Millie & Kirk

Therapy Room


Egész héten esett, de ma kisütött a nap. Mintha az időjárás is azt üzenné, hogy a sok víz, ami a város nyakába szakadt, elmossa a múlt árnyait és újra itt a fény. Valóban a hét egyik fénypontja ez a terápia, amire eljöttem. Itt ülök a körben, a kényelmes, bordó párnázatú, kerek formákkal tervezett műanyag széken és a többiekre nézek. Vidáman érkeztem, ezzel majdhogynem egyedül vagyok. Nem csodálkozhatok, hogy lelki problémák megosztására lelki problémákkal láthatóan küzdő emberek jönnek. Rajtam valahogy nem látszik és én magam is nehezen ismertem el, hogy vannak belső harcaim. Nyílt üléssel, kicsit oldalra fordulva dumálok a mellettem ülőhöz, ahogy várunk dr. Gemma Haywardre, aki épp a papírjait rendezgeti.
Általában nagyon élvezem ezeket az összejöveteleket, szeretek itt beszélni. A legtöbb pácienstársam kedves vagy legalább normális. Itt van például mellettem Laurie, aki most hallgatja, hogy jártam a vízvezetékszerelővel. Őt bántalmazta, később elhagyta a férje és az üveg alján talált menedéket. Mellette a doktornő helye, utána zord ábrázattal, karba tett kézzel ücsörög a megtermett fekete férfi, Topher. Ő teljesen magába fordult és nagyon nehéz szóra bírni. Még nem derült ki, hogy mi a története. A balján szelíden ül Harry. Egy fiatal, szegény sorból jött srác, aki elvonón volt, de még mindig csábítja a drog. És az alvilág, amibe belerángatták szegény balekot. Tisztelem, hogy ki akar törni! Az én jobb oldalamon a cipőjét babrálja Margaret, egy idősebb hölgy. Majdnem minden családtagja meghalt. Szegény nagyon érzékeny és rajtunk kívül csak a tévé maradt neki. Azt is inkább hallgatja, mert nagyon keveset lát, még az ujjnyi vastag, szarukeretes szemüveg ellenére is. Kényszerbeteg, de inkább az érzelmi hullámvasutak és a négy öngyilkossági kísérlet miatt érkezett ide.
Már első alkalommal megesett a szívem rajtuk! Mindig próbálok egy kis lelket önteni beléjük. Tudom, hogy ez a doktornő dolga lenne, de azért úgy gondoltam, hogy én is segítek azzal, hogy érdekesen, humorosan fejtem ki a mondanivalómat. Valahogy úgy, ahogy műsort vezettem még nem is olyan régen. A problémáimról is beszélek, persze, de azokba beleszövök még számtalan tapasztalást, viccet, idézetet és néha bevonom a többieket is. Ilyenkor dr. Hayward le szokott állítani. Vagy az szól közbe, akit majdnem kihagytam a fejben végzett felsorolásból. Direkt. Tőlem a lehető legmesszebb foglalt helyet. Hát igen, mi ketten szemben állunk akkor is, ha épp ülünk. Ő a résztvevők között az egyetlen kivétel. Egyfolytában belém köt! Mint amikor a közönségben van egy, aki állandóan bekiabál valamit és végül mindenki rá figyel. Millie szerint meg pont én vagyok ennyire figyeleméhes. Hát persze, hogy az vagyok, de ide azért jövünk, hogy figyeljenek ránk és más még nem panaszkodott, hogy túl sok lennék! A mosolyra húzódó szájak és a nevetések nekem azt jelzik, hogy kedvelnek. A doktornő is, bár ő nyilván mást lát, a gyógyulás felé akar terelgetni engem is a többiekkel együtt. Ahogy széles és együttérző mosollyal közénk telepszik, ismét felteszem magamnak a kérdést: miért is vagyok itt? A családi életem romokban hever. A boldog kapcsolatnak vége szakadt a gyerek érkezésével, én így láttam. Rejtély, hogy a feleségem mit látott valójában. Nem azt, amit a bíróságon mondott, hiszen nem hülye, hogy komolyan gondolja. Tiniként szívtunk, tabiztunk és még injekció is befigyelt egyszer, no és a pia, meg a vízipipa, meg illegális gyorsulási verseny, stb. De az mikor volt már? Egész máshol tartunk, ő mégis ilyenekkel vádolt meg. Csak a rosszindulat vezethette, az pedig tények nélkül nem hatotta meg a bírót. Bebukta, ott maradt a gyerekkel, én meg elköltöztem. Nem érzem a nyertes örömét. Csalódott vagyok és most, hogy mindenen túl vagyok, arra gondoltam, hogy talán mégis lehetnek bajok a fejemmel. Nem akartam bájos irodákban kettesben csacsogni valakivel, aki az agyvelőmet cincálja. Nekem társaság kellett, aminek amúgy sosem voltam híján, de most sorstársakkal jöttem össze. Talán nem is az a lényeg, hogy terápiára járok. Ezt is kipróbálom, ahogy az életben már sok mindent.
