha a segítségére lehetek. - kérem meg, de eközben félig a váltás eseményét is követem, hogy ne legyenek akadályok az este folytatását illetően.

Az első pillantás magával ragadó volt, és felhívta a figyelmemet magára ez a férfi. Abban a szekundumban, amikor Alexanderrel karöltve léptem át a küszöböt, még nem tudtam, hogy kit tisztelhetek benne, de aztán fény derült az igazságra, és nem más, mint a házigazda eredt a nyomomba, hogy egy kis magánbeszélgetésre invitáljon. Eleinte tartózkodóan vélekedtem róla, nem kívántam keresni a társaságát, mert idegen férfi, és ebben a városban sokan csak azért akarnak a közelembe férkőzni, hogy kiderítsenek valamit az új előadásról, vagy rólam faggatózzanak, mert újságírók. Nagyon leleményes errefelé a média, és nem hagynak nyugalmat az embernek, de kellemesen kellett csalódnom. A korlátnak dőlve kémlelem a tájat, és ez a szellemes kommunikációt, amíg személyes keretek közé nem szorítjuk. A szüleiről való diskurálás nekem fura, én sem számolok be egy öt perce ismert illetőnek arról, hogy kihez tartozott a birtok, milyen története volt, azonban úgy tűnik, hogy a partnerem közlékenyebb, mint az elején hittem volna. Fenn akarja tartani az érdeklődésemet, nem túl tolakodó módon, de próbálkozik, de mikor bizalmasan a keresztnevemen szólít, már magam is meglepődöm, és kifejezem a nemtetszésemet. Mikor léptük át az intimitás eme határát? Mr. Green…ez nekem bőven elegendő, hogy tudjak róla, igazából már hallottam róla, a Dexter nevet viseli, mégsem hoztam szóba. Illetlenség, felhívom rá a figyelmet, de mintha leperegne a kérésem. Milyen személyiséget takar ez a zord kinézet? Az édesanyjáról rajongva mesél, ez kitűnik a lelkesedését tekintve, na meg az este is erről a hírességről szól. Ki ne hallott volna a tehetségéről ezekben a körökben? Bólintva hallgatom végig, de egyszer sem szakítom félbe. Miért is tenném, ha egyszerűen igényt tart az információk megosztására. Udvariasan kérdeztem rá, még ezt elfogadhatónak véltem, de ennél mélyebben nem kívánom megismerni. Már az is zavaró, hogy utánam eredt az erkélyre. Kihívóan néztem rá a lépcsőn, vagy felhívásnak gondolta? Miképpen lehetnek kíméletesen elutasító vele?
- Akkor tegyen úgy Mr. Green. Nem fogom visszatartani a balett szeretetétől. Jobban fogja élvezni, ha Ön is látja, hogy mit jelent nekem a tánc, és nemcsak feltételezésekből informálódik. – szerény mosollyal ajándékozom meg. Csodaszámba megy, hogy felfelé görbülnek az ajkaim, mert igencsak ritka gyöngy, hogy egy férfival szemben megtegyem ezt. A távolságtartás megvéd attól is, hogy kihasználjanak. A tánc miatt vagyok New Yorkban, és ez jobb is, ha így marad. A teendőire térek ki, de máris érdekellentét szövődik közöttünk.
- Mr. Green nem bíráltam, csak úgy hittem ez itt is hagyomány, nemcsak az én hazámban. Fogadja bocsánatkérésemet. – rándul meg a szám sarka, de igazából nem tetszik ez a hangnem. Ideje megkeresnem a saját embereimet, és olyanokkal körülvenni magamat, akik nem keltenek bennem egyszerre ellenszenvet, és kíváncsiságot is. A legjobb megoldás, ha kimentem magam, és már be is megyek. A hideg cseppet sem zavar, de jobban örülnék, ha már nem rám irányulnának a kérdések, hanem valakire, aki érdekesebb, mint én.
- Ennek örülök. – a zenekarra értendő, aztán át is lépem a küszöböt, de a szűk látóteremnek köszönhetően majdnem nekem jön egy pincér, és a vállamat bevágom az ajtóba. Elnézést kér, de pont nem érdekel, csak le legyintem, és eltávolodom a legközelebbi sarokba, de akkora „szerencsém” van, hogy szemtanúja is lesz a kis balesetemnek. Az előbbi hűvös elválás reménye szertefoszlik, mert Mr. Greenből kitör a grál lovag. A kérésére szinte septiben megrázom a fejemet.
- Köszönöm, de csak bevágtam. Nem vészes. Nem kell megnéznie, rendben? – mélyen fúrom a pillantásomat az övébe, és kiegyenesedve már el is veszem onnan a kezem, hogy oldjam az aggodalmát.
- Uram…. – szólalnék meg, de Alex érkezik a megmentésemre.
- Jó estét Mr. Green. Tatiana… - nyújtja felém a karját, és ez elég egyértelmű jelzés arra nézve, hogy ő a ma esti kísérőm.
- Elnézését, de várnak ránk. – mereven egyenes, de én pontosan ilyen vagyok. A táncpartnerem, és a bizalmasom is ebben a romlott városban. Még egy utolsó tekintet, és elindulok Alex-szel együtt.
- Bizalmaskodni próbált veled? – simít végig a kézfejemen, de megcsóválom tagadólag az arcomat.
- Nem…csak elmesélte az este menetét. – válaszolok neki higgadtan, mire visszamegyünk a Társulat tagjaihoz már nyoma sincs rajtam a zaklatottságnak.