- Köszöntök mindenkit! Remélem, hogy a hétköznapi ügyek mellett volt időtök foglalkozni magatokkal is. Kinek van kedve mondani néhány szót?
Ha lenne pad, kiesnék a jelentkezés lendületétől. A többiek azért örülnek ilyenkor, mert olyan kínosnak szokták érezni a kezdést, mint a suliban a felelést. Én felelni is szerettem! Mindenki lesüti a szemét, kivéve Margaretet, aki még mindig a cipője körvonalát követi az ujjával. És Millie... Hagyjuk. Hagyjuk!
- Sziasztok, sziasztok! - kezdek bele óriási lelkesedéssel, mintha most látnám őket először.
Ez a negyedik alkalom. Vagy ötödik? Az ilyen részleteket sose jegyzem meg. A lényeg, hogy már ismerjük egymást, sőt ma én érkeztem legkorábban és már mindenkivel váltottam pár szót. Topherrel csak annyit, hogy mi újság és nem kaptam választ, de sebaj.
- Képzeljétek el, új szakmát fogok tanulni! A szomszédom autószerelő és olyan vehemenciával tud mesélni a berregő, kattogó, köhécselő, sőt doromboló és krákogó szerkezetről, hogy kedvem támadt szétkapni és összerakni. Persze mindig is érdekelt és ahogy a legtöbben - tisztelet a kivételnek - , középiskolás korom óta vezetek. Aki nem volt középiskolás, mert régebben megállt, az is elég fiatalon szokott a volán mögé ülni, hiszen ez a Lehetőségek Hazája és ez jó dolog, nem?
Körbenézek, hogy a bátorítás hat-e valamennyire. Szegény Harry-re pont nem igaz, amit mondtam. Világéletében csóró volt és lopott kocsi mögött ült maximum, de azzal se jutott messzire a koccanás előtt. Az arcára van írva.
- Szóval belevágtam valami újba! Az az alapelvem, hogy minden nap lepje meg magát az ember és így nem fogják beborítani a problémák, amikkel az életben mindenki küzd! És nem olyan nagy ugrás ez! Nekem se az a kutyakozmetika után az autószerelés, mert a hűtőfolyadék tartályát mindig is meg tudtam különböztetni a hátsó csomagtartó nyitószerkezetétől.
Nevetek egyet a saját viccemen és Laurie is halkan követi a példámat. A többiek annyira nem élvezték. Még dr. Hayward ereszt el egy fél- vagy inkább negyedmosolyt, ami után bólint. Tovább!
- Ha majd kitanultam és bárkinek kell egy jó szerelő, akkor keressetek nyugodtan! Ha jó szerelő leszek, fogadlak titeket, ha meg nem, akkor... Akkor is beszélünk egy jót, mint most! Gyerekek, tök jó itt veletek! Örülök nektek!
Huhogok egyet, hogy felpörgessem a népet és vidám szemöldöktechnikával körbenézve tapsolok is. A tekintetem Millie-n állapodik meg, de nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet. De, tudom. Egyáltalán nem az. Már most megbántam.

Amióta Jade nem jár, Dr. Wolfe pedig leadta a praxisát és Dr. Hayward vette át, ugyanolyan ellenséges vagyok mindenkivel, mint amikor először tettem be ide a lábam. Már nem járok olyan sűrűn, kezdem szép lassan összeszedni magam. Igazából azt sem értem, miért járok, ha nincs itt egyetlen olyan személy sem, akit néhány percnél tovább elviselek. Talán megszokás, talán a belső hang, ami folyamatosan unszol. Legbelül én is tudom, ha nem ülöm végig ezt az egy-másfél órát néha itt, akkor előbb vagy utóbb ugyanott fogok kikötni, ahonnan indultam. Az senkinek sem lenne jó, valószínűleg Nora sem viselne el hosszú távon. Nagyon sok mindent köszönhetek neki, amióta visszajöttem a városba, nem akarom eljátszani sem a bizalmát, sem a belém vetett hitét. Már látom a fényt az alagút végén, lassacskán kezdek egyenesbe jönni, de nem dönthetek úgy egyik pillanatról a másikra, hogy nem járok el a csoportos szarakodásokra. Fokozatosan kell ezt is csinálni, ma viszont sajnos pont egy olyan nap van, amikor átlépem annak a szobának a küszöbét, ahol néhány ismerős arc már bent ül a körbe rendezett székek egyikén. A szokásos helyemre ülök le. Egy pillanatra Harry felé fordulok. Kicsit emlékeztet Jade-re, aki miatt régebben elviselhetőek voltak ezek a csoportos foglalkozások. Jade kokainfüggő volt, aki a bátyja öngyilkossága után ért a mélypontra. Eleinte ő is nehezen hitte el, hogy ez az egész csoportos lelkizős dolog segíthet, de az első itt töltött napomon említette pont, hogy már hatvan napja tiszta volt. Jade valószínűleg még most is tiszta lenne, ha egy átbulizott éjszaka során nem esett volna ki a tizenötödik emeletről egy erkélyről. Azok szerint, akik ott voltak még a bulin, Jade nem nyúlt semmilyen cucchoz és egy kortyot sem ivott.
Csöndben ülök, a gondolataimba merülve figyelem a sorra betérő embereket és várom, hogy a doki is megérkezzen már, letudjuk ezt az egészet, aztán mindenki mehessen, amerre lát. Nagy kegyesen végre megkezdi a szeánszot a sorból minden tekintetből kilógó nő a szokásos jegyzetfüzetével és tollal az ölében. A kérdésére válasz helyett csak a szememet forgatom, ahogy a legtöbben szintén. Páran sóhajtanak, fejet csóválnak, vagy csak szimplán a padlót bámulják és nem reagálnak semmit. A többséggel ellentétben Kirk viszont hiperaktív majom módjára jelentkezik. Komolyan, kezdem azt hinni, hogy egy borzasztó idegesítő hároméves kisgyerek él abban a felnőtt testben.
Ahogy meghallom a hangját, libabőrös lesz a karom. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire irritált volna. Mintha a homlokára lenne írva, hogy KÉRLEK, ÜSS LE! Ha fizikailag képes lennék rá, már megtettem volna. És igen, jobban érezném magam tőle. Oda sem figyelek a beszámolójára, megpróbálom kizárni a fejemből a hangját. Meggyőződésem, hogy betegesen igényli a figyelmet, a középpontban akar lenni folyamatosan és rosszul lenne, ha nem mindenki rá figyelne. Elég nehéz másra fókuszálni, amikor tőle hangos a terem. Nem akarok odafigyelni rá, de mégis megragad bennem, hogy valami autószerelős baromságról beszél, amibe bele akar kezdeni. Ránézésre azt mondanám, a saját cipőfűzőjét sem tudja bekötni, hülye lennék egy kocsit rábízni. A várva várt csend érkeztével Kirk tekintete valamiért rajtam állapodik meg. Felhívás keringőre? Hát, legyen.
- Az embernek színtiszta kínzás téged hallgatni - közlöm rezzenéstelen arccal. - Szereléssel meg akkor sem bízna meg épeszű ember, ha fizetnének érte. Gyakrabban váltogatod a “szakmádat”, mint más az alsóját - horkanok fel cinikusan és macskakörmöket rajzolok a levegőbe, mert elég ironikus szakmának nevezni azt, amikor az ember hirtelen felindulásból elkezd tanulni valamit, aztán belevág másba, aztán megint másba, aztán megint másba… Mint egy koncentrációzavaros gyerek, akivel hiába közlik a tényeket, meg sem akarja hallani azokat.

Millie & Kirk

Therapy Room


Hát persze. Millie-nek most is a kesergéssel, búbánattal és a vádaskodással kell kezdenie. Még azt se mondhatom, hogy legalább kiadja magából az érzéseit és megnyílik. Ez nem megnyilatkozás, hanem támadás, sőt háború! Én nem vagyok jó katona, nem szeretek háborúzni, éppen ezért nagyon kellemetlenné válik ez a helyzet. A doktornő szóra nyitná a száját, de a támadó kóbor csak csahol tovább. Tényleg néha olyan a frizurája, mint egy nagy borzas kutyabunda. Ez amúgy jól áll neki, de biztos nem fogom mondani. Neki nem!
- Millie, légy szíves! Egy kicsit nyugodjunk le, rendben van? - szólal meg Gemma olyan hangon, hogy ettől aztán tényleg a legchilisebb hangulat is lecsillapodik zenszintre.
Talán még az ellenfelemen is erőt vesz az a földöntúli béke, ami varázslatos a doktornőben, de engem egyébként untatni szokott. Aki mellettem nyugodt, az örüljön nyugodtan vagy szeressen nyugodtan, de jobban szeretem a pezsgőbb, izgalmasabb, kockázatosabb érzéseket! Bele is szólok, mielőtt a doki elmondhatná, mit talált ki. Látom a szemén, hogy meglep minket valamivel.
- Millie, téged mikor hallunk? Meghallgatnám, te hogy kínzod ezeket a szegény szeren...
- Kirk, egy pillanat!
Most meg a doktornő szakít félbe engem. Zaklatottan indul a mai kurzusunk, pedig olyan jól megadtam a hangulatot. Harry elkezd nevetni és legyezi magát a kezével, mintha melege lenne. Vagy mintha el akarná hessegetni ezt az egészet, mert komoly akart volna maradni. Gyógyulni jött ide, jól tudom és a nevetés nagyon is gyógyít! Margaret magára hagyta a cipőjét és most engem néz, de nagyon mereven. Ijesztő tud lenni néha!
- Szeretnék valamit mondani. Már megbeszéltük, hogy megadjuk egymásnak a tiszteletet, mert ez mindenkinek kijár. Természetesen elmondhatjátok, ha valami nagyon zavar titeket a másikban, de szolidan és amennyiben lehetséges, négyszemközt. Ezt viszont halasszuk későbbre! Mára hoztam nektek egy játékot.
Úgy figyelem, mint egy gyerek, akit most szidtak le, de tudja, hogy így is megkapja a vanília-csoki ízű jégkrémet, amiért úgy hisztizett, hogy le kellett szidni. A játék szó hallatán felcsillan a szemem. Laurie is előredől, kíváncsi lett. Topher még flegmábban folyik a székén, őt ez se dobta fel. Csórit nagyon sajnálom. Őt sajnálom a legjobban, mert mindent magában tart. El nem tudom képzelni, hogy lehet erre képes valaki!
- A játék lényege, hogy közületek ketten leülnek egymásnak háttal. Először az egyik mond el egy történetet, utána a másik. Néhányszor megismételjük. Lehet bármilyen történet, ami megesett veletek vagy mással. Akár egy kitalált történetről is lehet szó.
A doki hatásszünetet tart. Vágyakozó, izgatott mosollyal nézek körbe, hogy ki lesz a társam ebben a remek játékban? Mert az biztos, hogy én jelentkezek rá! Már most felteszem a kezemet és bólogatok is. Laurie visszadőlt és a falat nézi. Nem ilyen játékra gondolt. Margaret még mindig engem néz. Jobban zavar, mint eddig, ezért megpróbálom felvenni vele a szemkontaktus. Hű... Mint egy gyík, ami még pislogni se képes és a falhoz szegez a tekintetével, emellett viszont a legmélyebb ürességet érzem. Egy egész Grand Canyonnyi semmi van a nézésében. Félelmetes! Meg is rázom a fejemet. Zavartan ugyan, de tovább mosolygok. Harry vidámsága tovaszállt, összehúzta magán a pulóvert és a kapucni húzókájával játszik. Teljesen össze van görnyedve, próbál levegővé válni, mint a diákok, amikor a tanár végigpásztázza az osztályt és keresi, ki fél annyira, hogy elvérezzen egy stresszfeleltetésen. Pedig a doktornőnek biztos nem ilyen tervei vannak. Topher lekezelően néz rá. Nem kérdés, hogy ő még egy háromszavas sztorit se fog kinyögni. Még nem láttam olyat, hogy egyszer is kinyitotta volna a száját. Biztos rosszak a fogai, ha ennyire nem kapnak levegőt. De komolyan, lehet, hogy azokat szégyelli!
- Nos? Ki szeretne játszani? - kérdezi Gemma egy anya és egy óvónő törődő és lelkesítő komolyságával.
- Igen! - vágom rá olyan gyorsan, hogy egy rapper se tudna megelőzni. - Én benne vagyok! Már tudom is, mit fogok mesélni! Tetszeni fog nektek és talán Önnek is, dr. Hayward!
Nagyon bízom benne, hogy valaki beadja a derekát. Vagy ha nem, akkor... Hűha! Most jön az apokalipszis. A mi kis szelídlelkű pszichiáterünk két tenyérrel nyúlt a csalánba és a nyakamba dobja az egészet. Akire néz félreérthetetlenül, az... Az... Fene bele! Pont így fogom tudni megmutatni, mire vagyok képes! Most csináltam végig egy pert, vádakat éltem túl, rendőrségi meghallgatást, ostoba sms-eket, amiket igyekeztem kevésbé ostobán megválaszolni. Új életet kezdtem, új szakmát tanulok, nehogy ettől ijedjek meg! Elsöpröm a lendületemmel!
- Millie? Vállalkozik a feladatra?
- Hú, az nagyon jó lenne! Millie, Millie, Millie! - társulok be a doktornő mellé és próbálok mindenkit kántálásra hívni.
Laurie kinyitja a száját, de átgondolja és végülis csak én kántálok. Közben a fenekemen ugrálok, teljes testemmel jelzem, hogy igen, igen, őt akarom játszótársnak! Akarja a franc, de pont ettől lesz érdekes. Megpróbálok majd valami olyat mondani, ami nem vicces. Egy unalmas történetet! Az előbb kamuztam, fogalmam sincs, mit mondok. Improvizációban viszont jó vagyok. Nem is a történet lesz itt a lényeg, hanem a fogadókészség, amit a béka feneke alatt kétszáz mérfölddel kell keresni, de én isten bizony leások addig! Lehet, hogy tök másról szól a játék, de engem most ez érdekel. A stressz el is múlt, a problémákra nem gondolok. Bejött a terápia. Játék van. Játék és vidámság!